Lapszámok, 2005/2 KÖRMENDI LAJOS

„Én már kivert kutya is itt akarok lenni”

A Barbaricum otthonossága Körmendi Lajos munkásságában

 

„Avantgárddal kacérkodó költőként indultál, kemény hangú és makacs novellistaként folytattad, szerkesztettél, politizáltál, szenvedélyes publicisztikát írtál. Nem egy ember ment el a nemzedékemből, a nemzedékünkből, hanem az egyik ember, aki miatt majd emlékezni fognak arra, hogy voltunk. Arctalanok vagy arccal rendelkezők”[1]

 

Vannak írók, akikről egy adott vidék, adott város jut eszünkbe. Berzsenyiről Nikla, Juhász Gyuláról Szeged, Mándyról Pest, Simonyi Imréről Gyula, Tar Sándorról Debrecen, Körmendi Lajosról a Nagykunság. S a tétel – főleg kisebb városok, tájegységek esetében – megfordítható. A Palócföldről Mikszáth, Egerről Gárdonyi, Karcagról Körmendi.

        De vajon mindez mennyiben mutat túl az életrajzi vonatkozásokon? Azon, hogy ki hol született, hol nőtt föl, hova köti a véletlen, a lakhatás vagy megélhetés kényszere. S ezeken túl milyen egyéb indítékai lehetnek az ilyesfajta kötelékeknek? A magyar irodalom a 18. század húszas-harmincas éveitől fővárosközpontú. Az irodalmárok döntő többsége ott keresi és találja meg az érvényesülést. Aki mégis vidéken marad, miért teszi? A megszokás kényelméből, vagy mert fél az újtól? Magánykeresésből, sértődöttségből, dacból? S mennyire tudatos a választása? Alkotni, jókat írni persze bárhol lehet, de jelen lenni a köztudatban, az olvasókéban és az ítészekében – a folyóiratokról, kiadókról nem is szólva –, a vidékieknek jóval nehezebb.    

       A fönti kérdésekre persze nem létezik „általános” válasz. Csak válaszok lehetnek, személyre szabott választöredékek. Az alábbi dolgozatban Körmendi Lajoséit kutatjuk az életút és az életmű tükrében.

 

Ahogy a lexikon mutatja – Körmendi Lajos (1946 – 2005)      

De ki is az a Körmendi Lajos? A lexikon szerint: „költő, író. 1964-ben mélyépítő technikusi oklevelet szerzett. Felszolgáló, könyvesbolti eladó lett, 1966 és 1974 között mélyépítő technikusként munkavezetői, illetve tervezői munkakört töltött be. 1974-ben a Szolnok Megyei Néplapnál lett újságíró; 1976-ban elvégezte az újságíró-iskolát. 1985-ben szerzett diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–népművelés szakán. 1980-ban szabadfoglalkozású volt, majd 1981-ben Karcagon művészeti előadó, 1983-ban művelődéstörténész és könyvtáros lett. 1985 óta ugyanott középiskolában tanított, 1987-től mint főelőadó a művelődési központ munkatársa.”[2] Folytatva a felsorolást: 1989-ben a Karcagi Hírmondó nevű városi lap szerkesztője, s még ugyanebben az évben a rendszerváltó hangulat a megye társadalmi-művészeti-irodalmi folyóirata, a Jászkunság főszerkesztői székébe ülteti. Közben újságot ír. 1995-ben – politikai nyomásra – nem hosszabbítják meg szerződését a lap élén. Betegeskedik, leszázalékolják. Karcagon megalapítja a Barbaricum Könyvműhelyt. 1999-től haláláig működteti a Berekfürdői Írótábort. Az elmúlt félévtizedben a Metro és a Szabad Föld megbecsült munkatársa.   

       Önálló kötetei: Barbaricum (versek, 1981); Boldog emberek (szociográfiák, 1985); Művész Pista huszonegye (kisregények, 1987); A gyökeres állat (versek, 1992); Vad játékok (novellák, 1994); Édesem, ma oly fanyar vagyok (versek, 1994); Telefax a Megváltónak, avagy IV. Louis Bejgliumban (kisregény, 1995); A víz és a földek dalai (műfordítások, 1996), A puszta fiai (műfordítások, 1996); Magánkrónikák (novellák, 1996); Kurgán (versek, 1997); Öt perc az élet (szociográfiák, 1997); Az én Karcagom, avagy Bod László festőművész világjárásai és hazatalálásai (riportkönyv, 1999); Dátumversek (versek, 1999);

Robinson az árokparton (riportok, 1999); Ötemiszuli Szalamat (pályakép, 2000); A képek árnyéka, avagy T. S. festőművész, aga, bég, bej, pasa, alkoholtábori hangadó és képmutogató mester tsudálatos világához egy-egy tsámpás lábjegyzet (versek, 2001); Régi kútba nézek (válogatott versek, 2001); Kutyafa (versek, 2002); Az együttleges szellem (kunsági irodalomtörténet, 2002); A táltos kincse (mondák, mesék, történetek, 2004). 

       A fontosabb kitüntetések, díjak tükrében pedig így fest az életút: Bálint György-díj (1980); Kölcsey-díj (1994); Darvas József-díj (1995); József Attila-díj (1995); Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj (1996); Arany János-díj (2004).

      

Barátságok, irodalmi és kritikusi környezet

Körmendi Lajost íróbarátságai is jellemzik. Ezek – talán a legmélyebbek: Krasznahorkai Lászlóval, Sarusi Mihállyal, Tar Sándorral, Nagy Gáspárral, Zalán Tiborral – az emberi kapcsolatokon túl a kölcsönös szakmai elismerésen alapultak. Persze Körmendi nagyon sok íróval, irodalmárral ápolt jó viszonyt, barátságot határon innen és túl. Szeretett felfedezni fiatalokat, s a kezdő írók valahogy megtalálták. A megyében, a környéken ő volt az, akihez tanácsért, véleményért fordultak a pályatársak. „Aki ír, száz kilométeres körzetben engem biztosan megtalál.”[3]

       Éppen ezért meglepett, hogy – amikor szakirodalmat igyekeztem fellelni ehhez a dolgozathoz, azzal szembesültem – milyen kevesen írtak könyveiről, munkásságáról. „Lajosról alig írt valaki… Amilyen szeretettel bánt ő mindenkivel, amilyen együttérzéssel fordult minden rendű-rangú tollforgató felé a jegyzeteiben, tanulmányaiban megszólaltatásaiban (interjúiban), szerkesztői munkájában, ugyanannyi szeretetlenséggel, önzéssel, meg nem értéssel kellett szembesülnie az úgynevezett irodalmi életben.” – írja Sarusi Mihály 2005. február elején egy nekem szóló levelében.

       S tegyük hozzá, akik írtak is, néhány kivételtől – Vasy Géza, Szigeti Lajos Sándor, Elek Tibor – eltekintve, nem túl színvonalasan tették, többnyire megmaradtak a zsurnálkritika szerényebb modorában, s bár jobbára lelkendeznek, ezt gyakran a felszínen mozogva, nem pedig az írások elmélyült tanulmányozásával tették. Körmendi sem volt szigorú bírálója pályatársainak, mindenben az értéket kereste (pontos ízléssel tudta is, mi az igazi minőség – de már a szolidabb érdemeket is becsülte), s úgy tűnik, a belőle sugárzó szeretet és megértés másokban is elnyomta a kritikai hajlamot-hangot. Vélhetjük, hogy ez az egyébként állandóan közösséget építő, számtalan szoros és mély kapcsolattal rendelkező író, meglehetősen nagy szakmai visszhangtalanságra volt kárhoztatva.

  

Az élet tényei[4]

Körmendi Lajos 1946. június 6-án született Karcagon. Az apai ágat a 17. századig tudta visszanyomozni: a Körmendyek a Nagykunság szomszédságában lévő Mezőtúron éltek. A dédapának az alföldi folyószabályozási munkák biztosították a megélhetést, gátőrködött, gyerekei azonban már tanultak. A nagyapa vízmérnök lett. Feleségnek a felvidéki Sasvár (Nyitra megye) egyik vendéglősének a lányát választotta, Fábián Emíliát. Családjával azonban – attól függően, hogy a vízügyes teendők hová szólították – az országosan elismert mérnök többször változtatta lakhelyét. Később az ő kubikusai készítették az első karcagi rizstelepet. Az író édesapja, Körmendy Lajos Karcagon végezte a gimnáziumot, felsőbb iskoláit pedig Kassán – ő is vízügyes pályára lépett. Az író édesanyja, „Lauer Katalin a Temesvár környéki Dettáról és a Budapesthez közeli Mályról sváb elődök kultúráját hozta a családba. Az anyai nagyapa, Lauer Jakab, főmolnárként került a karcagi Tisza malomba.”[5]

       A család története annyiban érdekes, hogy a kun hagyományokkal, a Nagykunsággal oly tökéletesen azonosuló író, akinek irodalmi, kultúraszervezői munkásságát nemcsak befolyásolta, de meg is határozta ez az erőteljes vonzalom, kötődés, valójában – származását tekintve – nem volt kun. Illetve, dehogyisnem. A Nagykunság szülő- és felnevelő helye lett, s azonosságát is az itteni népcsoportban vélte megtalálni olyannyira, hogy nemcsak a Kunság történetét kutatta-olvasta kitartóan, de a türk rokonnépeket is fölkereste Ázsiában, és sokat fordított az irodalmukból.

       De visszakanyarodva az életúthoz: édesanyja tüdőbajt kap, három évig szanatóriumba kezelik, így a csecsemőt egyik nagynénje gondozza az Ipolyságban. Mivel a terület időközben Csehszlovákiához kerül, a kisfiút szekérderékban lopják vissza az országba. Egy darabig Kunhegyesen laknak, 1956 után a magára maradt nagyapa hívja vissza a családot Karcagra. Otthon sok a könyv, régi folyóirat; a fiú falja őket (már négy-öt évesen olvas). Kitűnően tanul, de a szülők a családi hagyománynak megfelelően „vizes” szakembernek szánják, s humán érdeklődése ellenére egy békéscsabai műszaki középiskolába adják. Később ilyeneket mond egykori iskolájáról: „E csabai négy év szenvedései tettek íróvá. (… ) Úgy éreztem magam, mint kutya a kútban. (…) Tíz év kitérőt okozott ez az iskola.”[6]

       Érettségi után pincér volt Mohácson, majd szülővárosában könyvesboltos. Később hét évig a szakmájában is dolgozott, a vízgazdálkodási társulatnál. „Ugyanúgy járt ki Karcag határába, mint az apja, nagyapja, legfeljebb már nem hintóval, hanem motorbiciklivel. Építették a csatornákat, átereszeket, tiltókat, úgynevezett műtárgyakat. (…) Körmendi Lajost azonban nem ez érdekelte. Szívesen elbeszélgetett embereivel, hallgatta ízes, népnyelven előadott történeteiket. Ha meg munkaidő után hazamotorozott, bevette magát a könyvei közé és olvasott, olvasott. És írt.”[7]

       A hetvenes évek elejétől országos folyóiratokban publikál, igaz, még csak elszórtan (Napjaink, Forrás). „Később a Mozgó Világ adta meg a műhely élményét. Az ottani társak voltak azok, akikkel azonosulni tudtam. Az előttem járó nemzedékkel nem nagyon kerestem a kapcsolatot.”[8] Minden műfajban dolgozik: „Nem vagyok külön lírikus, külön prózaíró, műfordító, esetleg publicista. (…) Mindig izgatott egyfajta problémakör, amely aztán valamilyen műfaj keretein belül akart megszületni. (…) Versekkel indultam, de szinte azonnal szociográfiákkal folytattam, majd novellákkal, kisregényekkel, aztán műfordítással, kritikával, esszé-igényű dolgokkal.”[9]

       Szülővárosában a hatvanas évek végén terelődik rá először a figyelem, amikor irodalmi színpadot alapított, amelyet az első előadás után betiltottak.  Amerikai költők verseit adták elő, „a díszlet egy magyar rendőruniformisba öltözött amerikai szabadságszobor volt, amely gumibot emelt a magasba. E mellé még olyan szövegek hangzottak el, amik valahogy nem illettek az akkori társadalmi normák közé.”[10] Egy véletlen tévészereplés is nehezítette a helyzetét. Élő televíziós közvetítésben arról esett szó, hogy mi foglalkoztatja a fiatalokat. A riporter őt is megszólaltatta. Arról beszélt, hogy helyet keres az általa vezetett irodalmi színpadnak. Botrány lett belőle, a városvezetés el akarta tanácsolni Karcagról. 1975-ben egy konferencián lesújtóan szól a város értelmiségéről. De akkor már esztendeje, előbb helyi tudósítója, majd munkatársa a megyei napilapnak. „A karcagiak hamar megkedvelték. Riportjai róluk szóltak, nekik íródtak. (…) Két év alatt sikeres ember lett. Főmunkatársa a lapnak, bevitték a szolnoki központba. Megkapta a Bálint György-díjat.”[11]

       Lehetett volna pesti író. Első könyve (Barbaricum) a Kozmosz Könyvek sorozatban jelent meg, a következők (Boldog emberek, JAK-füzetek; Művész Pista huszonegye) a Magvető Kiadónál. A régi Mozgó Világ csapata, mint föntebb már utaltunk rá, barátként, alkotóként befogadta, tagja korosztálya fontos antológiáinak (Isten tenyerén ülünk, 1980; Ver(s)ziók, 1982).

       Még a hetvenes évek végén megszervezte a Györffy Stúdiót, amely fiatal írókat, értelmiségieket tömörített. Az ország minden tájáról látogatták barátai, az első Mozgó Világ-estet is itt tartották. 1979-ben már írótábort szervezett Berekfürdőn, többek között Csalog Zsolt részvételével. A stúdió tagjai működtették a Karcagi Galériát, amelynek kiállításairól a párizsi Magyar Műhely is rendszeresen hírt adott. Persze, hogy a politikai rendőrség figyeltette, zaklatta. Egyik alkalmi verse így szól: „Jó herceg! Látom, forgatod versemet, / de nem a színét, csak visszáját lesed. / Ezért, mély tisztelettel, azt üzenem néked, / ne a vers hátulját bújd, hanem az enyémet!” (1983 nyara – Midőn a politikai rendőrség embere verset elemzett).

       Egy segédszínész helyzetgyakorlatai[12] című, a Mozgó Világban megjelent írásának egyik részletében felismerni vélik egy vezető megyei pártember fiát. Amikor a Móricz Zsigmond-ösztöndíja lejár, a megyei laptól is mennie kell. „Hogy te messze ne juss, / van rá §.” (1980. 12. 01. – Midőn kirúgták az újságtól)[13].

       Furcsa, helykereső évek következnek. Egy nyolcvanasévek-beli (huszonötezres) kisvárosban, ahol az állampárt ideológiája, a hivatásos mozgalmárok túlbuzgósága nyomasztóan nehezült a valamit tenni akaró másként gondolkodókra, állást is nehezen talált a „bukott” újságíró. Akik befogadják, munkát adnak neki, kicsit a hatalommal dacolva, így vagy úgy, annak ellenében teszik. Körmendi hosszabb-rövidebb ideig dolgozik a művelődési központban, a múzeumban és a könyvtárban. A helyi értelmiség fogékonyabb tagjaiban a lázadó, „írogató” csodabogárnak kijáró érdeklődést a kötetek megjelenésével kezdi felváltani a megbecsülés. Tanári állást ajánlanak neki a karcagi gimnáziumban. Körmendi nemcsak tanítja, meg is szeretteti diákjaival az irodalmat. És nem csak az irodalmat. „Új formákat hoz be az öreg iskola falai közé. Létrehozza diákjaival a Yorick Kht-ét. Ebbe a »kedélyes hangú társaságba« tódulnak a diákok, mert itt kipróbálhatják magukat. Van vizuális műhely a képzőművészet iránt érdeklődőknek, van versmondó stúdió, van honismereti műhely, ahol dolgozatok tucatjai készülnek, s közülük több pályázatokon díjazást kap. A műfordítói műhely a kunokkal rokon népek irodalmából összeállítja (közvetítő nyelv az orosz – J.Gy.) a Szent forrás című kötetet. A fiatalok munkája országos elismerést vált ki.”[14]

       A leglátványosabb sikert talán az irodalmi színpaddal érte el. Több darabjuk kapott díjat, a legkiemelkedőbb azonban, amelyet a Magyar Televízió is rögzített, és műsorára tűzött, a Rómeó és Júlia volt. A diákok rajongtak tanárukért, aki olyan közösséget tudott kovácsolni belőlük, hogy 1987 nyarán még a kolónia létrehozásának gondolatát is komolyan fontolgatják. Körmendi válaszút elé érkezik: „El kellett döntenem, hogy írni akarok vagy tanítani. Ugyanis én teljesen neki adtam magam a gimnáziumnak, a diákoknak. Nem volt semmi időm. Igényelték a szabadidőmet is.”[15] Két év tanítás után újra a művelődési központ munkatársa lesz, ahol a műsorfüzet kibővítésével előkészíti a megye első városi lapját, a Karcagi Hírmondót, amelyet addig jegyez (pár hónapig), amíg meg nem bízzák a Jászkunság főszerkesztésével. 

 

A Kunság mindenese

A rendszerváltáskor Körmendit megtalálják a politikai kihívások: „Nem voltak ellenzéki ambícióim, de azzal, hogy őszinte akartam lenni és kritikusan szemléltem a világot, úgy értékelték, hogy ellenzéki vagyok… Nem nekem kellett volna politizálnom, de rákényszerültem. Olyan szerepem volt itt, nemcsak Karcagon belül, hanem a megyében is, hogy azt mondták, te voltál itt ellenzéki, akkor neked elsőként kell ideállni, neked itt a helyed, és így tovább. (...) Erkölcsi kényszer volt, hogy ebből nem maradhatok ki.”[16] Tagja lesz az első szabadon választott önkormányzatnak, sőt rövid ideig alpolgármesteri tisztséget is vállal. Ám „lélekben nem tudtam azonosulni azzal a szereppel. Én mindig rühelltem belépni abba a házba, ahol tőlem idegen hatalom képviselői ültek és annyi borsot törtek az orrom alá. A szereposztás csak részben változott. A varjak fölrebbentek, és másik ágra ültek. A hivatalnok hivatalnok maradt. (…) A kisembert, ha bement hozzá, igyekezett lerázni minél hamarabb, én meg olyan típusú vagyok, hogy igyekeztem volna mindenkinek segíteni.”[17]

       Talán ez a segíteni akarás tette Körmendi Lajost egyszemélyes intézménnyé Karcagon és környékén. Nem csak íróbarátok keresték megbeszélni ügyes bajos dolgaikat, nem csak kezdő tollforgatók műbírálatért, vagy hogy publikációs lehetőséghez juttassa őket kapcsolatai révén, nem csak politizáló társak pártban, közéletben közösen gondolkodni, nem csak az egykori tanítványok szeretetből, nem csak a helytörténészek tanácsért, vagy hogy legújabb felismerésüket, felfedezésüket értő emberrel osszák meg, nem csak a Kunság fazekasai, fafaragói, hímzői, mézeskalácssütői, hogy hírüket messzire röppentse újságpublikációk által, nem csak a környező falvak vezetői, népművelői, könyvtárosai, ha eszükbe jutott valami elképzelés, amelynek kivitelezéséhez segítségül hívták, de az utca emberei is megállították. Megállították, hogy elmondják mindazt, amit másnak nem tudtak: örömöt, bánatot, dühöt, szenvedélyt. Talán az újságírónak panaszkodtak és örültek, hogy saját fontosságukat viszontláthassák lapok hasábjain, esetleg így kéretőztek be egy-egy novella vagy regény örökérvényűnek hitt lapjaira, de lehet, egyszerűen jólesett nekik, hogy valaki végighallgatta őket. Mert Körmendi hallgatni, meghallgatni is tudott. Tudta: egy története mindenkinek van. És hogy nem mindenki írja meg.

       A rendszerváltás után azonban Körmendi Lajos egyre kevésbé volt jelen az úgynevezett irodalmi köztudatban; szinte évente jelentkezett újabb és újabb kötetekkel (volt, hogy három is megjelent egyetlen esztendőben, ami persze a kiadás estlegességéről árulkodik), ám ezek nagy részét Karcagon adta ki – tavaly a legutolsót, A táltos kincsét –, s nyilván ez is az oka, hogy sok könyve irodalmi berkekben méltatlanul visszhangtalan maradt.

       De Körmendi, ahogy Szigeti Lajos Sándor állítja róla levélformában fogalmazott recenziójában: „nemcsak az alulról jöttekről, hanem az alulról jötteknek is szóltál.”[18] Akadnak ezért olvasói is – leginkább a Kunságban. Mert hiszen nemcsak az újságcikkeit, de a szociográfiáit, regényeit, novelláit is róluk, a karcagiakról, környékbeliekről írta. Az utóbbi pár esztendőben (a Metro és a Szabad Föld mellett) helyi reklámújságokban, a Kunbörzében és a Karcagi Szuperinfóban indított sorozatot Találkoztam egy emberrel gyűjtőcímen. Ezeken az írásokon néha persze átüt a napi aktualitás, de az egy-két flekkes kis szövegek

komoly irodalmi értéket is hordoznak, s arra várnak, hogy egyszer valaki kötetbe rendezze őket.

       A sors furcsa fintora, hogy a József Attila-díjas szerző ahelyett, hogy a  kis példányszámban megjelenő irodalmi lapokban tülekedett volna közlésért, írásait szülővárosa és a Nagykunság több ezer postaládájába juttatta el heti rendszerességgel.

       És az utca emberei – a kisemberek – keresték a lehetőséget, hogy találkozzanak vele.

       Különben pedig miről is írhatna egy író, honnan vehetné a témáit, figuráit, ha nem közvetlen környezetéből? Így van ez nagyjából akkor is, ha más időkbe és terekbe helyezi őket.

 

Barbaricumi önmeghatározás

De nézzük – immár a művek tükrében –, hogy Körmendi Lajos miként emelte be szülőföldjét az irodalomba.

       Első verseskönyve a Barbaricum. Jó kötetcím. Életművet lehet rá építeni. Az európai történelem gyerekkorában Rómából szemlélte-írta magát. A központból. (A mi történelmünk centruma a hetvenes-nyolcvanas években Moszkvában volt.) Ami kívül esett a birodalmon, az a barbárok földje. Rómából másként látszik, mint ahogy az ott élők érzékelik. Mert más. Más hagyomány, más kultúra. De vajon alábbvaló-e?

       Ha valaki nem azonosul a birodalomi hatalommal, azon kívül kell meghatároznia magát. A címadó vers így szól: „Dunából, Visztulából font varkocs / lobog hátadon. / Válladon a Körösök szélfútta fürtje. / Csókodban izzanak / és elvérzenek a csalánok. / Cézár-idő patanyoma a szemed alatt. / Falvak tetvei bőrödön. / Tanyák serkéi, / Baltás fagyok ólálkodnak a kertek alján. / Nekem nem kell / káinmundér! / Vezetnek tenyered életvonalai: / utak, vasutak / vezetnek ékköveidhez. / Igazgyöngytallin, Gyémántprága. / Borostyánvarsó. Opálbukarest. Rubinszófia. / Fájdalmak földje! / A vértől még másnapos / gyomrod idegeivel / bőgőzik / Hel Mood Nadolski. / Nyílnak a meszesgödrök múzeumai. / Keselyűkommandók / árnyéka hussan át / egy homlok márciusán. / A vérerek sztrádáin a szív felé robognak / a menetnóták. / Szennyvízcsatornák, vízcsövek, / gázvezetékek Laokoon-kígyói kúsznak / a földben, / a falban, / a testben. / A szőkére vakolt gótikus lányok mosolya / mégis felkél, / felragyog Barbaricum. / »Hatalmas« vagy, / hazám. Végtelenek / a határok / az emberekben.” Minden összesűrűsödik itt: a történelem idősíkjai egymásba úsznak, erotikus, civilizációs, biblikus és mitológiai utalásoktól hemzseg a vers, a tájról is szól, Közép-Kelet-Európáról, de az utak, csövek és vezetékek ott kanyarognak az emberben is, szorongás és elszántság, a nyomor és a remény metaforái incselkedik egymással, távoli asszociációk hizlalják óriásra a szöveg jelentésmezejét. A költemény úgy indul, „ahogy egy ódának indulnia illik, csakhogy a megszólítás s később a felszólítás fikciója profanizálódik. A vers végig nem más, mint harc az ódáért – az ódai magatartás ellen.”[19] Ugyancsak Szigeti Lajos Sándor jegyzi meg a verssel, illetve a ciklussal kapcsolatban, hogy erőteljes és releváns a kelet-közép-európaiság mibenlétének meghatározása: „Körmendi Lajos magatartásformájával azonosulni tudunk, mert megérezzük, hogy alapja nem más, mint az egymásra utaltság olyan felelősségteljes meggondolása, amely a József Atilla-i »rendezni végre közös dolgainkat« parancsának és a Németh László-i »tejtestvériség« gondolatának kemény, dacos, termékeny továbbmondása”.[20]

       Közep-Kelet-Európa a vers születésekor nagyon nem tekinthető semmilyen hatalmi központnak, miként az országon belül a Nagykunság is távol esik mindenféle történelemkönyvek által hitelesített centrumtól. Annak viszont, aki itt él: a világ közepe. A kötetben azokon a verseken túl, amelyek megnevezetlenül utalnak a gyermekkor vagy a mindennapi élet helyszíneire, olyan is található (Rögtönzések Csokonaihoz; Kiszámolós), amiben a költő megemlíti Karcag vagy a környékbeli települések nevét, s több helybéli barátját (Szabó Mihály fazekast – Végrendeletféle; Mándoki Kongur István turkológust – Kun miatyánk avagy évődő torzkép M. K. I.-ről; Györfi Sándor szobrászt – Egy álombeli tér plasztikái) szerepelteti versek ajánlásában, mikét egyik mesterét, Szűcs Sándor néprajztudóst (Időért viaskodó) is.

       Meglehetősen bőséges tehát a közép-kelet-európai (még mottók választásában is) és a kunsági hivatkozás a kötetben. S még egy fontos dolog figyelhető meg. Ismét Szigeti Lajos Sándort idézem: „A gyermekkorba nem a nosztalgia téríti vissza, mint várhatnánk, hanem az az igény, hogy szembenézhessen a történelemmel, amely saját, közvetlen múltja is.”[21]

       Mint később majd láthatjuk, az első kötetben kijelölt teret és időt lakja be, teszi a maga számára esendőségében és kilátástalanságaiban is szerethetően otthonossá a következő évtizedekben.     

 

A szociográfiai vonal

Talán így, ilyen pongyolán fogalmazva pontos a kérdés: hol van a határ a valóság és az irodalom között. Körmendi Lajos három évtizedig dolgozott újságíróként, és nagyon sokat írt. Riportokat, publicisztikákat, portrékat. A riport igazi zsurnalisztika. De ha valaki jól csinálja, az már irodalom? Hol van a határ az újságírás és a szépirodalom között?

       „Szeretet kedves gyermekeim a levelet megkaptam, igaz nekem kelet volna írni… (…) Szegény apád öt éve lesz hogy meghalt kimegyek majd a temetőbe. (…) Most nagyon beteg vagyok, a tél igen szigorú volt hozzánk sok havat kellet takarítani meg is fáztam, ami 30 ével ezelőtt volt vesemedence gyuladás… (…) Nincs aki mentesítsen a munka alól it van a tavasz és a nagy kert énrám marad nem vadulhat az el, a szeretet kedves gyermekeimnek érik ott a gyümölcs majd ha jönnek, mert ugye eljötök édes lányom. Különös újság nincs csókol anyád. Kelt 1980. IV. hó 25.”

       A városban boldogulást kereső gyerekek kis falvakban vagy tanyákon magukra hagyott öreg szülei „hálás” témát kínáltak. A nagy társadalmi mozgások lelkekbe türemkedő fájdalmai szólnak itt. De vajon a tipikus történetekkel találkozó író saját maga alkotta a valóságosnak tetsző leveleket, amelyeket a Robinson az árokparton kötetben Kelt tanyán címmel tett közzé, vagy – mint Örkény az átszállójegyet – egy nénike valahogyan hozzákeveredett valódi leveleit emelte be a kötetbe, illetve az irodalomba? 

       Körmendi maga is utalt rá, hogy a Móriczéra rímelő című könyve (Boldog emberek) legtöbb írása először újságcikk volt, hétköznapi emberekről, különböző sorsú, foglalkozású, életkorú, adottságú emberekről szóló portré. Villanyszerelőkről, parasztokról, segédszínészekről, fazekasokról. De nyilván megérezte a beszélgetőtársakban, hogy „többet ér” a történetük négy-öt-hat flekknél, vagyis terjedelemben és kidolgozottságban is többet. A könyv szereplői (tízen vannak) elmesélik az életüket: szocioportréban.

       Mivel kunsági vagyok, ismerős a környéken, néhány figurát magam is beazonosítottam az évek során. Tudom: a Boldog emberek tényirodalom. Ha nem tudnám, akkor is sejteném, de talán el tudnék tőle vonatkoztatni, mert a cselekmény, a szituációteremtés, a szereplők mozgatása, a jellemek kidolgozottsága, lélektani hitelessége s a nyelvi megformáltság irodalmi igényű. Persze kérdés, ki az az író, aki íróasztalánál a tollát rágcsálva képes olyan meséket kitalálni, amilyeneket huszadik századunk nem váltott valóra. S minek is „fáradna” velük, amikor csak le kell hajolni értük, pontosabban: meghallgatni az embereket.      

       Ahogyan Tar Sándor fogalmaz az Öt perc az élet ajánló szövegében Körmendiről: „egy már-már kihalásra ítélt műfaj, a szociográfia, azon belül is az irodalmi igényű tényfeltárás elkötelezettje. (…) …nem könyvtárak és kutatóintézetek felhalmozott ismeretanyagára hagyatkozik: a legilletékesebbektől, a résztvevőktől tudja a leghitelesebb információkat, ezáltal válik érdekessé, izgalmassá, és főként olvashatóvá mindaz, amit leír.”

       De nézzük ennek az úgy kelet-közép-európai, hogy kárpát-medencei könyvnek a tér-idő játékát: van egy utca, s él ott valaki, nevezzük csak egyszerűen felvidékinek – ahogy Körmendi teszi a címadó novellában, merthogy szabályos novella ez, noha lehet, hogy betűről betűre ezt is a valóság írta –, aki éjszakánként forgolódik csak, dobálja magát az ágyban. Rossz álmai vannak. Talán nem is akarja, nem is tudja megfogalmazni, hogy miért. De az életét elmeséli, így az olvasó, a történet külső szemlélője mégis megsejti, a nyugtalan éjjelek okát. A szomszédja, egy sváb is elmeséli, miért alszik rosszul, majd megismerhetjük a tiptichon harmadik szereplőjének, a délvidéki szomszédnak az élettörténetét. A felvidéki a hírhedt padlássöpréses idők begyűjtési felügyelője volt annak idején, s társaival az utcán vonulva azt énekelte: öt perc az élet, és nem tart tovább. A másik öreget, a délvidékit viszont arra tanította a sors, hogy az ember soha nem tudhatja, hány perc az élet.

       Körmendi könyvében kisemberek mondják fel a huszadik század történelmét: az első világháborús hadifogoly Mongóliában született és élő gyermeke, a kenderesi paraszt, a hajdúböszörményi zsidó, aki Izraelben ismert humorista lett, és feleségét a szoboszlói gyógyvízbe hordja kúrálni, a festőművész (Bényi Árpád), akit kunhegyesi tanárként gyötört meg a forradalmat követő megtorlás, vagy a székely asszony, aki mindenütt bozgor marad.

       Mondják, hogy a prózaíró vagy kitalálja, vagy kitálalja a történeteit. Az öt perc az életben lévő írások, mint a Boldog embereké is, tulajdonképpen „tollba mondott” élettörténetek. Ha tetszik néprajz és/vagy szociográfia: harctereké, fogolytáboroké, börtönöké, kibucoké, szerelmeké, a munkáé, a szenvedésé, az örömé. A történelem persze csak keret, mert minden jó írás arról, azokról szól, amiben, akikben magunkra ismerhetünk. Esetleg – ellenszenves gesztusainkat magunk előtt is tagadva – szomszédainkra, ismerőseinkre.

 

Egyperces regények

 A Felsőmagyarország Kiadónál a kilencvenes évek közepén napvilágot látott Magánkrónikákat a szerző ekképp dedikálta nekem: „…egy kis tömény élet.” Ez a százhetven oldalas, egyszerűségében is szép kivitelű könyv rövid prózákat tartalmaz. Méghozzá olyan (többnyire) másfél flekkeseket, amelyeket a műfajok között kevésbé járatos olvasószerkesztők jegyzetként emlegettek a megyei lapnál, ahol első közlésük megjelent.  

       De nem is könnyű a besorolásuk. Ha a töménységből következő borzongás után műfaj után kutatunk, az örkényi novellák mintájára egyperces regénynek nevezhetjük Körmendi végletekig tömörített életleleteit. (A szerző egyébként egyik rádióinterjújában[22] „tiltakozott” az egyperces besorolás ellen, mondván, hogy ezek a történetek kiolvasásuk után is továbbdolgoznak az emberekben – ám ez minden irodalmi alkotásra, Örkény egyperceseire is igaz.) Ismét valóságos alakokról mond históriákat, akik olyan sorsban vergődtek, akiken úgy teljesedett ki az emberi élet minden kínja és nagyszerűsége, amilyeneket talán nem is lehet kitalálni. A kötet legrövidebb írása egy húszsoros, két világháborún átívelő „családregény”. Íme: „Az autóbuszon, útban a megyeszékhely felé, idős szomszédom régi emlékeket idéz. Hadifogság. Besszarábia. A második világháború után ő is lehúzott itt néhány évet sok-sok magyarral és más nemzetiségű fogvatartottal együtt. Az egyik nap kivitték őket egy faluba dolgozni. Rakodtak valamit, csendesen, mogorván, fáradtan. Egyszer az egyik magyar hadifogoly odakiált a másiknak: »Kardos! Gyere segíteni!« És Kardos ment. De ment egy idősebb ember is, egy járókelő, a falusiak közül valaki. Magyarul kérdezte. »Kit hívnak Kardosnak?« Az egyik fogoly odaállt. »Engem.« »Hogy hívják az anyádat?« Megmondta. Az öreg feldúlt arccal faggatta tovább. »Törökszentmiklóson laktatok?« »Igen.« A falusi ember még az utcát, házszámot is megmondta. Végül magához ölelte a foglyot. »Édes fiam! Én vagyok az apád!« Aztán szép lassan kiderült, hogy ő az első világháborúban került hadifogságba, nem tudott hazajönni, ottragadt, most már családja van. Évtizedeknek kellett eltelnie, hogy a csecsemőként otthagyott fiát viszontláthassa. Mint foglyot. Mint egykori önmagát.” (Találkozás)

       Egy buszon mesélt történetet. Anekdota? Kicsit az is, kicsit több, más. A kötetről írva Vasy Gézának is beugrik az örkényi novellatípus: „Az egyperces novella kiindulópontja a világnak a megszokottól eltérő, általában groteszk jellegű nézőpontból történő szemlélése. A »magánkrónika« kiindulópontja szociografikus. (…) …az egyes életsorsoknak olyanfajta sűrítését adja, amelyeknek az alapja, az előzménye egy szociográfiai mélyinterjú, egy életvallomás lehetne.”[23]

       A Népharag egy kisvárosi nap látszólag eseménytelen története. Vénséges hölgy derűsen napozik egy padon, egyszer csak elrikácsol egy rigmust, valaki tétován megszólítja, továbbmegy, majd egy a nénikéhez hasonlóan vén, rozoga gavallér érkezik a padhoz, leül, süttetik arcukat a korai verőfényben. „– Hallotta? – kérdezte egyszer Dédike. / – Igen.” Aztán szótlanul tovább sütkéreznek, később pedig megállapítják, szép nap volt. A szöveg értelmét egy-két apró utalásból, és kezdőképhez kanyarodva fejthetjük fel: „A nagy hírt bemondta a rádió. Sokan sírtak, sokan fellélegeztek, még nevetgéltek is, ha titokban tehették. A városban fekete zászlók lengedeztek.” Sztálin halálhírének szólt tehát a visszafogott, nem kimondható öröm. Magánkrónikák: ahogy a történelem végigsétál egy verőfényes napon a parkban, ahol az öregek múlatták az időt. Hogy ennek a történetnek a magva valakinek a családi emléke lenne, vagy Körmendi képzelete teremtette? „Az, hogy alföldi, sokat mondhat, nagy epikusok születtek errefelé, a tágabb képzelet otthonos a végtelenség kényelmében, szabadságában. A táj azonban csak tér és kép, önmagától a benne foglalt élőkkel együtt sem válik novellává, regénnyé, verssé, több, egyben kevesebb azoknál. A krónikás hatalma, kínja és gazdagsága az, hogy azzá formálódjék” – írja (ugyancsak) Tar Sándor a kötet fülszövegében.

      

A mi Karcagunk

A személyes névmást akár ki is cserélhetnénk Körmendi Bod Lászlóról írott könyve címében, Az én Karcagomban. Az idős festőművész mintegy tollba mondja világjárásait, amelyeknek értelmét mintha csak a hazatalálások adnák meg. Életrajzi könyv ez, melynek legfontosabb helyszíne, mintegy viszonyítási pontja a kun város: „Karcag mágikuserejű név. Név és hely. Bod László festőművésznek bizonyosan az. Ahogy közeledik a városhoz, hevesebben kalapál a szíve. Mert Karcag az ő esetében (is) mindennek az alapja”, írja Körmendi, s tudjuk, hogy ezen az is-en magát is érti. Aztán dőlt betűvel folytatódik, nyomatékosítódik a gondolat: „Nem mondom, hogy az alfa és az omega, de az alfa mindenképpen. Az, hogy az alfától eljutottam az omegáig, a karcagi alapnak köszönhető.”

       A könyv két elbeszélői módot használ. Részint az író mondja el, amit Bod Lászlóról tudni kell vagy fontosnak tart, ám szövegébe visszatérően beékelődnek a kurzívval szedett részek, amelyekben festő hősével egyes szám első személyben mondatja el annak történetét. Előző az objektivitás látszatát kölcsönzi a könyvnek, míg utóbbi a (másfajta) személyesség hitelével ajándékozza meg az olvasót.

       A partiumi református tanítócsalád sarja, aki felmenői között a 18. századi prédikátort és irodalomtörténet-írót, Bod Pétert is számon tartja, a húszas-harmincas évek Karcagján kapja az életre szóló útravalót. A szellemi környezetet jellemzi, hogy édesapja jó barátja – Kiss Mihály tisztiorvos – házában nem kisebb egyének fordultak meg, mint Móricz Zsigmond, Németh Gyula turkológus és Erdélyi József. „Valahogy Európában éreztük mi ott magunkat a karcagi Varró utcában…”, emlékezik Bod László. Aztán a gimnázium is jó nevelőhelynek bizonyult, kitűnő tanárokkal, társakkal. Egy festőpalántának persze a táj, a tájhoz tartozó mozdulatok, arcok is fontosak. Teltek velük a képzeletbeli és valóságos vázlatfüzetek. És szaporodtak a történetek is. A főiskola, a művésztelepek, a háború, a fogolytábor, az ötvenes évek, a bábszínház, aztán az utak, a kiállítások Helsinkitől Svájcig, vagy éppen Erdélyig. De azok az utak mindig Karcagba torkolltak. Nemcsak az itt kapott útravalót hordta szét a világba Bod László, de hozta is haza, amit különféle világjárásain összeszedett.: ismereteket, színeket, hangulatokat és barátokat. „Örömmel kalauzoltam őket (ti. a barátokat – J.Gy.), s közben kajánul figyeltem, hogyan válnak rajongóivá szülőföldemnek, hogyan esnek ámulatba, amikor egy-egy nagyszerű – sokszor nagyon is egyszerű – földimmel ismertetem meg őket. Mert nem csak a világcsoda Kántor-műhelybe vittem őket, vagy a múzeumba, vagy a gimnázium kiváló angolságú igazgatójához, Varga Jóskához, hanem bejártuk a szépen művelt gabonaföldeket, tanyákat vagy parasztportákat is… németek, hollandok, svájciak, amerikaiak járták velem e tájat… És amikor a hetven éves születésnapomra itt a kultúrpalotában, a mai Dérynében nyílott kiállításom, a hollandiai Breda városából befutott egy autóbusznyi társaság engemet megtisztelni; többségüknek otthonában ott függ a falon egy vagy több festményem”           

       A könyv fülszövegében ez áll: „Az írót elsősorban az izgatta, milyen szerepet játszik egy művész életében, kialakulásában, szellemi és erkölcsi tartásában a szülőföld.” Hát persze, hogy ez izgatta. Annál is inkább elhihetjük, mert az „egyszemélyes” könyvműhelyben, a Barbaricumban, vajon ki írta volna ezt a fülszöveget, ha nem az író-kiadó-mindenes?

 

„Tájkép figurákkal”

A saját maga sokműfajúságára utalva mondta Ember Mária: „Okos író nem nehezíti meg az irodalomtörténészek dolgát. Egy vágányon marad, nem kalandozik erre-arra.”[24] De előítéletre adhat okot, amikor egy író a zsurnalisztika felől érkezik az irodalomba, vagy együtt műveli a két dolgot (noha szintre a fél magyar irodalom ezt tette): „…gyanakvás kíséri az embert, mintha az újságírás gondolatai és stiláris sablonjai pikkelyként megtapadnának a bőrön, s nem tudnánk levetni. Persze, hogy más gondolkodásmódot igényel mindegyik, de nem zárják ki egymást.”[25]

       Márpedig Körmendi rengeteg formát, műfajt kipróbált, úgy az újságírásban, mint az irodalomban. „A megszólalás elfogulatlan szabadsága számtalan irányba téríti (…) (neo)avantgarde szabadversek, modernista konkrét-letrikus vagy vizuális költemények, zárt (olykor folklorisztikus) alakzattá kerekedő dalformák, tárgyias leírások és vallomások, fotografikus-szociografikus prózaversképletek, metaforikus látomásszilánkok, meditatív ceruzavonásokkal körülhatárolt önportré-részletek vagy filozofikussá sűrített asszociatív gondolati és szójátékok: árnyalatos bősége mindez tradíció és modernség együttes, szuverén értelmezésének, Körmendi-féle sajátszerűsítésének.”[26] És mindez csak a versekre vonatkozik. S noha Körmendi sokoldalú tehetsége a költészetében is erőteljesen megmutatkozik, sokan elsősorban prózaíróként tarják számon.

       Igen ám, de hol a nagy mű, az írót (legalábbis a közhely szintjén) íróvá avató nagyregény? Föntebb emlegetett könyveit nagyrészt hírlapi írásaiból szerkesztette-válogatta össze. Leghosszabb szépprózáinak az 1987-ben megjelent két kisregény (Művész Pista huszonegye; Nyers hús) tekinthető. Az elsőben (ezzel jelent meg a szerző az Isten tenyerén ülünk című antológiában többek között Nádas Péter, Csaplár Vilmos, Hajnóczy Péter, Kornis Mihály, Osztojkán Béla, Tar Sándor, Esterházy Péter, Lengyel Péter társaságában) egy a képzőművészetire felvételiző fiú mutogatja útitársának a pesti vonaton a rajzait, miközben „el is meséli” őket, így lassan kikerekedik egy történet a községi-kisvárosi felnevelő környezetről, s a rajzokon szereplő figurákról: behemót, aranyszívű kocsmatöltelékekről, nagyképű rendőrről, kurvázó fuvarosokról, Rózsiról, a modell-szerelem cigány lányról, a dögész családjáról és a kisfiáról, aki dalolni még nem tud, de mosolyogva dicsekszik vele, miként akasztotta fel a vizslát a budi oldalába vert kampósszögre, s aki a végén azt kéri nagyanyjától, hogy tanítsa meg énekeli. Az öregasszony válasza, a kisregény zárómondata így hangzik: „Vigyen el az ördög!” Vagyis az érzelgősség felé mozduló befejezést, a gyermek őszinte, mindent kipróbálni akaró kíváncsiságát visszarántja a fásult, felnőtt valóságba.

       Jellemző egyébként a könyv kezdése is, amikor Művész Pista „bemutatja” rajzolt történeteinek hőseit: „Távoli alakok ezek, nemigen látszik, hogy kifélék. Pedig valakik. Akik akkor is valakik, ha te azt gondolnád róluk, hogy senkik. Mert sokan gondolnak effélét: »az ilyenek senkik«. Persze ezek annyira távoli alakok, hogy még azok szerint is lehetnek valakik, akik közelről látva feltétlenül lesenkiznék a társaságot. De az ilyen képekre még azt is rá lehetne írni, hogy: »Tájkép.« Vagy: »Tájkép gödörrel.« »Tájkép figurákkal.« A figurák lennének ők. Illetve »azok«. Mert az »ők« csak »valakikre« illik. De ezek a figurák itt annyira távoli alakok, hogy az ember bizonytalan: alakok-e? És ha igen, vajon mifélék? Bizonyára csak amolyan epizodisták, gondolhatnád. Főszereplőket nem lehet ennyire madártávlatból ábrázolni. Szóval epizodisták. Ha egyáltalán alakok! Tulajdonképpen nem tévednél sokat: ezek, illetve ők bizonyos értelemben valóban epizodisták, sőt statiszták. Ha színpadra képzelem őket, talán a »Harmadik Nagykabátos« névre hallgatnának. Vagy hasonlóra. Úgyhogy tényleg főszereplők is. Az én rajzolt történeteimnek a főhősei. Tehát számomra »valakik«, sokkal inkább azok, mint…”

       A fönti bekezdés ars poétikaként is fölfogható. Kijelöli témáját, az örök kisembereket, a táj figuráit (különben erre a szövegrészre utal Tar Sándor a Magánkrónikák fülszövegében, ahogy két fejezettel korábban idéztük. „A táj azonban csak tér és kép…”) – és ez egyben egyfajta erkölcsi vállalás is. Szólni azokért, akik magukért nem tudnak. Mert lehet vitatkozni a művészet és az erkölcs viszonyán, vagy hogy egy alkotónak kívánatos-e, s mennyire társadalmi-etikai kérdésekkel foglalkoznia munkáiban; egy bizonyos: a Körmendi életmű biztos erkölcsi alapokra épült.

       Az „etikai, lélektani, léthelyzeti hangulatiság”[27] gyakran ironikus, együttérző keserűségben nyilvánul meg, ugyanakkor az értelemmel bemért reménytelenséggel párhuzamosan, a legszorongatóbb léthelyzetekben is ott van  Körmendi szövegeiben a (gyakran erkölcsi tartásban tetten érhető) remény, a szóba és cselekvésbe vetett hit. Szigeti Lajos Sándor nyilván ezért adja a költő válogatott verseskötetéről szóló írásának Austinra utalva a következő címet: „A szó még mindig tett.” („John Langshaw Austin oxfordi tudós szembefordul azzal az európai kultúrát mélyen átható hittel, hogy a szavak és a tettek világa az élet külön szféráját jelenti, klasszikus munkájában a nyelvi elemzés érzékeny eszközével él, hogy bizonyítsa a szavak és a tettek szembeállításának látszólagosságát: egy cselekvésközpontú felfogást érvényesít, amelynek értelmében a szavak minden használata tetté válik. (…) A vers (…) olyan cselekvés, olyan tett, mely mindennél nagyobb felelősséggel jár. Ezt érezheti a Te olvasód is, kedves Lajos!”[28])

 

A szeretet könyve

A kisregények után (1987) nem jelent meg Körmendinek több regénye. Egyet azonban (Telefax a Megváltónak, avagy IV. Louis Bejgliumban) a recenzensek –talán hogy a hiányt pótolják – regénnyé emeltek. Azt azonban, hogy kilóg a lóláb, a regény elé biggyesztett jelzők is bizonyítják. Nevezték napló-[29] és ifjúsági regénynek, sőt Oláh János a szerzővel készített interjúban „már-már fejlődésregényt sejtető könyv”-nek[30] említi. Kocsis Csaba pedig így látja a „regény” születését: „Körmendi Lajos elővette a noteszlapokat, rendezgette, közben újabb történetek, mondatok kerültek elő az emlékezés bugyraiból, majd egy kis hangulatfestés következett, és kész volt az új regény.”[31]

       Ez a könyv azonban véletlenül sem regény. Az író – kicsi korában sokat betegeskedő, több műtéten átesett, de természetes gyermeki életörömtől sugárzó – kisfának történeteit, nyelvi leleményeit, vicces szófordulatait (taxifüles: tapsifüles, Apádszalók: Abádszalók, lekvárium: akvárium, apuciner: kapuciner, Bejglium: bejgli) írta meg az egyik megyei napilapban általában egyhasábos tárcákban, jegyzetekben. Tóth Piroskának lehet igaza, aki a könyv műfaját közelítve így fogalmaz: „naplójegyzetek, alkalmi versek, rokoni anekdoták, gyerekszáj-esetek, életképek a rendszerváltás első éveiből, miniatűr családtörténet, glosszák követik egymást”.[32] 

       Más kérdés, hogy Körmendi ezt a könyvét szerette a legjobban – nyilván a fia, a családi vonatkozások miatt –, ráadásul ilyen közel, ahogy Elek Tibor megjegyzi[33], egyetlen más művében sincs egymáshoz a szerzői és az elbeszélő én. Ugyancsak Elek írja a kötetről, hogy „Körmendi Lajos írói pályája szintézisének is tekinthető abban az értelemben, hogy egyszerre, egymásra hatva van jelen benne a történeteket elbeszélő novellista, aki gyermekeiről írva sem feledkezik meg a társadalmi valóságról (gyakran villantva fel szociografikus pillanatképeket a környező világból), és a lírai hangulatokat is hiteles szavakba, formába önteni képes költő.”[34]  

    

„Szabadság? Közel van vagy távol?”

A kilencvenes években több verskötete megjelent Körmendinek. Ezek azonban – többnyire – korábban kötetbe nem rendezett munkáit tartalmazzák. Így a késleltetett megjelenés akaratlanul is a versek időtállóságának próbájává vált. A gyökeres állat (1992) mindössze néhány rendhagyó módon tördelt szabadvers a nyolcvanas évek első feléből. Az elveszett illúziók ideje ez: az újságtól kirúgják, irodalmi felnevelő helyét, ahol csapatban játszhatott, a Mozgó Világot átszervezik, az többé nem az ő terepe. A költeményekből – amennyiben a lírai ént közel tételezzük a valóságoshoz – tudhatjuk, az író az öngyilkosság gondolatával is komolyan foglalkozott: „hát mégis kiléptem / Seneca kádjából” (A város) stb. Nyíltan politizálnak ezek a versek: a piros-fehér-zöld papírzászlóból hajtogatott kis hajócska libeg, elázik, elmerül a hatalmas vörös tengeren (lásd: Seneca kádja), ám a költő mégsem merül el.

       Ahová a gyökerek kötik, a szülőföldön, Karcagon igyekszik létezni, megpróbál hazatalálni: „itt még tudnék / élni / talán // azt hittem megölel / a Város / Városom // eljöttem / itt vagyok / csak Julianna ölelt magához / a város / úgy nézett rám / mint / Oldzsasz Szülejmen / lovára / a mecsetbeli / mohamedánok” (A város). A kisváros fülledt ideológiai-társadalmi levegőjében (vagy levegőtlenségében), rendőri zaklatások, folyamatos megfigyelések közepette („nagyon szeretném végre felfedezni / az idillt, / hiszen ezt várják tőlem / azok / akik / minden éjjel / becsöngetnek hozzám”, írja például Az idill című versében) valójában csak a hétköznapok örömeiben való megkapaszkodás kínál kiutat, a szerelem, a „szexmendis tettek”. Fanyar szójátékok sokasága jellemzi a kötetet: „ha Róza lennél, bizonyára rózaíró lennék”; „nagymosás van nálunk / (n)agymosás / (n)agymosáshoz (n)agymosószer!” – és a levegőtlenség, idegenség, otthontalanság érzete saját városában: „nincs levegő már a motyogáshoz sem / pedig szeretném / elmondani / pedig szeretném / ha megértenétek / pedig / megérthetnétek / az / életemet / olyan / egyszerű / : én már kivert kutya is / itt / akarok lenni / ezen / a / lecsós / Alföldön”.

       Ebben a kötetben lát napvilágot az 1984-es Körúti béke című – egyik legjelentősebb – Körmendi-vers, amely életmetaforaként értelmezhető, erőteljes politikai felhanggal. A lírai személyiség a járdaszegélye áll, a jelzőlámpa („nem piros, nem zöld”) sárgát mutat. Van pár pillanat a kirakatba nézni, ahonnan pihésedő állú önmaga néz vissza, lesni a mellette álló lányokat, a „körte-kemény melleket”, ám hirtelen mintha felgyorsulna az idő, ahogy a mozifilmeken futnak a fellegek, vagy egyszerűen csak beragadna a lámpa, s az élet megkötne, mint a cement: „Jön a tél, megy a nyár, akár egy vonat, / erős szőrök dárdái ütik át arcomat, / mély repedések hasadnak a házak falán, / már havat látok a lottyadt lányok haján… / Állunk a járdán, várunk szülést, halált, / várunk pirosat, zöldet… A lámpa nem vált, / sárgát / mutat. / Sárgát. Állunk. Csak az idő szalad. / Mennénk. Nem tilos. De nem szabad.”    

       Az Édesem, ma oly fanyar vagyok… című kötet szintén régi verseket, lírai öndokumentációkat tartalmaz. A verselési módot tekintve igen változatos költemények ezek: az ütemhangsúlyostól az időmértékesig, a szabadverstől a képversik számos formát végigkísérletez bennük a szerző. Haiku éppúgy található a kötetben, mint kissé rendhagyó módon tördelt ősi nyolcas („negondoldhogy aszoknyádon / tyúkombúkom módraülök / saslétemre vállatvonok / széplassanel verebülök / véresmázos szókatbúgunk / járomulta nulunksokat / újszülöttvers hezkeresek / gazdaghárom királyokat” – Ne gondold), s a témaválasztás is szerteágazó, bár a versek többsége az éledő és a beteljesedett szerelem (szó)játékos, harsogó örömű vagy reményvesztett meg- és újrafogalmazása. De természetesen nem csak az, hisz a magán- és közérzetek folyamatosan pulzálnak, átcsúsznak egymásba, gyakran egy versen belül („Bénán hever Barbaricum / gyötrött arcán jégpáncél / csontig kékült szájam öblén / kökénybokrot ráz a szél // megérett a földieper / piros húsa fölhasad / hosszú hajad legszebb zászlóm / fejem fölé tartalak” – Julianna-évszakok).

       Az évtized végén megjelent Dátumversek szövegeit a később végzetessé vált kórtól pár év haladékot kapó költő az asztalfiókból veszi elő. Harminc esztendő lírai lenyomata, naplónak is mondhatnánk vagy versbe szedett helyzetjelentésnek, amelynek darabjai, vagy legalábbis azok jelentős része a nagyon távoli utókornak íródhatott (vagy csak a lejegyzés öröméért), mert mondjuk, a ’68-as csehszlovákiai bevonulás hírére papírra vetett sorok értelmét a dátum adja, ám címestől (1968. 08. 22.) és alcímestől (A bevonulás hírére) sokáig elképzelhetetlen volt a megjelentetése: „A holnapunk / kútba lett taszítva, / félhomályba / vész / az életünk.”

       A Dátumversek első darabjai a politikával feleselnek, majd útirajzok következnek; de némelyik ugyancsak áthallásos, mint például a fehér éjszakákat idéző: „Aranyszobor-tumultus, / A szökőkút lépten-nyomon feltör, / Mint otthon a káromkodás. // De én csak a tenger felé… / Itt van karnyújtásnyira. / Ha egyszer eljuthatnék ide! / Hiszen itt vagy! – mondja a lány. / Csak mosolygok rajta. / Ha egyszer eljuthatnék ide! / Itt van minden a látvány mögött. / Távcső-közel…” (1975, fehér éjszakák – Petrodvorec, nyári rezidencia).

       Akadnak akár találós kérdésként is értelmezhető portrék: „Vikszelt pofa. / Kapcsolatjobbágy. / Arcán kopómosoly.” (1978. 10. 03. – Midőn elnézte főnökét), de a versek többsége a hétköznapok sorát megtörő jelesebb vagy emlékezetes történéseket veszi sorra, mintegy bizonyságául annak, hogy a költő sok mindent néven nevezhet, ám a legszerencsésebb, ha az egészet verssé mondja. A szerelem, a család dolgai, a fiáért való aggódás, egy virrasztás vagy kitartó köhögés, egy érzet, temetői séta, kiűzetése a Jászkunságtól, saját betegsége, mind-mind versbe íratja magát, olykor csak pár szótagos rímes szösszenetbe, máskor pontos lélekrajzba, megint máskor pedig kevésbé naplószerűen, inkább hagyományosan kidolgozott költeménnyé.

       Nem szereplíra ez, hiszen a költői én vállaltan azonos a szerzővel, s ez az intimitás sajátos ízt kölcsönöz a mintegy hetvenvalahány versnek. A szokásos körmendis kellékek találhatók bennük: játék, szomorúság, remény, fájdalom és humor, ami így együttesen talán annyit tesz: bölcs belátás. (Persze, milyen is lehetne a belátás, ha nem bölcs?)

       A világ dolgaihoz, jelenségeihez való viszony újrarendezésének, újrafogalmazásának kényszere is örökösen ott munkál a sorok között: „Azt íratta velem / az ifjúi gőg, hogy / »dühünkben / szájba kúrjuk / istent«. // Mintha / parazsat vinnék, / égetnek már / ezek a szavak / Uram..”

       A kötet záróversei a betegség témájában szólnak, így az utolsó is, amelyet barátjának, Nagy Gáspárnak az ötvenedik születésnapjára a pályatársak által összeállított emlékkönyvbe írt, s amelyben a szerző és a címzett egyéni sorsa mintegy feloldódik nemzedékben, történelemben, egyetemes emberiben: „Izzik-e még ama Örök Nyár…? / Szabadság? Közel van vagy távol? / Tények: ötven év, Bérbaltavár. / Lapok A fiú naplójából. // Már elzúgtak forradalmaink? / Velünk a halál parolázgat? / Álmodunk, az örök éj ha int, / Éveket, hitelmentes házat. // Hol vannak már a szép hetérák? / Félrelöktek és a lét megunt? / Marad a kín, a kórház, a rák, / Azért mégsem adjuk meg magunk!” (1999. 04. 14. – Midőn Nagy Gazsira gondolt).

 

A keleti kötődés

Körmendi Lajos irodalmi és kultúraszervezői munkásságának fontos része a keleti kötődés. De Karcagon valahogy eleve hagyománya van a keletkutatásnak, hiszen a város olyan kitűnő orientalistákat adott a világnak, mint Németh Gyula vagy Mándoky Kongur István. Utóbbi – őt barátjaként tartotta számon a nála két évvel fiatalabb Körmendi – föltehetően nagy szerepet játszott a költő kunokkal rokon népek iránti érdeklődésének elmélyítésében, és nyersfordításokkal is ellátta.

       Régi humanistáink, prédikátoraink, íróink is tudták, a Szepsi Csomborok és Apáczai Csere Jánosok, hogy el kell menni, vándortarisznyát vállra vetni, bejárni a világot, gazdagodni lélekben, tudásban, hogy azután hazatérve megosszák tapasztalataikat az itthon maradókkal. Körmendi is sokszor bőröndöt fogott, de ő nem nyugatra, hanem keletre ment. Nemcsak útjai, már gyermekkori elvágyódásai sem szokványosak: „Gyermekkorom óta nézegettem a térképen a Góbit, elképzeltem / ezt a kietlen földet, melyet tevék tapodnak itt-ott, / s melyből a homokot időnként felkapja a szél, és finoman / behinti vele még a távoli Pekinget is.” – írja Kurgán című kötete egyik versében (Belső-Mongólia).   A nyolcvanas évek közepétől bejárta Kazakisztán, Tatársztánt, Mongóliát, Törökországot, Kínát[35] (utóbbiban Krasznahorkai László társaságában töltött el egy hónapot). Mert szerinte nekünk nem lehet csak Európában mérnünk. „Nekünk Eurázsiában kell gondolkodnunk, hiszen az óriási földrész keleti feléhez köti a magyarságot korai története, ősi kultúrája és a ma is ott élő rokonnépek sokasága. Én nagyon rokonszenvesnek tartom Henkey Gyula megállapítását, mely szerint a magyarság anyai ágon finnugor, apai ágon török, már csak azért is, mert ez a kijelentés elég tágas ahhoz, hogy ne legyen kirekesztő jellegű.”[36]

       Ez az úti élményeket rögzítő verseskötet, a Kurgán (sír fölé emelt földdombot jelent a szó) egy másfajta hazatalálásnak lírai bizonyságtétele, mint amikor a nyolcvanas évek elején szülővárosában kereste az otthonosságot. A költő, akit talán nem a gének (pedig nagyon büszke volt rá, amikor az isztambuli piacon töröknek nézték), hanem saját elhatározása tett kunná, az ázsiai pusztákon kereste az „ősök” nyomát: „Tenyeremben tartom a földet, majd szép lassan kicsorgatom / az ujjaim közül a talán hun, talán kun, talán úz, / talán ujgur, talán szienpi, talán avar, talán türk őseim porát” (Ösök), vagy Urgából Peking felé menet: „Az üröm illata azt súgja: az idő mélyén már éltem itt” (A puszta).

       A kötet verseiben a táj, az emberek, a hallott történetek, legendák mögött ott kísért ez az őskeresés. Nemcsak hatalmas térben, hanem évezredeken át kóborol a képzelet, választ keresve a fülszöveg kérdésére: „Ki vagyok én? Kikből épültem ilyenné? S ez az a kérdés, amit mindenkinek föl kell tennie magának, akár egy kazakisztáni, akár egy nagykunsági kurgán tetején állva kémleli a múltat és a jövőt.”

       Körmendi fordított is. A víz és földek dalai című, szárd-olasz Franco Fresi kötetének legtöbb versét ő magyarította. Ám nem csak „Franco Fresivel áll személyes kapcsolatban, hanem Oldzsasz Szülejmen kazak, Mohammat Badrutdin kumuk, Buharaj Ravil és Ravil Fajzulin tatár költőkkel. A puszta fiaiban lelkesen fordítja a kazak költők verseit. De fordított még észt, mongol, kirgiz, baskír, orosz, kazáni tatár, miser-tatár, csuvas, cseremisz költőktől.”[37]

       A kazakok, akiknek költészetéből egész kötetet fordított, állított össze Körmendi, a török népeknek ugyanabba a kipcsak ágába tartoznak, mint a kunok (pár éve kazak konzulátus is nyílt Karcagon). A történelemben, a mindennapokban rejlő ellentmondások, a nomád hagyományok, a technikai civilizáció, az iszlám és az ateizmus egyidejű jelenléte épül be ezekbe a versekbe. De hogy hol tart ennek az ázsiai népnek az irodalma, arra lássunk egy példát, Oldzsasz Szülejmen versét: „A Louvre-ban láttam egy vakot. / Egyedül állt, senkit nem kérdezve, / hang nélkül / bámulta / mély, üres szemgödreivel a Vénuszt. / Feketére négerek / néznek így. / Nyikorgott! Nyikorgott a vén parketta. / A vak állt a nagy rámák előtt. / Mintha látott volna, / sebeivel, Arcával? / Talán inkább könnyeivel. / Haladt egyik képtől a másikig, / lassan, mintha lapozna csendesen, / ment, állt, / és tűnődve időzött /egy üres falmélyedés előtt.” (A Louvre-ban láttam egy vakot…).            

 

Nagykunsági leletmentés

Nem igazi művész, aki nem tudja megfesteni életművét egyetlen négyzetkilométeren. Ezt ugyan festő mondta, de a gondolat kiterjeszthető az irodalomra is. Miként cseppben a tenger, úgy van ott a karcagi kisvilágban az egész univerzum. 

       Körmendi Lajos Az együttleges szellem című könyvét műfajilag a Nagykunság (hiányos – de a szerző valószínűleg tovább akarta írni) szubjektív irodalomtörténetének tekinthetjük; a Karcagi Hírmondó című városi lapban heti rendszerességgel közölt két-három-négy flekkes írások egymásutánja. Ha hasonlítanánk, Szabó Zoltán Szerelmes földrajza jutna róla eszünkbe először.

       Karcag kultúrtörténetéről szól a könyv, méghozzá úgy, ahogy azt különböző műfajú és minőségű irodalmi vagy irodalom-közeli szövegeket is beidézve fölvázolja Körmendi. Ismeretlen prédikátor versezete, reformkori angol úr (John Paget) útirajza, betyárnóták, vértől tocsogó ponyvák, helyi érdekeltségű fűzfapoéták és tehetséget mutató verselők költeményei, rímbeszedett fronttudósítások kommentárjai éppúgy megtalálhatók benne, mint Csokonai Kunsághoz kötődő alkalmi rigmusai („Elég, hogy kik az országba / Tiszta szívet kérdenek, / Csak Karcagra a Kúnságba / Varró úrhoz jőjjenek…”), Berda József birkapörkölt után felböffent rögtönzése („Úgy böffenünk élvezésed által, mintha / túlvilági kedves bégetést hallanánk!”), vagy Kossuth karcagi levele. Szó esik a képviselőjelölt Jókai bukásáról, beleolvashatunk Illyés kunhalmokról („a mi – katedrálisaink”-ról) szóló versébe, Féja Géza irodalmi riportjába, melyben a bereki termálvíz kihasználatlanságán bosszankodik a szerző, sőt, még az a Rácz Lajos is kap egy fejezetet, aki maga nem író, ám az ötvenes évek elején munkatársa és barátja a szocreál novellákat író Fábián Zoltánnak, korábban pedig Kaposvárott Takáts Gyula tanítványa és Fodor András osztálytársa volt; esetében levelek, dedikációk kerülnek elő.

       A könyv nem az egész méhesről szól, hanem egy kaptárról „csak”, hogy a Madách-tól kölcsönvett kötetcímre utaljunk: „Látád a hangyát és a méherajt: / Ezer munkás jár dőrén össze-vissza, / Vakon cselekszik, téved, elbukik, / De az egész, mint állandó egyén, / Együttleges szellemben él”.

       Mindez persze azt is jelenti, hogy számos kisváros, település létezik, amelynek kultúrhistóriáját ehhez hasonlatosan föl lehetne dolgozni; összegyűjtve az irodalmi emlékeket: helyi szerzők szövegeit, elszármazottakéit, illetve mindazokat az írásokat, amelyeket az adott helyről vetettek papírra más költők, írók.

       Elsőnek nézzük, mit ír a Varga Endréről szóló fejezetekben. Varga karcagi juhász család gyerekeként született 1854-ben. Apja taníttatja, papi pályára készül, végül honvédtiszt lesz. Huszonhat éves, mikor gyógyíthatatlan betegségében végez magával. A halála előtti szűk másfél évben Csattoghalmi néven verseket küldözget szolgálati helyeiről a Nagy-Kunság című helyi lapba. Tucatnyi meg is jelenik. Ilyenek: „Messze száll a lélek, a képzelet szárnyán / Hej! de a sziv az nem! mindig lent marad! / Porban! a miből lett! s egy vigasza van csak / Hogy e földön minden-minden fájdalomnak / A sír enyhet ad!” Körmendi más versek alapján is úgy jellemzi Varga Endrét, mint aki tud „hangulatot festeni, jellemeket ábrázolni, szerkeszteni, a nyelvvel bánni, volt érzéke a humorhoz éppúgy, mint a tragédiához. (…) …persze ezzel együtt sem volt egy Arany János. Kérdezhetik, hogy akkor miért kell rá ennyi szót vesztegetni? (…) …azért, mert teljesen ismeretlen költő létére is meghaladja jó néhány, időnként emlegetett kortársa színvonalát, (…) Karcag város lapjában az ismert költők közül ebben az időszakban csupán Reviczky Gyula fordul elő egyetlen verssel, Varga Endrének pedig egész életműve itt jelent meg. Tehát inkább ő alakította a közízlést szülővárosában.”  

       Körmendi általában szeretettel fordul a karcagi dalnokok felé, de az összehordott verskazalban bőven kerülnek olyan művek, amelyek szerzőivel szemben inkább csak a megmosolygás gesztusa marad. Már a fejezetcímek is jelzik (Szomorúkeresőben, Kúnsági Rómeó), hogy a Nyugat indulása idejében alkotó Székely József versei alkalmat adnak a finom iróniába csomagolt műkritikára: „Nagy dolog történt 1911. április 24-én: Székely József (immár Verespataki előnévvel) írt egy Nagy-kunság című verset… Kiderül belőle, hogy a nagykunok hűségesek, gabonát termelnek, van errefelé délibáb, akácerdő, dalos ajkak, s ez a föld a „vitézek hazája”. …imitt-amott bizony a rímkényszer írat a szerzővel egymás alá olyan dolgokat, amiknek egymáshoz való kapcsolatát nehezen érti meg földi halandó, már csak azért is, mert akadnak a zengedezésben kifejezetten érthetetlen sorok.” Példát is hoz rá: „A nagykunok népe munkással van telve.” De lássunk még egy idézetet Székelytől: „Ne irigyeljétek, hogy én költő lettem. / A Nagy-kunság rónáján fény lettem, / Délibábot játszom, ezt űzöm már régen: / A dalköltészet az én mesterségem.” És Körmendi megjegyzése: „Nem tudom, egy Ady mennyire irigykedett, s hogy bírta szeme ezt a pokoli fényt, de annyi bizonyos, hogy a mai költőké nem állhatja.”

       De miért fontosak még Körmendi Lajosnak a helyi színek, ízek, illatok az irodalomban is? Számára a vidéki nem minőség-, hanem helyhatározó. „Földrajzi, és nem szellemi megjelölés”, mondja az Antall-interjúban. Azt is vallja, hogy számára Karcag a világ közepe: „Én azt hiszem, az irodalom nem az érvényesülésről szól. Az irodalom vállalás. Feladat, amelyet az ember önmagának szab, és hogyha, mondjuk, én nem vállalom ezt a feladatot, ami a szülőföldemmel kapcsolatos, akkor ki vállalja? Ez a világ, ami itt van Karcagon és a Nagykunságban, mennyivel értéktelenebb, mint a budapesti? … Ott is annyi gyenge író van, gyanús alak! … Az ember, ha ír, képességei szerint igyekszik jót írni. Hogy aztán ezt mennyire ismerik, mennyire értékelik, másodlagos kérdés.”[38]

       Hogy mennyire komolyan gondolja ezt Körmendi, az is jelzi, hogy a nyolcvanas években országos kiadóknál megjelent három könyve után, amikor a rendszerváltás környékén szétesett a könyvszakma, és az egyik „budapesti kiadónál azt mondták, megjelentetik a könyvemet, ha szerzek hozzá néhány százezer forintot! (…) Én meg úgy gondoltam, inkább megjelentetem a töredékéért, és nem az ő nyereségüket gyarapítom. Ezért alapítottam meg a Barbaricum Könyvműhelyet Karcagon.”[39] Mintegy húsz könyvének többsége valóban lakóhelyén jelenik meg, s csak egyik-másik a Felsőmagyarországnál vagy a Széphalomnál.

       De ha már szóba került a Barbaricum szó – amely a magyar irodalomban Körmendi Lajos tulajdona –, felfigyelhetünk annak értéktelített jelentésszűkülésére (lásd lentebb: kunsági mikrokozmosz). Az 1981-ben a Kozmosz könyvek sorozatban megjelent kötetnek ez a címadó verse. Ott még Barbaricum ékkövei: „Igazgyöngytallin. Gyémántprága. / Borostyánvarsó. Opálbukarest. Rubinszófia.” Az együttleges szellem bevezetőjében a Nagykunságról beszél Körmendi: „Nevezhetjük latinosan Cumániának, a keleti rokonok után Kipcsakisztánnak, esetleg csak egyszerűen Barbaricumnak. Bármelyik nevet használjuk, Karcagot, Kisújszállást, Kunhegyest, Kunmadarast, Berekfürdőt, Túrkevét, Kunszentmártont, Kuncsorbát és Mesterszállást értjük alatta. Itt élnek a kunok maradékai.” Vagyis a Barbaricum szót úgy vette birtokba, hogy közben végleg hazatalált a szülőföldre.

       Miért kell hazatalálni? Számtalan okos mondatot leírtak már erről, de most mégis az a kérdés jut eszünkbe, ami Faragó Vilmos egy Simonyi Imréről írott kisesszéjében olvasható: „Mi vonz valakit egy helyhez, miért ad rangot a kucséber Grünwaldnak az, hogy gyulai, miért vágyott a világhírben dúslakodó Einstein azoknak az egykori kölköknek az elismerésére, akik szülővárosa utcáján kicsúfolták pipaszárlábára lecsúszott harisnyája miatt…?”[40] Nos, ez olyan költői kérdés, amely csak a megfogalmazhatatlan választ sejtve vethető föl.

       Az együttleges szellem című könyvnek számtalan hőse van: Ugró István versíró embertől, aki magát vad poétának nevezi (s ilyes rigmusokkal szórakoztatja a 18. század végén kerékgyártó műhelyébe betérőket: „Míg e rossz szekérkereket / Vonó késsel javítgatom, / Az eszetek kerekét is / Okos szóval igazítom. / mert az eszetek kereke / Nem a rendes vágásban jár, / Kiki zökken, nagyot döccen, / Fertelmesen nyikorog már.” Vagy amikor piacozni jár: „Van olyan káposztám, hogy hús se kell bele, / A répám közepe finom mézzel tele.”), a köztiszteletben álló karcagi postafőnök lányán, a középiskolai tanár Feketéné Korény Lívián át (akinek a háború és a visszacsatolások ihlették a verseit) Mándoky Kálmánig („Élem az úri-zsellér robotot. / Én most vasalt ruhában járok, de mind mit ér? / Ha nem jut számomra naponta csak / huszonöt deka fekete kenyér.”), akiről így vélekedik Körmendi: „mennyivel többre vihette volna ez a konok kun, ha nem húzza vissza szegény sorsa!”

       A karcagi öregdiák Sarkady Sándor versei az ötvenes évekről, a forradalomról, és az azt követő megtorlásról készítenek látleletet: „Szépíthetem sok hazug szavamat – / Fényes Október, megtagadtalak”, „Úgy álltam ott, mint Galilei / A vérre szomjas ostobák előtt, / S ki tudván tudta, hogy forog, / Azt mondta mégis: ’Nem mozog’ – / Ebből meríts erőt!” 

       Kiemelt helyet kap ebben a nagykunsági irodalomtörténetben a kisújszállási születésű Kiss Tamás, a Nyugat harmadik nemzedékének tagja, aki 1938-ban írt Kunsági elégia című versében megjósolja a doni katasztrófát: „Már évezrede, hogy keresi, / s hiába – nem leli helyét, / viszik hát majd új háborúba / ontani vérét, erejét. / Hó alatt lesz a temetője, / kopjafája orosz vadon / s hömpölygeti ártatlan vérét / a csendes, mélyhullámú Don.”

       Gombos Imre munkásságát és Éjfél Vitéz című elbeszélő költeményét Kunsági mikrokozmosz fejezetcím alatt tárgyalja Körmendi. Hogy jót vagy rosszat ír róla, könnyen kitalálható, ha csak az alcímeket olvassuk is: Mézeskalácsos Karcag, A puszta álma, Pulik és kutyák, A szeretet csudái, Bírók és bolondok, A népi kultúra igézetében, Kallódó értékek.

       Az együttleges szellem központi figurája azonban, akiről viszonyulásai alapján mégis csak a legtöbbet tudunk meg, maga a szerző, Körmendi Lajos. Tudja ezt ő is. Bizonyságul álljon itt a következő idézet: „Weöres Sándor karcagi költő. Kár előkapni a könyvespolcon porosodó lexikont, mert abban az áll, hogy Szombathelyen született 1913-ban, majd Csöngén élt. Ennek ellenére talán nem szombathelyibb annál, mint amennyire karcagi. Igaz nem is karcagibb. Nem is csöngeibb. Viszont legalább annyira norvég, kínai, itáliai is. Úgyhogy, ha azt mondom róla, hogy karcagi, talán nem is annyira az ő hovatartozását határozom meg, hanem a sajátomat.”

       Pontos mondat.

 

Az újrateremtett múlt

 A táltos kincse furcsa könyv. Helyi járatú monda- és mesegyűjteménynek tűnhet ránézésre, amelyhez hasonlót az országban másutt is kötetbe rendeznek lelkes helytörténészek. Feladat-könyvnek. (Körmendi egy fent említett interjúban azt mondta: „Az irodalom vállalás…”) Ez a vállalás azonban öröm, természetes létforma volt számára. Témáihoz, amelyek Karcagon és környékén játszódnak, időben pedig a török hódoltságtól a múlt századelő parasztpolgári társadalmáig ívelnek, rutinos íróként nyúl. Régi mondákat, betyár-, boszorkány- és katonatörténeteket, anekdotákat vet papírra. Furfangos vitézek, korhely bojtárok, garabonciások, kincsásók, pandúrok, rímgyártó mesteremberek, negyvennyolcas huszárok, dohánycsempészek népesítik be a lapokat, de feltűnik az írásokban Rózsa Sándor és Csokonai Vitéz Mihály alakja is.

       Furcsa könyv ez. A sokszor egyszálú kis történeteket mintha lejegyezni is egyszerű lenne, s különben is, az író többnyire készen kapja őket öregektől, gyűjtőktől, régi dokumentumokból. Körmendi persze nem adja olcsón. Folytonosan kísérletezik, játszik a históriákkal, s mivel azok sokfélék, szinte mindet másfajta köntösbe öltözteti.

       Az időben legmesszebbről hagyományozódott törökkori legendákban (Bengecseg, Mákos Balázs) a cselekmény helyszíneinek földrajzi, kultúrtörténeti leírását is megadja, tipográfiailag különböztetve meg magától a mesétől. Pl.: „(Bengecseg: határrész Karcag keleti részén. Először egy 1720 körüli asszonyszállási határperben említik, hogy Bengecseg egy halom és egy laponyag neve a Taskond halom közelében. Kun eredetű szó, jelentése: örököcske. A Bengecseg-halmot rizstelep építése miatt elhordták. Ma a határrész és egy út őrzi a Bengecseg nevet. A vízszabályozás előtt e halom mellett folydogált a Hortobágy, melyen itt volt egy gázló, s ezért a területért hosszú határperek folytak Karcag és Püspökladány között. Ma Karcaghoz tartozik. Szűcs Sándor Régi magyar vízivilág című könyvében ír erről és a halomhoz fűződő mondáról Bengecsek halma címmel. Györffy István a monda egy másik változatát dolgozta fel A lőzérhalmi eset című művében.)

       Ezekben az írásokban hemzsegnek a kunsági tájszavak, olyannyira, hogy a szerző lapalji jegyzetekben kénytelen elmagyarázni jelentésüket (pl.: kátyogós: gödrös, rázós földút; tepedelem: rossz, haszontalan ember; sappog: tehetetlenül jön-megy; laponyag: a környezetből alig kiemelkedő hely, enyhe domborulat; bűrzsák: kurva; vaszka: girhes), ám ezt látható élvezettel teszi, lubickol a szavak hangulatában, hangzásvilágában. Ugyanakkor, feltehetően a könnyebb befogadás érdekében, az első két monda után kevesebbet használja őket, s ha egy-egy írásban mégis előkerülnek ismeretlenül csengő kifejezések, azoknak a jelentését a szövegkörnyezetből többnyire, nagyjából ki lehet következtetni.

       Szűkszavú, lecsupaszított, balladisztikus szövegeket tartalmaz a könyv, csupa rövid, egyszerű mondatokkal. Jellemző rájuk a jelenetesség, a gyors váltások. Az Apavára című monda hőse a tatárok ellen viszi embereit, kedvese pedig keresésükre indul a mocsárban: „Hirtelen úgy érezte, izzó szempárok figyelik. / Farkasok. / Belevágta az evezőt a vízbe, röpítette a csónakot. Mikor kifulladt, visszanézett. Már nem érezte tarkóján azokat a pillantásokat. / – Nem éhesek – mondta hangosan. / Evezett tovább, de néhány csapás után döbbenten abbahagyta. / – Ezek Ketelékből laktak jól! / Elsírta magát.” Körmendi sokszor nem is annyira leírja, megjeleníti, inkább csak jelzi a fájdalom, az öröm, s a különböző tulajdonságok archetípusait.

       A tömör fogalmazást az egész könyvben talán csak a tájábrázolás költőisége oldja, illetve, ahogyan a természeti jelenségeket (főleg a szelet) rímelteti a szereplők lelki történéseihez. Pl.: amikor ellenséges csapatok tűntek fel a mindennapjait morzsolgató falu környékén, „megborzongtak a fák” (Apavára); „A máskor izgága szél most egy nagy fa alatt heverészett álmatagon. Öblös karosszékben bóbiskolt a bíró.”; amikor pedig a pogány vezér megjelent, „a felrezzent szél riadtan eliszkolt a mocsarak felé.” (Bengecseg); „Csak a szél jöszmékelt a házak között. A férfi boldogan ballagott a porban…” (Mákos Balázs). A kötet egyik leglíraibb természetleírása, megszemélyesítése így szól: „Égi madarak füttyét, trilláit, csicsergését fésülte ki haloványan fénylő hajából a tollászkodó, álmos hajnal, halkan szuszogott, ült még egy ideig, aztán fáradt sóhajtással feltápászkodott, s napi dolga után látott. Topogott, tett-vett, akár egy lestrapált asszony.” (Máglya).

       A Máglya egyébként a kötet harminc írása közül a történelmi hűség szempontjából a két-három rendhagyó közé tartozik. A Kunságban ugyanis nem lehet boszorkányperekre vonatkozó forrásokat fellelni, így a szerző egy hajdúsági jegyzőkönyv anyagát adoptálta saját környezetébe. A Szökött huszárok cselekménye pedig kitalált. Pontosabban az eleje, amikor is két kötéllel sorozott, Althofenben szolgáló karcagi huszárgyerek az itthoni események, a szabadságharc hírére társakat verbuvál és hazaszökik. Útközben azonban nem tudják kikerülni a császáriakkal való ütközetet, fogságba esnek, hadbíróság elé állítják őket, s bizony hiába vágynak már borozgatni a Morgó vagy Tibuci csárdában, a bécsi hadilevéltárban őrzött iratok tanúsága szerint kivégezték a két katonaszökevényt, Gyökeres András huszonkilenc éves tizedest és Farkas Péter huszonnyolc éves huszárt. Ennyi a történeti tény; a hazakívánkozást, a szabadságvágyat, a szervezkedést, a szökést, az ütközetet az írói fantázia költötte hozzá. Miként a Kolera című elbeszélés atmoszféráját, figuráit is Körmendi Lajos képzelete teremtette meg azon az alapon, hogy Karcagon is végigsöpört a nagy járvány, és akadtak családok szép számmal, amelyek majdnem vagy teljesen elpusztultak benne. Ez a történet nem az ellenség kijátszásáról, legyőzéséről, túléléséről szól, hanem a mindennapokéról, amelyeket olykor betegségek, járványok tettek kiszámíthatatlanná. A családfő fejfát („fűtől való fát”) farag öregség által legyengített, halni készülő apjának, amikor a karcagi piacon forgolódó asszony és a nagyobbik lány hazaviszi a tanyára a nyavalyát. A fejfa végül a nagylányé lesz, de a kolera elviszi az anyát és az apát, s megkapja a betegséget a kisebbik lány is, akit haldokló nagyapja szeretete, gondoskodása segít meggyógyulni. Mikorra kitavaszodik, meghal az öreg is. A lány fejfának való után néz, s az istálló ajtajának támasztva megleli, amit saját magának faragott és írt meg az öregapja. A házhoz vezető ösvényen pedig feltűnik halott nővére jegyese.

       Akad olyan történet is, amelynek nincs hőse, illetve több van, sok, mondjuk, az egész város. Ilyen a Kurucok Karcagon. Az alig két oldalas szövegben a konfliktus nem személyek, hanem csoportok között adódik, ezért a dicső múltban megesett példa az általánosság, a hazafias tanítás szándéka szintjén mozog.

       Sajátos színt képviselnek a kötetben a garabonciásokról, kincslátókról, rontókról, boszorkányokról szóló legendák, amelyeket még most is igaz, megélt történetekként mesélnek az öregek a Nagykunságban, de más vidékeken is. Hogy azután, akikről a mendemondák szólnak, a „tudományos” vagy javas emberek, akikkel mindenféle csodák megesnek éjféli keresztutakon, akik vadállatokkal, tüzes hintókkal, félelmetes fekete bikákkal szemben állják ki a próbákat, akik lovakat irányítanak gondolattal, akik éjszakánként fekete kutya képében rontják-zaklatják a szomszédokat, vagy legényeket fejnek, mint a tehenet szokás, nos, hogy ezek a táltosivadékok mennyire a mese vagy a valóság részei, olykor nem is könnyű eldönteni. Mert a mágikus cselekvésben való hit formálja, meghatározza az egyének viselkedését, gondolatait, s így alakítójává válik a mindennapoknak. Az istenhit pogány változatává.

       Mese és valóság gyakran egymásba úszik, mint például A pandúrok jutalma című Rózsa Sándorról szóló írásban, amelynek kezdő sorai erre az összecsúszásra játszanak rá, hiszen valóságos személy történetét kezdi az író a népmesék modorában: „Egyszer volt, hol nem volt, a Lőzér halmon túl, de a Hortobágy folyón innen, volt egyszer egy csárda. Híres hely volt az Ágota csárda abban az időben, amikor a Tisza árvizei megfutották még a karcagi határt is.” A néphagyományban ma is tartja magát, hogy az Ágota és Morgó csárdát földalatti alagút kötötte össze, amelyen keresztül kereket oldhattak a pandúroktól fenyegetett betyárok – akár lóháton is. S mindez a folyószabályozás előtti Alföldön, amely vizenyős, mocsaras vidék volt – hisz az áradó folyók is gyakran „megfutották”. Ám az alagút létezésének gondolata oly erősen befészkelte magát a karcagiak képzeletébe, hogy így vált „valóvá”: „Csendes napokon, amikor a határban nem zúgnak gépek, a fülét földre tapasztó ember néha mintha ma is lódobogást hallana a föld alól.”

       Kapcabetyárról is szó esik a könyvben, az alja betyárról. Aki olyankor bátor, amikor azt gondolja, nincs otthon a birgés, s lyukat ás a hodály fala alatt, hogy azon másszon be lopni. Hanem a gazda mégis ott volt, s amikor a kapcabetyár feje a falon túl felbukkant, „kampójával a juhász akkorát odasózott neki, hogy hangot sem ejtett, köszönés nélkül távozva ebből az árnyékvilágból kilehelte páráját. A juhász kijött a hodályból, kívülről megkereste a tolvaj holttestét, s a lábánál fogva húzta egészen a mocsárig, s ott behajította a nád közé. Tudta, az ilyen tekergő embert nem keresi senki.” Tárgyszerű, szenvtelen leírás. Nem lehet, hogy ne jusson eszünkbe Móricz Barbárokja. Bizonyára Körmendinek is eszébe jutott. 

       Csokonai a könyv két írásában szerepel. Az egyikben (A deák tudománya) garabonciás vándordiákként, a másikban (Poéta a hóban) a karcagi Varró János vendégeként. Varró annyira megszerette, hogy „szinte már a saját fiának tekintette a szegény vers-varrót”. Csokonainak olyan volt a Varró-ház, „mint egy sziget a hajótöröttnek… napokig, néha két-három hétig is megpihent a nagykunok metropolisában. Úgyhogy az elcsigázott poétának minden útján megdobbant a szíve, amikor meglátta végre azt az áldott Karcagot.” (Az utóbbi félsort Körmendi első verseskönyvében is olvashatjuk, a Barbaricumban, a Rögtönzések Csokonaihoz című versben: „…megláttam végre / Azt az áldott Karcagot: / Kamaszként, szuszogva szendereg, / Hitemre, lánnyal álmodhat, / Hisz tornya reggelig égre mered”.)

       A kis történet egy Csokonai számára balul sikeredett szánkózást elevenít meg (a költő leesett a szánról, ám a víg cimborák ezt nem vették észre, úgyhogy gyalog kellett hazamennie a nagy hóban), de az igazi főszereplő talán nem is a legátus, hanem Varró János, az értéket felismerő karcagi, aki Csokonai szánkózást megrímelő verséről így nyilatkozik: „– Csak egy kis elmefuttatás – mondta Varró uram. – A hatóköre családi, de a huszonegy éves Csokonai írta. / Ő már tudta, hogy a legátus nem akárki!”

       Körmendi Lajos néha csak egy Karcagon ismert szólás (Bátor, mint a Kálmán hadnagyai!) eredetét dolgozza kis elbeszéléssé, máskor anekdotákat mesél a távoli és a közelebbi múltból (A dohánycsempész és a fináncok; Egy bécsi úr Karcagon), de még a soványka témákhoz is olyan szeretettel nyúl – s mindegyikbe beleviszi írói tudása javát –, hogy A táltos kincsét, emlékezetes, szép olvasmányélményként őrizhetjük magunkban.

 

Világra nyíló provincia                                                                                                                                                       

Az író korábbi köteteiben a kunsági hétköznapok, hangulatok szinte szociografikus számbavételét adja, két utolsó – még életében megjelent – könyvében (Az együttleges szellem, Atáltos kincse) viszont felkutatja és megírja a szülőföld irodalomtörténetét, mondáit, meséit – a múlt megőrzendő darabkáit. Ezekkel azért is foglalkoztunk hosszabban, mert – vitathatatlan értékeikkel is – annyira karcagiak, hogy igazi érdeklődésre Körmendi Barbaricum-birodalmában tarthatnak számot. Az a szegedi, miskolci vagy kaposvári olvasó, aki korábbi köteteit szívesen forgatta, ezekre talán kevesebb figyelmet fordítana. A karcagi iskolákban, gimnáziumban viszont tananyagok lesznek – ha még nem azok.

       Egy jó és/vagy sikeres írót a közönség pár éven belül elfeledhet. Körmendi viszont nemcsak megírta a Nagykunság irodalomtörténetét, hanem kitörölhetetlenül bele is írta magát.

 ***

Vajon mennyire határozza meg egy író lehetőségeit, hogy hová születik, hol érzi magát otthon? Aki mégis vidéken marad, miért teszi? S mennyire tudatos a döntése? Ezekkel, és hasonló kérdésekkel kezdtük e dolgozatot. Áttekintettük, hogy Körmendi Lajos személyiségében, írói és kultúraszervezői munkásságában a szűkebben vagy tágabban értelmezett szülőföldhöz, a „Barbaricumhoz” való kötődés hogyan és miként van jelen.

       A kisvilág ugyanolyan, mint a nagy, leképezi azt, ott ugyanúgy van Megváltó és telefax (újabban pedig Internet), a szeretet és a gyűlölet is hasonlóképpen aránylik, mint a világon bárhol (a történelem napkitörései persze hol itt, hol ott sújtanak jobban), csak valahogy beláthatóbb. Otthonosabb. Talán ezt a múltra, hagyományokra épülő értéktelített otthonosságot kereste Körmendi Lajos egész életében.

       Nem sokkal halála előtt a Metroban jelent meg Kisvárosban élni jó című írása: „Többször csábítottak már a fővárosba, mostanában is. Miért ásom el magam vidéken? – kérdezik. Mit lehet erre mondani? A mezőváros, ahol élek, szinte az egész világ, amely azonban kiismerhető, nem úgy, mint – ahogy mondani szokás – a világvárosi dzsungel. Itt, ahol elástam magam, a földet művelők évszázadok óta tudják, hogy melyik dűlőben milyen búza terem, s milyen szénát ad az Ős-Tisza laposa. Az elméjüket művelők is tisztában voltak vele, hogy melyik kaszinóba jártak francia, s melyikbe német nyelvű irodalmi folyóiratok. Az emberek számon tartották, hogy kinek maradt oda a fia a fronton, kinek az ura szenvedett rövidebb vagy hosszabb hadifogságot.

       A mezővárosban közünk volt és van egymáshoz. Itt tudták, hogy melyik iparos végez megbízható, jó munkát, melyik ember rabja az italnak, melyik bábához kell szaladni, ha eljött az ideje. A fiúk tudták, melyik leány hajlamos szerelmi ügyekben vétkezni, ám annyi vétkéről nem tudtak, hogy elszálljon minden illúziójuk. Itt híre ment, ha egy asszonynak a fia foggal született, s mindenki tudta, belőle sokra hivatott táltos fiú lesz. A mezőváros átlátható volt, s ettől otthonos. (…) A mezőváros egy élő szervezet. Egy láthatatlan, pontos törvények szerint működő erőtér, ahol jó élni. Maradok.”[41]

       Maradt. A gondolattal persze eljátszhatunk, mi lett volna, ha a mozgó világos időkben Pestre költözik. Írói ereje, tehetsége adott volt. Hogy hová sodorta volna az utóbbi másfél évtizedben elhatalmasodó szekértáborosdi, nyitott kérdés marad. Körmendi ösztönösen vagy tudatosan mindenféle érték iránt fogékony volt. A berekfürdői írótáborba sem az alapján verbuválta a társakat, hogy ki a nép-nemzeti, és ki az urbánus. Más kérdés, hogy sokan annyira bezárkóznak saját irodalmi csoportjaikba, hogy nem vállalták a kötetlen, baráti együttlétet az ízlésbeli, ideológiai szakadék (sokszor inkább talán csak a véletlenek, a sors kiszámíthatatlansága miatt) másik oldalára keveredett írótársakkal.

       Ha tehetségével beleveti magát az „irodalmi élet” forgatagába, biztosan több méltatás, recenzió jelenik meg róla, könyveiről. Irodalmi körökben ismerős(ebb)en cseng a neve, s valószínűleg akad „néhány” olvasója szerte az országban. A Nagykunságban azonban kevésbé ismernék. Márpedig „ez a világ, ami itt van Karcagon és a Nagykunságban, mennyivel értéktelenebb, mint a budapesti?” 

       Rettentően büszke volt rá, hogy ez a kunsági provincia: világra nyíló provincia. Olyan hagyományú kisváros, ahol az értelmiség tisztában volt vele, hogy melyik kaszinóba jártak francia, s melyikbe német nyelvű irodalmi folyóiratok.

       Vagy egy aprócska történet, amelyet szívesen mesélt: „Nem vagyok társtalan, már csak azért sem, mert a technika korában élünk. Előfordult, hogy a faxomra este hét órakor Kantonból jött üzenet, fél nyolckor Washingtonból, s alig olvastuk el, érkezett egy Londonból is. Éppen itt volt nálunk egy barátom, aki el se akarta hinni, micsoda hírforgalom zajlik Karcagon egy kis lakásban.”[42]   

       A Barbaricum nevű provinciának kulturális fejedelme volt. Méghozzá olyan, aki nem bezárkózni akart akolmelegbe, hagyományba, hanem úgy beengedni a világot, hogy az megismerje és megszeresse a kunok földjét.

       Temetésén Jókai Anna arról beszélt, jó író sok van, de olyan, aki jó ember is, kevés. Kalász Márton pedig így búcsúztatta: „Körmendi Lajosban én magam, s tudom, mi sokan épp azt tiszteltük és csodáltuk, hogy kiemelkedve ebből a helyhez hű lelkületből, annak sugallata szerint persze: példává tudta tenni műveiben ezt a tájat, az egésszel való föltétlen azonosság-szintjét úgy megmutatni, hogy nyugattól a távoli rokon Ázsiáig tekintete befogta a világot – tükör szembeállítva tükörrel, így tudta megvalósítani, kiteljesíteni emberi és írói szándékát. S bármi nehézségbe ütközött is, tudata, öntudata kezdettől jó irányba késztette, hisz amint mondta: »A közösségre szükségem van. Az igazi közösség nem lehúz, hanem felemel.«”[43]

 

Felhasznált irodalom:

Antall István: A Barbaricum szelídsége. (Interjú Körmendi Lajossal) = Eső, 2001/1.

Bertha Zoltán: A József Attila Kör első füzetei. = Bertha Zoltán: A szellem jelzőfényei. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1988.

Bertha Zoltán: „Gyökerek fogják szívemet”. = Új Horizont, 2005/1.

Bertha Zoltán: Költői (Körmen)diárium. = Eső, 2000/2.

Elek György: „Mélyen gyökerezek ebben a tájban”. (Beszélgetés Körmendi Lajossal 1–3.) = Karcagi Hírmondó. 2004. november 5., 12., 19.

Elek Tibor: Sugárzó létöröm. = Elek Tibor: Fényben és árnyékban: Az irodalmi siker természetrajza. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004.

Elek Tibor: A tudás átadása. = Eső, 2004/3.

Fekete Marianna: Interjú Körmendi Lajossal. = Magyar Rádió Szolnoki Szerkesztősége, 2001. Archív.

Jenei Gyula: Életmű a történelem árnyékában. (Interjú Ember Máriával) = Eső, 2001/3-4.

Kalász Márton búcsúztató beszédéből. = A Magyar Írószövetség Tájékoztatója, 2005. január-február.

Kaló Béla: „Mindnyájam pokla – én”. = Karcag, 1999/1.

Kerekasztal beszélgetés a Telefax a Megváltónak című regényről. (A beszélgetés résztvevői Ekler Andrea, Elek Tibor, Nagy Gábor Papp Endre és Oláh János.) = Magyar Napló, 2003/9.

Kocsis Csaba: Bejgliumi kalandozásaim a kunok földjén. (Interjú Körmendi Lajossal) = Magyar Napló, 2003/9.

Kocsis Csaba: Elfelejtett szavak a krónikás tenyerén. = Bárka, 2005/1.

Kocsis Csaba: Elképzelt világok. = Új Holnap, 2004/1.

Németh István Péter: Kunkék éjek ölelése. =Napút, 2004/8.

Örsi Julianna: Ellenzéki szerepvállalás. (Interjú Körmendi Lajossal) = Kulcsemberek: Az egyén helye, szerepe a változó társadalomban. (szerk.: Örsi Julianna.) Túrkeve, 2002.

Rideg István: A Barbaricum-Magyarország látlelete = Rideg István: Alföld és irodalom. Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 1997.

Rideg István: Körmendi Lajos kistükre. = Szegedtől Szegedig (Antológia). Bába és Társa Kiadó, Szeged, 2001. 

Rideg István: Kunsági mikrokozmosz. = Magyar Napló, 2003/2.

Sarusi Mihály: Pusztafia Körmendi. = Sarusi Mihály: Petőfi: más. Szépírás Kiadó, Szolnok, 2002.

Szigeti Lajos Sándor: A szó még mindig tett. = Eső, 2002/3.

Szigeti Lajos Sándor: „Láttam Jézus Krisztust”. = Szigeti Lajos Sándor: Evangélium és esztétikum. Széphalom Könyvműhely, Bp. 1996.

Vasy Géza: Hiteles krónikák = Eső, 2000/1.

Vasy Géza: Rövidtörténetek új változatban. = Magyar Napló, 1998/2.

Vasy Géza: Versekhez közelítve. VII. = Forrás, 1993/3.

Végh Ferenc: Régiók, országos érvénnyel. = Magyar Napló, 1995/7.

Zalán Tibor: Nincs az istennek terve. = Élet és Irodalom, 2005. január 7.



[1] Zalán Tibor: Nincs az istennek terve. = Élet és irodalom, 2005/1. 13. o.

[2] Kortárs magyar írók lexikona 1959–1988. Szerk.: Fazekas István. Bp. 1989. 244-245. o.

[3] Örsi Julianna: Ellenzéki szerepvállalás. (Interjú Körmendi Lajossal) = Kulcsemberek: Az egyén helye, szerepe a változó társadalomban. (szerk.: Örsi Julianna.) Túrkeve, 2002. 100. o.

[4] Ezt a fejezetet a következő interjúk: Örsi idézett műve; Antall István: A Barbaracum szelídsége. (Interjú Körmendi Lajossal.) Eső, 2001/1. (Egy 2000-ben készült rádióinterjú írott változata.); Elek György: „Mélyen gyökerezek ebben a tájban. = Karcagi Hírmondó, 2004. november 5. – 12. – 19.; valamint a Körmendi Lajossal való személyes beszélgetéseim alapján állítottam össze.

[5] Örsi: i.m. 91. o.

[6] Sarusi Mihály: Pusztafia Körmendi. = Petőfi: más. Szépírás Kiadó, 2002. 121-122. o.

[7] Örsi: i. m. 93. o.

[8] Antall: i. m. 111. o.

[9] Uo. 113. o.

[10] Elek: i. m. 2004. november 5. 5. o.

[11] Örsi: i. m. 95. o.

[12] Később az írás a Boldog emberek című kötetben jelent meg.

[13] Idézve a Dátumversek című kötetből.

[14] Uo. 96. o.

[15] Uo. 96. o.

[16] Uo. 97. o.

[17] Uo. 97. o.

[18] Szigeti Lajos Sándor: A szó még mindig tett. = Eső, 2002/3. 103. o.

[19] Szigeti Lajos Sándor: „Láttam Jézus Krisztust”. = Evangélium és esztétikum. Széphalom Könyvműhely, Bp., 1996.  180. o.

[20] Uo..

[21] Uo. 179. o.

[22] Fekete Marianna: Interjú Körmendi Lajossal. = Magyar Rádió Szolnoki Szerkesztősége, 2001. Archív.

 

[23] Vasy Géza: Rövidtörténetek új változatban. = Magyar Napló, 1998/2, 47. o.

[24] Jenei Gyula: Életmű a történelem árnyékában. (Beszélgetés Ember Máriával.) = Eső, 2001, 3-4. 52. o.

[25] Uo.

[26] Bertha Zoltán: Költői (Körmen)diárium. = Eső, 2000/2. 73. o.

[27] Bertha Zoltán határozza meg így Körmendi költészetének jellemzőjét (Endrődi Szabó Ernőével, Fenyvesi Ottóéval, Géczi Jánoséval, Sziveri Jánoséval és Zalán Tiboréval együtt A József Attila Kör első füzetei című dolgozatában. = A szellem jelzőfényei, Magvető Könyvkiadó, 1988. 204. o.

[28] Szigeti: A szó még mindig tett. 108-109. o.

[29] Kerekasztal-beszélgetés a Telefax a Megváltónak című regényről. (Résztvevők: Elek Tibor, Nagy Gábor és Papp Endre; a beszélgetést Ekler Andrea vezette. = Magyar Napló, 2003/9. 29.

[30] Oláh János: Levélinterjú a szerzővel. = Magyar Napló, 2002/6. 13. o.

[31] Kocsis Csaba: Elképzelt világok. Körmendi Lajos „bejgliumi” állampolgárságáról. = Új holnap, 2004/tavasz. 87. o.

[32] Tóth Piroska: Utazzunk Bejgliumba! = Magyar Napló, 2002/6. 12. o.

[33] Kerekasztal-beszélgetés…: i. m. 30. o.

[34] Elek Tibor: Sugárzó létöröm. = Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza. Kalligram Kiadó, 2004. 132. o.

[35] Rideg: i. m. 289. o.

[36] Körmendi Lajos: Kalandozás a kazak irodalom történetében. = A puszta fiai..Barbaricum Könyvműhely, 1996. 59-60. o.

[37] Rideg: i. m. 289. o.

[38] Antall: i. m. 116. o.

[39] Uo. 115. o.

[40] Faragó Vilmos: „Nem e-világból való”. = Eső, 200/3. 5. o.

[41] Körmendi Lajos: Kisvárosban élni jó. Metro, 2004. október 5. 4. o.

[42] Antall:     110. o.

[43] Kalász Márton búcsúztató beszédéből. = A Magyar Írószövetség Tájékoztatója, 2005. január-február. 4. o.