Lapszámok, 2005/1

A 20. század, ahogy Tabák Lajos megörökítette

Szarka Klára: Egy évszázados ember. Noran Kiadó, 2004

 

Tabák Lajos nemrég töltötte be százegyedik évét, vagyis azon kevesek egyike, akik tudatosan végigélték szinte az egész 20. századot. Sőt, ha elfogadjuk – és van rá ok, hogy elfogadjuk – azt a véleményt, amely szerint a „rövid” század csupán 1914-től 1990-ig tartott, mert ami azelőtt volt, az a 19., ami pedig utána, az már lényegében a 21. század, akkor elmondhatjuk, hogy a század Tabák Lajos szeme előtt zajlott. De nemcsak a szeme, hanem fényképezőgépének lencséje előtt is. Mégsem krónikása a századnak, hiszen nem a legnevezetesebb eseményeket, a kor legbefolyásosabb személyiségeit örökítette meg. Többet tett ennél: a fecsegő felszín helyett a hallgatag mélységet merevítette ki és őrizte meg az utókor számára. S mindezt úgy, hogy a mindennapok megmutatásával művészi alkotásokat hozott létre.

A fényképezés technikai fejlődése a múlt század elején lehetővé tette, hogy a beállított, merev műtermi fotózást fölváltsa a pillanatok megragadása, akár a szabadban is. Nagyobb fordulat volt ez a fotózásban, mint a plein air a festészetben. Lehetővé tette az élet hétköznapi mozzanatainak megörökítését.

Amikor Tabák Lajos 1927-ben komolyan foglalkozni kezdett a fényképezéssel, a technika már rendelkezésre állt. Benne pedig megvolt a szakmai tudás és a társadalmi érzékenység, az együttérzés a nyomorgókkal, a kisemmizettekkel, hogy létrejöjjön egy magasrendű, társadalmilag elkötelezett művészet.

Tabák Lajost mindig az ember érdekelte. Alig van jelentős képe, amelynek ne az ember állna a középpontjában.

„Nem követtem senkit, nem tekintek senkit a mesteremnek. Mentem a magam útján” – mondja a művész a Szarka Klárának adott mélyinterjújában. Ez volt a hosszabb és nehezebb út, de egyénibb, sajátságosabb is. Ám ő sem tudta kivonni magát a kor meghatározó művészeti irányzata, az expresszionizmus hatása alól. Kezdetben talán öntudatlanul, később, Kassák Lajos és köre hatására egyre tudatosabban dolgozott. A valóságot mutatja meg, anélkül, hogy meghamisítaná. Szokatlan képkivágásokkal, a nagyító alatt is alakítva hangsúlyaival, az egyediben keresi a különöst, és teret nyit az általános felé, jóllehet az általánosítást, a társadalmi konzekvenciák levonását a nézőre hagyja. Ehhez azonban olyan szellemi-esztétikai fogódzókat ad, amelyek szinte lehetetlenné teszik a félreértést. Lényegében – más szavakkal – ezt tartalmazza Kassák szociofotós hitvallása is: „Megjelentetésében nem absztrahál, hanem képpé realizál, a dolgokat nem egyedülvalóságukban, hanem a világgal való összefüggésükben láttatja, nem holt anyagot és bevégzett cselekményt, hanem az anyag karakterét s a dinamikus életet fotografálja.”

Jó darabig magányosan, elszigetelten dolgozott, egyedül járta végig a művésszé váláshoz vezető utat, ám szerencséjére – és tegyük hozzá, hogy a fotótörténet szerencséjére – társakat talált, rájött, hogy nincs egyedül, s egy egész művészeti irányzat alakító résztvevőjévé lett a Kassák Lajos Munka című lapja köré szerveződött fotókörben. A fölfedezés nyomán kitágult a látóköre, és megnövekedtek a lehetőségei is. Munkái eljutottak számos országba, s nevét nemcsak a fotóművészet berkeiben tartották számon, de nagy külhoni képeslapok olvasói is.

A szociofotó törvényszerűen forrott össze a haladó társadalmi mozgalmakkal, alkotásainak jórészt a baloldali sajtó adott teret. Tabák Lajos képei lazítottak, csupán azzal, hogy megmutatták egy elviselhetetlen társadalmi rend egyszerű hétköznapjait. Felrázni, felkavarni, megbotránkoztatni, csupán azzal, hogy a társadalmat szembesíti a botrányos viszonyokkal: ez volt a szociofotó célja. Nem öncélú polgárpukkasztás, hiszen azt a polgári társadalom nemcsak elviseli, de integrálni is képes, akár piacképessé is teszi, föltéve, ha csak a külsőségekre szorítkozik. A társadalom igazi kérdéseiről, a nyomorról, a kiszolgáltatottságról, a kizsákmányolásról szóló igaz és hatásos híradást azonban nem viseli el. Ezt bizonyítja annak a kevés tárlatnak a sorsa, amelyen Tabák Lajos képei szerepeltek vagy szerepelhettek volna. Kiállítás bezárása, képek elkobzása, letartóztatás volt a művek és a művész sorsa. A Bécsben, Pozsonyban, Kassán sikert aratott, még Budapesten is eltűrt kiállításra Szolnokon lecsapott a rendőrség. A fővárosinál ostobább mucsai hatalom nem jött rá, hogy a botránnyal a művek és a művészek presztízsét növeli.

Tabák Lajos végigjárta a század poklait: munkaszolgálat, hadifogság volt az osztályrésze, nemegyszer ólálkodott körülötte a halál. Erről beszél nagy megjelenítő erővel a könyvben, a Szarka Klárának adott interjúban.

A felszabadulás után nehezen „tért magához” a szociofotózás. Tabák Lajos 1948-ban tért haza a hadifogságból, sokan szétszéledtek a régi csapatból, elsodorta őket a történelem.

Nagyot változott a világ is. Tabák Lajos, eszméi megvalósulásának reményében, a munka, az építés bemutatásának szolgálatába állította művészetét. Olyan remek alkotások születtek ebben a korban, mint a Szerelők a magasban, a Kőművestanuló fiatalok vagy a Gyorsan épülő panelházak. És a művész megérte, hogy képei, az egykori szociofotók ismét időszerűvé váltak, szinte napi aktualitást kaptak, mint a Kolduló kislány, a Napszámos és a talán legismertebb, a Magánút. A szociofotó fölött nem járt el az idő, a társadalmi változások ismét időszerűvé tették. Tabák Lajosnak vannak követői, akik talán másként, de ugyanolyan céllal fotózzák például a pusztuló Ózdot, leépülő iparvárosaink leépülő társadalmát és embereit.

Ám nem csak ezért időszerű ismét a két világháború közötti szociofotó. Időszerű azért is, mert az új és konkrét tapasztalatokkal szerencséjükre már nem rendelkező nemzedékek számára a vitathatatlan tények bizonyító erejével mutatja meg egy elmúlt – de nem jelentéktelen társadalmi erők által idealizálni és rehabilitálni kívánt – korszak és társadalmi berendezkedés, a Horthy-rendszer igazi arcát. S ezzel segíti a történelmi tudat alakítását, tisztulását, a társadalom immunrendszerének erősítését.

Szarka Klára a Tabák Lajos-i életműnek maradandó emléket állított az Egy évszázados ember című könyvében. Összegyűjtötte a művész legjellemzőbb fotóit, és egy igazi mélyinterjúban világítja meg ennek a terjedelmében nem nagy, művészi értékében azonban fölmérhetetlenül gazdag életműnek a szubjektív és történelmi hátterét. Az interjú, amely a kötet nagyobbik részét megtölti, megkerülhetetlen forrása lesz nemcsak azoknak, akik a jövőben Tabák Lajos életművét kutatják, de azoknak is, akik a szociofotó, sőt a magyar fotóművészet történetéről akarnak fontos információkhoz jutni.

Szarka Klára Tabák Lajos életművének és a magyar szociofotózásnak avatott és tudós kutatója. Néhány éve a Z-füzetek könyvsorozatban Tabák Lajos Ezredvégi fotók című kötetéhez írott előszavában megelőlegezte, amit az Egy évszázados emberben valóra váltott. Tabák Lajos képvilága és a világ képei című, rövid, de tömörségében is rendkívül sokatmondó tanulmánya nem csupán értelmezi Tabák Lajos művészetének jelentőségét, de el is helyezi a fotóművészet egészében, miközben pontos és igaz meghatározását adja a szociofotó műfajának és az azt létrehozó társadalmi és művészi mozgalomnak.