A huszonnyolcadik év
(Y-adik folytatás)
Tudandó: huszonnyolc éven át – csaknem – voltak madaraim.
Az utolsóval elmentek, ím.
1
Néha eltékozlok, haszonra így
töltök el, egy napon,
egy héten, egy hónapon, egy éven
egy kusza délelőttöt,
s ha így adódott!
Másnap pótolhatom,
ami most, ma kevesebb is lett volna.
Hadd legyek vele boldog.
2
Meghalt, Totyi meghalt, s nemhogy
huszonnyolc évet csaknem elvitt,
a rendszernek sosincs konzisztenciája,
melyet bizonyíthat úgy, hogy állagára
közben jól vigyázna: akármi bizonyítás
már a világra vallana csak,
nem a rendszerre magára.
3
Ekképp ez a dolog
– hogy semmit se mondhatok –:
így EZ A DOLOG.
És nincs ez a dolog,
ez a dolog, hogy eleve madárral
– ennyivel, vagy végül csak eggyel –
együtt él az orrszarvú, a zebra, az ember,
már eleve befogja
képtelenségét, vagy hogy se elejét,
se közepét, se végét
nem mutathatja fel okadatolva.
A legnagyobb intenzitással élte,
hogy mintha ő maga is a semmi volt volna,
és vagy a semmit kapja érte cserébe,
vagy efféle meghatározósdinak is vége.
4
Ami mindegy lett, az volt a meglepőbb.
Nem kondult meg harang, hogy huszonnyolc évnek
befellegzett, tőlem e helyzet, előbb-utóbb,
tudnom kellett, bekövetkezhet,
mert azt akartam, Totyi szóló veréb – egy szál madár –
legyen, bontakozzon ki velünk, főleg velem,
ha így akarja, s így akarta,
és erre jött ez, vagyis arra
jön bármi már, e tárgyban, hogy ő nincs többé jelen.
5
A minap elindult az orrom vére.
Dőltem magamra,
szedtem marokszám
magam magam,
másodjára, hogy hajnal után, mikor
a torkomban ott volt a lepedék-
tömeg, az akkori, hajnali vértől,
délután
megint jött, már ismerősként köszöntem
neki, hát adódjanak hullámai,
placcs, placcs, a köny-
nyű, a súlyos, a soványja, a kövére,
hullt a konyha kövére, mondom, zsebkendőmbe,
dőltem magamra, szedtem marokszám,
és persze, vártam,
hogy elálljon.
6
Volt bármi oka, légyen: ez még nem a halál volt, egy vicc,
csak ugyanannak a kiszolgáltatottságnak
alapjaiból érezhettem meg annyit,
Andrej herceg a menny dolgozatának
– bocsánat, boltozatának – részleteivel ismerkedett,
úsztak a felhők, mint Cantor-végtelenek, Gödel-tételek,
a konzisztencia legkimondhatatlanabb napjának ígérete,
íme, eljött, valamivel szomorúbban, mint Bloom-nap
Dublinban, de ezek a vérfelhők úsztak, placcs, a kövön,
kimoshatatlan a padlóerekben, jöttek az erekből.
7
De elég is ebből, közeledjünk
– őrzetlen birtok – átmeneti
befejezésünkhöz. Totyi halála, ember hibája
oly nagyon durván nem volt. Jó, segíthettem
volna rajta? Jó, most marad ez a magányom,
nem kérem, hogy enyhítse madárlábnyom.
Orrvérzésig dolgoztam? Ezzel én is meghaltam?
Verebem s lényem konzisztenciája
nem hogy nem bizonyítható, de hátha
épp ezzel mégis – van? Influenzát, agyvérzést kaptam?
Nem áltatom magam, nincs rá szükségem.
Ezt írom, el vagyok foglalva éppen.
8
Majd aztán. Persze, az üresség.
De kimehetek az olcsai piacra,
a kárászabdói csarnokban is megnézhetem
a kínálatot. Nekem
fészekből ne emeljenek ki lelkes hívek
senkit, ne is hozzák őket
ajtómhoz, ne tegyék ezt velem, nem kellene.
Ahogy azt mondtam: műveim sorsa (mégis, a már
megírtak, megjelenésén „túl”) nem érdekel, s mi jár
kinek díj, külön, vagy a rendszer
kegyéből, mindegy, sőt, ahogy levelezésem, telefonos
életem jószerén befejeztem, az utazást stb., lehet,
tévedtem, Totyi ment el, a majdnem huszonnyolc év
e mégis ittmaradók helyett.
Vissza a tetejére