(Szöveg, Huzella Péternek)

József Attila százegy évesen
végigzötyög egy zsúfolt négyesen
Pesten és még egy rövid életen,
és csak bámul, s csak felnyög: jaj, nekem:

mennyire idegen, amit látok,
s milyen idegen feltámadásom,
amire már hetven éve várok:
de hová tűntetek, jó proletárok?

S hová a dolgozók, kik szüntelen,
a parasztok bajszán morzsa se terem,
s hová a kocsmák, a kávéházak,
Mc’Donalds-okban nem hűtenek lázat...

S hová tűntek a halk léptű lányok,
ringó csípők, a hajkoronások,
és hová a versek, asszociáncok,
nyelvemből itt semmit sem találok,

s hová tűntünk innen mi, magyarok,
acsarkodik minden, nem él, csak mozog;
akárha Párizs vagy Amerika
házak homlokán a neonfirka

ragyog, ugrál és idegen nyelven
sugallja, élj csak idegen elven,
s a sok fiatal lázas homloka
extasytól izzik, ilyen a kora,

mondd, a Margit-hídon mit keresek,
ki olvas hóesésben verseket,
ki hallgat Bartókot meleg nyárban,
fuldoklik, csapkod ma is a hínárban,

aki akar valamit e tájon,
a Duna partján belemet kihányom;
egy kocsmaajtón épp kilép Ady,
megszólít, „nézd csak, lenne itt valami,

jövőt álmodtunk, nem lett még múlt se,
csenget az idő, most már húzzuk le
vállalkozásunk kicsi rolóját,
költöttünk hiába, az idő túljárt

eszünkön, a szívünk meg nem kell:
becsapva vegetál itt nemzetnyi ember,
jövedelmük vékony, sose lesz annyi,
hogy adójukat ki tudják fizetni...

Törzshelyeinken hivatalok, bankok,
már az ágyunkban is tőkés csoportok
terpeszkednek lustán, szex és adósság,
ismét koldusok földje lesz az ország...”

...s a rakparton együtt ballagnak végig,
vissza a sírig vagy talán az égig,
s csak azt tudják mindketten, hogy innen el!
Harmonika szól. A tücsök nem felel.