Lapszámok, 2006/3 IRODALOMTUDOMÁNY ÉS IRODALOMTANÍTÁS

Véráztatta, félretaposott férficipő

Ember Mária: Mindent késve. 1956-os naplójegyzetek
és feljegyzések. Noran Kiadó, Budapest, 2006.

Könyvtárnyit írtak már 1956-ról. A forradalom után emigráló értelmiségiek szinte még gyökeret sem eresztettek Nyugaton, máris hozzáláttak memoárjaik, tényfeltáró értékeléseik kiadásához. ‘89-et követően aztán itthon is gőzerővel megindult a honi hatalom által felejtésre ítélt eseménysor feltárása. Másfél évtized alatt megszámlálhatatlan kiadvány látott napvilágot, közülük tudományos szemszögből a meghatározó figurákat célkeresztbe állító politikai életrajzok, valamint a helyi közösségek eseménytörténetét olvasmányos stílusban bemutató összefoglalások emelhetők ki. Kevés kivételtől eltekintve azonban nem ezek a munkák, hanem a forradalom résztvevőinek visszaemlékezései, évtizedeken keresztül rejtegetett, az utóbbi másfél évtizedben közzétett írásai nyerték el az olvasók bizalmát. Utóbbiak számát gyarapítja Ember Mária górcső alá vett munkája is.

A kötet két nagyobb fejezetből áll: az 1956-os naplójegyzetek az október végi eseményeket mutatják be, a feljegyzések a november 18-ig terjedő időszakról szólnak. Mindeddig csak az első részt képező napló látott napvilágot a Beszélő október 23-i számának mellékleteként 1993-ban. Akkoriban az indokolta megjelentetését, hogy az (újság) író a közvélemény előtt addig ismeretlen információkat közölt a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának fogantatásáról.

Ki volt, mit csinált Ember Mária 1956-ban? Erről ő így vallott közel négy évtizedes távolságból visszatekintve: „A Magyar Nemzet fiatal, de már valamelyes ismertségre vergődött munkatársa voltam, akinek a vasárnapi számokban is jelentek meg írásai!... Politikailag a Nagy Imre köré gyülekező, külső és a Petőfi Kör körül kialakult körhöz tartoztam.”

Mindez azonban fabatkát sem ért október 24-én, a komáromi pályaudvaron. Itt állították meg ugyanis azt a vonatot, amellyel egy képkiállítás megtekintése után Bécsből hazafelé tartott. Ekkor még nem sejtette, hogy „lekéste” a forradalmat. A forgalmistától megszerzett előző napi újságokból, az ellentmondásos rádióhírekből megsejtette, hogy bajok lehetnek Pesten. A valós helyzettel az esti órákban a Népliget táján találkozott, amikor utastársaival együtt az ülések alatt keresett menedéket a szerelvényre zúdított golyózápor elől. A városban folyó eseményekről nem sokkal többet tudott meg a következő napon sem, pedig a Petőfi Kör csonka vezetősége lakásukon tartotta rendkívüli, helyzetértékelő ülését.

Az ismerethiány már szinte elviselhetetlenné vált a forradalom negyedik napján. „Információt, információt, információt!” – követelte némán. Napok teltek el, mire rájött, hogy a rádió és a telefon mellett az utca szállíthat ismereteket a városi történésekről. Egy élelmiszerbolt előtti várakozás közben persze gyorsan megtapasztalta: a sorban állók igazi (rém)hírforrások. Telefonon munkára jelentkezett a szerkesztőségben, ahol közölték vele, hogy a nőket már mind hazaküldtek, egyébként sincs rá szükség, mert csak egy-két oldalas, röplapszerű kiadványt adnak ki.

Október 27-én reggel villámcsapásként érte őket a kijárási tilalom kihirdetése. Férjével, Hegedűs B. Andrással jobb híján egész nap a rádió és a telefon mellett gubbasztottak. Az egész napos fogság után megváltásként értékelték a másnapi kijárási tilalom részleges feloldásáról tudósító éjszakai rádióközleményt.

Barátaik reggeli telefonhívásaiból kiderült, hogy a bátrabbak már az egyetemen gyülekeznek, ráadásul szerveződőben van valamiféle forradalmi értelmiségi kör is, amelyhez kapcsolódniuk kellene. Amikor beértek a bölcsészkarra, a folyosókon már hullámzott a tömeg, a lépcsőház egy főhadiszállásra emlékeztetett. A jogi karon ugyanaz a „forradalmi felfordulás” fogadta őket. Épp jókor érkeztek, egy alakulóban lévő értelmiségi társaság „munkatársakat” toborzott. Telefonkezelőket, jegyzőkönyvvezetőket „vettek fel”, Ember Mária (ahogy ő fogalmazott) ajtónálló lett. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága megalakulását követően már némileg testhezállóbb feladattal is megbízták, a szervezet sajtócsoportjában ő felelt a szerkesztőségekkel való kapcsolattartásáért, emellett a beözönlő érdeklődők tájékoztatására napilapokat szerzett. Ki sem látszott a munkából, ennek ellenére figyelemmel kísérte a vidékről, különösen szűkebb pátriájából (Szolnok megyéből) telefonon érkező híreket. Jó néhány társával együtt az éjszakát az egyetemen töltötte, a politikai gazdaságtan tanszéken rendezkedtek be, ágy gyanánt kanapék és összetolt fotelek szolgáltak, kabátokkal takaróztak. Másnap átnyargalt a New York Palotába, ahol több mint kétszáz ember jelenlétében új szerkesztőgárda vette át a Magyar Nemzet vezetését, ő lett a belpolitikai rovatvezető helyettese.

Az új helyzetet vegyes érzésekkel fogadta. Elégedett volt a vezető újságírók személyével, saját pozíciójával azonban nem értett egyet: „Nem akarok én rossz cikkek olvasásába, javítgatásába beleőszülni, hagyjanak meg engem riporternek továbbra is [...], hogy gyárakba és falvakba, iskolákba és boltokba egyaránt járhassak.” Október 26-án egy teherautó platójáról kenyeret áruló férfi, négy nappal később sebesültek, betegszállítók láttán ötlött fel benne a riportkészítés gondolata. Az elmaradt interjúk után marcangolta az öntudata, úgy érezte, hogy nem „igazi újságíró”, pedig az volt. „Békeidőben” megszokta, hogy a kapott és a szerzett információmorzsákat hírekké ragasztja össze, ám a forradalom alatt a bizonytalan forrásokból származó, gyorsan inflálódó (rém)hírek között képtelen volt eligazodni.

A falak közötti lét, a személyes érintkezések hiánya elfojthatatlan szorongást eredményezett benne és férjében. „Nem tudjuk, hogy helyesen tesszük-e, hogy itthon kuksolunk. Nem volna ránk valahol szükség? Nem tudnánk valahol hasznosítani magunkat?” A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága létrejötte előtt Ember Mária egyik földije, aki ráadásul korábban udvarolt is neki, azt kérdezte tőle: „Te itt akarsz maradni? [...] Nem tudod, hogy ez színtiszta őrület?” Amire kissé zavarodottan ő csak annyit felelt: „Megpróbálunk részt venni a rendteremtésben”. Néhány nap alatt azonban világossá vált, hogy „nem mennek [...] az értelmiségi közvetítési kísérletek”. Az utcára (ki nem) merészkedők számára úgy tűnt, hogy a napok múlásával, a szovjet csapatok beharangozott kivonása, a kormány intézkedései ellenére, egyre átláthatatlanabb a politikai, katonai helyzet. Ember Máriát azonban mindez csak serkentette „küldetése” teljesítésében. Az értelmiségi társaság közvetítőjeként, újságbeszerzőjeként nemegyszer kapualjakba ugrott be a golyózápor elől, „engem nem fog a golyó, [...] a kíváncsiságom nagyobb” – mormolta magában. Az utcai cikázás azonban nem volt izgalom nélküli, mindig attól tartott, hogy fehér zoknija, amit az elrongyolódott orrú harisnyájára húzott, célpont lesz. A röplapok azonban többször megállásra késztették, a legtöbbjüket legszívesebben a kabátzsebébe tette volna, egy hússzínű viszont erős félelmet gerjesztett benne. A szövegben szereplő kettős S betűk az SS-re emlékeztették. Megrettentette ez az apróság, nem tudta, hogy véletlenről vagy szándékos üzenetről van-e szó? Hasonló szorongás fogta el, amikor arról hallott a rádióban, hogy vidéken több helyütt kiszabadították a börtönökből a közönséges bűnözőket. Azzal próbálta magát nyugtatgatni, hogy a Bastille lerombolásakor sem csak „finom értelmiségieket, széplelkű politikaiakat” engedtek szabadon. Az egyik könyvesbolt teljes árukészletének felgyújtására azonban már nem talált magyarázatot. Eszébe jutott a Heinének tulajdonított mondás: „Ahol könyveket égetnek, ott nemsokára embereket égetnek.”

Holocaust-túlélőként tisztában volt azzal, hogy az emberi gonoszság határtalan. Ebből fakadóan ösztönösen utasította el az emberi méltóság meggyalázását, bármelyik oldal követte el is azt. „A villanypóznán mintha rongybaba lógna. Az arca fekete és lapos... Laposra van verve?! [...] Valamit tenni kell, sejtelmem sincs, hogy mit [...] Igenis, békéltetőbizottságok kellenek. Szót érteni... És az arcok... Milyenek voltak a tömegben az arcok? Kajánok, kárörvendők? Röhögcsélt valaki?... Nem, az emberek inkább csendben voltak, komorak. Figyelők, töprengők. Talán egy vénasszony, egyetlen lumpenproli némber vigyorgott a fogahullott szájával, de nem talált rokon érzelmekre. Most. Amikor már felhúzták. De addig... miféle publikum biztathatta a gyilkosokat?” S miféle emberek voltak azok, akik a Parlament előtti tömegbe lőttek október 25-én? Ember Mária csak „munkájuk eredményével” szembesült. „Gyors, gyakorlott mozdulatokkal rakják be amott a holttesteket, most veszem észre, hogy a járdasziget pereméről még csöpög, tövében tócsákban áll a vér, meg vagyok dermedve egészen, alig érzékelem, mi történik velünk, mintha alvadna a vér bennem is.” Meglepőnek tűnik, de volt olyan hely a városban, ahol az élet a megszokott kerékvágásban ment tovább. A gyerekek nyugodtan rugdosták a rongylabdát, önfeledten hintáztak, az asszonyok a gangon perlekedtek, miközben a szőnyegeket klopfolták. A többség számára azonban a bezúzott kirakatok, a leszaggatott, földet seprő villamosvezetékek, a vidékről élelmiszert szállító teherautók jelentették a mindennapi valóságot. Ember Mária „hozzászokott” a „háborús viszonyokhoz”, az elpusztított életet, a szenvedést kifejező vér látványát viszont sohasem dolgozta fel. Emlékezetében nem a lyukas zászló, a Kossuth-címer, hanem egy véráztatta, félretaposott, jobb lábra való férficipő maradt a forradalom jelképe.

Ember Mária naplójában bepillantást enged egy értelmiségi csoport szárnypróbálgatásaiba, emellett önmagáról, a forradalmi hétköznapok (ha voltak egyáltalán ilyenek) nehezen eligazodó, de fáradhatatlanul tenni akaró kisemberéről is hű portrét fest. A kötet második részében november első tizennyolc napjára vonatkozó (a sorozatszerkesztőt idézve) „rövidítések, kérdőjelekkel dúsan megspékelt és sokszor megformálatlan (fél)mondatok, krónikási, szépirodalmi nyersanyagok” találhatók. Csak sajnálhatjuk, hogy a szeizmográf-érzékenységű szerző a feljegyzéskötegéből, amely a külső szemlélő számára legalább annyira megfejthetetlen, mint amennyire informatív, nem rekonstruálta lebilincselő naplója folytatását.