Lapszámok, 2005/1

„Egész pohárból sunyító szilánk”

(Báthori Csaba: Üvegfilm. Kalligram, 2003)

 

Üvegfilm: egyszerre tökéletesen átlátszó és sokszínűen átlátszatlan, rögzített és mozgó, akár a robogó autóból a táj. Báthori Csaba a címadó, de a kötetbe be nem vett versében egymásra fényképez egy téli és tavaszi almafát; az ablakon tükröződő szem önmagát látja (Nyári éj); a száguldás lassúság, a mélység magasság (A lassúság) – ahogy „a fázist stoppolja” (Holtverseny), a hirtelen megnyíló fogalmi ablakban a költő rálát a dolgok belső természetére, de a következő pillanatban, akár az egymással érintkező sík üvegfilm-felületek közti vékony levegőrétegben az interferencia által keletkező színkép, a látvány rögtön irizálni kezd, és megint egybecsúszik a fogalommal.

„A hasonlat mozog, a hasonlat történik”, mondja Báthori Csaba mestere, Nemes Nagy Ágnes A költői képről írt hosszú esszéjében. „A hasonlat állandó eltolódás. Összefényképeznek benne két tárgyat, és az kétféle kontúrral, két fejjel, két hangulati felhővel jelenik meg (...) a hasonlat fényképlemezén, egymást félig-meddig átfedve, saját körvonaluktól eltolódva. Ez a szüntelen kétféleség vagy többféleség csalókán hat, a részek befolyásolják egymást, reflexszíneket gyújtanak ki egymáson, becsapják szemünket (...) széttartanak és összeolvadnak.” De Nemes Nagy a költőről beszélve nemcsak a fényképezés rögzített üveglemezét és az interferenciát hozza fel példaként, hanem a filmet is: „Az ő területe az a keskeny réteg, az a vékony köd, ami körülveszi a tárgyak azonosságának kontúrjait, az az ismeretelméleti párolgás, amely az elkülönültek egymásba való áttűnéseit rejti lehetőségként, mint egy univerzum méretű mozivászon.”

Nemes Nagy a modern vers erejét is ennek a – nevezzük akkor üvegfilm-effektusnak –rendkívül sűrű, sokfelé kapcsolódó, izgalmas hasonlatrendszernek, az „új lelki tényeknek” tulajdonítja. (Az Esti kérdés elemzésekor írja: „Ő, a költő, csak beledobja a hömpölygő mondatrendszerbe hasonlattömbjeit, amelyek mindegyike külön verset érdemelne, s továbbmegy. Többek közt ezt nevezzük modern hasonlattechnikának.”) Báthori Csaba Üvegfilmje éppen a rendkívüli sűrítésnek tulajdoníthatóan nem könnyű olvasmány, különösen kötetként, folyamatosan és egészében végigkövetve. A szöveg csak ismételt erőfeszítéssel és figyelemmel nyitható meg, de addigra már lassanként bele is ivódik az emlékezetbe. Báthori hosszú és szerteágazó műfordítói pályája során a legnagyobbak (Hölderlin, Rilke, Ted Hughes, Beckett, József Attila) műhelyében csiszolta ki hasonlíthatatlan, egyszerre axiomatikus és barokkos versbeszédét. „Kiléptünk a tükörből, s azt mondtuk: / Én vagyok a valóság, ő a látszat.” (Illeszkedés) Fegyelme és rímtechnikája, a lehető legnagyobb rendezettségre törekvő szöveg emelkedett egysége is a mesterek hagyománya – idézzük erről ismét Nemes Nagy Ágnest: „Hűvös hang, kemény gyeplőn tartott versmenet, a nagy súlyok emelésének majdnem fenyegető nyugalma: ilyen a légkörük.”

Báthori is súlyokat görget, súlyokat emel, személyes és egzisztenciális fájdalmak súlyát, életét és halálét. Versei a többszöri újraolvasások során egyre hatásosabbak: miután kibogozzuk és átgondoljuk a sűrű részleteket, kezd kibontakozni belőlük az egész kötetet egybefűző, tiszta és megszenvedett gondolati egység. Micsoda részletek, mennyi látvány, mennyi megfigyelés, az érzékleteknek milyen szenvedélyes gazdagsága! A sötétben aprókat rokkanó arcok, sűrű-gyapjas árnyékú fügefák, vasecset-árnyú ciprusok, robogó vonatablak-tükörben redősen zsúfolódó búzatáblák, kis lidércet lélegző, ágaskodó nyúl, galambpettyek, olajamőbák, csöpp szögecskék a bizsergő erekben, gömbölyű, lángszáraz egek, spirális zörejek, madarak rakétaszerű huzalmozgása, magasról látott piros postaláda falibélyege, pincék pokolfekete prémes sírkamrái, néma varjak gyümölcsei téli faágon, piacok hangloccsanásai a tevékeny emberek sűrűjében, habos fürdővíz megrokkanása, női testek dzsungel-anatómiája, hullám ágyakon ücsörgő reménytelen öregek, spirálban szállingózó zúzmara – a szem szinte „túltelik” (A lassúság), a költő és az olvasó érzékeinek „öt kanóca / lángban áll” (Hét rózsa).

A vers formai fegyelme, futásának visszafogott lendülete Báthorinál korántsem jelent tartalmi visszafogottságot: a költő a külvilág és a belvilág anatómiáját egyformán intenzív, szimatoló kíváncsisággal tapasztalja meg és írja le, és ebben igencsak különbözik újholdas mestereitől; nem technikájában, de, hogy is a legpontosabb: vegytanában inkább az anyag összetételében ajzottan kutakodó Szabó Lőrincre emlékeztet. Báthorinál mindennek íze, állaga, szaga van, a Nemes Nagy Ágnes által emlegetett „ismeretelméleti párolgás” számára szemmel-orral is érzékelhető, „a nemlét savai” éppúgy, mint „a szürkeség csípős, maró párái”; az ember nem isteni magasságból, hanem a test és az utca „sárfoltos giliszta alulnézetéből” „földibéka szagú nyirkaiból” látja a világot, váladékok, húgysavak, utcára száradt emberi és állati mocsok mélységéből. Báthori bátran szembenéz a lassú testi romlással, az öregedéssel, a „tüskés” tabukkal: idő múltával a bőr „tüskét lélegzik” és „csípdeső szilánkok” gyötrik a vért, a pórusokból „más vegyjelek rendjében szállnak el” az igyekvés „bomlástermékei”, a gőzök, savós szagok, és az „évek sava” után a szemmeder is iszaposabb, ahogy „csípős, maró kudarcok” gyülekeznek az emberben, sőt a vágyott és kívánt nőkből is „keser illatok”, gőzök és fanyar szellővonatok párolognak ébredés után – hiszen az alvás, a testek „éji erjedése” már a „földalatti fermentumok” rémületes fortyogását-bomlását előlegezi.

A testből lépten-nyomon előugrik a „váratlan állatember” (A párduc), és kíméletlenül szembesít igaz valónkkal. Ahogy a kötetborítón egymásra csúsztatott cím, úgy a borítóképnek választott egyszerre játékos, vicces, torz és rémisztő Klee-festmény is találó, hiszen Báthori, aki egyszerre vonzódik az anyaghoz és undorodik tőle, nem riad . vissza attól, hogy „szemérmetlenül szimatoljon” (Don Juan reggele) és „világgá kürtölje a funkciókat” (Szamárbőr), de ezt nemcsak komor-keserűn, de játékosan-ironikusan is megteszi (Tisztítóvíz, Napozás). Fényképlaboratóriumának üvegfilm-lemezein gyakran egymásba csúszik emelkedettség és alantasság, és meglepő képei, metaforái nemcsak találóak („gömbölyű, lángszáraz ég”, „kámfor-szeszélyek”, „behegedt hit”, „darázs-szerelem”), de gyakran groteszkek is („hájaska álom”, „nősténytág lefolyó”, az „artériák csörgő ártere”, „porhanyós homlok”, „rostélyos fülhajak”).(1)

Báthori a piacon (A Lehel) épp úgy szimatol, mint a templomban (Parti séta): keres valamit, mint a vérbeli vadászeb. De a vad nemesebb, hogysem utolérni lehessen: nyomot hagy, de maga talán nincs is. A hajsza sebessége (Profil, Sebességben) lenyűgöző, ebben a „mámoros túlvilágban” megszűnik a halál („a száguldás vitaminjaival / erősítettem magam a hanyatlás / rémálmai ellen”), holott az élő nem üldöző, hanem áldozat: csak egy helyben futhat, holtversenyben, mert önmaga és halála elől nem menekülhet. Ezért figyelmezteti magát a költő a lassúságra: a „pontatlan, gyorsuló lét” (A lassúság) ellenpontja a növényi intenzitású élet nyugalma, vagy a madarak „égi távot” bemérő, reflektálatlanul könnyed szárnycsapása (Parti séta). Báthori versnyelve is így működik: a képek, hasonlatok mámoros, gyorsuló halmozását meg-megtorpantó, axiomatikus kijelentések ellenpontozzák, a száguldás homályossá vált tájaiból elő-elővillan egy-egy megfellebbezhetetlen fénysugár. Hogy is mondta Nemes Nagy Ágnes a verset működtető erőkről? „Kijelentő mondatok, kis gnómák, érzelmi szuggesztió, egy-egy látvány félreérthetetlen érzékletessége – ez a vers lámparendszere.”

A költő lámparendszere a részleteket mutatja, de az egészre tör: a világ látomásain, jelenségein át a képpel meg nem fogható egységet keresi. A De Profudis című versből világosan kiderül, hogy a keresés: istenkeresés – pedig az anyag és a szenvedés mélységeiben, a tapasztalatok fájdalma nyomán kimondatik: „Én már viszolygok minden istentől” és „Isten, az ördög vak eszköze, elhullt”. Valami mégis fenntartja a beszélőt, „kitűzve a tátongó magasba” (A harmadikon) – hiszen mégis van bizonyosság: „Isten az, ha felismered, akit szeretsz.” Ahogy bizonyosság a szeretet, bizonyosság a költészet másvilága is – hiszen a költői kételkedés az üdvözülés legrögösebb, de legbiztosabb útja: „Amíg él a kétely, / beszél a végtelen” (Kérdések). Ami pedig ezt a hitetlen hitet illeti: rendkívül találó a kötet belső fülén található Báthori Csabáról készült fotó: a költő az imádkozás gesztusával simítgatja ajkát-szakállát, és egyszerre néz szkeptikusan kifelé meg elmélyülten befelé, miközben egyben le is zárja a saját száját a megszólalás elől. Megszólalás helyett a megszólításra vár.

„Ha anyától lettem, / mért halok hitetlen?”, teszi fel a mélységből a kérdést. Megvolt az egység, egykor, öntudatlan korunkban, még megvolt, de most már minden szúrós, fájdalmas szilánkokká esett szét. Az „egész pohárból sunyító szilánk” biztos tudata már nem hagyja nyugodni, nem hagyja hinni a felnőttet. A részletek vonzó-szúrós-fájós szilánkjaiból a versek által mégis-mégis összeáll megint a pohár, ha máshogy nem, rávetítés, ráfényképezés által. A kötet talán legfájdalmasabb, mégis leggyönyörűbb szövege éppen az az anya-vers, amely egymásra fényképezi a lét és a halál sötétjét. A sok szilánkos idézet után most teljes egészében idézem ezt a letisztult, végsőkig faragott, üvegtiszta verset:

Anyám

Eloldalog a negyven kilóra gyalult

test.

Mohák, nehéz kövek, hatalmas erdők
sűrűje a kórterem. Vízszintes csöndben
egy-egy függőleges tekintet.

Hibázzon rád a

halál egy páratlan pillanatban! Mondd...
Mondd, ha a léted csupa erdő, csupa árnyék, –
nem látszat-e a halál is?
Mondd, nem éltél-e örökké?

Kétség és egység, sűrűség és végső kiritkulás, magasra nézés a vízszintes világból – az Üvegfilm sűrű textúrája lassan, de biztosan beengedi magába az olvasói élményt, megteremti az új lelki tényeket. Amit a kötet versei meglátnak, az olvasó fogja ráfényképezni ezentúl a világra, és a megnyíló versek képeire rávetülhetnek az olvasó saját fényképei.

(1) Sokszor nehéz is elkülönböztetni a modern hasonlattechnikában a találót a groteszktől. Magát Nemes Nagy Ágnest is sikerült egyszer mentegetőzésre késztetni Lator Lászlónak, amikor rákérdezett egyik képére: „LL:”...arra kérem, magyarázza meg, mi az a „harántcsíkolt akarat”. NNÁ: Nehezet kérdez tőlem, annál is inkább, mert azt hiszem, hogy ezt a harántcsíkoltat én eltévesztettem. Nem az értelmét tévesztettem el, nem is a versbeli helyét, és eszem ágában sincs „kijavítani”. Hanem a szó közismertségi fokát tévesztettem el. Sok tudományos népszerűsítést olvasok, nem nagy hozzáértéssel, de nagy buzgalommal, sőt egzisztenciális izgalommal, biológiát, anatómiát, ezt, azt innen jön nekem, sőt már az iskolából jön nekem ez a szó, harántcsíkolt. Ott, ugye, megtanultuk, hogy az embernek kétféle izma van, a harántcsíkolt, amit akaratlagosan mozgathat, és a sima izom, mondjuk a szívizom, amit nem tud befolyásolni. Magamban, passzívan, együtt éltem ezzel a szóval, és azt gondoltam, berakhatom egy versbe, mert közismert. Hogy „harántcsíkolt az akarat”, ezzel azt kívántam mondani: tudatos az akarat, támaszkodj az akaratodra, mozgasd az akaratodat, ahogy a harántcsíkolt izmaidat tudod mozgatni. Aztán kiderült, hogy kevéssé közismert a szó, sokan megkérdezték tőlem, hogy mit jelent.” (Ekhnáton éjszakája. Lator László beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel, in: Domokos Mátyás – Lator László: Versekről, költőkkel, Szépirodalmi, Budapest, 1982. Az idézet pontos helyének megtalálásáért külön köszönet illeti Mesterházi Mónikát.)