Jankovics Marcell a szimbólumokról

– Tengernyi szöveg, munka látott már napvilágot a szimbólumokról, és a meghatározásával kapcsolatban is számos kísérlettel, elméleti megközelítéssel lehet találkozni. Hogyan tudjuk egyszerűen és kielégítően meghatározni, hogy mi is valójában a szimbólum?

– Legalacsonyabb szinten a jelzést találni, aminek egyértelműnek kell lennie. A jel közmegegyezésen alapszik, de még mindig egyértelmű. Ha azt mondom, varjú, annak a varjúra kell vonatkoznia, annak nem lehet mögöttes tartalma. De ha a varjú már szimbólum, úgy is mondhatnánk, hogy amennyiben kilépünk a nyelvi közegből, és tudom, hogy most egy szimbolikus közegben mozgunk, akkor a varjú szónak is millió értelme lesz, például odarendelődik melléje Kronosz, akinek a madara volt, illetőleg a kínai napistenség, mert abban a kultúrában neki volt a madara. A szimbólumok esetében a többértelműség a lényeg, de ezen belül egy nagyon szilárd és mással nem keverhető többértelműségről van szó. Egy szellemes szembeállítással találkoztam néhány évvel ezelőtt. A szimbólum az összetétel (görög szünbolon) szóval is fordítható. Tudjuk, hogy a régi görögök a megegyezés érdekében kettétörtek egy cserepet, és miután a cserépnek a törésfelülete hamisíthatatlan, ha összerakták a feleket, akkor cáfolhatatlanul jelezték a közösséget, az egyezést. A diabolon viszont, ami ennek bizonyos értelemben az ellentéte, ördögi, és értelemszerűen a szétesésnek a kifejezője. A szimbólum a rend mellett működik, „diabolikus” ellentéte pedig a káoszt eredményezi. Tehát a szimbolikus gondolkodásmódnak, szemben mondjuk a modern magánmitológiákkal, magánjelrendszerekkel, az a természete, hogy valamiféle összefüggő világképet szolgál, és semmiképpen sem az a feladata, hogy egyéni ötletekkel individualizálja a világot, és lebontsa azt. Ezért diabolikus a mi korunk.

– Valóban annyira kikezdhetetlenül egységes volt a régi szimbolikus világrend, vagy csak a mából nézve tűnik annak? Mennyire lehet romlásról, a szerves világkép teljes szétbomlásáról beszélni?

– Ez részint mennyiségi kérdés. A világ túl naggyá lett, túl sok szálon kötődnek a különböző kultúrák egymáshoz. A világ szükségszerűen globalizálódik, azonban nem tud megbirkózni a sokszínűségnek ezzel a szintjével. Minden kultúra, minden szimbólumrendszer védte önmagát, tehát halálos ellensége volt a másik szimbolikus rendszernek, persze ezek között ugyanakkor rendkívül nagy volt az átjárás. Miközben a régi szimbolikus rendszer lebontódik, nagyrészt az előzőekben mondottak miatt, aközben millió újabb és újabb szimbólumrendszer születik. Ilyen például manapság a számítógépek szimbólumrendszere. Vagy vegyünk egy másik példát. Elmegy a gyerek az iskolába, ő az óvodában még nagyon jól elvan, és akkor azt kezdik magyarázni neki, hogy az almát meg a körtét nem lehet összeadni, de két számot igen. Beletörik ebbe a váltásba. Nem jobb egy alma, mint egy szám? Mindenütt a legkülönbözőbb szimbólumrendszerekbe ütközünk, csak ezek már korlátozottak, a hagyományos meghatározásnak nem felelnek meg, valójában csak jelzések és jelek. Mint a mutató kéz, ami más, ha Isten keze, mintha mutatja, hogy merre van az illemhely. Ez a különbség.

– A régi korok embere milyen pontossággal tudta értelmezni az őt körülvevő szimbólummal teli világot?

– Erre nekem van egy példám a saját életemből. Én úgy ministráltam, hogy nem igazán tudtam, miről van szó, mert a latintudásom csak később érte el azt a szintet, hogy például meg tudjam feleltetni a Miatyánk magyar sorait azzal, ami a misén elhangzik. Mégis részt vettem benne, megtanultam a szöveget, viszonylag hibátlanul el tudtam végezni azokat a feladatokat, amelyek rám voltak bízva, tehát a kívülálló azt hihette, hogy én egy beavatott vagyok. Az „ismétlés a tudás anyja” alapon nem szükségszerűen a megértés a feltétele annak, hogy működjön egy rendszer. Az például, hogy a középkorban elindult a templomi falképfestészet, a ferenceseknek és a dominikánusoknak köszönhető. Prédikáló rendek lévén – hogy a hülye is megértse, miről beszéltek –, egyhajós templomokat építtettek, és telefestettették azokat, hogy gyakorlatilag mutogató ábraszerűségek segítségével értelmezhesse a közösség, amiről beszélnek. Egy lassan kialakuló és tökéletesedő folyamat volt, amíg a katolikus egyház elért a saját szellemi csúcsára vagy annak küszöbéig, nevezetesen a cluny-i reformig. Addig eltelt ezer év, azután még nagyon sok csiszoláson ment keresztül, és végül önmagát kezdte lebontani. Először a reformáció révén, majd pedig az ellenreformációnál jött egy lökés, és azóta folyamatosan bontja le magát, egyre kevésbé van funkciója ezeknek a tudnivalóknak. E folyamat mögött hasonló lebutulás működik, mint amikor a leggyengébb tanulóhoz igazodik a tanár, és a legjobb diák is ehhez a szinthez kezdi mérni magát. Mert az igaz, hogy nem mindent értettek régen se, de csinálták, benne voltak és igényük volt rá. Meg lehet például említeni a karácsonyi szalmát, hogy mi minden tartozott hozzá, amit a parasztember nem értett. Például azt az összefüggést, hogy a festményen azért nem jászolban fekszik a Kisjézus, hanem arany mandorlában, mert utóbbi arany sugarai révén a téli napfordulókor újjászülető Napra utal, miközben asszociálja a szalmát. Ő csak azt tudta, hogy hátha bejön a szentcsalád látogatóba, ezért le kell teríteni szalmát a ház padlójára. Ez a rendszer jól kitalált és jól működő volt, mert realista volt, hiszen a szimbólumrendszer a kozmoszt, a természetet, a társadalmi életet és a pszichológiai igényeket mind figyelembe veszi, ezért nincsenek benne hibák. Bármit talált ki az ember, az beleillett ebbe a rendszerbe. Ha például a rózsáról van szó, akkor látjuk, hogy latin neve rosa, a harmat ros és aurora pedig a hajnal. Ugye hajnalban harmatos a rózsa. Ez egy költői verssor, három, egy tőről származó szóval fejezhető ki, és mindmáig, ha egy rózsát el akar adni egy kertészeti tanácsadó, akkor harmatos rózsát mutat, és nem napfényben, mert akkor nem olyan szépek a színek.

– Milyen okok vagy törtvény szerűségek vezetnek egy szimbolikus rendszer széteséséhez?

– Mondjunk egy rendszeren belüli hivatkozást. Vége van a Halak korszakának. A keresztény szimbólumrendszernek módosulnia kellene. Mert amikor beléptünk a most véget érő rendszerbe, már az evangéliumokban benne vannak a hívószavak a halászokkal, a csodálatos halfogással és sok minden egyébbel. Benne van a Jelenések könyvében, hogy megjelenik a Napba öltözött asszony, a Szűz, vagyis az őszi napéjegyenlőség átment a Mérlegből a Szűzbe (még Vergilius is kénytelen úgy írni erről, mint fantasztikus jelenségről), másfelől a Bárány (a tavaszpont Kos csillagképe) meghal, és átadja a helyét a Halnak. Ez világosan mutatja, hogy ki volt jelölve az irány, hogy minek a mentén kell kitalálni ezt a kétezer évet. Ennek kitalálása tartott ezer évig, mint korábban utaltam rá. Ennek egyrészt vége van. Éppen ezért egyfelől van abban realizmus, hogy az egyház már nem igyekszik megújítani a szimbolikáját, másfelől a mai egyház nem fogadná el ezt a asztrologikus látásmódot. Mindig történnek paradigmaváltások, amelyek – nem véletlenül? – egy világkorszak végének és egy új világkorszak beköszöntének idejére esnek. Itt van a Vízöntő-kor, vagy más néven New Age, amihez például egy új informatikai forradalom kapcsolódik, ami átrendezi a gondolkodásunkat, többek között azzal, hogy a tízes számrendszerről át kellene állnunk a kettes számrendszerre. Belül is, nemcsak a használat szintjén. Ezek azok a jelenségek, melyek egyértelműen mállasztják a régi világrendet, a régi szimbólumrendszert. 1968-ban a II. Vatikáni zsinaton kitöröltek egy csomó szentet a naptárból, áttettek ünnepeket más időpontokba. Például Szent Benedeknek március 21-én a legendáriuma a böjttel kapcsolatos, hiszen ez a nap rendszerint nagyszombat legkorábbi időpontja. Pontosan erre hivatkozott az egyház, hogy azért kell Szent Benedek ünnepét áttenni egy másik időpontba, mert így nem lehet méltóképpen megünnepelni, tekintettel a böjtre. Igen ám, de akkor kidobhatjuk az ablakon a legendáit, a garamszentbenedeki oltáron látható oldalkép ennek következtében már értelmezhetetlen lesz egy nemzedék múlva, vagy esetleg csak tudományos szakmunkák alapján, és annak a mondatnak, hogy „Sándor, József, Benedek, zsákban hoznak meleget” többé nem lesz értelme, mert június 13-án természetes, hogy rendszerint meleg van. Tehát így gyengül meg egy szimbólumrendszer, ahogy a dolgok egymást gyengíteni kezdik.

– A szimbólumoknak, például Jungiánus megközelítésben, egyszerre van gyógyító és mértékadó szerepük, és utalnak a saját világban elfoglalt helyzetünkre, valamint evolúciós emlékeket őriznek, például az állatvilághoz fűződő viszonyunkról. Hogyan épülhetnek be a köznapi életbe a szimbólumok, és valóban hatással lehetnek-e az élet rendjére?

– Én azt mondom, minden, a beszéd, a gondolkodás, világképteremtés és a szimbólumalkotás képessége is benne van az állatokban. Az állatvilágban a természet ritmusához való megfelelés egyértelmű, például a holdciklushoz igazodnak, és ezek hosszú periódusokban is meghatározzák az életüket. Ennek alapján hozza meg a döntést az állat szervezete a párzásról vagy annak alapján kezd a magzat megmozdulni benne, és indul el az ellés. Ezek hihetetlen dolgok, azt jelenti, hogy be vagyunk kódolva ezekre. Elhangzik a Szentírás elején, hogy „Legyen világosság”. Már kovamoszat korunk óta a világosság után vágyunk, de amikor absztraháljuk a dolgot, akkor már megvilágosodásról beszélünk. Jézus vakokat tesz látóvá, ami számomra szimbolikus értelmű cselekedet, belső látást szereznek, megértik az igazságot. Ezek a dolgok gyönyörűen épülnek egymásra, úgyhogy én azt mondom, semmi mást nem kell tenni, csak engedni érvényesülni ezt a magasabb rendű rendet. Belső zavaraink abból keletkeznek, hogy a természet parancsainak szegülünk ellen, pedig azok már automatikus, egyébként szintén szimbolikus mozdulatainkban és reakcióinkban is megmutatkoznak, legyen szó példának okáért arról, ahogy a legtöbb kisgyerek zavarba jön, szinte teljesen azonos módon. Az isteni parancsok megegyeznek a természet törvényeivel. Számomra az, hogy „mint a mennyben, úgy a Földön is” egyértelmű utalás arra, hogy „a fizika, biológia, kémia az Én világom, alkalmazkodj hozzá, és akkor nem fogsz tévedni”.