A folyó születése

Időtlen idők óta pusztított már az aszály.
Kiégett a fű, kiszáradtak a fák,
elhullott állati tetemek bomlottak.
Forró szél süvített, és hatalmas
porfelhőket kergetett a végtelen pusztán.
Minden élőlény, ha volt még jártányi ereje,
elvándorolt a hegyek felé,
néha beleszimatoltak a levegőbe,
azt várták, megérzik a víz illatát.

Egyetlen hatalmas fa állt még
zöld lombkoronával a síkságon.
Az arasznyi repedésekkel ráncolt földön
léptek dobbantak.
Egy férfi közeledett a nagy fához.
Megállt előtte,
körbejárta,
aztán ütni kezdte a dobot,
himbálta magát,
néha valami morgásféle tört elő a torkából,
lépett egyet,
dobolt,
rövid, erőteljes kiáltást hallatott,
fordult,
lépett,
morgott,
dünnyögött,
dobolt,
forgott,
dobolt,
forgott,
dobolt,
forgott,
majd egy félelmetes,
torokhangú üvöltést küldött az ég felé,
s megállt.

Fojtott, delejes hangon szólalt meg.
Ó, Felső Világ Ura!
Ó, Vizek Ura!
Ó, Zöld Szín Ura!
Segíts!
A férfi lassan mozogni kezdett,
rá-rávert a dobra.
Segíts!
Lassan megfordult.
Ó, Felső Világ Ura!
Segíts!
Fordult egyet.
Legyen víz!
Segíts!
Legyen zöld!
Segíts!
Legyen fű!
Segíts!
Forgott.
Segíts!
Segíts!
Ó, Felső Világ Ura!
Föld megmozduljon!
Nagy fa kidőljön!

Törzse legyen a puszta folyója!
Ága legyen a síkság folyója!
Lombja legyen a folyók ártere!
Segíts!

Föld megmozdult.
Nagy fa kidőlt.
Törzse lett a Tisza.
Ága lett az Aranka,
a Maros,
ága lett a Körös,
ága lett a Zagyva,
a Sajó,
ága lett a Bodrog,
a Kraszna,
ága lett a Szamos...
Lombja lett a folyók ártere.
Lett víz.
Lett zöld.
Lett fű.
Lett sok élőlény.

Történelem

Sok ember jött a folyóhoz kelet felől.
Elcsigázott lovasok huppantak le a nyeregből,
a vízhez mentek,
ittak.
Jó volt a víz.
A fáradt lovak is a vízhez mentek,
ittak.
Jó volt a víz.
Szekerek értek a folyóhoz,
asszonyok, gyerekek szaladtak inni.
Jó volt a víz.
Az emberek mosolyogva vertek tábort:
jó a víz!
Nézték: van sok élőlény.
Van jó víz.
Van sok zöld.
Van kövér fű.
Itt jó lesz nekünk, mondták.
Este nagy tüzet raktak,
főzték a folyóból kifogott halat.
Fáradtan ültek,
némán nézték a felcsapó lángokat.
A végtelen pusztára gondoltak,
ahonnan jöttek.
Felpillantottak néha a csillagokra is,
fürkészték a jövőt.
Aztán megették a halat.
Jó itt a hal, mondták,
és hallgattak tovább.
Sok idő telt így el.

A folyó nem számolta az éveket.

Sok ember jött a folyóhoz kelet felől.
Foglyul ejtették vagy leölték azokat,
akiket ott találtak.
Az elcsigázott lovasok lehuppantak a nyeregből,
a vízhez mentek,
ittak.
Jó volt a víz.
A fáradt lovak is a vízhez mentek,
ittak.
Jó volt a víz.
Szekerek értek a folyóhoz,
asszonyok, gyerekek szaladtak inni.
Jó volt a víz.
Az emberek mosolyogva vertek tábort:
jó a víz!
Nézték: van sok élőlény.
Van jó víz.
Van sok zöld.
Van kövér fű.
Itt jó lesz nekünk, mondták.
Este nagy tüzet raktak,
főzték a folyóból kifogott halat.
Fáradtan ültek,
némán nézték a felcsapó lángokat.
A végtelen pusztára gondoltak,
ahonnan jöttek.
Felpillantottak néha a csillagokra is,
fürkészték a jövőt.
Aztán megették a halat.
Jó itt a hal, mondták,
és hallgattak tovább.
Sok idő telt így el.

A folyó nem számolta az éveket.

Sok ember jött a folyóhoz kelet felől.
Foglyul ejtették vagy leölték azokat,
akiket ott találtak.
Az elcsigázott lovasok lehuppantak a nyeregből,
a vízhez mentek,
ittak.
Jó volt a víz.
A fáradt lovak is a vízhez mentek,
ittak.
Jó volt a víz.
Szekerek értek a folyóhoz,
asszonyok, gyerekek szaladtak inni.
Jó volt a víz.
Az emberek mosolyogva vertek tábort:
jó a víz!
Nézték: van sok élőlény.
Van jó víz.
Van sok zöld.
Van kövér fű.
Itt jó lesz nekünk, mondták.
Este nagy tüzet raktak,
főzték a folyóból kifogott halat.
Fáradtan ültek,
némán nézték a felcsapó lángokat.
A végtelen pusztára gondoltak,
ahonnan jöttek.
Felpillantottak néha a csillagokra is,
fürkészték a jövőt...

A folyó nem számolta az éveket.

A folyó látogatása

A folyó szépnek látta
a föléje hajló fűzfákat,
a ragyogó napsütést,
az éjszaka csillagos palástját,
a virágzó fákat,
a dús mezőket,
a szorgalmas méheket,
a pillangókat,
a kérészeket,
a hangos madarakat,
a békákat,
a siklókat.
Szerette a szelet,
a felhőket,
az esőt,
a havat,
a távoli szántóföldeket,
a lovakat, teheneket, juhokat,
de különösen az embereket,
akiknek örömmel nyújtotta át
a legszebb
süllőket,
kecsegéket,
harcsákat,
csukákat,
pontyokat,
s közben szívesen hallgatta beszédjüket
a távolabbi városokról,
piacokról,
házakról,
boltokról,
templomokról.
A folyó nem számolta az éveket.

Addig-addig hallgatta az embereket,
hogy leküzdhetetlen kíváncsiság tört rá.
Szerette volna látni
azokat a távolabbi városokat
és az ott élőket,
ezért felkerekedett,
s elindult.
Nagyon tetszett neki a szántóföldek mértani rendje,
a falvak sok széles utcája,
a fehér falú házak,
az országutak keréknyomai,
a ligetek facsoportjai,
a nádasok,
a mocsarak,
az eldugott szigetek,
a ménesek,
a nyájak,
a pusztai kutak,
a kérődző villás szarvú marhák...
Ment, mendegélt a folyó,
s hamarosan egy kisvárosba ért.
Benézett a kertekbe,
házakba, a kocsmákba,
a boltba, az istállókba,
az ólakba,
a méhesekbe,
az iskolába,
s hamarosan a főtérre ért.
Rögtön meglátta a templomot:
áhítatos csöndben lépte át a küszöbét.
Megrendülten nézte a hatalmas,
kopár, fehér falakat,
majd így szólt a bent ülőkhöz:
Ez amaz én szerelmes népem,
a kiben én gyönyörködöm.