Lapszámok, 2005/4

A Sátán fogságában

Tar Sándor novelláinak biblikus közege

 

 

Tar Sándor 2004-es kötetének(1) különösen fájdalmas többletjelentést adhat, hogy ez lett az író utolsó, életében megjelent prózagyűjteménye – s a könyv olvastán ennek hatása alól aligha vonhatjuk ki magunkat teljesen. De ha nem ruházná föl a véletlen ezzel a jelentőséggel az összeállítást, akkor is lenne ennek a kötetnek igen komoly mondanivalója az utóbbi két évtized egyik legjelentősebb magyar írójának pályaképe szempontjából.(2) Ennek megértéséhez talán célszerű legelőször is a címből (Az alku) kiindulnunk. Mert bár itt az egyik kötetbéli novella címe ismétlődik meg, nem valószínű, hogy ennek a viszonylag gyengébb, meglehetősen egysíkú poentírozásra épülő szövegnek a centrálissá tétele indokolná a címválasztást. A magyarázat inkább az alcímben lehet, annál is inkább, mert az viszont már semmiféle módon nem utal egyetlen elbeszélésre sem: a „gonosz történetek” jelzője azonban félreérthetetlenül a Gonosznak, a Sátánnak a jelenlétét idézheti fel (ezért is igen furcsa, hogy a kötet hátoldalának gyalázatosan rosszul sikerült kiadói ajánlása mennyire félreértette ezt az intenciót) – a kötet címének értelmébe ilyenformán pedig az Ördöggel kötött szövetségnek az alkupozíciója játszik bele. A kötetkompozíció szempontjából tehát alighanem inkább a kulcsként felfogható kifejezés, s nem az ezt címül viselő szöveg volt a lényeges. Csak látszólag meglepő, hogy Tar – a kötet összeállításakor – ennyire határozottan sugallni kívánt egy ilyen, biblikus kódot, hiszen nem mindenestül új fejleményről van szó az életműben. Az újdonság, amelynek különlegességét a pálya rövidesen bekövetkezett, végleges lezárulása adja, inkább abban áll, hogy Tar írásművészetének egy korábban is jelenlévő, de a kritikai recepcióban csak igen kevéssé tudatosított sajátosságának fölerősödéséről van szó. Tar novelláinak egyik gyakori eleme ugyanis – különösen a pálya második szakaszában – a munkához való viszony tematizálása, legyen szó akár gyári munkásokról, akár munkanélküliekről, akár öregekről, akár pszichiátriai ápoltakról; ez pedig nem csupán empirikus és gyakorlati – vagy éppen a novellaszerkesztéshez kapcsolódó – kérdés nála, hanem mélyen szemléleti jellegű probléma is. Az írónál ugyanis többnyire torzult vagy csonkult formában a Max Weber-i protestáns etika szellemében jelenik meg a munka értelmességének kérdése: a folyamatos és becsületes munka az emberhez méltó élet hordozójaként mutatkozik meg, elvesztése vagy értelmének megszünte lehet ilyenformán az egzisztenciális válság oka is. Tar írásaiban ennek a – weberi értelemben vett – transzcendens vonatkozásai takarva, hiányként jelennek meg, azaz a munka ebben a szemléletben önmagában látszik értéknek, ám Tar Sándor köteteiben folyamatosan ott vannak azok a félreérthetetlen allúziók, intertextuális kapcsolatok és archetipikus helyzetek, amelyek az emberi létezés és tevékenység hátterében a tágan értelmezett, nem is feltétlenül protestáns karakterű vallási képzetekkel számolnak.

Tar első gyűjteményes kötetének(3) már 1993-ban címadójává vált a Miatyánk egyik szintagmáját exponáló, A te országod című novella, amelynek novellavégi felidézésével a tapasztalati világ, a szereplőket környező mindennapi életnek a távolsága mutatkozik meg az Atyának a Jézus szavaiban megidézett birodalmától; a főhős ráadásul még ezt a távolságot és elhagyatottságot is képtelen megfogalmazni.(4) A Hegyi beszéd című novellában(5) már a cím is nyíltan újszövetségi utalást hordoz, ráadásul itt az Isten színről színre való meglátásának pillanata a halál bekövetkeztével azonosítódik, élesen elválasztva ezzel egymástól a földi életet és a halállal nem befejeződő, hanem újra megnyíló létezés lehetőségét. A föld szagá-ban(6) a főhőst – saját meggyőződése szerint – élete mélypontján elhagyta az Isten, s ekkor költözött bele a halálos betegség: azaz a megszentelt létezés itt is kizáratik a mindennapi élet pusztulást hozó, természetellenes világából. Az Elejétől a végéigben(7) a főhős saját vallásos nevelésével viaskodik, s gyermekkorában, a konfirmálás után is képtelen rátalálni az ima lelki alaphelyzetére, majd pedig élete vége felé, a csőd elhatalmasodásakor a főhőst elhagyó asszony, az egyetlen szerelem lehetőségét megadó nő utoljára, mintegy üzenetként és magyarázatként Dániel próféta látomásait olvassa fel neki. S bár a részlet szó szerint nem idéztetik, a választás aligha véletlen: Dániel prófétánál szerepel az agyaglábú és aranyfejű kolosszusról szóló példázat (Dániel könyve, 2), amelyben a tendenciaszerűen beteljesedő romlás mutatkozik meg a világtörténelmi korszakokat birodalmak egymásra következésével ábrázoló látomásban, s a földi uralom végső pusztulása az Istentől támasztott, nem evilági birodalom bekövetkeztét hirdeti. Ennek a bibliai szöveghelynek a ráértése a novellára igen lényeges: a főhős életét teljesen tönkretevő történelmi időszak, amely jelzetten a szocialista korszak 1989-ige terjedő periódusával azonos, a magát örökké tartónak hirdető kommunista üdvtörténet jegyében dúlta szét a korábbi életrend fölsejlő harmóniáját, s a novellában hangsúlyosan vallásosnak ábrázolt Ella ezzel a textussal ennek a hamisságnak a fölfedését testálta a hit vigaszára képtelen főhősre. Ugyanakkor viszont a személyes életsorsból levont következtetések tökéletesen megegyeznek a történelem üdvtörténeti távlatú, prófétai jövendölésével, ahogyan ez a Bibliában is áll: „Az álom igaz, és megfejtése megbízható.” (Dániel könyve, 2, 45).

Ezekhez a – még akár további példákkal is bővíthető – viszonyulásokhoz képest figyelemre méltó az utolsó kötet hangsúlyeltolódása. Kulcsfontosságú szöveg ebből a nézőpontból a Fohász.(8) Az egyes szám, első személyű narrációra épülő szöveg elbeszélője egy zárt kórházi pszichiátrián álmában találkozik Jézussal. Tar írói világában kivételes jelenség, hogy Jézus, tehát az emberi mivoltot is teljes mértékben hordozó isteni személy szereplőként felbukkan, még ha csak áttételesen is: a már említett, Elejétől a végéig című, szintén monológra épülő szerkezetű novellában például az ottani főhős – jellemző módon szintén álombeli látomás formájában – Istent magát véli látni, az Atyában saját apját fedezvén föl riadtan és kétségbeesetten: „Néztem a két angyalt a falvédő szélén millió ideig, aztán egyszer álmomban az erdőben jártam, köd volt a fák között, mint eső után, ma is emlékszem, lassan lebegtem valami felé, ami alig látszott, csak fénylett, villogott, mint az ezüst, először mintha egy ló lett volna, átviláglott a fák törzsén, aztán mintha egy trón, palástokkal, nagy, hatalmas, tudtam, hogy ott van Isten, most látni fogom, öröm volt és félelem, aztán láttam is ott ülni valakit, aki pont olyan volt, mint apám. Részegen. Mellette a veder, amibe köpködni szokott meg hányni, ha kell, intett, vagy csak meg akart valamibe kapaszkodni, szörnyű volt, felugrottam és nekirohantam az ajtónak, amiből kiesett a kés, ráztam a kilincset, deres volt és hideg.”(9) A tapasztalati világ inverzeként megjelenő isteni szféra éppen emiatt a hideglelést keltő ismerősség miatt nem kínálhatja a szabadulás, a kiteljesedés lehetőségét. Ennek másik látványos példája A kísértés című novella,(10) amelyben a tanyáról városba kényszerült Mádi csatlakozik egy Jézus nevében, alámerítéssel keresztelő szektához, s a novella végére válik világossá, hogy számára az idők végezetével beköszöntő utolsó ítélet az életében elszenvedett igazságtalanságok visszafordítása lenne: visszakapná az elvett tanyáját, sőt ajándékul két másik szomszédét is. A tükörszerűen felfogott túlvilág ilyenformán nem a transzcendencia távlatát hordozza; viszont éppen ezáltal mutatkozhatik a novella világában traumatikusnak a fel nem dolgozott, kényszerű és kudarcos életformaváltás. Mádi hivatkozik ugyan arra a közösség papjának számító, jellemző módon a disznóbontás hentesi munkája közben, véresen megmutatkozó – s így s emiatt is hamis prófétának ábrázolt – Deli előtt arra, hogy Jézussal járta be a régi földjét, ez a mozzanat azonban korábban nem ábrázoltatik a novellában. Jézus tehát nem lesz több, mint kétszeresen is a megtévesztés, a manipuláció eszköze: a szekta vezetője és tagjai éppúgy üres szóként használják a nevét, mint ahogy a retorikájukhoz igazodni kívánó nyomorult és magányos Mádi is csupán ezért látszik hivatkozni rá. Csakhogy a Fohászban ettől egészen eltérő a szituáció: Jézus hangsúlyozottan nem hasonlít senkire, még saját korábbi ábrázolásaira sem, a narrátor mégis tudja, hogy ő az. „Jézussal egy borús éjszaka álmában találkoztam, nem úgy nézett ki, mint a vallásos tárgyú képeken, emberi arca volt, erős test, gyengéd arc, ebből gondoltam, hogy ő valóban Jézus.”(11) Emiatt válik – ha nem tévedek, az egész életműben csak itt és ekkor – megszólíthatóvá az isteni szféra, nem az imádság révén, hanem Jézus emberi mivoltának köszönhetően a látomás keretei között. A narrátor és Jézus dialógusa a vallomás, mi több, az életgyónás helyzetét látszik felidézni, ugyanakkor pedig sokatmondó, hogy a dialógus legfőbb tartalma a bűn és a megbocsátás viszonya. Szinte megdöbbentő precizitással igazodnak a Jézus szájába adott szavak egy morálteológiai alapozottságú, talán inkább katolikus színezetű kegyelemtanhoz, amely szerint nem lehet megszabadulni attól a földi pokoltól, amelyet az Isten mért az elbeszélőre, s a bűn egyedül Isten ellen való, másokéhoz nem mérhető – ugyanakkor viszont Isten éppúgy nem méricskéli a bűnt, mint ahogy a megbocsátást sem. A szöveg vallomásságát erősíti, hogy az elbeszélőtől felsorolt bűnök, amelyek egyébként a konkrétságnak és az általánosságnak a határán úgy vannak megjelenítve, ahogyan ezt a gyónásra való felkészülés is megkövetelné, nagy mértékben megfeleltethetők Tar Sándor – részleteiben azért még igen kevéssé feldolgozott – életrajzával, vagy legalábbis annak eddig is ismeretessé váló némely elemével. A bevallott bűnök között ott van tehát egy fiatalkori, látensen homoszexuális színezetű barátság, amely öngyilkossággal végződött: „Hogy kamasz koromban szerettem valakit, egy fiút, nem szerelemmel, de igaz szeretettel, mint embert és testvért, mert szeretetre voltam éhezve, arra, hogy valakit szerethessek, ő is szeretett, de ez akkor sem volt elfogadható, aztán ő meghalt, megölte magát, mert ő másként gondolta, mint én, és én tulajdonképpen attól fogva szeretem igazából, ennek az érzésnek és bűntudatnak foglya vagyok.”(12) Ennél is hangsúlyosabb azonban az a nem körvonalazott „ügy”, amelyből az igazi kitaszítottság ered, s ahonnan az alkoholizmus és az öngyilkossági kísérletek is eredeztethetőek: „És elmondta lassan [ti. Jézus – Sz. M.], sorban, hagyva, hogy közben arccal a vállán maradjak, minden nyomorúságomat, közte a rendőrséggel kapcsolatos ügyemet, az abból fakadó kitaszítottságot, és hogy Isten helyett a magányt és az alkoholizmust választottam megváltásként, majd az öngyilkosságot két ízben is...”(13) Ezen a ponton nem tűnnék túlságosan bonyolultnak a szöveget arra az eseménysorra is vonatkoztatni, amely Tar besúgói múltjának föltárulását és az írónak nagyon éles, több oldalról is végrehajtott stigmatizálását hozta magával; mi több, nem lenne tanulság nélkül való egyszer tüzetesen végigkövetni Tar egész pályáját irodalomszociológiai, illetve társadalomtörténeti szempontból, hogy az irodalmi életbe való befogadás, majd az onnan való részleges, de Tar számára tragikusnak bizonyuló kitaszítás folyamata miképpen zajlott le, s ennek milyen szubjektív érzelmi, tudati feldolgozása alakította poétikailag is Tar életművét.(14) Most azonban inkább azt hangsúlyoznám, hogy az ebben az értelemben is – Tarnál szokatlanul – vallomásos szöveg jelenléte a kötetben miféleképpen módosítja a kötet egészének a jelentését.

Ha ugyanis az olvasó esetleg nincsen olyan információk birtokában, amellyel az emlegetett, de homályban tartott „ügy” jellegét pontosabban azonosíthatná, a szövegnek ezt a dimenzióját a kötet utolsó, a többi, tárcanovellai méretű írástól terjedelmében elütő szövege, a Vadászat tárja föl. Ez a majdnem kisregény-terjedelmű novella nyomdatechnikailag el is van különítve a többi írástól, mintegy önmagában alkotva egységet: a tartalomjegyzékben éppúgy jelezve van különállása, mint ahogy saját belső címlap is vezeti be. Ily módon mindenképpen kiemelt szerepet kap a köteten belül. Az elbeszélés egy fondorlatos módon besúgói szerepre kényszerített parasztember története, akinek egész életét szétrohasztja a vállalt informátori szerep: akiket meg akart óvni ezzel, ellene fordulnak – felesége, aki árulónak tartja, öngyilkos lesz, kislánya pedig megnémul. S míg Ballának alkoholizmus, magány és nyomor lesz az osztályrésze, a novella folyamán feltárul, hogy az az egykori barát, akit az ő feljelentése nyomán szerveztek be, s akit a főhős mint saját életének egyik megrontóját szemlél – mert hisz ő is „közéjük” tartozik – voltaképpen ugyanezt gondolja róla, s az ő élete is ugyanazt a csődöt mutatja. A novella központi témájává emelt bűn tehát itt az árulással válik azonossá, egy olyan szisztémát téve láthatóvá, amelyből nincsen szabadulás. Ezen a ponton válhatik a Vadászat és a Fohász egymást értelmező, átható szöveggé: ami az egyikből kimarad, az a másikban kapja meg a részletes ábrázolást. Vagyis a Fohász körvonalazatlanul maradó bűnfogalma a kötet legnagyobb terjedelmű írásában mint sajátos metatörténetben teljesedik ki, immár nem a vallomásosság ott felvillantott intimitásával ugyan, de igen erős hangsúlyokkal. Ráadásul a Vadászatban a beszervezést eltervező rendőrtiszt, Mészáros ördögi attribútumokkal van felruházva: Ballának szinte a lelkét veszi meg, nem öregszik, s folyamatosan az ő jelenléte jelzi az idők és politikai körülmények változásán is túlívelő gonoszság jelenlétét. Balla beszervezésének a koreográfiája ilyenformán a kötet címében emlegetett alku leginkább kidolgozott változata (s ennek megfelelően a kötetcím inkább erre utalhat vissza, mint a címadónak tűnő írásra),(15) hiszen Balla itt és ekkor köt szövetséget az Ördöggel. Az ettől az alkutól való, Mészárosnak és embereinek megölésébe torkolló szabadulás egyfelől csak a két, egyaránt megalázott és tönkretett besúgó, Balla és Béres egyidejű lázadásával következhetik be, másfelől pedig – érzelmes, mesei megoldással – a Ballának a némaságot önként választó, majd feladó lánya körül feltűnő állatok segítségével, azaz a természeti világnak a moralitást képviselő közbelépése révén. Az emberi világot uralma alá hajtó Gonosz jelenléte tehát a kötet címében van előrevetve, s az utolsó szöveg adja meg ennek a pontos történeti koordinátáit. A sátáni rend ugyanakkor pedig itt nem – sőt, Tar egész életművét figyelembe véve azt is mondhatnám, itt sem – ellenpontoztatik a theodicea kérdéseit egyértelműen elrendező isteni Gondviseléssel; ezáltal lehet olyannyira kietlen Tar kötetének a legnagyobb része. Hasonló kötetszerkesztést figyelhetni meg egyébként a korábbi, Nóra jön című kötetben is,(16) ahol az utolsó novellában, a Te következelben a gyermekek öngyilkosságának a bekövetkezte egy, a halál pillanatában megjelenő, nevető ördögpár boldogító csiklandozásával válik azonossá; a nagyobb testvértől elbeszélt mese révén poétikussá tett halál sátáni terve itt is konkrétan az ördög jelenlétével kapcsolódik össze, s itt is kötetzáró pozícióba kerül az ezt kibontó novella.(17)

A Fohász azonban a kötet más írásaival is termékenyen kapcsolatba hozható. A látomást követő ébredés után ugyanis a következőket olvassuk: „Csutak megfoghatatlan mondatokat mond néha minden külső behatás nélkül vagy annak ellenére, most arról kezdett beszélni, mikor a csikket a kezébe nyomtam, hogy hamarosan karácsony lesz, mondom neki, te bolond, az még odébb van, a mostani tegnapelőtt volt, de ő csak mosolygott, mint egy szfinx, és tőle szokatlanul érthetően azt jósolta nekem, hogy karácsonyra boldog leszek. De ne feledjem el a fohászt.”(18) A karácsony mintha itt időn kívüli, szimbolikus szent időként tételeződne – s innen nézve különösen feltűnő, hogy Tarnál soha nem a húsvét és a feltámadás ünnepe hordoz szakrális jelentést, hanem mindig a karácsony. Az utolsó kötetben ilyen a Kis karácsony,(19) de leginkább az Adventi történet,(20) ahol is a főhős, a magányos és öreg Tamási egy halálos beteg cigány kisfiú számára testesíti meg az igazi ünnep esélyét, mintegy ő lesz a gyereknek Jézus megtestesítője, s az ajándékba hozott karácsonyfa a boldog halál eszközévé válik.

Tar írói pályáján ennek a felerősödő biblikusságnak az esztétikai hozadéka nem egyértelmű: több esetben is – mint például a legutóbb említett novellában is – egy lírizáló zárlat némileg leegyszerűsítő hatásmechanizmusát erősíti föl, s a Vadászatban sem sikerült szervesen egymásba építeni az állatok mesei-mitikus igazságtételének motívumát egy történetileg konkrét elemekből összerakott, személyes szenvedéstörténet szüzséjével. Ugyanakkor viszont a Fohász című novellának meghökkentően gazdag jelentéstartalma van, s visszamenőleg is igen sokat láthatóvá tesz Tar írásművészetének biblikus vonulatából. Ennek felmutatása pedig azért is méltó a figyelemre, mert az írót övező leegyszerűsítő ítéletek nem csupán abban a többször hatástalanítani kívánt kijelentésben lelhetők föl, amely Tart „munkásíró”-ként határozza meg, vagy – finomabban – írásainak valóságfeltáró attitűdje miatt méltatja: Tar írásai ugyanis egy alapos elemzés számára jóval sokszínűbbnek mutatkozhatnak – poétikai vagy retorikai értelemben éppúgy, mint szemléletileg –, mint ahogyan ezt még az író irányában pozitíve elfogult tanulmányok sugallják. Ehhez a sokszínűséghez pedig feltétlenül hozzá kell számítani azt a vonulatot is, amelynek vázlatos nyomon követésére kísérletet tettem.

 

(1) Tar Sándor, Az alku, Gonosz történetek, noran, Bp., 2004.

(2) Erről l. korábbi írásomat: Szilágyi Márton, De profundis..., Tar Sándor novelláiról = Uő., Kritikai berek, József Attila Kör – Balassi, Bp., 1995, 95-104.

(3) Tar Sándor, A te országod, Válogatott és új novellák, válogatta és szerkesztette: Domokos Mátyás, Századvég, Bp., 1993.

(4) Tar Sándor (1993) i. m. 266-291.

(5) Tar Sándor (1993) i. m. 122-129.

(6) Tar Sándor (1993) i. m. 209-224.

(7) Tar Sándor (1993) i. m. 245-266.

(8) Tar Sándor (2004) i. m. 84-89.

(9) Tar Sándor (1993) i.m. 250-251.

(10) Először megjelent: Holmi, 1997, 4. szám, 455-461.

(11) Tar Sándor (2004) i.m. 86.

(12) Tar Sándor (2004) i.m. 86.

(13) Tar Sándor (2004) i.m. 87.

(14) Ezzel kapcsolatban l. Margócsy István igen érdekes, de a saját felfogásommal több ponton nem egyező gondolatmenetét: Margócsy István, Tar Sándor: Nóra jön = Uő., Hajóvonták találkozása, Tanulmányok, kritikák a mai magyar irodalomról, Palatinus, Bp., 2003, 331-342.

(15) A kötetről szóló egyik kritikában a következőket olvashatjuk: „A kötetet sután szakszerűtlen fülszöveg ajánlja és didaktikusságában is jellegtelen borító kelleti (a gyönyörű Konrád-kiadások után ez meglepő a norantól); mindehhez sikerült egy enigmatikusan semmitmondó címet is találni (akár a szerző, akár a kiadó választotta azt.).” Halmai Tamás, Olyan mindegy (Tar Sándor: Az alku), Alföld, 2005, 1. szám, 100. A kijelentés első felével teljes mértékben egyetértek ugyan, ám – az eddig elmondottak alapján – a kötet címét igen jellemzőnek és jelentőségtelinek gondolom. Megjegyzendő egyébként, hogy – a címet értelmezni nem tudó vagy nem akaró kijelentéstől aligha függetlenül – Halmai ebben a kritikában a „gonosz” jelzőnek sem tudott értelmet adni.

(16) Tar Sándor, Nóra jön, Válogatott és új novellák, Magvető, Bp., 2000.

(17) Erről l. Szilágyi Zsófia, „Úgy halsz meg, nevetve, boldogan.”, Tar Sándor: Nóra jön = Uő., A féllábú ólomkatona, Irodalmi mű-hibák, Kalligram, Pozsony, 2005, 189-198.

(18) Tar Sándor (2004) i.m. 88.

(19) Tar Sándor (2004) i.m. 161-165.

(20) Tar Sándor (2004) i.m. 225-240.