Lapszámok, 2006/3 IRODALOMTUDOMÁNY ÉS IRODALOMTANÍTÁS

(F)elfedni a rejtélyt

(Lázár Balázs: Nézd, Lear papa. Orpheusz Kiadó, Bp., 2006)

A borítón a koponya szürkéje, Harlekin-orr, mosolyra festett, maszkírozott arc. Aztán a hiányzó tekintet; az üreges szem, a halott látvány, mely egyszerre jelenti a hiányt, s egyszerre posztulálja a valamikor látotta(ka)t. Ami a kettőt összeköti, az induló, kicsorranó könnycsepp; s már az se bizonyos, hogy a halott tényleg az, hogy a halott sír. Mindennek ellentéteként: a halott él, vagy az élő halott, vagy él az élő, csak épp élőhalott? Rejtély.

Egyszerre titokzatos és magától értetődő; paradox, a koponya okán, és természetes, hiszen a tetemen ott a maszk. És az előadás? Kezdetét vette már vajon? Véget is ért? Folyamatban (elmúlásban) van? Mi történik ebben a feszített, merevített állandó (nem mellékesen: állandósított) jelen(idejűség)ben?

Mintha egyetlen képben látszana realizálódni a címben megszólított Lear király, s mintha a shakespeare-i tragédia kérdéseinek lenyomataként tekinthetnénk a borítóra s ezen túl a kötet verseire; embernek születtünk, hogy meghalhassunk, s ebből a pozícióból vagyunk kénytelenek – tetszik, avagy nem – felmérni: mit s mennyit ér az ember a világban.

Három ciklusba szervezve jelent meg Lázár Balázs verseskötete, mely, igazodva a borítóról mondottakhoz, a fenti kérdéseket teszi fel, illetve a fenti alappillérekre építve szervezi magát költészetté. Fellazított, szabad, illetőleg részben kötött versformákkal; kimondottan kötött, szabályos verset nem találhatunk, ám ez nem is baj; Lázár inkább a lazított formák között érzi otthonosan magát. A mondanivaló, a gondolat egységes megjelenítése fontosabb, mint a strófák esetleges követése, s ezt a felülírást magunknak is el kell fogadnunk.

Az első ciklus, a Maszk látszólag banális kérdésfelvetése kimondottan izgalmas megoldásokkal párosul. A maszk nemcsak az emberi minőségek elrejtését, elrejtettségét jelképezi, de a világ tényeinek, az időben és térben egymástól távoli (distanciaképző) jelenségek egymásra vetítését, vetülését is. A lírai én itt kezd el vizsgálódni, az ekképp felfogott, állandósított jelenben. Mindezt alátámasztja a kötetnyitó Terasz is: „Majd felhők fátyla lebben, / s mint apró testékszerek, / megcsillannak a csillagok: / fényük millió évek hordalékát / szivárványhártya-szűrőn át / mossa az agykéreg apró barázdáiba. / (A fény, mint kozmikus emlékezet; / csillagfénybe kódolt titokzatos múlt, / ami a jövőidőben érkezik a jelenbe.) / Mintha most érne ide egy levél, melyben / egy ismeretlen ős küldene üzenetet: / „nincs más idő, csak ami benned ketyeg”.

Az egyetemes és az egyéni(ség) találkozása okozza a versek feszültségét; a töprengés értelem szerint mindig kérdésekkel jár; szerencsés, hogy a kimondott, szövegszinten megjelenő kérdések mellett Lázár rendszeresen él a kérdéselhagyás eszközével, azaz csupáncsak a válaszok olvashatók, s a kérdések hozzágondolhatók.

A belső lelkiállapotot általában a külső valóság felől indulva szervezi meg; így a külvilág látható, tapintható vagy éppen absztrakt tényei egyszerre válnak a meditáció alanyaivá és tárgyaivá, egyszersmind trópusokká szerveződve mutatnak önmagukon túlra. A lírai én viszont fegyelmezett. Noha erősen metaforikus szövegekkel operál, mégsem szakad el képeiben a valósan (is) érzékelhetőtől; az emberi sorskérdések ilyeténképpen megfelelő súlyt kapnak. Olybá tűnik, hogy a világ tükörkép. Olyan tükör, mely formálja az arcot/arcokat. Ezekből születik aztán a maszk. Nem feltétlenül elrejtésre kelletik gondolnunk, hanem inkább arra, hogy az emberi életre rávetülő viszonyok (a világ megtapasztalása, de ugyanilyen hangsúlyosan: az emberi nexusok) miként hagyják nyomukat életünkön.

A második ciklusban egy amerikai tanulmányút nem létező (értsd: meg nem írt) naplójának karcait olvashatjuk. Már a címmel is érzékeltetve van a vállalkozás képtelen volta, noha e ciklus létrejötte, léte arra talán bizonyíték, hogy az emlékezés alól semelyikünk nem lehet kivétel. A hagyományos emlékezés helyett Lázár fineszesebb megoldást választott, s ezzel rengeteg csapdát elkerült. Talán a mindentudó narrátor terminust kölcsönözve, a mindentudó lírai én elnevezése a legmegfelelőbb. A nézőpont/lírai pozíció nemcsak hogy időbeli távolságot teremt és hidal át, de a tapasztalatokat is eldolgozza és prezentálja. Ezzel a beszédmóddal egyszerre nyílik lehetőség a megidézésre és a tanulságok, tapasztalatok összegzésére. A kötet verseit egy logikai egységként felfogva láthatóvá válnak az emléktömbökből (néhol töredékéből) megteremtett tanulmányút állomásai; még valamiféle nagyon laza időrendiség is érvényesül, amely nem kötelező érvényű ugyan, ám rekonstruálható. Lázár mindig egy konkrét emlékből, egy elmentett és újra aktivált információból indul el; ehhez kapcsolódnak aztán az akkori és a jelen idejű betoldások, kiegészítések. Ezek megfelelő arányú vegyítésével jut el aztán az egyediből az általánosig. Fontos megjegyezni, hogy egy versen belül ez nem feltétlenül jelent szigorú sorrendiséget, a kettősség azonban mindenhol tapintható: „talán mert génjeim megedződtek / a Közép-Kelet európai / sorscsapásokban alattomosan / pusztító mindennapokban / vagy olyan szinten mérgeződtek már / hogy egy újabb átlagos adagot már meg sem éreztem”. Ezt inkább utólagos kalkulációnak (kommentár) tekinthetjük, visszatekint, késleltet, feszültséget generál, egyre jobban tudni akarjuk, mi is történt, s folytatja aztán a tulajdonképpeni emléktömbbel: „történhetett hogy a kirándulás / másnapján csak rajtam nem égtek / a mérges tölgytől kiütések...” (poison oak) Ezzel a látszólag egyszerű megoldással a mondottak felértékelődnek, miniatűr történetté állnak össze.

A másik kínálkozó attitűdöt is kiaknázza; az idegenség és a hozzá kapcsolódó, előbb látensen, majd valósan is megjelenő honvágy a ciklus másik fontos szervezőelve. Mindezt találkozások revideálásával teremti meg; a társak a tanulmányúiról éppúgy megidéztetnek, mint a boltosok, az alkalmi szerelmek, a magányos republikánus; ismerősök és ismeretlenek, kvázi egyforma súllyal esnek a latba, hiszen csak eszközei (még ha mégoly nemesek is) az emlékezésnek, felmutatott szegmensei annak az univerzumnak, amiből a lírai én verseit szervezi.

A harmadik ciklusban Lázár ismét hangot vált. Ezúttal Lear király bölcs bolondjának adja ki magát. Ez újabb beszédformát tesz lehetővé. Minden alkalommal Lear a megszólított, Lázár pedig él a szerep adta lehetőséggel. Ebben a ciklusban a hangvétel elsúlyosodni látszik; néhol szatirikus-ironikus hangot üt meg, de végig érezhető a játékból adódó frivolitás. Mielőtt még komolytalanul vennénk, s azt gondolnánk, hogy a bolond bolondozik, ki kell jelentenünk: igencsak komoly bolondozás ez. Leart nemcsak megszólítja; delokalizálja és dekontextualizálja; elszakítja shakespeare-i környezetétől, és a jelenbe emeli át.

Fontos, hogy Lear nem beszél; igazából több, nagyobb lélegzetű drámai monológként is felfoghatnánk (s ennek a cím is megfelel: Lear papa, avagy a Bolond följegyzései) e ciklus verseit. A király jelenléte ugyanakkor fontos; az aposztrophéhez s a drámai szituáció megteremtéséhez elengedhetetlenül szükséges, arról nem is beszélve, hogy a Bolond társaság nélküli bölcsessége értelmetlen és hiábavaló lenne.

Ami a drámai monológokat kissé aláássa, az a szövegek nyelve; nagyon közel vannak az élőbeszédhez, ami nem feltétlenül baj, sőt akár szándékot is láthatunk mögötte. Lear király ekképpen a dolgos mindennapok része, hétköznapivá montírozott figura, nem egy megközelíthetetlen karakter (műbe zárva), hanem jelenség.

Lear-ség, Bolondság? Igen, gyaníthatóan igen, s mindezt akár általános érvényű világészleletként is tekinthetjük, felvehető, alkalmazható attitűdként. A Bolond álarca (maszkja) – szerepéből adódóan – maszk marad. Ám hallgatni őt, s meglelni mondandója mögött a lényeget: ebben rejlik némi ráció.