Esze Dóra: Alex és Alex a Föld körül. Ab Ovo Kiadó, 2005

Kedvelem a beszédes címeket. Az intertextualitás varázsa, a verbalitásban rejlő játék, a felfedezés vagy éppen a felismerhetetlenség izgalma számomra hozzátartozik az olvasás öröméhez. S Esze Dóra idén megjelent, már a címével az utazóregények szerteágazó hagyományára rájátszó novelláskötete, az Alex és Alex a Föld körül nehezen kikerülhető asszociációkat mozgat meg. Utazunk, s erre kevésbé talányosan a borítón tükröződő női és férficipő is rávezethet: a novellafüzér a testvérpár tucatnyi barangolását fogja össze. A tükröződésre azonban a nevek ismétlődése – Alex(a) és Alex ugyanazon név férfi és női verziója – csak részleges magyarázatot ad. Nem csupán a testvérpár sajátosan összekapcsolódó ikerlétére mutathat rá ez a különös vizuális megoldás, de a későbbiekben megmutatkozik a narrációban is, hisz az egyszemélyes női, majd férfi narrátoron keresztül csupán átszűrődik, tükröződik a többiek énje, a másikról gondolatain, tettein keresztül felépülő kép.

A kötetet felépítő tizenkét eltérő hosszúságú novella fő vonulata minden esetben egy valós vagy virtuális utazás, amely azonban mindig egyfajta szubjektív kerettel jelenik meg. Egy emlék, egy ismerős arc, vagy éppen tárgy hívja elő a múlt eseményeit, a testvérpárhoz szorosan kötődő máshol élő-élt emberek történeteit. Így szinte minden utazás alkalmat teremt arra, hogy érintkezzen – ha csak véletlen találkozások erejéig is – több különböző kultúra, s megmutatkozzék a nyolcvanas évek törékeny, majd a kilencvenes évek s napjaink gyorsan változó multikulturális valósága.

A novellák kapcsolódását nem csupán a fontosabb szereplők azonossága, de a történetekben található finom előre- és visszautalások láncolata is megerősíti. Ugyan a kötet szembeszökő, közös pontja az idegen megismerése, a novellák mégsem pusztán a pikareszk hagyományt értelmezik újra, hisz a közben felvillanó, kirajzolódó másodtörténetek legalább olyan súlyt kapnak. A két Alex világa a laza kronologikusságot követő novellákban eltérő módon mutatkozik meg: bár nem követnek egy merev, lineáris struktúrát, az időbeli ugrások ellenére a tizenkét történetből életük élesen rajzolódik ki. A testvérpár személyiségét apró részletenként, mind mélyebbre kerülve, idegen tájakon, városokon, néhol pedig véletlenül megismert embereken keresztül ismerhetjük meg. S a kézenfekvő látványosságok mentén foszlányokból épülnek fel az édesanya elvesztésétől, az ismeretlenség távolságába burkolózó apától, a bölcs nagyiktól kiinduló, s az élményszerzés, a tapasztalat, az utazások alatt szerzett-vesztett szerelmekből, barátokból, a másikból felépülő, de mindig a kezdetekhez visszaforduló én-történetek.

Az első hét történet narrátora a női Alex, rajta keresztül szűrődnek át a többiek, s főleg testvére, a fiú Alex gondolatai, történetei. Már az első novellára is olyannyira jellemző nyelvi játék Esze Dóra történeteit eltéveszthetetlenül kíséri, s az általa használt különféle nyelvi eszközök jól érzékeltetik a két Alex eltérő személyiségét s az ebből fakadó narratív különbségeket. Az író különös szavakból szőtt világának Márquezt idéző erős vizualitása, a színek, illatok, érzések bámulatosan pontos megragadása érdekes kapcsolatban áll a rögzítés realisztikus precizitásával s a novellákon belüli epikus szál apró szándékos hézagaival, kihagyásaival.

A már előbb említett nyelvi játék kihagyhatatlan része a név-, ill. címadás adta lehetőségek kiaknázása. A novellák címei jellegzetesen a történetek egy parányi részletére mutatnak rá, (bár az utolsó novella meglehetősen realisztikus, számozott címe, 11+1 ez alól kivétel) s teszik a kiemelt részt a novella fontos kulcsává.

Az első novella, a Nekem is erre a tömörítésre játszik rá, hiszen a szűkös fogalmi jelentéssel rendelkező névmás a fiú Alex elvesztett jeruzsálemi szerelmének, Línek a nevét rejti. S a név eggyé válik a költészettel, a lánnyal, akinek „baracklekvár és fehér csokoládé és forrásvíz és gyógynövénylikőr” ízű idegen szavai, s különös nyelve mantraszerűen ismétlődik a szövegben, sorsát pedig rejtélyesen mutatja a tőle kapott vázára tekeredő, majd a halálakor megpattanó arany kígyó. De így őrzi egyre kopottabban, piszkosabban egy pólón lévő pici piros autó (Kis piros autó) a finnországi fotószakkörös kirándulás, majd a teljesen lecsúszott gimnáziumi rajztanár nyugtalan elégedetlenségének és beteljesületlen szerelmének emlékét.

A novellák világának elkerülhetetlen része a halál, de az elmúlás nem sorscsapásszerűen, hanem inkább a létezés igencsak fájdalmas, de elengedhetetlen, szerves részeként jelenik meg. Így válik a harmadik novella (Keskeny bordó szalagok) a nagymama emlékeket, tárgyakat, a rögzítés bármilyen formáját száműző életének, majd néma halálának krónikájává. S mosódnak össze a Bartók rádióból kiszűrődő foszlányok a nagyik emlékének szentelt csomagok nélküli Lisszaboni utazással, s a portói templomból kiszűrődő zsoltár hangjai a gyásszal, s később az Elveszett Tárgyak Múzeumában megtalált csenddel.

A kötetben jól érezhetően fonódik össze a szubjektív narráció az epikus szállal (néhol párhuzamos szálakkal), s a kihagyásos darabkák fokozatosan épülnek, rétegződnek egymásra. Az Esőherceg alászáll című novellában az ikrek és a Seattle-ben élő Polly barátságából rajzolódik ki a nehezen kimondható, bántó valóság: a kislány megérkezését kísérő letarolt, „megerőszakolt” rózsatövek, a szomszéd Bakonyi bácsi hányingert keltő szirupos kedvessége csak a szomorú történet végén ad magyarázatot Polly zavaros szexualitására. S a valóság különös inverzeként a lány történetéből bújik ki Kurt Cobain, a rocksztár első kísérleteinek, csillogásának, majd botrányokkal, válságokkal tarkított s aztán az eredeti szálra rímelő drogos halálának krónikája.

A több síkon ismétlődő rájátszás a kötet jó néhány novellájának sajátja, s az író az intertextualitás adta lehetőségeket sokoldalúan használja ki a textusba szőtt verstöredékek, dal és zsoltárrészletek, dráma- illetve operaszövegek alkalmazásával. A Nagyon kicsi című novella szövegébe például bravúrosan ékelődik bele a jelöletlen Hamlet-fordítás. S Dánia nevének egyre inkább metaforikussá válása, majd a két Alex iskolájában történtek szükségszerűen vetik fel a jól ismert hamleti kérdéssort. Nem csupán a figurák névadása (Viking, Vikinga, Halmai, Rozi és Gizi) visszahangozza az eredeti történetet: Halmai osztályfőnök megbolondulása, Poldi, a fűtő színpadi balesete, s lánya, Orsolya öngyilkossága a történeti síkon is összekacsint a shakespeare-i drámával. S talán már csak a halmozások sokasága miatt érdemes megemlíteni, hogy tizenhárom éves Alexa első nagy szerelme és csalódása Shakespeare egy másik, meglehetősen ismert szerelmi történetére rímel.

A szerelmi szál folytatódik a párizsi történetben is (Keresztapa, te mindent megértesz). S az indulás előtti pillanatban eltört reneszánsz repró foglalja szó szerint különös keretbe a novellát. A város neve összeforr a metrón megismert Paulik Endrével, de azt hogy Párizs elvarázsol, megszédít, kihasznál, becsap, képes minden trükkök legnagyobbikára, hogy Párizshoz tartozik Alex haragja, néma barátsága a haldokló Arthurral, s az egyre halogatott látogatás a Louvre-ban, a szembenézés önzéssel, vágyakkal, Alexa csak jóval később veszi észre.

Az utolsó, Alexa által narrált novella (Bennünk van) egyúttal testvére narrációját is előrevetíti. A fiú sajátos nyelvezetének bemutatása, a Puskin mese iránti gyerekkori idegenkedése egyben Alexa virtuális, Oroszországban tett utazását is előkészíti. S érdekesen vegyülnek a beszámolókon keresztül megismert pétervári, moszkvai helyszínek Oprah Winfrey virtuális könyvklubjának Anna Karenina-beszámolóival, majd a nagyszobában egyre növekvő beázás az utolsó sorokban megelevenedő alternatív Anyegin-és Anna Karenina-verzióval.

A fiútestvér világa, az eltérő szemszög érdekes kontrasztot teremt, alkalmat ad a narrátor-szereplő szerepkör teljes megfordítására, s lehetőség nyílik a megélt, virtuális utazások eltérő verbális értelmezésére. A narrátor változását nem csupán a történeteket felépítő logika, hanem a szókincs módosulása is jól láthatóan követi. Az utazások azonban a fiú Alexnél is saját történetük újraélésére adnak lehetőséget. Így a rövidítésekkel, szlenggel tarkított nyolcadik novella (Hol nem volt) motoros túrájának végcélja sem pusztán földrajzi: a több országon és a két éberen és álmában is mesélő német fiú, a Grimm testvérek nevét kölcsönző Wilhelm és Jacob mesetöredékein keresztül alkalmunk nyílik a kettészelt Ciprus, az Ikrek Földjének megismerésére.

Sajátosan folytatódik a már előzőleg megkezdett mesék idézte hangulat a salzburgi történetben (Sóvárgás), ahol is Berger úr gazdagságának záloga, híres éttermének titka, majd bukásának oka a zenei klasszika nagy alakjaira utaló három különleges szakács: Joseph, Wolfgang és Ludwig teste-lelket megrendítő főztje, majd váratlan, nyomtalan eltűnése. S az ételein keresztül megismerni vágyott világ a római történetben is vissza-visszacseng (Ég és Föld). Ada és Byron, a két testvér jellegzetesen amerikai gondolatai az életről, Európáról, az utazásról különösen ötvöződnek (s egyben a tördeléssel jól érezhetően el is különülnek) Alex felszakadó töprengéseivel. S mosódik össze a város neve, a katakombák leírása, a különleges éttermi meghívás s a római előadás alatt félbeszakadt Tosca Alex múltjával.

Az utazás Egyiptomba (Lótuszevők szigete) a múmiaszerű, csak a híres Egyiptomi Halottaskönyv szövegén nevetni tudó élettelen útitársak, s a Lótuszevők különleges szigetéről meséltek felerősítik, megsokszorozzák az eddig elhallgatottat, és az édesanya halála, az elfeledhetetlen sebeket rejtő közös múlt visszatuszkolhatatlanul válik az utolsó két történet egyre központibb, kikerülhetetlen témájává.

A sajátos központozás, az interpunkció egyedi használata, a vesszők gyakori halmozása az egész kötet jellemző vonása, de a már címében is rendhagyó utolsó novellában (11+1) a tipográfiai megoldások különösen fontos szerepet kapnak, mert segítségükkel élesen válik szét a novellát felépítő két különböző szál. A Brazíliában élő idős Mona töredékes internetes leveleiből kibontakozik küzdelme a vissza-visszatérő rákkal, kegyetlen férjével s a mardosó késői vággyal egy gyermek, egy unoka, egy vigasztalni képes otthon, néhány meleg szó után. S Mona hosszú haldoklásával párhuzamosan elevenedik meg a két Alex életének első néhány napja a fiatal, magára maradó anya félelmein, tapasztalatlanságán, féltésén keresztül.

A halál és a születés egymást váltó misztériuma teljesedik ki az utolsó novellában, keveredve előző novellák motívumaival, hogy az utolsó, kába szavak végre lezárják a rögzítés sokszor felvetődő kérdését. A testvérpár történetei, az utazások a világban elválaszthatatlanul forrnak össze a belső én megmutatásával: a szemmel, ami lát, s az aggyal, ami raktároz, elemez, értelmez, tehát a két Alexszel. S Mona záró szavai csak megerősítik azt, hogy minden fájdalom, tapasztalás, látszat ellenére „rögzíteni” mégis érdemes.