Lapszámok, 2005/1

Új macskajáték

 

(Mrena Julianna: Kilenc élet, Fiatal írók Szövetsége –

Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2004)

 

„Az állatok kínzása, főleg a macskáké, a kora újkori Európában közkedvelt szórakozásnak számított”, mondja Róbert Darnton A nagy macskamészárlás című esszéjében, és bőséggel fel is sorolja a módozatokat: a jeu du chat, azaz macskajáték annyit tesz, mint feldobálni, aztán földhöz vágni a macskákat; a faire de chat és a Katzenmusik, azaz macskazene a kézről kézre adogatott és megtépett macskák fájdalmas vernyogása; a Courimaudok, azaz macskakergetők felgyújtott macskákat kergettek a párizsi utcákon; a nyári napforduló idején több tucat macskát varrtak zsákba, akasztottak fel vagy égettek meg ünnepélyes szertartásossággal a derék franciák; a londoni protestáns tömeg megborotvált, miseruhába öltöztetett és felakasztott egy „katolikus” macskát; a nyomdászlegények összefogdosták, majd szabályszerűen elítélték és kivégezték a macskákat; de ismeretes a macskák elevenen elásása és befalazása is – a macskajátékok behelyettesítő áldozatok vagy éppenséggel az emberpusztítás előjátékai.

Persze nem kell olyan messzire mennünk az időben, hogy elégetett vagy elásott macskákat találjunk: ahogy az – nemcsak Rakovszky Zsuzsa versében – manapság is gyakorta megtörténik, „gumiharisnyás lábán, a kezében / vödörrel, öregasszony alakjában a végzet” az őszi macskakölyköket élve temeti el, „minden rosszindulat nélkül, csak épp / saját szempontjait nézve, nem az övéket.” Vagy ott van a macskaimádó Szabó Lőrinc hagyatékban maradt, hátborzongatóan részletes, csak a nemrég megjelent Emlékezések és publicisztikai írások című kötetben publikált visszaemlékezése a gyerekkori rituális gyilkosságról: „A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt a macskát elevenen el kell égetni.” (De a macska, a macska elégett!) És ki ne emlékezne Hajnóczy, Spiró vagy éppen Bartis Attila rituálisan kegyetlen macskagyilkosságaira (Ki a macska?, Csirkefej, A séta).

A dorombolóan boszorkányos nevű Mrena Julianna (aki szintén szereti a macskákat) az övékéhez hasonló sokkhatással operál, amikor kötetnyitó szöveggé teszi meg a címadó verset – „Álmomban két macska voltam, / S játszottunk egymással híg halált; / Kamion elé lökdöstük ki egymást, / S nevettünk rajta hosszan, gurgulázva” – aztán felsorolja a személyes és tömeges (ember)halál változatos módozatait. A Karinthy-féle skizofrén embermacska úgy röhög rutinosan démoni kegyetlenkedésein, mint a boszorkányégető, lincselő tömeg. Kiúttalan öldöklés ez, és még csak nem is rituális, mert teljességgel értelmetlen. Mrenánál a „híg”, „közepes” halál voltaképpen csak játék, hiszen a sokéletű macska mindig volt és mindig lesz, míg világ a világ.

De hogyan lett ez a világ? Ki teremtette? Természetesen a macskák:

Mancsoznak pajkos vadállatok
Csillaghomokban hemperegnek
Paskolják rúgják s ami lehull
Ágyat vet szelíd tengereknek

(Genezis)

 

Így teremtődött, mintegy véletlenül, a mindenség. De hiába az „Útjára indul, ím, a lélek” emelkedettsége a teremtés-vers végén: ez a két „ pajkos vadállat” akár azonos is lehet azzal a két „döggel”, amely zabálva-böfögve, kénköveset szellentgetve, rusnyán, kövéren, „Istent vagy csodát nem gyanítva” rombol és röhög:

Két rossz bakmacskám van nekem
Semmire jók s hatalmasok,
Förtelmesek, ördögi rútak
Bársonytalpuk merő mocsok

(A fehér dög s a cirmos dög)

 

A macska isten, a macska ördög, a macska lusta, a macska élősködő, a macska gonosz, akár „meseország mosolygó zsarnoka”, a Csizmás Kandúr (Esti ima álomért). Még a krúdysan szomorú, adysan hőzöngő Vérkandúr is, aki halálra harapja a sétapálcás-lakkcipős sátánt (az „egykor volt istenek” gyilkosát), voltaképpen önmagát pusztítja el „a rőt pokol kilencedik körén”. A macska mindenekelőtt ragadozó: kényszere ugyan az öldöklés, de örömét is leli benne – és talán éppen ezért marad végül is földhözragadt, szárnyatlan állat, akiben, ha nem világteremtést játszik éppen, mégis él a magasság vágya: „Adhatnál nekem te mennybéli lásd kéklő hosszú szárnyat” (A Vérkandúr imája). A „mitikus nagy Vérkandúr” mellett felvonul a mindeneken uralkodó Leopárd-isten, a haldokló Oroszlán-nagyúr és a Tigris – kísértet-figurák, kísértetek egy mitikus univerzum létrehozására.

Ez a mindenség, bármilyen sötét is („Az én kabarémban kormos és sötét/ minden függöny s az összes sanzonok... / Az én kabarém nem tűr kabarét”, (Az én kabarém), mégis alapjában véve stilizált, mesterséges világ: nem templom, hanem színpad. A „kilenc élet” nem az áldozatot és a feltámadást jelenti, hanem azt a színészi gesztust, ahogy a vérbe fagyott szereplők elegánsan meghajolnak a mutatvány végén, hogy másnap újrakezdjék az egészet. Legyen bár szomorú vagy halálos – itt minden „dal”, „móka” (A Tigris szeme), szerenád, kuplé vagy ének, amelybe közben-közben játékosan és kihívóan illeszttetik bele egy-egy sor a klasszikusoktól, mintegy ezzel is hangsúlyozva, hogy már a nagy költészet is üres frázissá kopott.

Persze ebben maga a költő sem hisz, szerencsére. A kötet egyik legstilizáltabb („Hegyezd körmöd fullánkhegyesre / Nyelvedet vérvörösre fesd”), mégis legőszintébb és ugyanakkor egyik legszellemesebb versében, A múzsa invokációjában, kényes kérdésre tapint – a nő mint múzsa és a nő mint költő különbségére:

Halott vagy drágám s költőid élnek
Tenned kéne hát valamit
Felzabálnak ha nem vigyázol
Elszopogatják dalaid

 

Manna vagy nékik csokoládé
S omló hajad Pegazus-abrak
Költőidért ne szónokolj
Harapj harapj vagy ők harapnak

Ragadozó múzsa és követelőző, erőszakos ihlet: a költő, ha nő, nem hízelkedő, puha szobacicus, hanem fürge, fekete, akár az ördöggel is paktáló boszorkány-nőstény, aki a parfüm után a vér ízét is ismeri. Igaz, nem ilyennek képzelte „a szörnyű rendet” (Öt karom):

Az ösztönök. Az ördögök.
Hús és kenyér. A ragyogás.
Az angyalok. A víz s a tej.
A langyos, szürke-híg varázs.

 

Minden, mi él, összemosódik.
Búzakalász, csalánvetés.
Rigónak füttye keselyűszívben.
Szobádba ágy, ágyadba kés.

(Spleen)

 

Ez a kiábrándult tudatosságot is legyőző, asszonyosan ösztönös ellenállás teszi, hogy a Kilenc élet legerősebb szála nem a szerepjátszással megbékélő, a szerepben tetszelgő színpadi dal vagy a sanzon, hanem az elemi erejű, rituális ráolvasás:

nyúl nyúl nyulacska
fogam közt a csacska
húsa mint az érett málna
szőre mint a vatta
átívelek a patakon
veszett nagy futásban
karcsú bordáim helyén
egy-egy lángnyaláb van
súrolom a fák hegyét
a rügyük behorpad
zsákmányom ha nem félteném
megnyalnám a holdat
ecetízét érzem én
meggypiros nyelvem hegyén

(Szélnél sebesebben)

 

Micsoda ritmus, micsoda futás. Ez nem játék, ez több, ez komolyabb – mondhatnánk: vérre megy. Igaz, hogy (szándékosan vagy szándéktalanul) a vers további részén át-átüt még a mesterek hangja, de Mrena Julianna olyat tud, amit csak a tehetségek tudnak: meglepő, erős és izgalmas képeket alkotni. Nézzünk még néhányat: „Halált, mely aprócska kilenclyukú híd, / s én ide-oda osonok alatta” (Kilenc élet); „Rendszerint lágy tojás az étke / Feltöri s bentről meleg vér fröccsen / Kávéja: félelem sötétje / S nincsen cukor mi ezen segítsen” (Beteg beteg a szürke nőstény) „A négy égtájat megjelöli / Kerek szemüknek pillantása / Rálelnek egyszer csak a Napra / Odabökdösnek parazsába” (Genezis) „Ólmot öntesz, de fenyivákol. / Rózsát szakítsz, belédharap” (Spleen) „ elbomlik lassan képzelj reá penészt / a sarki lámpák fényénél na nézd / sárgásfehéren szemfoga fölragyog” (Négy agyar) „ostor pattogtat ló nyihog, / tenyerek csattognak, dibb-dobb, dobosok énekelnek, / és húst eszem, csibehúst, és húst / eszem, denevérhúst, bogár csattog a / fényben, lepke tapad a számra” (Első hold).

Az ember is ragadozó. Húst eszik, öl és élni akar. Mrena mitikus macskái, macskaemberei tudják ezt, és ha küllemükben-stílusukban nem is, de világnagy életösztönükben feltétlenül hasonlítanak Ted Hughes találékony, jót, rosszat egyaránt a maga használatára fordító szörnyetegére, a Varjúra. Mrena Julianna tényleg ismeri az állatokat. Ismeri a költészetet és ismeri a dalokat és sanzonokat – talán túlzottan is; ha az állatok és az ösztönök sugallatára inkább hallgatna, mint a reflektorfény és a színpad igézetére (a túlstilizált darabok is remekül mondható-dalolható, szellemes és biztosan sikeres versek), több lenne verseiben az elemi erő és kevesebb az imitáció. Persze nyilván a humor is kevesebb lenne, ami pedig költőnél ritka erény – és Mrenánál a humor és a fekete humor szervesen hozzátartozik a játékhoz: a Médea, Carmelita Montiel és Pilar Ternera-féle szívfájdalmas szerepverseket mindig ellensúlyozzák az olyan kupléviccek, mint az árulkodó című Szívedre szőr nőtt vagy a Szombat esti dal.

A macskákon kívül két nagy témája van Mrenának, de mindkettőt „macskaszempontból” nézi: az egyik Budapest (lokáljaival, kávéházaival, korzójával és jellegzetesen avítt, száz évvel ezelőtti hangulatával, amelyben persze, mint a Nyolc szeretőben, fel-felbukkannak mai karakterek is), a másik a szerelem, mégpedig a romantikus, mindent elsöprő, de ugyanakkor narcisztikus szenvedély, amely nem riad vissza semmilyen eszköztől: kézre áll nála a bűvölés-bájolás (Igéző), a nyílt felkínálkozás (Én annyi mindent mondanék magának, Díva), a kávéházi verekedés (Egy macska), sőt, még a gyilkosság is (A familiáris énekel, Médea utolsó éneke).

A kötet látszólag igen szigorúan megszerkesztett egység (kilenc ciklusban folyik a visszaszámlálás, minden ciklusban eggyel kevesebb verssel, mígnem elérünk az összes macskát jelképező két macskától az egy macskáig, a nyitóvers álom-jeleneteitől a jól eltalált záróvers keserűen kiábrándult megjegyzéséig: „Mire képes egy macska, drágám? Ne áltasd magad: semmire.”). A versekben összemosódnak emberek és állatok: a nők „nőstények”, a férfiak „kandúrok”, érezni tehát a versek belső összefüggéseit, ám mégis megkockáztatom: itt-ott egyenetlen a kötet anyaga, a már most is erőteljes eredeti hangot néhány versben elnyomja az erőltetett stilizálás, a dallam, a forma és a túl széles gesztusok csábítása. Fiatal költőknél (feltételezem, hogy régebbi, kamaszkori versek is belekerültek a válogatásba) és első köteteknél ez törvényszerű, és persze az olvasó, aki különben is ízlése szerint válogatja ki, mit talál soknak és mit telitalálatnak, úgyis csak arra fog emlékezni, ami izgalmasat és erőset ez az elhivatott tehetség máris letett az asztalra. (Fussunk csak végig még egyszer az itt idézett verssorokon!)

A dél piros papját („kilenc mély bók a nevének”) tipró, vérivó Weöres-féle Macska, Jékely Zoltán Ördögszerenádja vagy éppen a Macska-szerenádbéli „hajhászott kandúr vad vér-vallomása, / s a kacér nőstény álszűz nyögellése” szomszédságába, és Rakovszky Zsuzsa „üvöltő” macskái: a kandúrszemek „pokolbéli alagútból, / időkön túli mélyből közeledő vonat / zöld lámpái” (Triptihon) mellé most odatehetjük Mrena Julianna boszorkányos macska-verseit is – bár erősen kétlem, hogy ezek a „dögök”, ezek a fránya, hiú, éj-fia macskák értékelnék a költészetet.