Ki magyarázhatja József Attilát?

(„Mint gondolatjel, vízszintes a tested” – Tanulmányok József Attiláról.
Kortárs folyóirat és Mindentudás Egyeteme kiadása, Budapest, 2005)

Alapkönyv. Ezt a nem túl terjedelmes puha fedelű kötetet nem lehet túlértékelni. Már hetek óta birkózom vele, rendkívül élvezném, ha nem kellene írnom róla. Értékei ugyanis túlnyomórészt nem a vállalt cél elérésében (vagy éppen túlteljesítésében) testesülnek meg. Amit kimond, annál érdekesebb az, amit önkéntelenül elárul, finoman sejtet, esetleg én sejtek belé. De ez ügyben döntsenek majd az olvasók, legalábbis azok, akiket olvasmányom elolvasására is rá tudok venni. Feltételezhető ellenvetéseik egy részét előre cáfolom: szó sincs arról, hogy ez a gyűjtemény afféle jubileumi protokoll-kiadvány lenne. Sok mindent találhatunk benne, amire kevés példánk akad a magyar irodalomtudományban. Vannak benne ugyan homályos, nyögvenyelős részek, de ezeket bőven ellensúlyozzák briliánsan megírt filológiai tanulmányok és vitairatok. Az utóbbiak pedig még a más oldalakon terjengő homályba is be tudnak olykor világítani.

A kötet műfaja nehezen meghatározható. Látszólag egy kerekasztal anyagát kapjuk kézbe. 2005. május 6-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban Tarján Tamás vezetésével Bókay Antal, Fried István, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, N. Horváth Béla, Szegedy-Maszák Mihály, Tverdota György és Veres András (a továbbiakban monogrammal jelöljük őket) cserélt véleményt „Mint gondolatjel, vízszintes a tested” – József Attila – kontextusok címmel jelzett témakörben. Mindez a Mindentudás Egyeteme programjának keretében, a Kortárs folyóirat szervezésében történt. A szervezők a József Attila-év kiemelt programjának szánták az eseményt, így semmit sem bíztak a véletlenre. A Kortárs előzetes írásos anyagot kért a résztvevőktől. Ezt a lap áprilisi számában közzé is tette. Ezzel nemcsak a nagyközönséget informálták, a résztvevők is lehetőséget kaptak, hogy egymás nézeteire reagáljanak. (Nem mindegyikük élt vele.)

A szerkesztő, Prágai Tamás kezelhető kiadványt fésült össze a megkapott anyagból. Azt csak túl kényelmes kritikusok panaszolhatják fel neki, hogy hátra rakott magyarázatok helyett miért nem kísérletezett az olvasónak könnyebben áttekinthető lábjegyzetekkel. Igaz, egy ilyen tördelés neki okozott volna több fáradságot, de ezt a feladatot még az elektronika előtt is meg tudták kollégái oldani. Előszava túl protokolláris. Ő is tudja, T. Gy. és V. A. polémikus írásait K. Sz. E. nem vitaindítójával provokálta ki, hanem egész eddigi munkásságával. Amit pedig a kerekasztal önkéntes résztvevőjeként pár mondatban megelőlegez, az részben vitatható, részben homályos. Nem értem, miért „olykor hevesen bírált költőtársa” József Attilának Kosztolányi, hiszen ők a korkülönbség ellenére egymást kölcsönösen becsülő barátok voltak, legfeljebb Adyról alkotott képük különbözött. Prágai pár mondatos mély értelmű fejtegetései pedig – például a műre pontot tevő szignóról, amelynek „kiterjedés nélküli végtelenje jelzi az értelmezés nyitottságát” – nem egy előzetes eligazításba illenek, hanem egy külön tanulmányba, ahol a szerzőnek módjában állna megfelelő érvekkel alátámasztani állítását. Viszont az előszó javára kell írni, hogy megelőlegezi a kötet egyik alapproblémáját, „a nyelv révén megmutatkozó” gondokat.

Nyelv

Már a kötet egyik első – és igazán autentikus – kritikusa, Takács Ferenc is felpanaszolja a Népszabadságban az anyag nehezen olvashatóságát. A nyolc tanulmányból legalább három alaposan megdolgoztatja az olvasót „szakszerű” nyelvezetével. Ennek objektív okai is vannak. Tudósaink legjava igyekszik nyomon követni tudományága fejlődésének világtendenciáit. Lehetőségeiket természetesen behatárolja saját érdeklődési területük, nyelvismeretük. Az e téren több lábon álló Sz-M. M. finom iróniával így foglalja össze pályatársai nehézségeit: „A magyar költészetet mérlegelő tudóstól nem lehet várni, hogy több idegen nyelvű irodalomról is átfogó képe legyen, pedig a másodlagos hivatkozás olykor kicsit félrevezető is lehet, már csak azért is, mert a fordítás fordítása kétszeres távlatváltást rejt magában...” Szerinte T. Gy. a francia, K. Sz. E. a német, B. A. az angol amerikai költészet kutatóinak tudományos eszköztárát használja, így óhatatlanul sok kérdésben elbeszélnek egymás mellett. Ez a veszély azonban kevésbé érhető tetten azoknál, akik szorosan kötődnek a vizsgált anyaghoz, jelen esetben József Attila műveihez. Akik viszont elsődlegesen teoretikusok, azok kevesebb késztetést éreznek, hogy elméleti fegyverzetüket egy nyelvi konvertálás veszélyének tegyék ki.

K-Sz. Z.-t frissen szerzett József Attila-díja sem zavarja, hogy olykor tízsorosnál hosszabb mondatkonstrukciókkal operálva fejtse ki, miben áll a „magány és énhiány József Attilánál”. Kísérlete látszólag sikerül, hiszen magának a jelenségnek valóban számos meggyőző példáját találhatjuk meg a József Attila-életműben. Kellő összehasonlítás hiányában azonban épp arra nem kapunk választ, miben különbözik az ő magánya, énhiánya másokétól. A teoretikus- és filológus-nyelv különbségei nála akár egymás melletti mondatokban kimutathatóak. Amikor a Ki-be ugrál... egyik sorát elemzi („...nem szeret, ki jog szerint enyém...”), akkor egy pillanatra zavarba jön: „Ki az, akit a költő ekkor valóban »jog szerint« birtokolhat, vagy birtokolhatott? A lehetséges behelyettesítéseket sorra véve, Gyömrői Edit aligha – a páciens aligha rendelkezhet »jog szerint« orvosa felett –, Szántó Judit talán a leginkább, de ez a viszony sem feleltethető meg tökéletesen a »jog« szerinti kapcsolatokkal, Vágó Mártára ekkor nemigen formálhat ilyen értelemben jogot József Attila. Flórát még nem ismeri.” A filológus K-Sz. Z. láthatóan bizonytalan, mert nem érti meg, hogy a költő egyik szerelmével kapcsolatban sem beszélhet társadalmi jogról, a természet jogáról viszont igen. Akkor is, ha ez a jogalap irreálisan szubjektív. És csak egy nő iránt született benne ilyen – minden racionalitáson átgázoló – szenvedély. Viszont a teóriába visszalépő K-Sz. Z. nyelvében is rögtön magabiztossá válik: „Egy ilyen megfejtés létjoga felöl – mint mindig – grammatikai lehetőségek határoznak, itt például az, hogy bármily kevéssé kézenfekvő, a mondatban a »szeret« nemcsak tranzitív értelmű lehet, éppen ez teszi elkerülhetővé az önmagába reménytelenül szerelmes én komikusán narcisztikus és pszeudoreflexív képletének felállítását.”

B. A.-tói is idézhetnénk hasonló passzusokat, az ő nyelvezetének korlátait eleve meghatározza alapvető forrása, Charles Taylor Sources of the Self (1989) című munkája. B. A. meg akarja honosítani a szelf kategóriáját József Attila értelmezésében, ennek érdekében folyamatosan dolgozik már egy évtizede, el sem tudja képzelni, hogy a Mindentudás Egyeteme közönségének halmaza nem esik egybe a fogalom ismerőinek halmazával, ezért nem tesz kísérletet sem egy sok mindent tisztázó magyarításra.

A legsúlyosabb nyelvi problémákkal természetesen K. Sz. E. írásának megfejtői találkoznak. A jeles akadémikus a magyar humán tudományok nyelvének legradikálisabb megújítója. Két nyelven (németül és magyarul) gondolkozva megpróbálja a másodikat közelíteni az első tradicionálisan precíz terminológiájához. Ez azonban megnöveli saját nyelvi tehetetlenségét is. Ennek illusztrálásához vegyünk egy idézhető terjedelmű példát. József Attila gyakran elemzett verse a „Költőnk és kora”: „Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen...” A harmadik sor az első szövegváltozatban még eltért a véglegestől. („Szabály szerint költi kényem”.) A szövegváltozatok mindig szolgálhatnak valamilyen tanulsággal. József Attila esetében ezek olykor túlmutatnak a konkrét mű határain. Kreatív diákok itt is rá szoktak jönni, hogy a költő előbb hivatkozik egy pontosan meg nem nevezett szabályra, a végleges változatban aztán már csak alkalmazza a mondandóját kiemelő alliterációt. Ezen aztán jól el lehet vitatkozni. K. Sz. E. kinyilatkoztatása viszont vitathatatlan. Szerinte az első változat „szemantikai közlését ez a nyelvi esemény itt úgy materializálja, hogy mediális úton teszi a hangzás kényszerének (sz > sz, k > k) élő tapasztalatává is”. A konkrét „nyelvi történésen” túlmenően megállapítja: a József Attila-versek hangsúlyosan olyan szabályok jegyében születnek, amelyek a poiészisz jellegű tevékenységet úgyszólván megosztják a szöveg mindenkori nyelvi alanya és a nyelv alkotóképessége között. Kizárva így mind az önmagára visszareflektált szubjektivitás, mind pedig a matériával azonosított (arra egyszerűsített) nyelv esetlegességének önkényét.”

A Mindentudás Egyetemének rendezvényein az érdeklődők egyre szélesebb közönsége lehetett tanúja annak az igyekezetnek, amellyel a különböző természet- és társadalomtudományok jelesei, külföldön is konvertibilis tudással rendelkező professzorok, kutatók, szakemberek megpróbálták felvállalt témakörük lényegét átadni úgy, hogy szakértők és laikusok egyaránt kapjanak valamit tőlük. Mindenki megértette, hogy éppen ez a kettősség teszi izgalmasabbá ezeket az előadásokat a szakavatott ismeretterjesztésnél és szűk körnek szóló tudományos polémiáknál.

A világ szerencsésebb részében az ilyesmi magától értetődő. A tudománynak támogatásra van szüksége. A társadalom hajlamos gyanakodva szemlélni ezt a különös, öntörvényű világot, amely csak nyeli a pénzt, miközben kívülről az sem látszik, mi az, ami annyiba kerül. Vannak persze kegyelmi pillanatok, az amerikai tudományt a szovjet szputnyik fellövése lendítette kozmikus pályára. Ekkor a legsötétebb agyú korifeusok is megértették, valamiben le vannak maradva, ami nekik fontos lehet. Természetesen sehol sem az irodalomtudomány fejletlensége okozhat problémákat, de a megújulás mechanizmusa automatikusan szétterjedt a húzóágazatokból. Tradicionális demokráciákban azonban mindig sok és sokféle embert kellett meggyőzni tudományos kutatások, eredmények fontosságáról. Ott tehát alapvető norma, hogy mondandónk eljusson célközönségünkhöz. Ez szabja meg a szóhasználatot, a mondatok szerkezetét és hosszát, mindenek felett pedig azt, egy adott szakmai kérdésben mit tekintünk adottnak, és mihez kell előzetes magyarázatokat fűzni.

Ezt a normát egyébként Magyarországon is be szokták tartani. A kötet második előszavában Fábri György Szabó Gábor gesztusát idézi: a szegedi fizikaprofesszor büszkén mutatja meg közönségének József Attila indexét, amelyben fizikai, matematikai, kémiai kurzusok is szerepelnek. Ebben a légkörben természetes, hogy „jószerivel egy sem akadt a Mindentudás Egyeteme legsikeresebb természettudományi előadásai között, amelyben a szakma iránt szenvedélyesen elkötelezett tudós ne használt volna irodalmi, művészeti utalást, metaforát, analógiát...” Hiszen ennek a rendezvénynek alapvető célja: „igyekszünk segíteni a tudás teljességigényének újraformálódását, szemben akár a kommunikációképtelen specializáltsággal, akár a műveltség (Magyarországon szokásos) literátus hagyományokra való leszűkítésével, vagy akár a posztmodern neve alatt tobzódó relativizmusokkal”. Ehhez az elváráshoz igazodott például – legelméletibb eszmefuttatásai közepette is – Sz-M. M. Lehet, hogy az elvi vitákat kikerülendő, könnyebben interpretálható résztémák választását ez is indokolta F. I. és N. H. B. esetében. A többiek részéről sem tételezek fel szándékos gorombaságot. K. Sz. E. valószínűleg már ezen a nyelven gondolkodik, ettől megfosztva úgy érezhetné magát, mint egy középkori lovag páncélzata nélkül. A többiek pedig – különböző meggondolásokból – hozzá alkalmazkodnak. Szempontjaikat – egyetlen alkalommal – még a Mindentudás Egyetemének közönsége is méltányolhatja.

Csak hát az egyetlen alkalom nem igaz. Az egyoldalúan meghatározott szakmai nyelv kötelező használata jelenleg már teret nyert a felsőoktatásban, és nyomul a középiskola felé. Ez egyrészt érthető. Nincs semmi kivetnivaló abban, hogy az irodalomtanárokat a legmagasabb tudományos igénnyel képzik. Azt viszont már nem kéri számon tőlük senki, hogyan fordítsák le saját tudásukat tanítványaik nyelvi-fogalmi szintjére. Mindehhez – korunk diplomagyárainak jóvoltából – hozzáadódik egyes tanárok műveltségi hiányból eredő szakmai deficitje. Bárki beláthatja, könnyebb egy pár száz szavas szótár bevágása révén szellemi fölényt csillogtatni, mint sok tízezer oldal olvasmányélmény megszerzése, feldolgozása, karbantartása, gyarapítása. A mai diák egyre problematikusabb pedagógiai alany, nem szenved állandó olvasásra ingerlő információhiányban, és önfegyelemből is felmentést szerzett magának. De példák mutatják, vele is lehet kezdeni valamit. Főleg, ha eldöntöttük, mit akarunk tőle. Én azokkal értek egyet, akik irodalom-, sőt egyenesen kultúrafüggővé akarják nevelni legalább a leendő értelmiséget. Képzeljük el azt a drogdílert, aki így szólítja le a kipécézett vevőt: hé, öcsi, te holnapra köpöd a heroin képletét, felismered a növénymutatóban a vadkendert, és írsz egy esszédolgozatot az ópiumszívásról. Ha ez OK, akkor kapsz nyalókát, ha nem, igyál iskolatejet!

Fölvetődik ugyan, miért értékeljük túl a pedagógiai szempontokat egy tudományos – bár ismeretterjesztő célzatú – vitában. Erre sarkosan azt felelhetjük, ezeket a szempontokat nem lehet túlértékelni. Még a természettudományokban is kemény küzdelmek folynak egy tudomány részterületeinek az oktatásban megőrzendő, illetve megszerzendő arányairól. Ezek ugyanis a tanárképzésben szintén tükröződnek, így végeredményük tanszékekről, oktatókról dönthet. Pedig egy biológus például nem mondhatja, hogy mi pedig egy huszáros paradigmaváltással a tradicionális rákot – az ellene küzdő szakemberekkel együtt – elavultnak nyilvánítjuk, és mától kezdve csak az AIDS-kutatók az igazi tudósok. Az irodalom területén azonban a tudománynak abba is bele lehet (kell) szólnia, hogy mely művek, életművek jelentik a mércét, amelyekhez viszonyítva a többieket megítéljük. Nagy nemzetek, irodalmak kutatói ezt a problémát régóta ismerik. A magyarok számára most vált aktuálissá ez a kérdés: valódi értékekből olyan mennyiségi felhalmozódás következett be, hogy megfelelő szelekció nélkül már nem tudunk egy – nem szakmai – közönség számára használható kánont kialakítani. Tévedés ne essék, ebben fontos, de nem kizárólagos szerepe van a tudománynak. A mechanizmus valahogy úgy működik, mint A nürnbergi mesterdalnokokban. A méltó jelölteket a céh választja ki. A győztest – közülük – a népakarat. Ám mindennek végén ott áll – korlátozott – vétójogával Éva, a sokféle szubjektív – olykor irodalmon kívüli – szemponttal motivált befogadó. Természetes, hogy a döntésben részt vevők mindannyian saját kompetenciájukat tartják legerősebbnek. A műben magát Wagnert képviselő Hans Sachsnak ezért kell különféle technikákkal egyenként szót értenie a szembenálló érdekcsoportokkal, hogy érvényesítse – utólag már megkérdőjelezhetetlen – igazságát. Persze könnyű neki, nemcsak a nyelvük közös, hanem a zenei harmóniaviláguk is. A magyar József Attila-szakértők nyelvi különbségei pontosan jelzik a kapcsolatukban állandóan jelenlévő diszharmóniát.

Vita

Az alkalom egyedi volt és belátható időn belül megismételhetetlen. A magyar irodalomtörténet ugyan 1977 óta centenáriumok állandó kihívásaival szembesül. Ady Endre századik születésnapja még országos ünnep volt, mintegy ajándékképpen került a költő portréja az új ötszázforintosra. Később a százéves Bartók is megkapta az ezrest. Ám azóta a kultúra éppúgy kivonult a pénzből, mint a pénz a kultúrából. 2000-ben a nagy csinnadratta fényében nemcsak a száz éves Szabó Lőrincről feledkeztünk meg, hanem a kétszáz éves Vörösmartyról is. 2002-ben Illyésre sem voltunk kíváncsiak. A József Attila-év valamelyest elégtételt adott az egész humán kultúrának: a költészetnek nem csupán napját, hanem évét is kész volt megünnepelni ez az ország. Ilyenkor szokott felmerülni, ki mondhat köszöntőt, ha már az emlékbizottságnak a csúcsán legfelsőbb közjogi méltóságok vannak. A Mindentudás Egyeteme láthatóan nem vállalta a döntés felelősségét. Nem merte mellőzni sem az akadémiai protokollt, sem az adott tudományterület szakmai hierarchiáját. Így születhetett meg ebben az összetételben ez a nemzeti kerekasztal, amely bizonyos szempontokból határvonalat jelent a József Attila-kutatásban és tudományos életünkben egyaránt. Ettől függetlenül a tömegekkel való kommunikációt sem ártott volna valakivel (-kikkel) elvégeztetni, de igazság szerint József Attila ismertségének ügyében nem szorul rá az ország a Mindentudás Egyetemére.

Bennfentesebb kritikus izgalmas tanulmányt írhatna, hogyan alakult ki a végleges névsor, miért hiányzik az „ortológusok” csapatából Lengyel András vagy a jubileumi évben legtöbbet publikáló Valachi Anna; sorolható-e valamelyik táborba Sz-M. M.; befogadták-e B. A.-t maguk közé a „neológusok”, vagy csak ő demonstrálja állhatatosán közéjük tartozását nyelvezetével. Minderről csupán T. Gy.-t idézném, aki a mostani vitát a miskolci „újraolvasó” konferenciák 2000-ben tartott József Attila-ülésére, sőt a ‘90-es évek elején szervezett hasonló tematikájú tanácskozásokra vezette vissza. Ezek a magyar költészet húszas-harmincas éveiben végbement változásokat „paradigmaváltásként” írták le. Ennek a természettudományokban fontos terminusnak T. Gy. szerint a művészetekben nincs értelme. A rendszerváltás, az addig – a végén inkább már csak formálisan – kötelező marxizmus félretolása némi ideológiai elbizonytalanodást okozott, ezt kihasználva több társadalom- és művészettudományban, így líránk történetének értékelésében is. Egy enerváltan diktatórikus hegemóniát egy erős, offenzív másik váltott fel. A stílus persze „demokratikusabb” lett. A vitákat utólagosan dokumentáló kiadványok nem is adnak pontos képet a találkozók légköréről, ahol a hozzászólók és a megfelelő irányultságú lelkesedők olykor ünneppé avatták a „haladás”, a „modernség”, a „tudományosság” diadalát. Ezek a fieszták nem céltalanok. T. Gy. szerint mindez „közvetlenül befolyásolja a szakemberek mozgásterét, utakat rekeszt be, vagy utakat nyit meg a tanárok előtt, lehetőségeket teremt és igényeket támaszt a diákokkal és általában a költő közönségével szemben...”

A mostani kerekasztal azonban már egész más közegben zajlott. A József Attila-év szélesebb közönség figyelmét keltette fel a téma iránt. A résztvevők kiegyensúlyozásra törekvő kiválasztása pedig óvatosságra késztette az egykori radikálisokat. A vitaindító posztját V. A.-tól magához vonó K. SZ. E. így az elmúlt korszak legvisszafogottabb referátumát tartotta, csak lábjegyzetből kielemezhetően provokálta esetenként az ellenfeleket, akik viszont élve a ritka lehetőséggel, nyíltan kitálaltak. Megint T. Gy.-t idézve, a mostani gyakorlat káros, mert „bizonyos munkamódszerek, a kutatótevékenység egyes fázisai anatéma alá kerülhetnek. Aki József Attila- személye, életrajza, lelkivilága iránt érdeklődik, biztos lehet, hogy megkapja a »pozitivista« bélyeget, ami ma majdnem a szakmától való eltanácsolással ér fel. A szövegek keletkezésének rekonstrukcióját, a keltezéssel kapcsolatos megfontolásokat, a textológiai, mikrofilológiai vizsgálódásokat eleve az a gyanú lengi körül, hogy az erre vetemedő szakember depoétizálja és fölszámolja a nyelvi-irodalmi jelentésképzés esélyét. De az eszmetörténeti megközelítés is a megbélyegzés sorsára jut, hiszen a szövegek poetológiai értelmezését külsődleges, a szövegtől idegen információk illetéktelen bevonása révén zavarja meg...” A másik oldal értékrendje nem csupán agresszív, hanem parazita is, hiszen az „újraolvasók” elemzéseik során óhatatlanul használják a szakmailag leminősített filológusok adatgazdag monográfiáit, kritikai kiadásait, jegyzeteit. Ugyanakkor még tanítványaikat sem ösztönzik ilyen munkára, amivel a jövő tudományos fejlődését veszélyeztetik ezen a területen. „Különböző tekintélyekre hivatkozva, és kisebb mértékben ezeknek a tekintélyeknek gondolataira alapozva is, félretolják a József Attila-kutatásnak eddigi története során szervesen és kétségkívül rendezetlenül kialakult bevett tematikáját, szempontrendszerét, és helyébe a maguk kimódolt kérdésfölvetését állítják...” T. Gy. szerint egyáltalán nem a bevezetett új szempontokkal van a probléma, hanem ezeknek erőszakos, kizárólagosságot követelő használatával. Ezzel egyrészt beszűkítik a kutatások eddigi sokféleségét, másrészt megfordítják a vizsgálat irányát, nem az életműből vonnak le elméleti következtetéseket, hanem az életmű sajátosan kiválasztott darabjait használják fel saját elméleti modelljeik igazolására. T. Gy. tisztában van azzal, hogy amit összefoglal, az nem szakmai vita. Legfeljebb egy kísérlet annak felvázolására, milyen közös kiinduló pontokról lehetne egyszer igazán termékeny vitát folytatni József Attiláról és a modern irodalom más kérdéseiről.

T. Gy. gondolataira természetesen nem érkezett a túloldalról érdembeli válasz. Így a vitaindító szerepkör helyett végül is inkább a témazáróé jutott neki. Egy másfél évtizedes egyoldalú, intenzív, ám rejtett háború frontvonalát rajzolta fel a kívülálló – így többnyire gyanútlan – nagyközönség számára. Ám ez a közönség az utóbbi időkben – világsikerüket hazaira konvertálni nem tudó tudósok jóvoltából – érzékenyebbé vált az efféle kérdésekre. József Attila pedig amúgy is közügy. Megreformálás alatt álló tudományos életünkben talán az is számit majd valamit, kinek a közvetítését fogadja el a költő híveinek változatlanul kitartó és megújuló tábora.

Egyébként a kötet utolsó írásaként a zárszó szerepét betöltő Sz-M. M.-írás is állást foglal ebben az igen éles polémiában. Természetesen hozzá illő eleganciával. A „neológusok” számára alapműnek számító Klasszikus és bölcseleti hermenautika című Gadamer-tanulmányból idéz: „Nincs magasabb elv, mint nyitottnak lenni a beszélgetésre. Ez állandóan azt jelenti, hogy a beszélgetőtárs igazát, sőt fölényét ismerjük el.” Ezt egészíti ki saját magára is vonatkoztatva: „Magától értetődőnek tekintem, hogy a szellemi tudományokban soha senkinek nem lehet teljesen igaza. Ebből következik, hogy egyetlen pályatársammal sem tudok maradéktalanul egyetérteni, és el kell fogadnom, hogy az általam képviselt nézeteket is szigorúan meg fogják bírálni.” Erre az is kénytelen helyeslően bólogatni, aki hétköznapi gyakorlatában azért nem ilyen liberális. Sz-M. M. akadémikussal ezúttal sem vitatkozik senki.

Kérdések

Nemcsak T. Gy. álmodozik érdemi vitákról. V. A. meg is írta a tanácskozás vitaindítóját, bár ezt a rendezők – élességét tompítandó – későbbre tették. Az olvasó pedig elábrándozhat, melyik kérdésről milyen izgalmas polémiákba bonyolódhatott volna ez a nyolc különösen kvalifikált kerekasztal-lovag.

Itt van mindjárt a sokszorosan kiátkozott életrajz. Sokan már a középiskolai oktatásból is kiűznék ezt a fiatal agyak bájtjait fölöslegesen terhelő információtömeget. Én a mellette szóló érveket toldanám meg egy ritkán figyelembe vett szemponttal. A protokolláris nekrológ típusú, kozmetikázott életpálya valóban haszontalan. Ugyanakkor a közönségigényeket figyelembe vevő alkotói portré ma már szinte nélkülözhetetlen, ha bárkit népszerűsíteni akarunk. Képeslapokban az újságíró is szembenéz velünk, a focista szerelmi élete éppúgy hozzátartozik az imázsához, mint az, hogy a Ki kicsodában be kell vallanunk, mi a hobbink. Megfelelő életrajzokkal sztárolni tudnánk legtöbb klasszikusunkat a diákok közt. József Attilát tragikus halála fedezte fel a nagyközönség számára. (Németh László például sértődötten várta, mikor lesz vége ennek a kriminális sikernek, amely felülírni akarja az ő ítéletét.) Minden kor megtalálta a maga mániáinak kiélési lehetőségét a József Attila-életpálya különböző kanyarulataiban. A pártállam számára létkérdés volt, hogy a pártköltőt mikor, miért zárták ki – ha kizárták – a pártból. Aztán a költő betegségéről szóló dokumentumok kerültek az érdeklődés középpontjába. Nemrég valaki azt is bizonygatta, nem igaz, hogy a költő nyomorgott, időnként tisztességesen szponzorálták. (Csak nem spórolt a szűkösebb napokra!) Mint láthatjuk, érdeklődésünk nem egészen irodalmi, mégis nagyon fontos dolgokat tudhatunk meg az ő életútjának újonnan feldolgozott példáiból is. (Például, mit jelent proletárszinten a deklasszálódás, és milyen kivételes körülmények között lehet felszínre kerülni a mélységből.)

V. A. az életrajzkutatással kapcsolatos alapkonfliktust veti fel: milyen szerepe van a valóság tényeinek egy irodalmi mű megfejtésében. Példának a Magány című vers körül egy tanácskozáson kirobbant vitát hozza fel, amikor K. Sz. E. „kategorikusan elutasította, hogy a szakirodalom által bizonyított keletkezéstörténeti adat (miszerint a költő pszichoanalitikusa, Gyömrői Edit ellenében írta versét, mert az elhárította az ő szerelmi közeledését) bárminemű fontossággal bírna...” K. Sz. E. „a szöveg »ártatlanságát«, »érintetlenségét« védelmezte a referenciális olvasatokkal szemben.” V. A. itt ellentmondást lát, hiszen „az egyik legalapvetőbb hermeneutikai állítás éppen arról szól, hogy a megértésben nem tiszta lappal, hanem »előzetes tudással lépünk be.” A tiszta olvasat egyébként a gyakorlatban alig létező elméleti kategória. Művek elemzésénél olykor kitűnő megközelítési módot kínál egy olyan eredeti szöveghez, amelyhez a későbbiek során új jelentésárnyalatok tapadtak. De tiszta szövegként nem lehet olvasni a görög klasszikusok vagy a biblikus hagyományokból merítő bármilyen korban alkotó szerzők túlnyomó részét sem. Még a laikus is információk birtokában olvas. V. A. szerint ugyan nem lehet tőle megkövetelni, hogy „előzetesen tudjon Gyömrőiről, de talán az sem kellene kötelezővé tenni, hogy ha tud róla, sürgősen felejtse el”.

Nagyon sajnálhatjuk, hogy a különböző megközelítések presztízsháborúja elvette a teret olyan izgalmas szakmai kérdések elől, mint a József Attila organikus műfelfogásáról kialakított vélemények egyeztetése. A kiindulópont K. Sz. E. megállapítása: „A műalkotás nem az esztétizmus anyagtalan géniuszának, teremtő szellemének mediális kiáramlása, hanem sokkal inkább a mű gondolkodásmódját megnyilvánító grammatikai konstellációk, képi, retorikai és ritmikai konfigurációk olyan tagolt rendje, amely elsősorban a szöveg matériáján keresztül érzékelhető. Az így önállósult szövegegységek értelemszerűen kezdték felnyitni a műalkotások közti határokat, vagy legalábbis viszonylagossá tenni a különállásuk ismérveit.” K. Sz. E. ezúttal a József Attila-filológia legizgalmasabb kérdéseinek egyikét feszegeti saját teoretizáló módján. Képek, sajátos rímpárok, rímbokrok, sorok, sőt komplett versrészletek vándorolnak ide-oda a költő műveiben. Ennek demonstrálására – több más példa megemlítése mellett – emeli ki a legalkalmasabbat: „az Eszmélet IV. strófájának öt sora például változatlanul – mintegy a részlet, a töredék auráját őrizve –, mégis egészen más jelentéssel illeszkedik be a (Magad emésztő...) szövegébe...” Erre, és az ezt követő eszmefuttatásra V. A. és Sz-M. M. egyaránt reagál. Vitájuk – a forrásként felidézett T. Gy.-tanulmánnyal kiegészítve – egy külön elemzést érdemelne. Itt csak néhány további gondolatra van helyünk. Ehhez – ahogy a többiek is tették – idézzük fel a közismert sorokat:

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”

Már maga ez a strófa az Eszmélet című vers(ciklus) legtöbbet elemzett darabja. Általában az ötsoros és a háromsoros rész közti kapcsolatot firtatják. Az első a kevésbé problematikus. A farakás-motívum végighúzódik a költő életművén. A mostanihoz leginkább a Munkásokból kiemelhető részlet hasonlít: „Horkolva alszunk s törten / egymás hátán, mint odvas farakás...” Hasonló analógiákkal megtámasztva mondhatjuk, hogy a hasábokra vágott, az élettől idegen új rendbe kényszerített anyag tulajdonképpen külső erők által meghatározott életünket modellálja. Még annak is jelentősége van, hogy a rendszer fenntartásához szükséges erőszakot velünk gyakoroltatják. A következő három sor ezt a képet elvontabbá és abszurdabbá teszi. Tanulságai szerint csak hiányaink élnek, ábrándjaink virágozhatnak, a farakás-létből csak a még teljesebb pusztulásba vezet az út. Ezúttal azonban érdekesebb K. Sz. E. kérdése, hogyan folytatódik az ötsoros alaptömb a Babitsnak írt, de neki soha el nem küldött, nem is publikált (Magad emésztő...) című versben.

„így él a gazdag is, szegény is,
így szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyú karma?”

A hosszú magyarázat visszamenőleg némileg megváltoztatja az ötsoros kép üzenetét. Megkönnyíti a megértést, feloldja az előzőleg kimondott rideg igazság feszültségét. K. Sz. E. úgy véli, hogy ez a transzformáció valami posztmodern költői magatartás, amely modulszerűen használja a szöveget különböző konfigurációk létrehozásának érdekében.

Mindenekelőtt egy apró kiigazítást tennék: a vándorlás iránya fordított, a Stoll-kiadás óta tudjuk biztosan, a (Magad emésztő...) keletkezett korábban, innen került át a „modul” a költő által kiemelkedően fontosnak tartott Eszméletbe. De ha nem tudnánk ezt, akkor is ez az út a természetes. József Attila költészetében a kép, a rím, a verssor, mind része az igazság kimondásának. Ezért vershatáron túli érvényessége is van. Ha a Munkásokban „hazánk határát penész jelzi körben / a málló falon”, akkor természetes, hogy a Külvárosi éjben „a nyomor országairól / térképet rajzol a penész”. Ha a Munkásokban „egy nyál a tenger”, akkor Bukj föl az árbólban „vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként” forog a költő, aki láthatóan mindig gondosan újrafogalmazza korábbi látomását, kerülve a teljes szövegazonosságot. Ha ezek az esztétikum-molekulák már verssornyi méretűek, vagy még nagyobbak, akkor önálló műként is helytállnak. Senkinek sincs József Attilához hasonló töredék-életműve. Ezek a kis remekek fordított sorsú cserepek, képesek egésszé összeállni. Állandóan keresik a helyüket, néha ideiglenes szöveggé állnak össze – (Jön a vihar...) –, az ilyen konstellációkból az egyre csiszolódó részek továbbvándorolnak, ám ha meglelik hazájukat, attól kezdve mozdíthatatlanok. A rövid versek, főleg a szonettek hajlamosak ciklusokba szerveződni. Ez akkor is érvényes, ha a ciklust nem törvényesíti végül is a versek teremtője (egy ilyenre példa: Osztás után, Modern szonett, Leülepszik..., Emberek, Én nem tudtam, Óh, boldog az..., Mint gyermek...). De ennél merészebb kísérletekkel is demonstrálhatjuk ezt a jelenséget. Nem filosz közönségnek a lebukás veszélye nélkül fel lehet olvasni egymás után, egy verssé összeforrasztva a Nem emel föl és a Bukj föl az árból című költeményeket, így elfogadhatjuk, hogy az Eszmélet műfaját illetően egy verssé szerveződő ciklus (kimaradt, átírt darabok tanúskodnak a folyamatról), amely magán hordja eredetének jellegzetes vonásait. (Más művészeti ágban ez nem probléma, egyaránt építészeti egységet alkothat az egyetlen tervező munkáját dicsérő palota és a különböző épületekből harmonikus egységgé összeállt tér, utca, város.) József Attila szeretett megrendelésre dolgozni, ilyenkor nagyon tudatos alkotóként szerkesztette műveit, de képes volt (ez ritkább képesség, mint a szerkeszteni tudás) „önmaguktól” mozgó, fejlődő részekből megalkotni kristálytiszta szerkezetű műveit.

Ráadás

Fontos szó József Attilánál. A meglett ember „az életet / halálra ráadásul kapja...”, hiszen „a mindenség ráadás csak...”. Nagyon sok problémakört kikerültem, a költői én problematikájáról hangzott el talán a legtöbb fontos megállapítás, ám ezeknek puszta enumerációja kimerítené egy kritika terjedelmi keretét. Most már csak azokról a dolgozatokról ejtenék egy pár szót, amelyeket konfliktus-kerülő módon egy-egy jól kiválasztott résztéma köré épített fel szerzőjük. N. H. B. Marxtól Reichig címmel vázolja fel József Attila 1932-es emberképét. Tulajdonképpen hálásak lehetünk az ilyen dolgozatoknak, pontosan járják körül a felvállalt problémát. Eredményeiket biztonságosan beépíthetjük saját e tárgykörben mozgó írásainkba. Talán a példának felhozott verseket vizsgálhatta volna meg eredeti szempontjaitól egy kissé eltávolodva az elemző. Minden igaz például, amit az Invokációról ír: „Önmegszólítása kettős irányú: vonatkozik az Internacionálé éneklésére és egy értelmezőtevékenység párhuzamos lefolytatására is.” Ebben a versben is „összekapcsolódik a marxista társadalomelmélet és a pszichoanalízis...” Ismert téma, lásd például A város peremén sokat idézett sorait: „...a termelési erőket odakint s az / ösztönöket idebent...” Egyvalami azonban elkerüli a lelkiismeretes filológus szemét:

„Óh, hogy fetreng a nagy este! Erdős öléből sötéten dől a vér.
Az orvos szerint százhúsz milliónak nem jut egy falat kenyér.
Ama százhúsz millióban, mely a hold-zsupp födte ólban rongyaiba váj,
megszületett az a Gyermek, kit nem véd, sem Isten, sem Király –”

Ez a mű karácsonyi vers. A kolozsvári Korunk 1932. decemberi számában jelent meg. Jézus születésének horrorisztikusan felnagyított ábrázolása adja – a hezitáló teoretizálás ellenére – félelmetes erejét.

Legszórakoztatóbb olvasmányom mégis F. I. tanulmánya volt Márai Sándor és József Attila kapcsolatáról. Hogyan látta meg az igazi polgár a kikupálódott prolikölyökben másoknál korábban a zseniális költőt? A mostani vita lényegékhez tartozik F. I. csodálkozó tekintete és fejcsóválása, amellyel rábukkan témaadó idézetére Márai Naplójában: „Minden éjjel versek. Tegnap Babits. Mégis ő volt ebben a században a költő. Minden versében ugyanaz a lüktetés, érzéki mennyei áram. József Attilában volt ilyen lüktetés, kirobbant és kilobbant.” F. I. kánonsértést regisztrál. „A leginkább feltűnőnek és kihívónak az volna nevezhető, hogy az igen idős Márai össze/egymásra látja Babitsot és József Attilát, akiket a kortársak József Attila életében, de azután is inkább egymástól távolabb szemléltek, egymás ellenfeleiként; a személyes ügyek mellett a költészetfelfogás eltérő reprezentánsaiként emlékeztek róluk...” Hát igen, voltak ilyen vélemények is, de nemcsak Márai látta a két költő alakját egymás mellé állíthatónak. Illyés is így emlékezett a hatvanas évek elején, hogy József Attila valójában Babits-tanítvány volt (ő nem), ezért ment neki szélsőséges „– esztétikától idegen –” indulatoktól fűtve a mester verseinek. Egy Ady-verset sohasem próbált volna kijavítani. Ellentmondásosak József Attila nyilatkozatai is. Kezdetben – Szabó Lőrinchez hasonlóan – ő is Babitsnál akart több lenni, aztán – mikor már saját útját járta – inkább Kosztolányi szelleme szivárgott be verseibe. De ez már megint elfogultságok nélküli szakmai vita tárgya lehetne, ahol József Attila nem csak az egyedüli társként engedélyezett Szabó Lőrinc mellett gondolhatta tovább a magyar poétikát „a kései modernség ... irányába”. Kívülről nézve minden bonyolultabb, főleg ha ragaszkodunk a valóság teljességéhez akár saját teóriánkkal szemben is.

F. I. becsületes tudós, megosztotta velünk kételyeit. Ha konzekvensen végiggondolja az egészet, már nem biztos, hogy Márain fog csodálkozni.