Lapszámok, 2006/3 IRODALOMTUDOMÁNY ÉS IRODALOMTANÍTÁS

Tomi felnőtt lesz

Benedek Szabolcs: Kommunikációs zavar. Pont Kiadó, Budapest, 2006.

Benedek Szabolcs – túl négy regényen és két novellásköteten – az elmúlt évek novelláiból állított össze egy reprezentatív válogatást. A Kommunikációs zavar című kötet elbeszélései összefoglalják az író eddigi narrációs kísérleteit, világszemléleti elemeit. A kiválasztott novellák minden szempontból változatosak. Hangnemük a gúnyos-ironikustól a tárgyilagos-szenvtelenen át a tragikusig terjed. A történetek a magyar középkortól napjainkig terjedő időtartamban mozognak; a fikció, a meseiség, a múlt újraértelmezése, valamint a szociológiai pontosság, a kvázi-szociográfiaszerűség különös feszültséget teremt a művekben.

Fontos leszögeznünk, hogy a leghangsúlyosabb művek (számszerűségükben is) a jelenkort értelmezik, s az írói világlátás is itt tapintható ki leginkább. Benedek novelláinak világa nem a 20. század, ő már a 21. század írója. Posztmodernsége ilyenformán akár szó szerint is érthető. Szóval 21. század: menedzser-lét, álmisztika, újszerű személytelenség. Benedek Szabolcs igen jól ismeri ezt a világot, az olvasónak folyton az az érzése, hogy mindenhol jelen van, ő is átélője (esetleg hőse), elszenvedője a történéseknek. Az egyes szám első személyű narráció ugyan elég ritka, mégis egy omnipotens elbeszélő alakja bontakozik ki az írásokból.

A kötet szerkezetéről röviden annyit, hogy az első tíz novella szociografikus ihletettségű, látlelet a XXI. század első évtizedéről; a következő öt elbeszélés történelmi jellegű, míg az utolsó három novellaciklusnak is felfogható. Ez utóbbi novellákat a Parázsvölgy főhősének, Sárosdinak az alakja kapcsolja össze. Jelen, múlt, jelen tehát a válogatás időstruktúrája.

A kötet indító, ezért különösen hangsúlyos elbeszélése a Kommunikációs zavar. A mű Tomi, az író fejlődési, nevelődési regénye novellába sűrítve. Látszólag erőteljes a lélektani szál, valójában azonban a metajelentés az igazán lényeges. A dadogás, a kommunikációs zavar az én és a világ közötti zavar; a világ az én számára örökre asszimilálhatatlan, idegen. Ennek felismerése a felnőtté válás kezdete.

Más, de legalább ennyire tipikus élethelyzet konkretizálódik a Füst és az Üzenet című novellákban. A Füst főhőse, Bakonyi Dénes éppoly kiszolgáltatott, mint Csilla a szingli üzletkötő az Üzenetben. Az őket körülvevő miliő mára irodalmi toposszá vált. Az egyént tárggyá süllyesztő, metafizikai vonatkozásokat is hordozó társadalmi-politikai közeg, Gogoltól Kafkán át a posztmodern korszaknak is jellegadó megnyilvánulása. Az Üzenet szerkezetileg is figyelemreméltó: tragikus csattanóba torkolló klasszikus novellaszerkezet. (Tovább parafrazálva Garaczi László Voltaire parafrázisát – „a lehető világok leglehetőbbike” – ez a világ a reménytelen világok legreménytelenebbike.) Személytelen világ és személytelen szerelem. A novellák hősnői, Eszter, Lídia, Csilla, alávetik magukat a személytelenség törvényének, „ez van”-típusú realitásként kezelik, de mégis mindegyikük keresi a menekülés lehetőségét. Ki az ezotériában, ki a biblikus szövegekben próbálja magányát feloldani. A prostituálttá vált Csilla (Zóna) számára a fürdőkád a menedék, a szenny azonban a lélek szennye, s mint ilyen lemoshatatlan.

A hatvanötödik év és a Kóla együttes a generációs problémákat állítja középpontba. Bodor Imre (A hatvanötödik év) Dani apjának (Kóla együttes) a generációja. Az előzmény Bodor bácsi, a következmény Dani. Bodor bácsi az utolsó, még élhető világ képviselője. Öngyilkossága jelképes: az a világ végleg elveszett, Bodor Imre (és nemzedéke) semmit sem mentett át belőle. Nincs kapcsolat a nagyapák és unokák között. És mit adtak ezek az apák a fiáknak? A Kóla együttes legendáját. Az akkor komolynak hitt, de valójában kisszerű lázadás végpontja egy kispolgári fordulat után a konszolidált konzumlét lett. Dani (menedzser generáció) szükségszerű következménye a hatvanas évek „nagy nemzedékének”.

A második rész elbeszélései egyén és történelem kapcsolatát, illetve a történetírás relativitását vizsgálják groteszk és ironikus fénytörésben. Az elbeszélő, mint Virginia Woolf Orlandója, beutazza a múlt fontos és kevésbé fontos állomásait, s tudósít minket az események fonákjáról.

A nagykörűi sváb, Schulz Mátyás úgy szenvedi át a történéseket Hitlertől Sztálinig, hogy képtelen bármit is felfogni azok értelméből. Egészen más figura Koegerman, az alkimista. Ő a természet mágikus rejtelmeit kutatja, életcélja a transzmutáció, a higanyból aranykészítés titkának feltárása. Az írói nézőpont az elbeszélői narrációban tárgyiasulhatna. Benedek a többes szám első személyt használja, s a szándékolt „tudálékosság” mindvégig bizonytalanságban tartja az olvasót: vajon az elbeszélő hisz a rózsakeresztességben, transzmutációban, bölcsek kövében, vagy pusztán játszik velünk. Az utóbbi novella ironikusan gonosz zárlata természetesen nyitva hagyja a kérdést. Miért is? Mert a történet – minden történet – soha nem zárul le, a transzmutáció téren és időn át ma is tart. (Itt mindenki figyelmébe ajánlom Benedek Szabolcs kitüntetett figyelmét a szabadkőművesség iránt.)(1) Nincsenek tehát végleges és lezárt „ügyek”, csak olvasatok. Így is történhetett. Nem kell minden mögött előre eltervezett konspirációt látni, egy-egy pletyka, félreértés, véletlen történelemformáló erő lehet.

A kötet zárlata három Sárosdi-novella. A kissé suta, esetlen, kövérkés Sárosdi csetlik-botlik az életben. Találkozik hétköznapi és extrém emberekkel, szituációkkal, de mindenhol önmaga marad, őrzi léte földhözragadottságát, prózaiságát. Ebben a világban, úgy tűnik, ő az egyetlen normális ember. Alakjában Benedek egy nagyon szerethető irodalmi antihőst, egy igazi „figurát” teremtett.

Benedek Szabolcs prózájáról írtak nagyon pozitív, pozitív és negatív kritikákat. Valószínűleg mindegyik igaz a maga módján, de hát, ahogy a történelem viszonylagossá válhat, úgy az esztétikai értékítéletek is. Kétségtelen, hogy vannak stiláris megbicsaklások, de mégis jó olvasni ezeket a történeteket. Mert túl a puszta artisztikumon, így egyszerűen és letagadhatatlanul rólunk, a mi világunkról beszélnek. A magunkra ismerés, a felismerés pedig mégiscsak fontos, hanem a legfontosabb dolog.

 

(1) Augusztusban jelent meg Benedek Szabolcs legújabb könyve, A szabadkőművesség eredete (A hermetikus hagyományoktól az első nagypáholyig) címmel. – A Szerk.