A kamarazenekar előtt általában nem áll ott a karmester, aki megmondja: minek hogyan kell szólnia. Muszáj, hogy a zenész bele tudja adni az egyéniségét a produkcióba, különben a zene elveszti a varázsát, és a zenész közkatona lesz. Nem is állítjuk be a tempókat, dinamikákat mérnöki precizitással, és pont ezért tud a zenekar jól kísérni. Pillanatok alatt képesek vagyunk lereagálni a szólistát, átvenni és leutánozni a stílusát. A mai napig sem tudjuk, hogy hogyan fog sikerülni egy-egy koncert. Néha mi is meglepődünk, hogy milyen hihetetlen dolgokra vagyunk képesek. A Rádiózenekar tagja voltam nyolc évig, és tanúsíthatom, hogy akkoriban a magyar szimfonikus zenekarokban rossz átlagzenélés folyt. A zenei részletek kidolgozására nem volt se idő, se igény. A legkiemelkedőbb, legelismertebb karmesterről, Ferencsik Jánosról például köztudott volt, hogy utált próbálni. Bennem és a zenekar tagjaiban azonban megvolt a lelkesedés, hajtott előre. Sosem felejtem el, amikor először hallottuk az I Musici di Roma világhírű kamarazenekart játszani. Teljesen elképedtünk, hogy úgy is lehet muzsikálni, ahogy ők. Kíváncsiak voltunk: hogy is, milyen technikai megoldásokkal dolgoznak. Hallgattuk a lemezeiket és lassan-lassan kivajúdtuk a saját stílusunkat.

 

 

Nem tudom pontos dátumhoz kötni. A Zeneakadémia elvégzése után mindnyájan valamelyik nagy szimfonikus zenekar tagjai lettünk, a Magyar Állami Hangversenyzenekarban, az Operaházban és a Rádiózenekarban. Közben egyre több külföldi meghívást kaptunk, amely lassan összeegyeztethetetlenné vált a főállásunkkal. Válaszút elé állított bennünket a szituáció, konkrétan az: vagy részt veszünk a Rádiózenekar bejátszó próbáin - aminek egyetlen célja, hogy a nyári szünet után a zenészek bemelegítsék ujjaikat -, vagy részt veszünk a Böröcz-féle hajón.

 

 

A Renaissance több volt, mint egy luxushajó. A közönség elsősorban azt élvezte, hogy együtt nyaralhatott a világhírű muzsikusokkal, szem- és fültanúja lehetett a próbáknak, meghallgatta a hangversenyeket, sőt azokat a rögtönzött dzsessz és kamarazenei produkciókat, amelyeket éjszakánként a szólisták adtak. A Renaissance a Földközi-tenger legszebb városaiban kötött ki. A lenyűgöző helyszínek felejthetetlenek voltak, mint azok a szituációk is, amelyek az összezártságból adódtak. Hallgatni, hogy Rosztropovics hogyan gyakorol és szidja közben a csellóját... Nemcsak művészileg, szakmailag profitáltunk a turnén. A hajón művészbarátságok születtek, hiszen ott ismerhettük meg Maurice Andrét, Henryk Szerynget. A neves szólisták egyre inkább ragaszkodtak hozzánk, a kísérőzenekarhoz. Velük vendégszerepelhettünk. A közös lemezek, mind-mind nagy húzóerő volt - inspirált emberileg, szakmailag egyaránt. Önbizalmat adott, hogy olyan emberektől - Vásáry Tamástól, Frankl Pétertől, Végh Sándortól - kaptunk bíztatást, akik nem tudták, milyen a helyzetünk. Ez erőt adott.

 

 

Voltak korában is karmester nélküli kamarazenekarok, például a Tátrai-féle együttes, de nem sikerült folyamatosan dolgozniuk, általában alkalmakra álltak össze. A hetvenes évek elején az önálló, nem hivatalos zenekar szokatlan és gyanús volt. Komoly küzdelmeket folytattunk a minisztériummal. Miután kiléptünk a nagy szimfonikus zenekarok kötelékeiből, nem is bíztattak semmi jóval. Először Lehel György, a Rádiózenekar vezetője járt nekünk ki a minisztériumban egy kis ösztöndíjat. Ő látta talán be legelőször. hogy a zenekar többet érdemel. A hivatalos állami támogatást végül 1976-ban kapta meg az együttes. Lakatos Éva, az Országos Filharmónia egykori igazgatója - aki koncertrendezőként fantáziát látott bennünk - szerződtetett bennünket. Nem a személyes varázsunk győzte meg, pusztán a tények, hogy ha játszunk, a koncerttermek megtelnek. A Filharmóniánál intézte a járulékok fizetését, az adminisztrációt. Évente 30-35 koncertet kellett adnunk a minimális bérért, viszont a kötelező szolgálaton túl bárhol dolgozhattunk. A külföldi vendégszerepléseinket az Interkoncerten keresztül bonyolítottuk. Sokat számított - gyakorlatilag a létünket jelentette - hogy a Hungaroton, azaz Bors Jenő szerződést kötött velünk. Attól kezdve átlagosan hat-nyolc lemezt adtunk ki évente. Húszéves fennállásunk alkalmából megkaptuk az egymillió lemez értékesítését tanúsító emlékplakettet is, amely komolyzenében, és tízmillió lakosú országban nagyon nagy eredmény. Lassan a minisztérium is megbarátkozott azzal a formációval, amelyet mi képviseltünk. Akkoriban még azon is problémáztak, hogy mi kerüljön a személyi igazolványunkba munkahelyként. Sokunk, jómagam is, ezért tanári állást vállalt. Az úgynevezett szabadúszó művészstátusz nem létezett, hanem egyenértékű volt a közveszélyes munkakerülőével.

 

 

A nyolcvanas évek végén az együttes levált a Filharmóniáról. Az Óbudai Társaskör igazgatónője, Merényi Judit befogadta az együttest, és 1991-ben megalakult a Liszt Ferenc Kamarazenekar alapítványa és egyesülete. Vállaltuk, hogy magunk rendezzük meg koncertjeinket Magyarországon. És mivel a hangversenyszervezés költséges mulatság, szponzorok mellett továbbra is szükségünk volt az állam támogatására. Az Óbudai Társaskörön - a munkáltatónkon - keresztül 1992-ben még megkaptuk a hazai fellépéseket fedező nyolcmillió forint állami támogatást, azonban 1993-ban már csak 1 millió forintot kaptunk volna. Egyszeriben kétségessé vált - megfelelő pénzügyi garanciák nélkül - a magyarországi létünk.

 

 

Természetesen szerettük volna - és folytattuk is - az itthoni koncertezést. Csak éppen nagyon nehezen emésztettük meg azt a tényt, hogy harminc év után a minisztérium még mindig nem ismeri el a munkánkat. Lett volna számtalan alkalmunk véglegesen külföldre menni, de maradtunk, mert úgy éreztük: mi is a magyar társadalom tagjai vagyunk. Ám ha a kormányzat nem érzi kötelességének a támogatást, akkor mi miért érezzük kötelességünknek a magyar zenei élet segítését, miért koncertezzünk itthon, folytassunk missziót? Szolnok városa azonban - gesztusként - felajánlotta az együttműködést. A város 1993 decemberétől a zenekar hivatalos fenntartója. „Legyen Szolnok a zene fővárosa!” - szólt a mottó. Várhegyi Attila és Vass Lajos felismerték, hogy a zene segít kitörni az elszigeteltségből. A Szolnoki Zenei Napok vendége volt az elmúlt években Murray Perahia, Isaac Stern, Maurice André, Pauk György, Kocsis Zoltán, Perényi Miklós. Fischer Annie utolsó zenekari koncertjét velünk adta Szolnokon.

 

 

Pár évvel ezelőtt az országban sorra kezdtek fesztiválokat rendezni, és ezáltal a vidéki zenei élet is nagyobb figyelmet kaphatott. Egészen véletlenül fedeztem fel magunknak Zemplént. Sárospatakon látogattam meg egyik kollégámat, aki felhívta a figyelmemet: az országnak ebben a csücskében még soha nem játszottunk. Rádöbbentem, hogy egyedülálló adottságokkal rendelkezik a terület. Ritkán játszhatunk olyan kitűnő akusztikájú szabadtéri helyszínen, mint a Rákóczi-vár udvara. Sárospatak és környéke is gazdag kulturális kincsekben. A Zempléni Művészeti Napok révén kulturális szempontból a régió az ország szerves részévé vált. A Nemzeti Kulturális Alap is felismerte a fesztivál értékeit, az Antenna Hungária Rt-vel pedig többéves megállapodás született, amelynek köszönhetően előre tervezhetünk, akár több évre is. A fesztivál jó apropó volt arra is, hogy Szlovákiával felvegyük a politikamentes kapcsolatot. Továbbra is keressük az együttműködés lehetőségét a környező országok művészeivel. Minden műfaj, a hangversenyek mellett a képzőművészet, a tánc, a próza is teret kap, hiszen nemcsak a vájtfülű kiválasztottaknak szól üzenetünk, hanem mindenkinek, akit a művészet érdekel. Zemplén annyira fontos helyet tölt be az életünkben, hogy miatta még külföldi meghívást is visszautasítunk, csakhogy a saját fesztiválunkat megrendezhessük. Mert úgy érzem, hogy egy kicsit a mi emlékművünk is.