Lapszámok, 2005/4

Hétköznapokat döcögtet

 Keresztes Ágnes: Ügyetlen gyémántköszörűs. Orpheusz Kiadó, Bp., 2005

Egy megrendítően szép, őszinte és nagyon furcsa anyavers (Anyám) és mintegy negyedszázadnyi verses publicisztika sorjázik a hangját ritkán hallató, kiváló és igen rokonszenves költő Ügyetlen gyémántköszörűs című könyvében 1978 és 2004 között született írások ezek, egy művelt, verstani ismeretekkel is rendelkező, szociálisan érzékeny írástudó gondolatai. A címadó vers egyben a kötet magyarázata is: kudarckísérlettel van dolgunk, egy újabb kudarckísérlettel a magyar irodalomban.

A gyémánt, ahogy formálódik a köszörűs műhelyében, egyre csak fogy: így lesz a sok önjelölt koszorús költőnk mellett egy köszörűs költőnk is.

Nem heroikus alak, tudatában van saját hétköznapiságával, egy utas csak a Szürke Vonaton, amelyet az élet szimbólumává emel. Néha közhelyesen, néha szokatlan ízekkel és ismeretanyaggal mutatja be a falusi világ végét, de tördelhetném úgy is ezt a sort: a falusi világvégét.

A falu egyben öregség, egyben múzeum Keresztes Ágnes tollán: szenvedésre ítélt és sokat szenvedett, elavult, mégis megbecsülésre méltó terület.

Akár az élet, amely éppúgy elenyészik, mint a mindössze hétlelkes falu emléke egykoron.

Megrendítően szürke negyedszázad krónikása ez a kötet: volt egy rendszerváltásunk, s előtte egy hanyatló, öregedő rendszerünk, utána egy hiú ábrándokkal teli, becsapásokkal teli másfél évtizedünk.

Keresztes Ágnes gyermekkori emlékein súlyosabb tragédiák is átütnek, agyonlőtt katonaszökevény történetétől a kitelepítésre kárhoztatott apáig és a kitaszítottsággal járó gyermekkori frusztrációkig.

Az elmúlt negyedszázadunkról alkotott gondolatok és képzetek néha Orbán Ottó értékvilágát idézik (Milyen karácsony...). Erős generációs tudat, józan tisztaság, amely a kisebb számú gyönyörködtető versek képein is átüt, fanyar humor, amely a legvidámabb momentumokat is tragikummal terheli, máshol a politikával szemben egy plebejus közéletiség jellemzik Keresztes Ágnes költészetét.

Az itt bemutatott, nem jelzett módon ciklusokra osztható verseinek javarésze visszatükröző jellegű, a társadalom állapotáról ad lenyomatot akár a tizenhét éves, az írástudás határán egyensúlyozó, a hatalmi szerepben lévő családsegítőket mindentudónak gondoló, szerencsétlen sorsú lány szerepében, akár a panelházban lakók életét karikírozva, akár különböző településekről alkotott benyomásaiban, akár a hajléktalan hangján megszólalva. Időtlen és általánosan emberi a Kivégzettek sorakozója, egy iszonyatos tabló az emberi történelemről, s a kötet talán legerősebb verse a Gyermek született modern, a háborús Jugoszláviába transzponált ellen-Betleheme, amelyre az evangélium, azaz örömhír szót semmiképpen nem mernénk leírni. A kötet második felében sok önarcképet, személyes hangú írást is találunk.

Hajléktalan jajszavát halljuk hiteles és megdöbbentő módon a Fehéren fekete című versben, kár, hogy némelyik versszak durva közhelyessége még ebben a szerepben sem adekvát, egyszerűen a vers sűrítettségével szemben ható tényezővé silányul: „Csikorogva forog / a vaksors kereke: / kivel fölfele is, / kivel már csak lefele.”

Gyakran a ritmusos, verses forma költői eszközökben szegény nyelvet takar, rímbe és lazább ritmusba szedve, de prózai jellegű szöveget kapunk, sok olyan kötőelemmel és élőnyelvi fordulattal, amelyek nem bírnak igazán erős hangulatfestő jelentőséggel. Ezt ellensúlyozhatná egy nagyon újszerű hangütés vagy gondolat, ezzel szemben a prózává áttördelhető vers mondanivalója minden valamirevaló lelkiismeretes embertársunk számára ismert. Ez önmagában nem lenne baj, de az ismerettel nem mindig tud egyedi módon szembesíteni, sok helyen hiányolom az olyan csattanókat, ahol a csattanás nem egy primitív rímpár, hanem valódi, kijózanító pofonnal ér fel.

Izgalmas ötlet a panelház lakóit újpalotai Kőműves Kelemennékként feltüntetni, szellemes a panelházakat mézeskalácsházként bemutató gúny, még ha ez a kép a lakótelepekről kissé sematikus is. Néha az emberi környezetek díszletszerű leírása szándékoltnak tűnik, máshol indokolatlan, és feltételezhetjük, hogy nem is szándékos. A Tiszafüred című versben a természetet és embert egyaránt megnyomorító, túlhajszolt napi robotmunkában „már nem merő szegénység, / a szerzés volt a hajcsár: / az új ház, új kerítés, / a község új divatja”, ejnye, a haszonszerzés, a versengés meríti ki a forrásokat. Egy vers egyharmadát pazarolja el egy mindenki számára – sajnos – ismert közhelyre.

Az alulstilizált hang gyakran aforizma-tömörségű vagy épp mondókaszerű költeményekben szólal meg. A falvédő irodalomra szövegszerűen is utal egy stílusparódiában, amely az azonos címet viseli (Falvédő), meg kell jegyeznünk, hogy ismerjük a stílusparódia funkcióit, de a „dadogó ámbátor / mutatja, hogy ő ám bátor” rímpár még így is zavaró. A kötet erős verseit gyengítik ezek a próbálkozások, amelyek néha évtizedes távolságból felelgetnek egymásra az életműben.

Természetesen nagyon sok érdekes valóságelem is magára hívja a figyelmet, a megszokottól eltérő, izgalmas nézőpontot villant meg a Bál a Berekben csakazértis, apokaliptikus vidámsága, Az amkuruk agya abszurd, de tanulságos áltudományos leírása.

Sok történelmi érdekesség közül kiemelném a Cserépváralja című rövid költeményt, amelyben 1956 ma már szakrális, ünnepelt momentuma egészen más, de hitelesen megírt módon mutatkozik meg: „Lakóbarlangot kapart magának / a keménysorsú a puha kőbe, / a kastélyt később óvatosságból / széthordták földig ötvenhat őszén: / nem jön vissza a gróf, ha nincs hova.”

Izgalmas számomra az Olof Palme tiszteletére írt gyászvers médiára vonatkozó passzusa is: ki gondolná, hogy ezek a súlyos megállapítások már 1986-ban igazak voltak?

S ezen félmúltbeli aktualitások mellett sok archaikus, archaizáló megoldás csiszolja a kötetet olyanná, amilyen. Gyönyörű például a Ballada című zárvers 1979-ből és másként, elsődleges nyelvi megformáltságában gyönyörű a Május babái, 1986-ból.

Nagy képességért vagy kisebb igényért fohászkodik a címadó vers lírai énje, s talán igaza van: egy még kisebb ékszer ragyogóbb lett volna. De ki tudja, mi kerül még elő az avatott köszörűsmester műhelyének „szorgalmas porából". Talán igazán szép és pengeéles szilánkok, amelyekbe nyúlva a vér is kiserken az ember ujjából.