(kései monológ és/vagy búcsúlevél)

Jó Dión, légy üdvözölve, már azt hittem, nem jössz, nem jössz el so-
sem, hisz tudod: sógornak barát vagy; barátnak testvér, de ülj le, ne
kéresd magad, hozatok tálat, eszközöket, láss hozzá, biztosan meg-
éheztél, jól fog esni a fácán, a sült után legördítenünk egy kupa
óbort férfias élvezet leend, látod, ennyi maradt nekem, esténként
maradék fogaimmal elrágicsálok, mint egy csecsemő, utána könyve-
im között rágódom tovább: hol vétettem s mások mekkorát
vétettek

ellenem. Rossz év volt az idei — az eltett mirtuszbogyók mind meg-
romlottak, a bor is kevésbé édes, mint szokott, de mézet szívesen
adok néhány csuporral. Jó tudni, hogy van, ki önzetlenül keres meg,
nem kölcsönért, hírekért, vagy hazug hízelkedésből, fiának szabad
helyért az akadémián. Mint élsz, beszélj, utoljára Dionüsziosztól,
Szürakuszai türannoszától hallottam hírt felőled, s mondhatom,
cseppet sem volt megnyugtató. Levelet készültem írni hozzád, bol-
dogságot

kívánni, de nehezen jönnek mostanában a szavak. A komoly levél
azzal kezdődik: isten, a kevésbé komoly ezzel: istenek; de nekem
egyik szót sincs leírni kedvem, az istenek rég elpártoltak már tőlem
— az isten pedig, ó, mit is mondhatnék, igyunk inkább, öblítsünk
egyet a viszontlátásra; azért nem olyan rossz bor ez, ismerd el,
Kürénében sem ittál az enyémhez fogható testeset, mégis áttetszőt, a
mécs világánál nézd a drága nedűt, olyan ez a bor, mint a
filozófia,

kívülről szemléled, mégis belülről melegít — harminc mínáért sem
adnám el, ha jönne egy kereskedő, pedig annyi pénz hozománynak
sem kevés. Jó Dión, nevetés bujkál a szemedben, mennyit fecseg ez
a vén bolond itt össze, nevess, ha jólesik, én már csak ilyen vagyok,
pedig sokan emlékeznek, amikor még birkóztam az iszthmoszi játé-
kokon, és nem is akárhogy — az ám, legyűrtem a szájaskodókat, az
izompacsirtákat mind, pedig én csak erős voltam, testben,
és ami még fontosabb:

lélekben erősebb az ifjaknál; anyám mindig azt mondta, „Ükapád
milyen büszke volna, ha látná”, ükapám híresség volt a maga idejé-
ben, ő, Szolón fivére, hisz tudod, minden erények között a nyers
erőt tartotta legtöbbre, talán mert rozzant lábú, nyeszlett emberke
volt, de az esze annál gyorsabban forgott, ravaszságban, taktikában
túltett akármely elöljáróságokon, szóval a politikában nem volt nála
jártasabb, de minek is beszélek róla, összevissza beszélek, a magány

nem tesz jót a szervezetemnek, még a születésem napjával sincs sze-
rencsém: thargélion hónap hetedik napján szoktuk megülni tanítvá-
nyaimmal s néhány hű rokon, de mióta Délosz szigetén akkora csin-
nadrattával tartják Apollón isten születésének ünnepét, mindenki a
karneválra vágyik, nekem meg maradtak a boldogságot kívánó rövid
és formális levelek, a papirzörgés a holdatlanul is rámvicsorgó éjsza-
kákon, a távolságon, időn, szándékon átívelő emlékezés.
Hol van már

a „szélesvállú”, a festegető athéni férfi, az epigrammokat, dithüram-
boszt író termékeny széplélek, aki Szókratészt hallgatva később a Di-
onüszosz-templom bejáratánál verselmeit elégette mind, hogy utat
találjon az Államhoz, s a dolgok leglényegét az ideák világában talál-
ja meg? Hol van az már, mondd, jó Dión? Te, aki annyit szenvedtél
eszméidért, megérted-e, hogy az egyetlen ép ésszel felfogható válasz-
tás a rögeszme s az erre épülő rendszer?, mert itt a tévedés

a rendszer alkotóeleme, és szükségszerűen bekövetkezik, hisz a té-
vedés, szerencsére, emberi adomány, kikerülhetetlen, és nélküle
nem juthatnánk el a következő tévedésig — ami az igazsághoz veze-
tő legbiztosabb út. Ne csodálkozz, hogy másként beszélek, mint
megszoktad, tán a bor teszi — vagy az öröm, hogy fölkerestél — ne
figyelj rám, ha úgy érzed, összezavarnám gondolataid.
Hésziodosznak igaza van: „ostobaságnak tűnik, amit mondok, felfog-
nod

mégse csekélység.” Igazán szép esténk van ma, végre feltámadt a
szél, a fuvallat szinte cirógatja nyakamat; bor, barát, enyhet adó hűs
esti szél — kell ennél több? Ma azt mondom: nem. Tegnap károm-
kodva félresodortam volna, ha valaki azt meri állítani, egyszer majd
megelégszem ennyivel is. Persze minden érzéki valóság, ugye, állan-
dó változásban van. Amit ma mondasz vagy gondolsz, holnap, ár-
apály vagy holdtölte idején, más értelmet nyer, vagy
értelmetlenné teszi

maga a természet — a legnagyobb filozófus. A mai jó holnap rosszra
fordul, és vissza; ám a jó és a rossz csupán a leiekre nézve jelent va-
lamit, a dolgok lényegét nem mi határozzuk meg; az ember, bará-
tom, ki a „beszédet; a széllel versenyző gondolatot meg a törvényt
tanulja”, Szophoklészt idéztem, tudom, hogy jól tudod, csak eszköz,
bár annak nem mindennapi, ismerjük el — Ne bólints, Dión, a kér-
dés nem ilyen egyszerű, csak azután folytatom, ha töltöttél, üres po-
hárral

nem lehet feltámasztani a gondolatot. Persze, hogy eszköz az ember,
mert a törvény az úr, így szól az átlagérv, de az ész a legfőbb tör-
vény, mert a tudásnál és belátásnál semmiféle törvény, rend nem ér-
het többet. Akkor hát... az ember? Fáradt vagyok, láthatod, már egy
kevéske bortól is megered a nyelvem. Régen azt reméltem, általam a
tömeg előtt is becsületet nyer a filozófia. Azt hittem, az értelem és a
hatalom természettől fogva együvé tartoznak: keresik, űzik,

egyesítik egymást — tévedtem. A bölcs ember elsősorban mindenna-
pi életét rendezze be úgy, hogy önmaga fölött — amennyire csak le-
het — szerezze meg az uralmat. Lám, nekem még annyi sem sike-
rült. Ha akkor, Aigina szigetén, amikor eladtak rabszolgának, nem is-
mer fel egy közügyeskedő athéni férfiú, és nem vált ki, kockázat nél-
kül szűnhettem volna meg Platón úrnak lenni, s vélhetően korai ha-
lálomig vidáman szkanderezhettem volna rabszolga társaimmal.

„Ám hiába, mit kesergek, miért is ejtek könnyeket? Istenek kirótta
sorsod, ó, halandó, tűrjed el!” Nem lettem költő, bajnok, lázadó rab-
szolga, sem türannosz, csak egy filozófus, akit mindenki ismer, akár
egy költőt vagy bajnokot, mégis: ha egy vadkan megölne, mint
Adoniszt, és minden tavasszal feltámadnék és minden ősszel újra
meghalnék, ki venné észre, vajon ki hívna télidőben tűzhelyéhez
társalogni borostyánkőbe zárt istenekről? Ki hívna tanácsért

Athén sorsáról? Ugyan, miket beszélek, Athén, politika... ami engem
illet, a jövőben még kevésbé ártom magam ilyesmibe... tisztességes
emberféle maradjon távol a politika porondjától. Ép bőrrel megúszni
a gondolkodást!, az efféle koturnuszos demokráciákban, mint a mos-
tani, már ez sem kevés, én mondom neked, jó Dión, ragadj tollat,
rántsd fel a leplet, még nem késő, neked még lehet, én már csak bor-
ivásra vagyok való, ha írásba fognék, ez azt jelentené,

ha nem is az istenek, miként Homérosz mondja, de az emberek el-
vették az eszemet. Nagy, üres termek tátonganak bennem, igaz, de
ez nem azt jelenti, hogy eszelősként rohangálok faltól falig, ellenke-
zőleg, elmém maholnap fénylő nyugodt partokra ér. Érzem, túl kö-
zel vagyok a földhöz, mintha fülemhez tapasztott kagylóból hallgat-
nám az évszakok morajlását, élni kezd bennem egy másik valóság,
az elmúlás felhőkkel, madarakkal sodródó valósága,

mikor álmodban ér a fény. Azért még néha félek: méltónak lenni a
megméretésre, ennél alább nem adhatom, jó Dión, ha élnél, te bizto-
san megértenél... Innál boromból, s az anankéról vagy Szókratész di-
alógusairól beszélnénk, s kerülne kupádba olajbogyó is, ha kell. Hét
éve, hogy végeztek veled az orgyilkosok, a türannosz keze, bár bizo-
nyítva nincs, jó görög szokás szerint, csak a szív a bizonyság, valld
be, magad se hinnéd el a halálodról szóló legendákat,

de minek is, belátni a beláthatatlant, érezni az érzékelhetetlent, nem
a halandók dolga. Jó Dión, sorsom tudója, vágyaim régi ismerője,
egyszerűen: barátom, bocsásd meg nekem e parttalan, gyarló és gyá-
szos beszédet, sokat ittam, nyelvem gyorsabban forog, hiába, öreg-
szem már, túl közel vagyok a földhöz, túl közel hozzád, hogy ki-
mondjam: a lassú pusztulás magasabb rendű gyönyör – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –