Lapszámok, 2005/4

Avantgárd szintetizáló humanizmus

Bíró József Trakta és Asia című köteteiről

Motiváció

Bíró József költő, író, képző- és előadóművész éppen performance-ot mutat be. Hajléktalan koldusként lép elő, majd széles, fémesen csillogó ragasztószalaggal körbetekeri a fejét, centinyi rést sem hagyva a létfunkcióknak: nem lát, nem hall, nem beszél. De nem bölcsességből, miként a három kínai majom, akik ezt józan belátásból teszik, hanem kényszerűségből. Az őt fullasztóan bezáró ragacsok azokat a társadalmi körülményeket teszik képszerűen láthatóvá, érzékileg befogadhatóvá, amelyek a minden emberi szabadságuktól megfosztott hajléktalanokat, koldusokat fojtogatják. Határozott léptekkel indul előre – a vak koldusnak mindegy, hol kéreget –, és péterfillérekért kalapoz. A pénzek egy részével idegenek durván betömködik szeme, orra, szája, füle nyílásait, hogy a fullasztó érzés még nyomasztóbb legyen, majd a közönségtől begyűjtött pénz maradékát szétdobálja a teremben. ő az az öntudatos koldus, akit nem lehet péterfillérekkel megalázni. A teremben döbbent csend, a taps is csak percekkel később indul el, valamelyik sarokból, halkan, tétován, majd vastapssá erősödik.

Főbe kólintva lépkedek kifelé a performance színhelyéről. Bántóan vidám, harsány hang köt belém:

– Mit keres egy verslábszámláló, lankadatlan formakereső filosz egy ilyen avantgárd pasinál?

– Avantgárd pasi? – lepődtem meg. Én ugyanis azon gondolkoztam, hogy ilyen egyszerű eszközökkel előadott, szinte a pantomimig lecsupaszított monodrámát talán még nem is láttam. Ezt megpróbáltam a Harsánynak elmondani.

– Csak nem tulajdonítasz ilyen fontosságot ennek a kis játszadozásnak? – volt teljesen elutasító a reakciója. Nem feleltem. Kifelé menet Bíró József kezembe nyomta frissen megjelent kötetét, amit megköszöntem, és hazafelé jövet a buszon elolvastam. Megtaláltam benne az imént látott performance „forgatókönyvét”, a Changchun című verset. Jó vers, az előadás emléke még erősíti is. Ez az újabb, az Asia című kötet egyik figyelemfelhívó darabja.

fején...ragacsos...opálosan-áttetsző ...
fullasztóan – szoros ...szalag-szövevény [ ! ]

homlokát...halántékát ... szemgödrét...
arcát...állát ... súlyos – fém-eső veri [ ! ]

– (háta takarásában ...kegyetlen- ... -
szorításban...dühödt-kígyó ...vonaglik) –

megszámlálhatatlan...alamizsnás-tenyérbe
mérhető... – ( ! ) – ...édespénz... [ ! ]

 

Trakta

Bíró József élőlényekként bánik a szavakkal. Ismeri minden tulajdonságukat, azaz jelentéseiket, és mindig azt szólítja elő, amelyikre a sok aspektusból leginkább szüksége van. Nála a szavak képlékenyek, fejlődnek, formálódnak, képesek adott helyzetekhez alkalmazkodni, miként az organizmusok. Nemcsak alapkarakterük elevenedik meg Bíró tolla alatt, hanem azok kísérő jelenségei, jelentésváltozatai is, gyakran egymás mellett, szinonimahalmozással.

Maga a kötetcím a szinonimák halmozásának ellentéte: egy többjelentésű szó, amely ebben a műben (legalább) három jelentésben szerepel. Jelenti elsősorban a magyar nyelvben hagyományozott evés-ivást, ami a kötet tartalmának ismeretében (szegényekhez, hajléktalanokhoz szóló szövegek), csakis merő szarkazmusként fogható fel. Jelent másodsorban közügyekben folytatott tárgyalást, – ez már érintkezik a kötet anyagával –, harmadsorban tudományos értekezést, ami szintén megtalálható a versek bölcselkedő-didaktikus részeiben. És jelenti végső soron azt a szózuhatagot, amivel valakit, akarata ellenére, elárasztunk –, ez lehet egyszerűen a tömény unalom átadása vagy éppen erőszak. Bíró utat enged ennek a negyedik értelmezésnek is: aki fölösleges és fárasztó traktának érzi a könyv elolvasását, az nyugodtan tegye félre. Ha azonban nem traktálásként fogja fel, úgy érdeklődését Bíró a szó mindhárom jelentésével kielégíti: hírt kapunk Magyarország jelenlegi táplálkozási szokásairól, hallunk közügyekben folyó, dialogikus formában elhangzó tárgyalásokat, a kötet egésze pedig – költészeti minőségén túl – társadalmi-politikai vitairattá áll össze.

 

A kötet műfaja

A Trakta írásainak műfaji alcímeként a költő a „mini-prózák” megjelölést alkalmazza, mivel a művek egy része valóban nem elégíti ki a vers kritériumait, nagyobb részük azonban jól meghatározható versformába öntött, nem-ritmikus szöveg: szabadság és kötöttség billenékeny határán táncoló költemény. A „mini” mint méretjelző azonban tulajdonképpen csak egy szóösszetételben állja meg a helyét Bíró művészetével kapcsolatban: ő a „minimal art” néven ismert irányzatok törekvéseivel rokonszenvez, ami vonatkozik a téma köznapiságára-közönségességére és az annak megfelelő, lecsupaszított költői (írói, festői stb.) eszközökkel nem élő, díszítetlen stílusra (genus mediocre), amely olykor, ha a téma úgy kívánja, az alpáriságig süllyedhet alá (genus humile). A „minimal art” azonban alkotói módszer és nem műfaj: nem jellemezhető vele egy mű belső gondolati és külső megjelenítő megformáltsága. E ponton van vitám a műveket ismertető Csűrös Miklóssal, aki a „mini-prózákat” önmegszólító típusúaknak tartja, amelyekben a „beszédhelyzet a magányos tömeg atomizáltságára utal mint a lírai hős kétségbeesett gondolatainak táptalajára.” A Trakta második személyű megszólításai pedig bizonyosan nem önmegszólító jellegűek: egy olyan, második személyben megszólított, Bíróval közösséget alkotó csoportot céloznak meg, akikről, akikhez és akik érdekében beszél a költő. Bíró, legelső megszólalásától kezdve, közösségi lény, testvérei mindig az alárendelt, megalázott szegények, akikkel Bíró, éppen a megszólítás közvetlenségének útján, azonosul. A megszólítások jellege elsősorban tanácsadás, intés, figyelmeztetés: túlélési útmutató a nehezen túlélhető helyzetekre. Avantgárd gesztus jön létre: az intelemirodalomként számon tartott, több ezer éves műfajt a feje tetejére állította Bíró, hiszen az intelemirodalom első alkotásai uralkodókhoz szóltak, arra tanítván őket, miképpen gyakorolják eredményesen hatalmukat népeik és a leigázott ellenség fölött. (A mi irodalmunkban a legelső példája Szent István királynak Imre herceghez intézett intelmei.) Később az uralkodásra tanító műfajok (királytükör, fejedelmi tükör) mellett megjelentek a polgári lét méltóságára, a mesterségek dicséretére, a hasznos életvitelre tanító célzatos beszédek, írásos formában (legnevezetesebb magyar képviselője Kölcsey műve). Bíró intelmei egyértelműen a végső léthelyzetbe taszítottakhoz szólnak, túlélési technikákra okítva őket. Minthogy a megcélzott közösség a létminimum alatt élők, az „alvilág” népe, a megszólalás módja az alulstilizáltság, a genus humile: („gyújtaléknyi...porbafingó-fikarcok” T 74), és: „Perzseld föl-.../...-...a benned tanyát vert // GONOSZT, - ...vizeid le...a -ferocious // ...bankárokat!” (Minthogy a Trakta verseinek nincs címük, megkülönböztető jelként a kötetcímek kezdőbetűjét és az oldalszámot adom meg: T 8)

Avantgárd gesztus a vallásos hit ellen elkövetett blaszfémia is: „ISTEN nem kisstílű szerencsejátékos,...sőt (!) nem is.../.../ ...- csupán a bennünk lakó profi bakó -?!- „ ( T 38 ), majd: „Siófoknál ...SEM...célszerű...( ne próbálkozz!) síléccel szörfözni, – ez ...csak JÉZUSNAK - ! - sikerülhetne, ha (!) megengedné...NÉKI /...az ATYA-ISTEN (e)! - ...ám Ő IS TUDJA-: A MAGYAR TENGER FENEKETLEN! - (!) -” (T 58); majd a legkülönállóbb evangélium, a Jánosé, kezdetének profanizálása: „KEZDETBEN VALA...AZ...IGE! - : azonban ... -: ...reád... már csak a hamis, -álságos, - alantas, - tétlen... SUPERLATIVUSOK...s a szigorú-rigorózus, - zord IMPERATIVUSOK ...hagyományozódtak” (T 57) És a legkeserűbb: „...hites ( emberfia ) halandó...?- ne bízz senkiben! - és semmiben!...tudd - teljeskörű ...hibátlan (totális) - (korlátlan) kiszolgáltatottságod...elegyítetlen - originális -/ - / természetes) ismérve -: a MENNYEI MINDENHATÓ (!) FELSÉGES...GONDVISELÉSÉBEN...való - (... ha van?) - (!)” (T 51)

Az intelemirodalom gyakori eszköze népi bölcsességek, közmondások használata. Bíró a városi argót, a városi „folklórt” alkalmazza, hiszen versvilágának lakói a városok aluljáróiban, utcáin, kapualjakban tanyáznak: „elsajátítanád a már-már mindenki számára. Hétköznapi tudást – mely szerint –, Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani” (T 36) Újabb avantgárd gesztussal az önmaga által is használt közmondásokat is lejáratja azáltal, hogy nem a megfelelő környezetben idézi őket: „megindultságodat férfiasan leplezve, hagyd sorsára szegény (tudatlan némbert) páriát,-: TEHER ALATT NŐ A PÁLMA!” (T 23)

A blaszfémia, a vallás megkérdőjelezése, ill. az indokolatlan helyen idézett közmondás, vagy az ókorból származó bölcsesség értelmetlenné tétele: mindenkor az irónia eszközével él. Az irónia, a groteszk az avantgárdra jellemző esztétikai minőségek: Bíró leggyakoribb és legfontosabb esztétikai kategóriái. Ironizált, ellentétébe fordított bölcselkedés például az olvasásnak mint az idő eltöltésének megítélése: „Az olvasás, - azzal a hiánytalannak mondható örömérzéssel / ajándékoz meg, -: ...hogy -ti. - a jelen (vidám/gondtalan) tevékenységed ellenére - ? -,/ múlik -(telik) – ...az amúgyis bőkezűen (fecsérelt)- tékozolt i d ő ( d) ! : - : JELENED! –„ (T 33)

 

Avantgárd: töredékesség, írás kép

Avantgárd gesztusokat, avantgárd esztétikai minőségeket láttunk a fentebb idézett példákban. Ezek a gondolati síkon jelentkező ismérvek, amelyekhez vizuális megoldások társulnak. Külsődleges jegyként mutatkoznak – a fenti példákban is – az íráskép eszközei: a különféle betűtípusok, kipontozások, gondolatjelek, zárójelek, mondatközépen elhelyezett írásjelek (felkiáltójel, kérdőjel, kettőspont). Mindezek, felületes rápillantásra, öncélú vagy éppen nevetséges játéknak tűnhetnek, pedig fontos funkciókat töltenek be. A pontok szaggatottságot, a kimondás, a leírás nehézségét, olykor gyötrelmét jelzik, olykor befejezetlenséget. A befejezetlenség, a töredékesség avantgárd jegy ugyan, de a töredék esztétikája egészen a romantika koráig nyúlik vissza. A romantika híres esztétája, F. Schlegel így indokolja a mű töredék-voltának önmagán túlmutató jelentőségét: „jelentős szerepet tölthet be a gondolatok ébresztésében, másrészt éppen azzal, amit elhagyni kényszerül, teret enged merész kombinációknak és univerzális kiegészítéseknek.” (F. Schlegel: Ideen, l800) Ezt a fajta továbbgondolhatóságot, a folytatásra való felhívást érezzük Bíró töredékeiben is. Bíró maga, egyik versében expressis verbis ki is mondja: „Beszélgetések alkalmával... alkalmazd a ...k .h .gy. s. .s (gondolkodtató és önvizsgálatra - is! - késztető) technikákat.../ – légy h. b. r. (t h) t. t. l. n.../../ - (!)” (T 74) Elgondolkodtat, kételkedésre indít a fentebb már teljességében idézett vers, amelyben éppen a hitben való elbizonytalanítást célozzák a töredékességet, kihagyásos jelleget szolgáló írásjelek. (T 51)

A kollektív ismeretre, közhelyességre hagyatkozik Bíró, amikor az unos-untig ismételt média- vagy sajtószövegeket pontozza ki, abban a meggyőződésben, hogy bárki, bármikor kitöltheti az üresen hagyott helyeket. „Ez az obligó ...ISTEN (!) adománya, amiért akaratodon kívül, erre a Föld nevű (...-ra/ ...-re) száműzött- , így tehát mindőnknek el kell játszanunk a ...-’ bosszú angyala’ –, jó-előre (!) ...ÉLET - forgatókönyvünkbe kódolt szerepét.” (T 38) Másutt: „( egyéb javak tekintetében is...) és- érdekek - ‘mentén’ ... szerveződők...( mára már össze-szerveződött... megszervezett) - emberek (?)- ... csoportja ... a szülő-haza ... (lyuk- sincs- a fenekünkön) - MÁSSÁGUKKAL-TÜNTETŐ- polgárait,...-: ( fegyelmezett) – ... – libasorba parancsoltatván, mindőjüknek ( személyenként,... külön-külön parolázva vélük)... egy-egy példányt...” stb. (T 43) Két rövidebb, amelyekben a mássalhangzók vannak feltüntetve, a magánhangzók nem, ezek, mint egy kvíz-játékban, „ megfejtendők”, „pótlandók”: „ v. l. m. nt” (T 19), és „pr. bl. n. d” (T 16) . A betűkihagyás olykor a hang kimaradását imitálja: „...a fon...s do ok -(it) - hely n törté  k:”......-!- ...suttogta...Mr. MOON, SANGWOOK...”stb. (A 17)

A különféle betűtípusokkal szedett szövegek egy részében az azonos típussal szedett szavakat, a szövegtestből kiemelve, külön is össze lehet olvasni. Ez újabb avantgárd eljárás: egy szövegnek több olvasati lehetőséget biztosít. A következő példában a kiemelt betűs szavak tartoznak össze: „ÉLELMISZER-ÁRUHÁZAKBÓL ..../ - : éhen - (...) - halsz!” Ugyanígy kap másféle olvasatot egy szöveg, ha kihagyjuk belőle a zárójelbe tett részeket (T 11)

Az egyik legszebb, legtöbb olvasatot nyújtó vers már az új kötetben, az Asiában van: egyetlen haiku 17 szótagjának minden variációs lehetőségét meríti ki benne Bíró. A vers egésze:

Tó jegén... szűzhó...
jéghártyán - / - léksebben ...kép
... -: sirályszárnytöréss

Az első olvasat a teljes szöveg. A második olvasatban egymásra vonatkoztathatjuk az összetett szavak tagjait – másféle szóösszetételeket alkotva. Szűzhó és jéghártya: szűzhártya, hó és jég, jég és lék, a szűzhártyán ütött lék sebbé válik a balesetben, azonos lényegűvé téve a sebesüléseket: sirályszárnytörés lesz belőle. (A 10)

 

Avantgárd: szinonimák

Talán a leggyakoribb, legfeltűnőbb jelensége a Bíró-szövegmondásnak a szinonimahalmozás. Szintén nem öncélú eszköz: a mai magyar köznyelv egyik sajátosságát tűzi pellengérre. Mikor is használunk szinonimákat? Ha nem vagyunk biztosak közlésünk igazságában, adataink, állításaink elegendőségében, vagy nem ismerjük egy idegen eredetű szó jelentését. (A Petőfi rádióban éppen most nyilatkozza egy pszichológusnő – egyetemi tanár –: „Testi bajainknak mindig lelki és pszichés okai vannak”), sokszor hallom-olvasom a megfellebbezhetetlen kijelentést: „Elítélem ezt a cselekedetet erkölcsileg, etikailag és morálisan”.) Használjuk a szinonimákat, ha magunk vagyunk bizonytalanok, vagy el akarunk bizonytalanítani valakit. Példa az előző esetre a Rádióból: „Sokunkban ezt a rosszullétet időjárási, esetleg meteorológiai jelenségek okozzák.” Köznyelvünk romlásának példatárát akármeddig bővíthetnénk, hatásukra Bíró is élvezettel alkot ilyeneket: „végkövetkeztetés (konklúzió)” (T 11), „múlik-telik” ill. „bőkezűen fecsérelt időnk” (T 33), „(totális) (korlátlan)” (T 51), „fordulj ...avatott... (öntudatos-határozott) ...hályogkovácshoz!” (T 66), „tökéletes (ízig-vérig) totális” és: „heti penzumként (szisztematikusan)” és „műsorprogramjában sugárzott (vetített)” (T 17) A hivatali-hivatalos nyelv fontoskodó, fölöslegesen cirkalmazó stílusa is ad okot a gúnyra: „(egyenlő) = megegyező anyagi.../ és egyéb javak tekintetében is” (T 43). A politikai frazeológia egyenlőségjelet tehet nem egyenlő, csak egyenlőnek láttatni kívánt fogalmak közé, így mintegy szinonimaként használ lényegében nem szinonima-jelentésű szavakat: „(egyenlő) = azaz ideológiailag egyívású emberek csoportja” (T 72). A társasági hetyegő laza szövésű, súlytalan beszédét és viselkedését az egyre komorabb szinonimákkal imitálja, erős iróniával: „kellemkedés-zsongás-duruzs-ricsaj”. (T 19).

 

Avantgárd: az intertextus mint hagyományőrzés

A magát posztmodernnek deklaráló elmélet gyártott magának egy fogalmat az idézetekre, gondolat-, ill. szófordulatok átvételére, ez az intertextus, ami szó szerint „szöveg-köztiség”-et jelent, azaz azt a jelenséget, hogy két, egymástól tér- és időbeli távolságban vagy éppen közelségben alkotó szerző azonos módon fogalmaz meg valamit. Ennek van egy reális, józan ésszel felfogható formája: ha a későbbi szerző idéz a korábbitól. (Ha pontos az idézet, akkor idézésnek nevezzük, ha bármiben eltér tőle, felidézésnek. Ez is posztmodern fogalom.) Az irracionális felfogás szerint a korábbi költő „megelőlegezheti” a későbbit (ez a megelőlegezettség fogalma): az én földhözragadt gondolkodásmódom ettől teljesen elzárkózik, én csak azt tudom elképzelni, hogy egy korai költő megfogalmaz valami „örök emberit” (Lukács György – ma már kevéssé hivatkozott – elmélete szerint a művész „az ember nembeliségében gondolkodik, azaz az emberi nem egészét érintő gondolatokra jut, amely gondolatoknak, ha nem is örökérvényű, de sokáig érvényben lévő hatásuk van”), és erre a későbbi költő vagy tudatosan, vagy emlékezete mélyrétegeiből önkéntelenül felszínre hozva, visszautal. A jó költő szótára a teljes magyar költészet, amiként azt Orbán Ottó oly szépen megfogalmazta: „én ejtem a szót, de valaki más beszél / Mária siralma és a körúti argó.” (Hatvanadik évére) Ezért van, hogy Bíró, ha magamagát megerősíteni akarja valamely hitében, egy költőtársához fordul, és a magyar líra óriásainak idézeteire tanítja a közösségéhez tartozó, második személyben megszólítottakat is. Intése így szól: Egy,...társaságodban ejtőző (eredetileg számodra ismeretlen) botor léleknek,... ha netán eszébe jutna – (kitudhatatlan ötlettől vezéreltetvén) – megkérdezni Tőled -”HONNAN JÖSSZ!...és HOVÁ TARTASZ?” {ez Illyés Gyula elhíresült versének „felidézése”}, amire egy másik költő, Sinka István két sorával válaszol: „NA,TESTVÍR,...JÓ, HOGY MEGISMERKEDTÜNK.”– – – „...MOST MÁN ...AGGY EGY POHÁR BORT, HA VAN!” (T 18)

Illúziók és a valóság különbségét is egy költő játékos soraival világítja meg: adott egy betűsor, aminek Weöres Sándor értelmezésében két olvasata van: „AJ E NŐ-KEBELŰ LIDI ÓTA” (eddig idézi Bíró), s az elhallgatott folytatást közönségére-közösségére bízza akik természetesen, a magyar nyelv és kultúra megtartó erejénél fogva folytatni is tudják: „A Jenőke belül idióta.” (T 50) Hogy a két sor közül melyiket minősíti Weöres, ill. Bíró illúziónak és melyiket valóságnak, arra a vers végképpen nem válaszol: a játékban valóság és illúzió elválaszthatatlan. (A játékos forma az irodalmi játékok egyik legkedveltebb fajtája, ebben a minőségében intarziának nevezik. A játék azonban Weöresnél és a másik idézetnél – Bíró értelmezésében látvány és valóság különbségének megválaszolására alkalmas.)

A hontalant-hajléktalant azzal téríti el kivándorlási szándékától – tudván tudva, hogy esélyei külföldön talán jobbak –, hogy nyelvünk semmi mással össze nem hasonlítható játékosságára, alakíthatóságára hívja fel a figyelmét. Egy Orbán Ottótól kölcsönzött parafrázist idéz a Szózat szavaira: „Zádnakné de facto megözvegyül, ha Zádnak rendületlen ül.” (T 69)

A költő anyanyelve az egész magyar irodalom, így fordulhatnak elő olyan, nem tudatos „felidézések”, „intertextusok”, mint amilyen az alábbi:

„A történelem nem cipőfűző, -( afféle .../pertli)...- (!) - azonban muzeális - értékű – ...as well as...kizárólag - MAGYAR!” (T 27)

A történelem mint cipőfűző-metaforát alighanem Petri után fogalmazta újra Bíró (nem tudatosan, rákérdeztem). A hivatkozott Petri-szöveg a Mondogatnivaló:

Cipőmre nézek: fűző benne!

Nem lehet, hogy ez börtön lenne!

 

Avantgárd: politika és szarkazmus

A hajdanvolt, a 20. század első évtizedeiben virágzott avantgard polgárpukkasztásának egy része öncélú volt, jelentősebb, figyelemre méltóbb teljesítményei társadalmi lázadások. Bíró József avantgárd mezbe bújtatott, realista világlátású versei az utóbbi csoportba tartoznak. A Trakta-kötet egésze az intelemirodalom eszközeivel megfogalmazott politikai vitairat, amelyben az intelmeket osztó költő mérge a magát embertelen-alantas sorba süllyeszteni hagyó embertárshoz szól – látszólag: hiszen nem rá mérges, hanem az embertelen körülményeket teremtő politikusokra. A látszólagos düh az oksági viszonyokat megfordító avantgárd eljárás (érdekes egybeesés a realista próza nagy indulatú, groteszkre is hajló Nagy Lajos Lecke című novellájának fordított látásmódjával). Néhány példa a hajléktalanoknak szánt kirohanásokra: „Amennyiben felhagysz ...az ÉLELMISZER-ÁRUHÁZAKBÓL való, - rendszeres lopásaiddal, - (dézsmálásaiddal) -... (-éhen- (...) -halsz!” (T 9)

Az állati léthelyzetbe vágyókat nem megszólítja, hanem harmadik személyben beszél róluk mint sorsukba beletörődőkről, így az indulat nyila nem őket éri, hanem a még megnevezetlen bűnösöket: „dögkutakból-ásott ...húsokat falnak...sok’ MAGYAROK (!(.../ ám (!) ...-beszélik...- ha jutna.../- !?-,... WHISKAS-t vennének/ ...(!).../...-(!)” (T 42)

Az éhező ember olyan, mint Pavlov kutyája: az evőpálcikának az evés mozdulatával a torokba engedése felkelti benne a rizsföldek vízióját. (T 10) (A vers megismétlődik az Asia-kötetben is, az ismétlés funkciója kettős: jelzi, hogy éhes ember ott is van, másrészt hozzájárul a két kötet közti kapcsolat megteremtéséhez. A 11)

Az éhezés, hajléktalanság, munkanélküliség és egyéb elnyomorító körülmények miatt öngyilkosságra készülőt ismét egy csavarással, az ellentétezés alkalmazásával: a túlzabálás gondolatával téríti el a tervezett végtől. Az avantgárd szarkazmus erős: nyilvánvaló, hogy a hajléktalannak nem lesz pénze a monumentális édességre, a háromkilós oroszkrém tortára, így Bíró által javasolt (ál)megoldással nem változik a sorsa. (T 20)

A 20. század eleji avantgárdnak a dadához közelítő formáiban uralkodó elem volt az illúzióvesztésnek a művészet eszközeivel való megfogalmazása. Bíró gyakran jár közel a dadához: Japán-dada című költeménye is van, ami azonban nem igazán dadaista, inkább a mai repetitív módszer beépítése a Bíró-világba (A 36), de iróniája és illúziótlansága rokon vele. Ábrázolásmódjában azonban – minden stílus-szinten (alulstilizáltság, hétköznapiság, ironikus megszólalásmód) mindig ott a szilárd alap, a világnézeti realizmus. Az ünnepek illúzióvesztéséről kortársai közül sokan írtak, fájdalmas nemzedéki élményről tudósítanak vele (még e generáció előtt Ladányi Mihály, majd Bella István, Rózsa Endre, Petri György, Körmendi Lajos, Varga Rudolf – hogy csak néhány kiemelkedő példát említsek). Bíró egy nemzetközi társadalmi ünnep, a nőnap kiüresedését egy avantgárd csavarással, a férfi önmagát megajándékozó ironikus gesztusával ellenpontozza, a vers végén pedig, már teljesen feledvén a nőnapot, egy Petőfi-idézettel teszi fel a koronát a nem-váltásra: „HA FÉRFI VAGY, - (hát) - LÉGY FÉRFI!” (T 19) A Petőfi-sorral való játék is dadaista gesztus, a fordítottja annak, amit Dalí művelt a Mona Lisával: itt a forradalmár költő nehéz helyzetekben, harcba – háborúba szólítja fel erőteljes nyomatékkal a férfiúi nemet, akiknek férfiassága nyilván nem abban merült ki, hogy nőnap alkalmával önmagukat ajándékozták meg.

Már inkább szarkazmus, mint irónia a bűnösökre – akiket pogányságban, hitetlenségben marasztal el, ő, a pogányok közt is pogány – kiszabott büntetés: nézzék a Magyar Televízió műsorait. Ez a büntetés egy akasztással, főbelövéssel, villamosszékkel egyenértékű Bíró megítélésében. (T 17)

Az egykori avantgárd polgárpukkasztó témái között gyakran szerepelt a (mindenféle) vallásos hit ellen szólító lázítás: az avantgárdtól távol állt minden transzcendencia. Távol áll Bírótól is: a test romlandóságának és a lélek halhatatlanságának dogmáját mosolyos blaszfémiával írja felül: az Isten ítélőszéke elé küldött rokonai a majdani feltámadáskor elsőként az ő szívét fogják felzabálni. Konklúzió: „Hiába! - a lélek halhatatlan! -” (T 14). És mit érdemel az a bűnös, aki „Nem az ÖRÖK, az Úr - ‘diktálta’ erkölcsi parancsolatokat ...!, hanem az éppen divatos, korszellem-függő etikai hókuszpókuszokat” tartja szem előtt? No, nem a legsúlyosabbat, pedig azt várnánk, hogy azt, hanem csupán annyit, hogy az énekesmadarak énekét következetesen összetévessze a rút hangú madarak károgásával, hápogásával, rikoltozásával. Mi más volna ez, mint a mások által szentnek tartott értékeket fejtetőre állító blaszfémia?

Ugyanilyen, a konszenzus által értéknek nyilvánított emberi tulajdonság a hűség, elsősorban a házastársi hűség. Bíró ezt a slágerek világába utalja, egy ironizált-imitált slágerszöveggel: „kéz a kézben egy életen át”, majd egy fikcionált telefonhívással a giccset a szarkasztikus esztétikai minőségévé rajzolja át: nem Philemón és Baucisz, a görög mitológia híresen hűséges házaspárja keresi egymást telefonon, hanem csak téves hívás történt. Házastársi hűség tehát nincs. (T 12)

Társadalmi értéknek tartott tulajdonság – sőt, erkölcsileg megkövetelt világszemlélet – volt az optimizmus. Bíró tudja, hogy mai világunk igazán nem ad okot optimizmusra, ezért az „optimizmusban szenvedőt” betegnek nyilvánítja, és különféle csípős-büdös élelmiszerekkel próbálja létezését elviselhetetlenné tenni, hogy az ellehetetlenülés állapotában az optimizmusból kigyógyuljon. (T 15) Értékvesztésként mutatkozik, hogy elégtelennek minősül „a HIT, a TEHETSÉG és a MUNKA...szentháromsága” szerencse nélkül. (T 39)

Az értékek visszaállításának vágya, az elesettekkel való – nemcsak együttérzés, de – együtt-létezés is elkerülhetetlenül politikai állásfoglalással jár. Bíró vállalja ezt, és nyíltan megy szembe a mindenkori „felsőbbrendűekkel” („vizeld le a bankárokat”) (T 8), és a jelennel szemben Petőfit idézve mondja: „Habár felűl a gálya / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!” (T 71)

Az anyagi javakban dúskáló és a „lyuk - sincs - a fenekünkön” állapot -és minőséghatározóval megjelölt csoportok közötti szakadék áthidalhatatlan, ezt a legegyértelműbben talán a T 43. mondja ki, ahol MÁSSÁGUKKAL TÜNTETŐ, de erőszakkal libasorba parancsolt polgárokkal szemben ott pöffeszkedik az EMBERI JOGOK TÖRVÉNYÉRE minduntalan hivatkozó álságos vezetők kasztja: „orcájukon fensőbbséges - magabízó - terpeszvigyorral,...milliókat kóstáló, böhöm autókba besegíttetvén, elhúznak...” Velük nincs más tennivalód, szólítja meg Bíró ismét a közösséget második személyben, mint „- fanyar répalével...nyakonöntened a politikusokat.” (T 32)

 

Szintetizáló igény: gondolatok

Avantgárd elemek és realista látásmód kettőssége végigvonul az életművön. Már e kettő együttes megléte is olyasféle szintetizáló igényt jelez, ami a legmodernebb eszközök és a mindig modern, mert a társadalom jelenségeiről alkotott gondolatok összekapcsolására törekszik. Túl az irányzatok stílus-szinten történő megjelenítésén a gondolati szintézis Nyugat és Kelet között történik: kísérlet a két, egymástól oly távoli (európai és ázsiai főként távol-keleti) kultúrák világmagyarázatának, a lét értelméről vallott felfogásának összeegyeztetésére – ha egyáltalán a kettő összeegyeztethető. Bíró József kísérlete jelentős eredményeket mutat: az ő otthonossága mindkét civilizációban, beleérzőképessége mindkét megjelenési formája maga a költő, érzékeny, mindenre reagáló lelkével, tisztaságot, békét és nyugalmat létrehozni szándékozó teremtő akaratával. Megkeresi a nyugati és a keleti kultúra számára leglényegesebb gondolatokat, egymásra vonatkoztatja őket, és – ha kellőképpen egyeznek vagy hasonlítanak – ugyanazt a kérdést kettejük válaszának egybeszerkesztésével oldja meg. A leglátványosabb ilyen szintetizáló egyeztetés-egybeszerkesztés az Asiában van, hiszen az támaszkodik „európai előzményére” (az előzmény szót természetesen itt Bíró életművére értem, és nem a kultúrák sorrendjére), a Traktára: a talányos P NT RH cím a görög „panta rhei”, azaz a „minden folyik, minden változik”, a dialektika első csírájaként elhíresült hérakleitoszi tanítás lényege; a magánhangzó-kihagyás jelen esetben nem avantgárd trükk, hanem utalás mindazokra a (főleg sémi) nyelvekre, amelyek csak a mássalhangzóírást ismerik. Ezután a talányossá tett görög cím után következik a két világszemléletben közös ontológiai elképzelés, az élet és a halál körforgásának örökkévalósága. A szintetizáló gondolatot a japán tanka formájában szólaltatja meg Bíró, két jelentést hordozó avantgárd megoldással: egyrészt a megszűnést, zuhanást hordozó negyedik sort csupán írásjelekkel követi az ötödik, másrészt a harmadik sorban a szavakat egyszótagos elemekre bontja, mivel a verset ihlető helyen, Tibetben, a nyelv csupa egyszótagú szavakból áll:

Csaknem azonos

– elvéthetetlen – hiány –

...cse re sza ba tos ...

folytonos... zuhanások ...

- ... -   – – – – – – – – – – – – – –:- - - - - - - - - - - - - -:

halál - utáni - kezdet

(A 26)

A repetitív vers az azonosság és különbözés gondolatát hivatott kifejezni stilisztikai-módszertani szinten; ez a gondolat ugyancsak nem áll távol a dialektikus gondolkodástól. Hogy az alkotás még komplexebb legyen: a mai repetitív visszavetül időben a dadára, és messzire távolodik térben Japánba. Megszületik a sokrétűen szerkesztett vers, a JAPÁN – DADA, amelyben a variáltan ismétlődő elemek száma kevés: négy alanya és négy nominális állítmánya van, ezek egymáshoz társításának minden változatát megírja Bíró. A verskezdet első és harmadik sorában vannak a változó elemek, a második és negyedik sorok változatlanok. A változó és a változatlan elemeket összefoglalja egyetlen versszakban, majd a vers végén nyomatékosan megismétli a szakaszvégeken még zárójelbe tett állítást („nem eladó”). A vers azon túl, hogy egy filozófiai elv, a dialektika megvalósítása a költészetben, szép példája a kultúrák ölelkezésének: a 20. század eleji dadaizmus és a századvégi neoavantgard törekvései közötti kapcsolatnak, valamint Európa és Ázsia egy képsíkba vetítése csupán egy érzékileg észlelhető kép segítségével, amely észlelet ezúttal a szaglás, mivel a szóvariációknak a változatlan alanya az illat. (Külön szépség ennek a mély, filozófiai játéknak az észlelet megválasztása: az illat egyrészt a legatavisztikusabb észlelet, így áll az emberré válás legelején, másrészt a legillékonyabb ránk ható inger), így indokolható ennek pillanatonként változó azonossága és különbözése, illetőleg még megléte és már nemléte. (A 36)

Hasonlóan függenek össze JELENSÉG és LÉNYEG filozófiai fogalmai. A látszatra hasonló dolgok lényegükben különböznek – vallja a költő, művészetének anyagával, a szóval adva példát. Egy szó írásbeli képe – JELENSÉGE – nem azonos szemantikai LÉNYEGÉVEL. Az egyik versében azt tisztázza: mennyiben módosítják a történelmi eseményre utaló jelzők az azonos jelölt szót, majd a vers végén egy azonos alakú szó kétféle szemantikáját bontja ki: „A ‘legendás’ LENINGRÁDI - pardon!- szentpétervári fehér éjszakák, nem tévesztendők össze az ugyancsak emlékezetes... SZENT BERTALAN -ÉJ-.jel, ... s a HOSSZÚ KÉSEK ÉJSZAKÁJÁ-val, valamint az egyén történelmi (cseréptörés) ‘megvilágosodásokkal’! - A VAS-FÜGGÖNY sem azonos a VASFÜGGÖNNYEL! -:ÁMEN!:” (T 37) Látszat és jelentés kettőssége, a felcserélésükből adódó értékvesztés a szarkazmus alapja az olvasás elleni (ál) kirohanásnak, mintha az olvasáselfecsérelt idő volna (már idéztem a verset: T 33).

A megvilágosodás fényét minduntalan, mindenütt keresi Bíró. Tanka formában evilági politikai uszítások ellen szól, melyek éppen az evilágiból transzcendenssé váló megvilágosodás, megtisztulás fényében lesznek áttekinthetők, s velük szembe ISTEN örök csendjét állítja. (A 23) Erőtlen fénypászmáktól az „egyetemes - szeplőtelen kezdet... megújulás”-áig vezet az Árnyékhatár idő és fény között vergődő alanyának útja, aki végigéli a természet örök körforgását és benne saját elkövetkező halálát az évszakokon keresztül Bíró egyik legszebb versszakában: „barokkos-tavaszból...rekkenő ...szenvedélyes- nyárba .../ dallamtalan ... dér-ütötte –őszből...ebordító télbe-/ hamva-sincs- idő parázslik... majd... föld-fekete-ajkán .../ mire kimondható lesz...ami onnanról kimondhatatlan...” A vers szépségét, jelentőségét, szintetizáló jellegét fokozza, hogy a keleti megbékélés-gondolatot az európai szonett egyik legkifinomultabb formájában, a 4-4-4-2 sorokból álló szakaszokra tagolódó sonettus continuus-ban szólaltatja meg. (A 24)

A tükör mint fényvisszaverő közeg különös jelentőséggel bír a távol-keleti kultúrák többségében: a hiedelem szerint rendelkezik a benne tükröződő tárgyak befogadásának, magába hasonításának képességével. Ha valamit a tükör bezár, annak ezáltal örökkévalóságot biztosít, ezért hiányoznak az időt jelző igék az Asia-kötet 9. oldalon lévő darabjából: „tenyeremben...szél-/irányban ...tükör...csupasz / fény előtt...-memik.” A 10. oldalon a tó jegén tükröződik a már említett (többszörös jelentésű) kép: a sirályszárnytörés – szintén igei állítmány nélkül. Mindkét vers haiku, amennyiben megfelelnek a haiku minden műfaji és verstani kötelmének (erről még később): a bennük lévő időtlenség a haikuknak azt a tulajdonságát valósítja meg, hogy képviláguk önmagán túlmutató, szimbolikus, örök lényegű.

Kelet és Nyugat világát a színszimbolikával is össze lehet kapcsolni: a vörös a vér, az élet (és minden, az élettel összefüggő dolog) színe, jelképe, ami különössé akkor válik, ha az élettelen napkorong a vörös, az általa megvilágított élőlények a galambok, halottak, fehérek. Az ellentét kielégíti a haiku kiredzsi, azaz az ellentétet megvalósító hasítószó igényét: váratlanságot, csattanót tesz az előtte lévő haiku-részhez:

Alkonyi ...NAP-tá-
nyér... skarlátszín-ölében
-: fagyott gerlepár.

(A 7)

A Tibeti Halottaskönyv imájának sorát zárósorként használó, már nem evilágban zajló verstörténés a vaksötétben (fekete) induló lélek útja a „megkövezettek vérével...permetezett.../ vattahabos felhőtenger végtelenjéből” (vörös és fehér) a hasztalanul vágyott titkos tudás fénye felé Ez az út a halottak (a csend és vakság világa) 49 napig tartó útja a feltámadással elnyerhető megvilágosodás érdekében. Ha nem sikerül, újra indulni kell, s a sikertelenség után hangzik fel a Halottaskönyv imájának refrénje: „Aum Ma Ni Pa Dme Hum” azaz: „A drágakő a lótuszkehelyben van”, vagy variánsként: „Dicsőség a drágakő ékességének”. Mindkét értelmezésben a drágakő fénye ragyog. E fény csak ismételt próbatételek után tárul fel a lélek előtt. (A 22) A napfény felől a mahagóniszínű (vöröses fa!) lépcsősoron lefelé haladva „grádicsonként spinell ragyogású-rögök izzanak”, s az embert létének kiszolgáltatottsága és gyámoltalansága vezeti oda, hogy a fehér „szalvétákon tündöklő-vérrózsákat” sorjában föleméssze, azaz önmaga pusztítsa el az emberi életet, a másét, a magáé érdekében. (A 32)

A fogalmi elvontság felé Kelet és Nyugat egyaránt sokszor közelített. A kiemelkedő jelentőségű EGY fogalmának definiálásához egyenlővé kell tenni a nagyon aprót a legnagyobbal: egyedülvalóságában az EGY minőségét képviseli, mint a „tudathasadásos kőrisbogár”, aki alexandrit-köves gyűrűvé képes varázsolni a Naprendszert, majd újra visszaváltoztatni. Mind a kicsi (egy korábbi versben ezt a szerepet kapja a memik: A 9), mind a végtelenül nagy az EGY fogalmának testet öltései. (T 60)

Felgöngyölíthetetlen, mert a költő maga nem emlékszik, hogyan jutott el hozzá az ártatlanság bizonyítására használt gesztus, amivel ellenségei előtt tesz tanúbizonyságot: „...nem- kívánatos-gyanúba kevernek...legbölcsebb dolog, amit tehetsz-: kígyómódra levedled bőrödet, kifordítod, tűzbe- veted,-: ezt (!) követően ...fölmutatod (a még ...utolsókat dobbanó) csupasz szívedet...tudni-való, ...ez a ‘ mutatvány’ sem győzi meg ártatlanságodról a hitetlenkedőket.” (T 65) Az önszívét kitépő pozitív hős képe nagyon messziről származik Bíró versébe: Gorkij egyik novellájában, a Dankó szívében a népvezér, hogy elcsüggedt népét megerősítse, bénultságát feloldja, önkezével tépi ki szívét, s a még meleg, dobogó szervet a magasba emeli, hogy az vezesse őket. Gorkij a történetet feltehetőleg ukrán népmeséből vette át, valószínűleg ott is vándormotívum volt. E patetikus-bombasztikus vízió szarkasztikusan szintetizálja a hajdani népvezér és a mai ártatlan ember képét.

 

Szintetizáló igény: művészi eszközök

A gondolatait sajátos rendszerbe szintetizáló Bíró pontos érzékkel választotta ki azt az európai ill. ázsiai versformát, amelyek a két kontinens legmeghatározóbb formái, olyannyira, hogy a költői mesterség elsajátítását rajtuk mérik, mivel mindkettő, a maga keletkezési helyén, a legkötöttebb képlet. E kettő a haiku és a szonett. A haiku ezen túlmenően még a világ legrövidebb versformája és műfaja is egyben, és bár a szonett a maga 14 sorával felülmúl pl. egy kétsoros disztichont, a négysoros aiol strófákat, de míg a szonett szabályai csakis a l4 sort engedélyezik, addig az említett görög mértékekből (és a többiből is) bármennyi szakaszt írhat a költő. Ezért ítéli a verstan – és maguk a költők is – a szonettet a legkötöttebb hosszúságú, ritmusú és rímelésű formának. Ezért fordult feléjük Bíró, aki – köteteinek tanúsága szerint – vonzódik a rövid kifejezési formákhoz.

A haiku nemcsak versforma (5-7-5 szótagos sorok), hanem műfaj is: amelynek határozott kritériumai vannak. Talán a legfontosabb az évszakszó, a kigó jelenléte a versben: minthogy minden haiku egy önmagán túlmutató, szimbolikus kép, a hangulat és a szimbolika felkeltéséhez elengedhetetlen egy évszakra utaló szó. (Ezért vált lehetségessé, hogy haiku-naptárakat állítsanak össze a költők.) A kigó által hangulatilag megteremtett kép mindig szimbolikus, bár európai ember ezeket a szimbólumokat nemigen képes értelmezni. Amit mindenképpen felfoghat belőlük, hogy a második sorban, annak a legvégén, vagy a harmadik sor elején áll egy ún. hasítószó, a kiredzsi, amely az elindított képet – szimbólumot – valamiféle váratlan fordulattal önmaga ellentétébe hajlítja, amely ellentét csattanóval zárja le a szimbolikus képet. Bíró tökéletesen birtokában van a haikunak mint versformának és mint műfajnak egyaránt. Idézzük fel igazolásul még egyszer az Asia-kötet nyitódarabját:

alkonyi...NAP-tá-
nyér...skarlát-szín ölében...
-: fagyott gerlepár.

(A 7)

Az első két sorban a lebukó nap idézhetne akár nyári alkonyatot is, a kép így is gyönyörű volna: a vörös naptányér ölében tart valamit, de a hasítószó (itt gondolatjel és kettőspont helyettesíti) utáni állapot egyértelművé teszi, hogy hideg, téli naplemente van, s a tél beteljesíti szimbolikáját: a gerlepár fagyott és halott. A versnek nincs igei állítmánya, amiként nincs az ezt követő másik tél-haikunak sem:

Tó jegén... szűzhó...
Jéghártyán -/ - léksebben...kép
...- :sirályszárnytörés.

(A 10)

Az évszak itt is a tél, a kiredzsi a második sor közepén áll: a kép belső ellentmondása a tiszta, szűzi fehérséget megbontó vérvörös seb, a madár halálát okozó törés. Ebben a tél-haikuban is a halál kerekedik felül az életen.

Az Asia-kötetet bezáró utolsó haikuban ismét tél van: egy évet járt körbe az idő a kötet első versétől az utolsóig, de a verstörténés nem az évszakok szokásos tevékenységei, a természet változásai mentén halad, hanem a megvilágító-megtisztító fény keresésével telik. Ezért pontos a vers címe: MINDVÉGIG...KÖZBEN. Végigjárjuk az évet (a szimbolikus életet), és közben reménytelenül keressük a megváltó fényt. Az utolsó télvers világa még dermesztőbb, mint az elsőé, még reménytelenebb: amott csak egy gerlepár volt halott, itt az egész világ kiürült, a jég-csillagnak nincs árnyéka (tehát nincs testi valója), de nincs a légbedermedt üvöltés sem, mert helyét a nem létező jégcsillag tölti ki. A vers talányossága, dermesztő ontologikus látomása Tandori világát közelíti, de míg nála a Koan III.-ban felfoghatatlan az „agyalás”, amint azt Orbán Ottó mondta egy interjúban, addig Bírónál egy végletesen kiürült világban keresik nem létező helyüket a nem létező dolgok.

árnyéka-sincs jég-
csillag... -: a légbedermedt
üvöltés helyén.

(A 38)

Igétlen az a haiku is, amelynek szavait – a tibeti nyelv sajátosságát, monoszillabikus jellegét imitálva – szótagokra bontja a költő. A mindössze 17 szótagban több kép vetítődik egymásra: egy legyező, egy szétnyílt kagyló és a kitárt szárnyak, és mindezek egy élet tragédiáját rejtik: egy általános alany (tehát a bárki, a mindenki) élete féltenyérnyi. Nincs ige – nincs idő, nincs alany – nincs szubjektum. Világtörvény van, amely a gyönyörű képekkel – a „szabdalta” hasítószó után – általános érvényű.

Le   gye   zo   -   for   ma
kagy   ló   szár   nyak   szab   dal   ta
fél   te   nyér   nyi   -   sors

(A 8)

Az általános érvényűség, örökkévalóság stilisztikai kifejezése az ige, azaz az idő hiánya: ami igétlen, az időtlen is. (Hasonlóképpen igétlenek még a következő darabok: A 9, 10,11,12; egyetlen igét tartalmaznak: A 20, 21, 22). Az igétlenség állóképszerűvé teszi a pillanatképet: a pillanatból így lesz örökkévalóság.

Bíró van annyira formaművész és van annyira ínyenc (most nem a Trakta dög-kutakból ásott húsaira, T 42, és nem is az Asia „hányadékban rothadó, mindennemű szennyel-émely-habarék”-aira gondolok, A 33, hanem a művész gourmet-attitűdjére), hogy ha szonettet ír, annak ne az unalomig ismert, leggyakoribb változatát írja, hanem kiválasztja az egyik legritkább alfaját, és még nehezebben felismerhetővé teszi azáltal, hogy sorait nem a hagyományos 10-11-es jambusban írja, hanem változó hosszúságúvá teszi, 12 szótagtól 17-ig terjedően, időmértékes ritmus nélkül, és e prózai szövegeket lírai intenzitásúvá teszi. E változat strófaképlete: első három szakasza 4//4//4 soros, tehát az első terzinát megnöveli egy sorral, így a negyedik szakasz kétsorossá rövidül. A forma neve a már említett sonettus continuus. Szabályos ritmusa nincs, rímei nincsenek, avantgárd írásjelek mindenütt. Talán ebben a versben látszik a legvilágosabban, hogy Bíró írásjelhasználata logikus és teljesen következetes: a szintagmákat (jelzős, határozói szerkezetek, tőmondatokban az összetartozó alany és állítmány stb.) együtt hagyja, csak a fő mondatrészeket, a hozzájuk tartozó bővítményekkel, különíti el.

Ha így olvassuk az Árnyékhatár című szonettet, teljesen folyamatos, egybefüggő szöveget kapunk, amely a fekete-sötét ablaktalan szobától jut el az „egyetemes- / -szeplőtelen - kezdet ...megújhodás” élményéig. Ez a vers jár be egy évet a „barokkos tavasztól az ebordító télig”, ennek sötétségét pásztázzák előbb vékony fénysávok, majd az év körbenjárása eredményeképpen eljön a teljes megvilágosodás, az új minőségű élet. A haiku-ismérvekkel (évszakszó, ellentétezés, tájképek és azok szimbolikus mögöttesei) felépített szonett Bíró szintetizáló költészetének egyik kiemelkedő darabja. (A 24)

Az alliteráció minden archaikus költészet kedvelt, díszítő és egyben memóriasegítő eszköze (hogy csak a legkiemelkedőbb példával éljek: az Ómagyar Mária-siralom halmozza a szó eleji hangösszecsengéseket), és nagyon erős hagyománya a japánversnek is, de különösen a haikunak, amely műfaj többféle alliterációt meg is különböztet. Bíró, ismerve a japán vers hangzásvilágát, haikuit szépséges alliterációkkal ékíti, és különös hatást ér el akkor, amikor az előbb említett sonettus continuus párdarabját, az európai formájú Módosított visszatérést fűszerezi a japán vers többszörös alliterációival, újabb szintetizáló módszert valósítva meg ezáltal. A vers (A 25) az Árnyékhatár folytatása-kifejtése: a halott lelke a 49 napos vándorút végéhez érkezik, csupa testetlen szépség és boldogság várja: „láthatatlan sugárkapu előtt áll”, verőfény veszi körül, végül elveszíti tükörképét, tehát minden olyan tulajdonságát, ami a testi-anyagi léthez kötötte. Harmóniába érkezik, s így válik „világszép halottá”. Szakaszonként idézem az alliteráló szavakat:

1.,           maga

minden mögötte

ígéretek  idáig

2.,           mesés-monológokat megelőzendő   imádkozik

verőfény

vér      villám-vak

megálmodhat

3.,           valami

minden

megérkezés

4.,           harmóniarend

visszanéz

világszép     halott      volt

(összegezve az alliteráló hangokat: 9 m, 3 i, 7 v, 2 h)

 

Értékvesztés, értékőrzés

Bíró érzékenyen éli meg a hagyományos értékek elsilányosodását, esetlegesen teljes elveszítését. Minthogy azonban avantgárd attitüdjéhez az okító-nevelő célzatú példabeszédek nemigen illenek, a hagyományőrzésnek sokszor azt a módját választja, hogy idézi-felidézi a megmentendő értéket, de egyúttal többé-kevésbé ironizál is felette. Egyértelműen értékőrzés céljából idézi költőtársait hangsúlyos helyeken, főként verszárlatokban – egyébként is jellegzetes versépítő módszere a hosszabb tényfeltárást, megszólítást, odafordulást, a vers tulajdonképpeni testét lezáró mindig frappáns, csattanós, egysoros mondat – gyakran ezek az idézetek. Ilyenek voltak a már említett Sinka- (T 18) és Petőfi- (T 19) versekből átvett egy-egy mondatok.

Ha közmondást idéz, és ezt is feltűnően gyakran teszi, nem elsősorban a népi bölcsesség továbbhagyományozása vezeti, hanem annak kimutatása, hogy a régi bölcsesség mára elavult, nevetségessé vált. Az ősi királyi családba vágyakozót egy olyan közmondással beszéli le álmának beteljesítéséről, amely éppen a nemesi származás el nem veszíthetőségére – s így el nem nyerhetőségére – figyelmeztet: „vér nem válik vízzé!”, amely bölcsesség fordítottja annak, mintha az alulról felfelé kapaszkodást célozná meg valaki: „kutyából nem lesz szalonna!” A gesztus a mondást fonákjára fordítva érvényesíti. (T 34) Egy minden vagyonából kifosztott személyt így vígasztal: minthogy mindened elveszett, tiszta haszon, hogy nem kell pereskedned. Ezt a szarkasztikus példabeszédet egy latin mondással zárja le: „vigilantibus iura serviunt”, azaz: A jog az ébereknek kedvez.

Olykor leszállítja, kigúnyolja a szólásmondást: „Húzódj a hombár ...legtávolabbi sarkába, - ez az egyetlen...!... esélyed -: megmaradhatsz magnak!” (T 26) Ha a verskezdeten áll a közmondás, úgy a vers folyamán hangolódik el a gúny, az irónia felé: „az ÉLETEDET, az ÉLETEDET ajándékba kaptad” - szól a közhellyé koptatott szólás. Az elhangolódás: „Az ÉLETED (tovább) - ajándékozása viszont, nemhogy ...NEM VÉTEK, hanem kötelességed. – Ez az obligó ...ISTEN adománya, amiért akaratodon kívül, erre a Föld nevű (...-ra/...-re) száműzött.” A banális mondást blaszfémiává torzítja Bíró. (T 38)

Egyértelműen hagyományőrzésnek, értékmentésnek kell tartanunk az otthonosság keresését mindenütt, így a meghitté vált kávéházakban is, amelyek Európában mindenütt vannak, csak a mi fővárosunk nem őrizte meg ezt a régi intimitást (sem), (T 62), valamint a vallomástételt a Gutenberg-galaxis mellett (T 64).

 

A kötetszerkesztés tudatossága

A Trakta-kötet különlegessége, hogy nincsenek benne verscímek. Három ciklusra oszlik, de a ciklusoknak sincsen címük, csupán – avantgárd játéknak tűnhet, pedig sokértelmű számmisztika – háromszor huszonegy cím alá rendelt verseket fognak össze a sejtelemes számmisztikára és a szikár matematikára csupaszított elnevezések: Huszonegy; Plusz ... huszonegy; És még egyszer huszonegy. (A számmisztika a 3, 7, 9 mágikus számok kombinációira épül.) A versek szoros logikai rendben következnek: Bíró tartalmi mini-ciklusokat alakít ki a „huszonegy versek”-en belül (az Asiában vannak címek, ezt a mini-ciklusképzést azonban itt is alkalmazza: a hordónyi mélységből a titkos tudás felé emelkedés ciklusa pl. az A 20, 21, 22, 23). Az éhezés mini-ciklusa nyitja meg az erős szociális indíttatású Traktá-t (T 9, 10). Az elhatalmasodó pornográfia korában egybeszerkeszt Bíró egy, a szexualitást az alpáriságba lerántó mini-ciklust ( 21, 22, 23, 24). A közmondások idézése fűzi össze a T 34, 35, 36 darabjait, az erős politikai él a T 42, 43, 44, 45-ös sorozatot, a reklámok és más, az önálló gondolkodásról leszoktató média-eszközök, a babonás szerencsevárásra és istenfélelemre „nevelő” dominó-elvű postaláncok szarkasztikus felsorakoztatása a T 40, 41 (ez utóbbi a postai hálózat-levelezés), az agnoszticizmussal élcelődik a T 55, 56, 57.

Mint említettem, az Asiában vannak ugyan verscímek, de a versek belső kohézióját a szövegösszefüggések adják. Fentebb a sötétségből a fény felé jutás ciklusának mondtam a 20, 21, 22-ik oldalakon lévő, felül csillagokkal jelölt ciklust (a csillagok növekvő számban követik egymást), s minthogy az egész ciklus egyetlen cselekmény, a léleknek a halál utáni vándorlása, a megbékélés-megpihenés keresése, a három vers zárógondolatait össze lehet olvasni: (*) „haragvó gyöngybagoly (**) emeli röptödet (***) Aum Ma Ni Pa Dme Hum”: azaz a lótuszban rejtőző drágakő felé, vagyis a végső fényhez. Az Árnyékhatár és párdarabja, a Módosított visszatérés viszonyáról már esett szó, ezek is a halott lelkének vándorútját követik, és harmadikként társul melléjük (íme, a 3-as szimbolikája!) a nyugati és keleti örökkévalóság-eszme összefoglalása: „halál-utáni-kezdet” (A 24, 25, 26).

Az önkezdetéhez visszatéro vég minden nép hitvilágának alapmitologémája. Egyiptomban az uroborosz-kígyó, Görögországban és Kis-Ázsiában a meghaló-feltámadó istenek és a misztériumvallások tanítása: a halál utáni reinkarnációs feltámadásban való feltétlen hit – az emberiség megannyi kapaszkodása az életbe, annak meghosszabbításába, avagy éppen örökkévalóvá tételébe.

Bíró több okból is visszatér a korábbi kötet gondolataihoz: először is jelzi, hogy nem két, egymástól teljesen független világról adott hírt, hanem ugyanazokat a kérdéseket kívánja megválaszolni a kétféle világszemléletet magába hasonítva. A Trakta avantgárdabb, lázítóbb, hangosabb világát néhány kutató vészkiáltásnak, apokaliptikus látomásnak érzékeli, amely mellett az Asia világa derűs, csöndes, megnyugtató. Igen egyszerű dolga volna a tanulmányírónak, ha az életművet így pengével kétfelé lehetne osztani. Ám kétfelé szakíthatóságról a két kötet és Bíró szemlélete esetében nincs szó, csupán ugyanazokat a dolgokat nemcsak kérdezi, de meg is válaszolja két különféle irányból közelítve. Az Asia-kötet egy-egy motívuma vissza-visszafelel a Trakta kérdésére, hiszen láthatóvá teszi, hogy Ázsiában éppúgy létezik végletes nyomor, mint hazánkban: a Cheong Ju-val kezdődő háromrészes ciklus a dögvésztől és az undortól (A 33) indul el a kolduló vak leányon keresztül (A 34) a Seoul nyomorról és gonoszságról tudósító soraiig (A 35). A megtisztulás fényéhez vezető háromrészes ciklust (A 20, 21, 22) egy Tanka követi, amely az „élesebb fényt” segítségül hívva rávilágít az „uszítástechnikákra”, és ezzel a gondolatkörrel tér vissza a Trakta világába. (Az Asia sem előzmény nélkül követi a Traktát,: T 75 négy sorából az első három az éhezés rekvizitumainak sorolása után egy utolsó, egy lehetetlen hasonlattal: „mintha ...:– – – -: bálnára vadásznál...a...tibeti fennsíkon.”) Egyenesen kötőelem ez a vers a két kötet között, hiszen ez a Trakta záródarabja. Ha a Trakta világa Asiában keres – eredménytelenül – megoldást, úgy az Asia kísérletei sem járnak több sikerrel: egy verse visszaidézi a Trakta éhezés-versét, amelyben a koplaló a pavlovi reflex alapján egy torokba süllyesztett pálcikától máris rizsföldeket vizionál (T 59 és A 11). A Trakta, minthogy kérdéseire az európai kultúra választ nem ad, egy előretekintéssel már megelőlegezi az Asiá-t:a Bardo thos grol (a Tibeti Halottaskönyv) tanítását író Padmaszambhava, a szent szerző nevének említésére sem fordul a világ (T 59), a Földet és az emberi lelkeket megváltó fény továbbra is a lótuszban rejtőzik.

 

Humanizmus

Az evilági nyomorból remélt megszabadulás, a bűnöktől való megtisztulás és a megvilágosodás mindkét mű gondolati alapja. A kérdések körüljárása, megválaszolásuk módja különböző: a Trakta egy avantgárd szintetizáló realista kísérlet, az Asia egy képi szépségekre épülő világ reménye, majd összeomlása és visszatérése a Traktához: a Changchuntól kezdve (A 31) fokozatosan egyre erőteljesebben.

A vég után újra a kezdet– ezt sugallja a két mű egymásra épülése, s a kettő együtt maga a kilátástalanság. Holott Bíró a legtöbbet teszi, amit költő tehet: képes felépíteni ugyanabból az anyagból két, teljesen különböző világot, elkülöníti, majd újra egyesíti őket, levonva a végső következtetést: az emberiség számára se itt, se ott nem jön el a megváltás.

A Trakta: a szó világa. Úgy gondolnánk: a szóval való ábrázolás a legpontosabb, hiszen szavakkal beszélünk, szavakban gondolkodunk, írásban is szavakba öntve formáljuk meg mondanivalónkat. A Trakta arra a felismerésre ad avantgárd választ, hogy szavaink értelmüket vesztették, egykor bölcs közmondásaink lapos közhelyekké koptak, irodalmi örökségünkkel hanyagul, sőt tiszteletlenül bánunk, szavakkal közvetített gondolataink bizonytalanok, tétovák, kiskapukat engednek többféle értelmezésnek. Ezért él Bíró, végletekig kihasználva a lehetőségeket, szinonimákkal, kipontozással, avantgárd szófacsarásokkal – az elbizonytalanodott szó felszínes látszatjelentéseivel.

Az Asia világa egyértelműen a képé: az igétlenség-időtlenség állapotában kimerevített örök pillanatoké, amelyek látszatra varázsos tájképek, ám a szimbólumrendszer közös ismeretén alapuló jelképes, de egyértelmű képek. Közismert, hogy a japánok a köznyelvben is képekben beszélnek. A haiku-költészet pedig olyan általánossá tette a jelképes beszédet, hogy nem is minősül igazi japán haikunak egy olyan haiku-formájú költemény, amelyiknek nincs önmagán túlmutató jelentése. Szimbólumaik, lényegük szerint, egyjelentésűek: a konszenzus által összekapcsolt tárgy és egy fogalom viszonylag szilárd, tartós kapcsolatán alapulnak. Így az Asia képi világa olyan szimbolikus képi világ, amely egyértelműbb jelentést hordoz, mint a Trakta elbizonytalanodott-elbizonytalanított szavai. Visszatérés ugyanakkor az ősinek abba az állapotába, amely képekben fejezte ki magát, mint akár ma is a gyermeknyelv. Bíró is egyértelműbben beszél képeivel, mint az írásjelekkel visszavont-módosított, jelentésüket elvesztett vagy jelentést váltó szavakkal. Ahol az örök lényegről ír, ahol az ezoterika hatása alatt szólnak a versek, ott mindig kép van, az a vers mindig az Asia-világhoz tartozik. Ahol szavainkkal hebegünk-dadogunk-mellébeszélünk: az az európai Trakta tartománya. A kettő együtt létezik Bíró igazságkereső, tiszta lelkében és tudatában.

Az igazságot a társadalmi ellentétek felszámolásában látja, az élhető világot a szép hagyományok őrzésében. Értékei a hagyományos európai értékek, megtámogatva Ázsia megnyugtató spirituális adományaival. Az értékek szintetizálása egy élhetőbb világ érdekében, a küzdelem az elnyomorítókkal az elnyomorítottak érdekében – egy humanista ember megnyilatkozásai. Ha a humanista ember mindezt művészetébe képes átültetni, akkor humanista művészetet teremt. Ha a gondolati értékek egyesítése együtt jár különféle stílusirányzatok szintetizálásával, akkor humanista művészünk avantgárd és szintetizáló egy személyben.

Ő Bíró József.