Lapszámok, 2006/3 IRODALOMTUDOMÁNY ÉS IRODALOMTANÍTÁS

Gombostű a szívbe

(Darvasi László: A titokzatos világválogatott. Magvető Budapest, 2006)

Recepcióelmélet, befogadásesztétika, elváráshorizont. Elég egzotikusan hangzanak, mégis ezeken a fogalmakon tűnődtem Darvasi László könyvhétre megjelenő könyve, A titokzatos világválogatott forgatása közben. Meg persze azon, hogy a könyvvel való első találkozáskor mennyire meghatározó a címben, alcímben elhelyezett néhány jól pozícionált szó. S itt most a világválogatott és a sport szavak keltette pillanatnyi vonakodásomra is gondolok, hisz a fülszöveg rögtön a nagy magyar sportkönyvek közé helyezi a megjelent kötetet, s a cím is egyértelmű asszociációkat kelt az időben igencsak közeli, a valóságban is megrendezésre kerülő futball-világbajnokságra utalva. A labdarúgás története alcím is rájátszik erre, szinte determinálja a kronologikus, folytonos történet iránti vágyat. Opinio falsa. Mármint a műfajt tekintve, hisz a könyvet felépítő, műfaji határokkal zsonglőrködő tárcák, tárcanovellák, karcolat- és krokiszerűségek szálai közé Darvasi hihetetlen mennyiségű – egymástól időben és térben is távol álló – történetet zsúfol be. S az egy cím alá szervezett, látszólag összefüggő darabok is igen szerteágazó gondolattöredékekből, anekdotákból, hiteles, de legalábbis a hitelesség illúzióját megteremtő aprócska hírekből építkeznek, szippantják magukba a futball különlegesen értelmezett mindennapjainak néhol ironikus, groteszk, másutt abszurdba hajló történéseit.

A könyv a labdarúgás – hagyományos értelemben vett linearitást és kronológiát nélkülöző – apró részletekből összeálló történetének a megírására vállalkozik, s az ironikus (esetenként önironikus), személyes hangvételű tárcák különösen vegyülnek a felszínen a focitörténelemből szemezgető, a játék szubjektív tényezőit – az ismeretlenség homályából pillanatokra kibukkanó játékosokat – vagy éppen a futball nagy legendáit érintő hiteles, kvázi hiteles, esszenciaszerű történetekkel.

A kötetet nyitó előszón és a sajátosan záró helyen lévő (átlagos esetben szintén előszóként funkcionáló) prológuson kívül Darvasi a történeteket öt, tematikailag egymástól észrevehetően elkülönülő szerkezeti egységre osztja, s a jórészt csattanóra kiélezett írások a mindennapok burka alatt komoly morális, egzisztenciális, ontológiai kérdéseket is érintenek, s a futball igen tágan értelmezett világa csupán laza kapcsot biztosít köztük.

Darvasi gyakorlottan, nagy precizitással használja a kisepika erős sűrítésre, kiemelésre, nagyításra, kihagyásra, csattanóra épülő szerkezetének minden vonását, s ahol lehetőség van, a narráció adta játékot. (Érdekes filológiai adalék csupán, hogy jó néhány írás határozottan eltérő szövegváltozatban – néhol csak szavakban, másutt a történetek ívében is különbözve – került már előzőleg is publikálásra.)

A történeteknek sajátos atmoszférát nyújt az irreális, szürreális elemek váratlan felbukkanása, a fikció és valós észrevétlen összemosódása, ami természetszerűen már az első oldalakon elkezdődik: a szubjektív narráció sajátosan csúsztatja össze az öregedő csatár és a szerző világát.

Az előszó nem pusztán az olvasás kontextusát teremti meg sikeresen. Ígéretet kapunk arra, hogy a könyv további része a játék értelméhez, a labdarúgás lényegéhez visz, vihet bennünket közelebb, s az utolsó szerkezeti egység, majd még hangsúlyosabban az utolsó tárca címében is erre az ígéretre építve egyfajta (zárójelesen jelzem: meglehetősen ironikus) keretet von a kötet köré. S az utolsó írást követő, Puskás, Pelé és George Best mennyországi focijára építő prológus, bár teljesen különbözik a kötet összes darabjától, hangulatilag mégis jól illeszkedve zárja Darvasi történeteit.

Az előszót követő szerkezeti egység, Az én világválogatottam első darabja, a Vár Szófia, Amigo! által elkezdett, majd a többi történetben folytatott finom célzások Esterházy, Ottlik, Hrabal világára (Kukorelly csak egy előző szövegváltozatban nevesített személyes érintettségére), a futball irodalom és a valódi irodalom egybejátszatása különösen tágítja ki a játék szóhoz kapcsolható igen tág jelentésmezőt. A Miért éppen a labdarúgás? kauzalitásra építő szerkezete mögött felsejlő ironikus, a látszólag lényegtelen dolgokat kulcspozícióba állító szerkesztés, a csapongó élménydarabokból építkező mondatok, gondolatfoszlányok több írásban is feltűnnek. A szerkezeti egység címadó darabja, Az én világválogatottam a klasszikus dantei problémakörre adott posztmodern válaszként értelmezhető: az emberélet útjának felén túl mi lehetne fontosabb, mint a saját „világválogatott”, az én számára felállított prioritások megnevezése és pozicionálása. Így kaphat helyet a kapuban a hangsúlyosan nagybetűs NŐ, jobb- ill. balhátvédként a LEVES és a ZENE, a középhátvéd (egyben csapatkapitány) a SZERETET, középpályás a MONDAT, centerként a GYEREK játszik, és a sajátos humor tükröződik abban, hogy a sokat bírált cserejátékos ISTEN.

Az öregedés, a halál, a kitaszítottság, mellőzöttség gondolatát különlegesen árnyalja József Attila, Kosztolányi világának hangulatokban való felidézése (Amikor jönnek a fiatalok). A tárcában felhangzó hamleti kérdés torz parafrázisa: a „hányni vagy nem hányni”, a szubjektív én elmúláshoz való viszonya a szakaszt záró írások vissza-visszatérő témájává válik (Visszaköszön Karcsika, Az alapozás), s a személyesnek tűnő történetekbe érdekes kontrasztot nyújtva ékelődik be a Nincsen edzés! apró írásokból álló gyűjteménye.

A másik berni csoda kezdetű rész a címadó, egyben a kezdő tárcanovellával megidézett, furcsa, fordított világot tár elénk. Mi lett volna, ha az ‘54-es világbajnoki döntőt a németek helyett a magyarok nyerik, s ezzel sajátosan elcseréljük nemcsak a győzelmet, de a két ország bennünket fájdalmasabban érintő múltját is, s a szatirikus-ironikus történet igézte világban semmi köze nem lett volna a dinamikusan fejlődő, sportját, futballigáját is a legjobbak közé emelő Magyarországnak, a csalódott, egyre inkább süllyedő, elsekélyesedő németekhez.

A második szerkezeti egység rövidebb-hosszabb írásai emberi tragédiákat, a hétköznapiból kiemelt, kinagyított, néha abszurd, néha fájóan szép, vagy egyszerűen csak fájó történeteket sűrítenek össze jó néhány nép hihetetlenül tágan értelmezett (sport)-történetére utalva. Így kerülhet a történetek közé a Dubrovnik ostrom utáni városában a bőrkabátos férfiak csupán agresszív, problémás gyerekekre koncentráló utánpótláskeresése (Miért volt annyira kiváló a délszláv labdarúgás a Tito utáni káoszban?) vagy a szerb háború nagyon is valóságosan kísértő képei (Egy srebrenicai labdarúgópálya). S a sort folytathatnánk a 77. percben szisztematikusan átálló, angolokat megveszekedetten gyűlölő Liam Butt történetével (Liam Butt, az áruló) vagy a II. világháború első megsemmisítő táborát működtető Chelmo és Lódz városa között 1941 decemberében megtalálható futballpályák kérdésével (Chelmo és Lódz). Az egység utolsó tárcájában megjelenő edző fiatal játékosának adott válasza, miszerint a labdarúgásban csak egyetlen igaz: a fájdalom (Mi igaz a labdarúgásban?), a tárcák egyik fontos kulcsává válik.

A Nők, szép csatárok darabjai bár sokféleképpen írnak a sport és a nők, a sport és a játékosok meglehetősen nehezen definiálható viszonyáról, az első pillanatban megragadott sajátos irónia a legtöbb darab sajátja. Az írások sorrendje is sajátos hangulatot idéz: az egymást követő tárcák érezhetően árnyalják egymást. Így sajátos ellenpontot jelent a passzolásról, nem pusztán mint a játék, de az élet egyik legfontosabb, sokak által félreértelmezett eleméről szóló írás (A passz), és a mellette lévő, a szándékos faultokról, akadályoztatásokról, balesetekről szóló tárca (Fault, és amikor az ember fogva van). Több darab örökít meg félbeszakított meccsekről, lelőtt, szabálytalankodó játékosokról, bírókról szóló hihetetlen, már-már abszurd történeteket. Így szövődik be Csuka partjelző – kezdeti híradások szerint a játékost, de valójában mégis csak a bírót érintő – rúgása két egymást követő írásba is (Csuka partjelző, A szívbe állított szögletzászló). Néhány tárca a történetek sokaságába beleszőve sajátosan tágítja ki a futball nyelvét, szabályait, szókincsét a körülöttünk lévő világ történéseire. S válik országunk többsége buta, könnyen kijátszható hátvéddé (A csel), vagy így beszélhetünk Petőfiről, Kosztolányiról vagy éppen Tolsztojról mint „nagysálas drukkerekről” (A szurkoló). De hasonlóképpen tűnik lehetségesnek a német és angol labdarúgók immár kétezer éve tartó hadakozása (Az angolok és a németek, és Eric Cantona), Quasimodo középcsatársága vagy egy jól ismert názáreti tornatanár jó kétezer éves cselekedetei (Nők, szép csatárok).

A negyedik szerkezeti egység, A Góllövő neve meghökkentésre játszó minimáltörténeteinek egyik szembeötlő vonása a címekben is megjelenő tömörségre, a szavak erejének maximális kihasználására irányuló, következetesen meg is valósuló szándék. A történetek a nevek ismételt szerepeltetésével, a helyszínek pontos datálásával lavíroznak a hihető és a hihetetlen határán. Az írásokban bujkáló, már szinte szerkesztési elvként funkcionáló megmagyarázhatatlanságot néhány felvillantott töredék – Vincenzo Orsi gyakorlatilag nem létező csele (Vincenzo Orsi csele), a barcelonai elmegyógyintézet lakói által megismételni kívánt magyar-spanyol meccs (A megismételt magyar-spanyol), vagy a beszédes nevű Albert Liberati 1956. október huszonharmadikán eladott góljának őrjítő emléke (Albert Liberati, a francia játékos) – is jól jelzi. A darabok sorrendje itt sem véletlenszerű: a fehér ruhás lány kihagyásos, balladaszerű történetét (A batisztruhás) például kétségkívül sajátosan ellenpontozza a felejtést mint taktikát alkalmazó edző históriája (A posztmodern edző), de a sorrendiséget használja ki a tökéletesség súlyát viselő játékosok teljesen eltérő esete is (Teixeiro Vicente, Saarinnen Pekka).

Darvasi nagyon finoman képes játszani a szavak erejével, az általuk közvetített hangulattal. Az írások szerkesztésében következetesen jelenik meg a csattanóra épített – olvasói aktivitást is feltételező – néhol váratlan poén, s így különlegesen hat Lorenzo Madero vélhetően fausti szerződése (A szerződés), Pedro Cruz nem kevés morbiditást tartalmazó végrendelete (Pedro Cruz), a Szesztasztoronkonisz nevet viselő játékos váratlan dührohama (A góllövő neve) vagy a szakasz utolsó írásában feltűnő Dobre atya kegyetlenséget súroló istenhite (Dobre atya).

Az utolsó tematikus egység címével visszakanyarodunk a kiinduló, megválaszolandó felvetéshez: Mi is a játék értelme? De lehet-e akár a válaszadás lehetőségét meglátni a játékostársa szívét kitépő, a Fegyelmi Bizottságnak tettét álszenten mentegető játékos beadványában (Sykora halála), vagy a játékosok büntetéseiről szóló gyűjteményben (Hogyan büntetik a játékosokat?)! Nem tudom. A szerkezetüket, felépítésüket tekintve igen változatos írások ismét a játékosok felé fordulnak. Így hallhatjuk meg Jancu Baldescu szótlan feleségét, a filozófus középpályás egész életére kiható tévedését vagy Igor Ljusics kutyaharapásos esetét (Néhány fontos tévedés a labdarúgásban).

A szerkezei egység hosszabb terjedelmű, szubjektív narrációt tartalmazó tárcanovellái, tárcái – az őrült kapus csapongó, a szálak közé Camus, Mándy, Handke nevét belefonó anekdotái (Egy őrült kapus beadványa), az Azt találtuk ki, hogy hajrá, Türkiyemspor, egy szálra összefűzhető, keretben végződő története vagy az Egy berlini edző naplójából című írás Tóth Árpádot, Adyt, József Attilát felidéző sorai – különösen kötődnek az első írásokhoz.

Az utolsó darab (Most, hogy végre megtudtuk, mi a játék értelme) az ígérethez híven a különböző részek közé mozaikszerűen beékelődve meséli el Igor Hlebnyikov megkapó történetét, aki irányító középpályásként egy fontos kupameccs előtt rájött a futball értelmére. Egy piros lapocskára lefirkantotta, majd gombostűvel rögzítette éppen a szíve fölé, de persze a szavak a fejéből játék közben kitörlődtek, a cédula elveszett, és csak egyetlenegy dolog maradt meg kihúzhatatlanul: a gombostű a szívébe. Igen. A játék értelmének a hajszolása közben a hiszékenyek megkapják jól megérdemelt leckéjüket. Nincs egyetlen írással megadható abszolút válasz, de a keresés közben szemünk elé kerülő írások sokféleképpen árnyalják az egyetlen felmerülő kérdést. Mi is lehet a játék értelme? Pillanatnyi megvilágosodás, felettébb sok fájdalom, kutatás realitásban, fikcióban, s a végén marad a gombostű a szívben.