Kavafisz-átiratok
Pelaszg táblakép
Ősi időktől fogva a föld méhében egy ősi, lomha Gigász lakozik.
Harminc nagy keze van neki,
és ugyanannyi a lába. Hatalmas, hosszú, vastagult nyakán is épp
harminc fő magasul föl,
és mindegyik fején egyformán húsz szemet visel, s ragyognak ők
kimondhatatlan élesen – s az óriás velök
hasítja, szúrja nappalonta át a földmély sűrű, éjtömör sötétjét.
Különben oly komótosan s közömbösen mozog, ha ráér..
Kincseskamrái megszámlálhatatlanok: végtelen kiterjedésű
ezüstbányák, határtalan aranybányák,
szakadatlan tárnák, titkos járatok, gyémántlelőhelyek.
Hatszáz rideg szemével,
mélységes közönnyel nézi a még sose látott,
hallatlan gazdagságot, az övét,
mely teljesen fölösleges – fölgyűlt kincseit
ritkás időközönként számlálgatja,
hogy úgy talán majd könnyebben telik, s gyorsabban
tölthet el egy újabb századot.
Viszont elunja rögtön: alig két év után a renyhülő Gigász
belefárad már, s rendszerint elalszik.
Mély álma nyüzsgő századéveket tart, számára semmi néhány
emberöltő: egy álomkép – egy eltűnt nemzedék.
De hirtelen vak rémülettel ébred... Félelmetes hagymáz volt,
villogó lidércnyomás, mit féktelen láz
s mind vadabbul fortyogó anyag lehelt elé, hogy megzavarja
álmát – egykedvű, fásult, jéghideg
elméjének ködülte, elhomályosult tükrében vetítve szét
a visszaszörnyedő, iszonytató
agyrémeket, kísértetes fertelmeket. A roppant test nyújtózik,
megfeszül, s kinyújtja vaskos, óriás végtagjait,
és hatvan nyurga karral és ugyanannyi lábbal eléri a boltozatot –
rettentőt csap reá, dobbantva rúg belé. A föld süket
mélysége megremegve reng, megrázkódik, amíg csodás városok
omlanak össze, szakadnak a gátak, özönlő
sárfolyók szétáradva kifutnak medreikből, s tarolt hegységek
oldalán tűzhullámok csurognak, izzón kanyargó
lávaláng lobog. A megnyílt föld csak ásít, s ismét becsukja
száját: embereket nyelt el, gyomrába temetve mindent.
A Gigász azonnal eszmél, bódultan tér magához, és a kábulat
tűntén, riadalomtól elkerekült, kiguvadt szemekkel,
rádöbben arra, hogy hiába vert ricsajt, hiába is kavart komor
pokolzsivajt, hiába keltett hasztalan,
dúlt zűrzavart – vaklárma volt, csupán egy álom ámította el,
csöpp semmiség, csalóka látomás. Hatalmasat kacag
magán, kiröhögi önnön rémületét és ijesztő gyávaságát,
s elnyúlik újra, megnyugodva visszadől:
gyermekin alszik – és mind a harminc szája most
harmincfajta mosolyba szalad szét.
(1892. augusztus)
Pecsétek
„Mert az egyes országok igen különböző
gyümölcsöket és különféle ivadékokat
teremnek: a thesszáliai rögtön meglátszik
a lováról...; azonban annak a fellegvárnak
a jellemző jegyei: a szó meg az ember...”
(Himeriosz)
Akármely országnak megvan az ő saját pecsétje.
A lovak s a lovaglás híressé, nevessé tették
a thesszálokat. Háborúk idején, harcokban ismerszik
meg a spártai... Média messzi földeken leginkább
soha nem látott, pompázatos lakomái által híresült el!
Hajviseletük révén kitűnnek a kelták, az asszírok pedig
szakálluk szerint... Ám az Athén-beliek pecsétjei
mindig az Ember és a Szó.
(1895. november)
Iulianus a misztériumokon
Mikor aztán váratlanul vaksötétben találta
magát, a föld elrettentő mélységeiben,
hitetlenek közt, pogány görögök társaságában,
és szeme láttára anyagtalan formák, alakzatok
kavarogtak, s kísértetek tűntek föl előtte,
tündöklő nimbuszokkal és rejtett fényeket sugárzón,
ringva lebegtek elébe – az ifjonc eléggé megrémült
akkor, de pillanatra csak, mert lelkében föleszmélt
egy ösztönös, szent mozdulat ájtatos éveiből, hívő
időszakából, s jelt írt magára: hirtelen vetett keresztet.
A szellemek rögtön fölszívódtak, az űrbe enyésztek.
Szétfoszlottak a nimbuszok is – kihunytak a fények.
A görögök titokban, szemük sarkából sandítottak össze.
S emígyen szólt az ifjonc: „Láttátok a csodát?
Megvallom, kedves társaim, nagy félelem fogott el.
Félek, barátaim. Gyerünk, gyorsan menjünk el innét!
Tán nem láttátok, hogy a démonok semmibe tűntek
a légben azonnal, mihelyt magamra isteni jelt,
a szent kereszt jegyét vetettem?”
A görögökből erre kitört a röhögés: „Szégyen,
ezerszer szégyen rád nézve az, hogy így beszélsz,
s ilyen sületlenségeket mesélsz nekünk,
akik neves filozófusok és szofisták volnánk!
Ilyes koholt, zöld zagyvaságokat, ha méltóztatsz,
locsogj inkább Nikomédia püspökének,
s fecsegd teli tuskó pópáinak fejét is!
Híres, dicső Göröghonunknak legnagyobb s legfontosabb
istenségei mutatkoztak meg néked
imént, ők jelentek meg a te színed előtt!
S ha mégis eltávoztak, ó, ne hidd, s főleg
ne képzeld azt sosem, hogy megijedtek volna
esetlen mozdulatodtól, együgyű gesztusodtól.
Csupán meglátták: mily modortalan vagy,
s miképpen hányod és veted magadra azt a
közönséges, alávaló faragatlan, durva jelecskét,
amelytől nemesebb természetük eltölt,
s tele lőn nagy utálkozással,
s azért távoztak, tőled undorodván,
hogy kimutassák – mennyire lenéznek,
s milyen mélyen megvetnek tégedet.”
És így beszéltek néki a hitetlenek,
és az áldott, üdvösséges félelemből, mely ájult
lelkét lassan áthatotta, hamar magához tért
a hibbant, s hagyta magát lággyá puhítani a pogány
görögök istentelen szóbeszédeitől.
(1896. november)
Vissza a tetejére