Lapszámok, 2006/1 SZOCIOGRÁFIA

„Nem az örökkévalóságban porlad a szív”

Keszthelyi Rezső: Hasonmások. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2005


Különös költészet Keszthelyi Rezsőé. Azt is mondhatnám, túl sok költészet. Ez utóbbi megjegyzés persze meglehetősen szubjektív, de talán mégis helytálló. A túl sok költészet tiszta költészetet is jelent. Keszthelyi Rezső világa csak lírai világ; szinte semmi nem szűrődik át abból, ami társadalmi, ami politikai, hétköznapi. Absztrakció és otthonosság, metsző logika és intimitás.

A Hasonmások világa a létezés titkát kutatja, a létezők között az ént keresi, az alanyt – önmagát – definiálja, pontosabban definíciókísérleteket tesz. A kötet ebből következően filozofikus jellegű, bár ez a költészet nem bölcseleti költészet a hagyományos irodalomelméleti értelemben.

Sokrétű, bonyolultan összetett lírai táj bontakozik ki, melyben persze körkörösen visszatérnek a Keszthelyit leginkább gyötrő kérdések: Hol vannak a nyelv határai? Mi az, ami még fogalmakkal leírható, megjeleníthető? Újszerű és egyéni fényben tündöklik a heideggeri filozófia alapkérdése, a „miért van egyáltalán létező és nem sokkal inkább semmi?” Hol van a határ élő és élettelen, anyag és anyagtalan, fantázia és teremtő gesztus között?

Leragadva néhány gondolat erejéig a lét és semmi, valamint a nyelv problémájánál, érdemes egy kis kitérőt tennünk. A kötetben a lét, létezés és a semmi a gondolati ívet kirajzoló kulcsszavak. A költemények körülírják, ostromolják e fogalmakat, de megoldás nem születik, mert nem születhet. Ami lényegi, az rejtve marad. Ez tény, ezt Keszthelyi is tudomásul veszi a kötet nyitányában:

„Gyanítom,
világra ellett lényem
átélni kénytelen
némely titkokat,
kiknek talánya
aztán az én talányom
marad.”

(Egy mi)

Átélni és persze átérezni lehet a létet, de kifejezni... Utalnék Heidegger egyik dialógusára (Útban a nyelvhez), melyben a kérdező (Heidegger) és egy japán tudós próbálják a világokat- világukat közelíteni egymáshoz, a fogalmi rendszereket átforgatni, megfeleltetni. Az eredmény? Csak perifrázis van, megoldás nincs. Ezek a filozófia végső határai, de a nyelv végső határai is. Ez teremti meg Keszthelyi költészetének keretrendszerét is: „Ha mondanám, / ami én, / tüstént a kínzás: / a szó mily / létszegény.” (Megint valami)

Maradjunk még egy kicsit nyelvnél és filozófiánál. Szóval a semmi. A semmi (Semmi) főszereplő, a valami (Valami) kínzó hiányaként, létezőként lép be a versek világába. Hogy is mondjam... Idézem a már említett japán tudóst (Tezuka professzort): „az üresség a legfőbb neve annak, amit Ön a »lét« szóval kívánt mondani”. Keszthelyi egy haikuszerű, verssornyi verssel definiál:

„A Semmi bája

az,
hogy létezik.”

Nos, ebben a Semmiben találkozik az Én, a Más, a világ; az „Egymi” és a „Hasonmások”. Érzékelhető, hogy a kötet gondolatai átlépik az európai filozófiai tradíciót, de nem kapcsolódnak más hagyományokhoz, szuprafilozofikussá válnak, meghaladják a filozófiát, költészetté finomítják, líraizálják azt. Alapmondatok születnek, melyekben gnómaszerűen ragyognak fel az én átélt és önmaga személyiségébe asszimilált tapasztalatai: „létezi létét a lét”, „Mindaz, ami vagy, / csupáncsak keletkezik,”, „Türtőzteti múlásával múlását / a múlandóság.” Furcsa, hogy ezek a mondatok, szintagmák szenvedő szerkezetűek, alapképletük az alanynak (a lét alanyának?) alárendelt tárgy és határozó. A szenvedés a grammatikai mezőről a fogalmi síkra transzponálódva a megteremtett világ egyik jellegadó megnyilvánulása lesz („ahogy önmagává szenvedi magát a szenvedés”). Mitől a szenvedés? Az elérhetetlentől, a kimondhatatlantól, az én mélyén lapuló ürességtől, a felvillanó, de gyorsan tovatűnő, így állandóan elvesztett létteljességtől. A tehetetlenségtől, a költészet megtapasztalt végső határaitól.

„A költészet költészete,

ki sose jut odáig,
ahová iparkodik.”

(Tehetetlen)

Keszthelyi Rezső költészete nagyon szerethető költészet. Benne van az élet vibrálása, élők és élettelenek finom, áttetsző mozdulata, mozdulattöredéke. A rész és egész, a teljesség és töredékesség egymás mellett, egymásba átjátszva, egymást átfedve jelenik meg. Az ábrázolás kimondhatatlanul érzékeny; így csak az tud írni, aki tökéletesen ráhangolódik a világ ritmusára, aki intenzív, lényegi életet él. A váratlan és szokatlan trópusok („Színtelen érintések / érnek a szívéhez”; „levegőn átdobott ívek alatt szívünk / porladozik az eső szemében”) utánozhatatlanul egyéni hangúvá, minden mástól különbözővé teszik ezt a lírát. A kötetet a teremtő varázslat lehelete járja át.

Igen, a versek mélyén ott parázslik a teremtő mozdulat, a világot önmagába sűrítő univerzális én. Ő az, aki átlépi a határt élő és élettelen, személy és tárgy között.

Általa, az ő szemléletében az anyag anyagtalan lesz, az anyagtalanból pedig újra materializálódik a forma. Itt minden elveszíti és visszaszerzi önmagát, szóval állandó a mozgás, a dinamizmus. Keszthelyi Rezső világa él, nem merevedik puszta állapottá. A földi keretek kozmikussá tágulnak („a csillagok a tengerárba térnek”), hogy aztán áttűnjenek egy miniatűr létformába:

„Mintáztatnak alant szegfűgyökerek,
fent meg lepkeraj verdesi
pipacsok ikerszárnyait.”

(Terzina véletlenek)

Teremtés és áttűnések. Egyetlen forgatag a lét („Lényt-tűnők átömlése / lényt-tűnőkbe,”), minden folytonos metamorfózison megy át, de minden én vagyok. Én vagyok a teremtő és a teremtés, az élet és a halál, a lét és a semmi. A világ formája az én formám. A világ szíve az én szívem, tüdeje az én tüdőm, lélegzete lélegzetem:

„minduntalan foglyul ejt
a belőlem temetkező
meg fakadó idő.”

„És beszívja magába a szárnyak
körös-körül lobogását a tüdőm,
a lepkékből is a színek alakjait-
és a levegő sorsát.”

(Átirat-füzér)

Derűs világ Keszthelyi Rezső világa. Derűje az elmúlásé. Lehet derűs az elmúlás? Lehet. Mert az illúziók múlnak el, ami „egeken túli”, az megmarad, fénnyé válik:

„Fél szemem kialszik, amaz még tart,
hisz mibe is merülheti alá fényét
fény – ízlelted fehérét
a fehérrel a fehér; ahogy tűröm
tódulni visszapillantásaimra a tenger
égboltkék földtömegét –
ha már holtomban látnám,
ami most az enyém.”

(Érzet, másképp)