Két részlet a szerző készülő, Hálóban című családregényéből.

1923-at írunk, s a kis Antoly Olga, aki nemrég töltötte be kilencedik életévét, a utolsó tanítási napot követő vasárnapon, meg se várva a végbizonyítványt, melyben úgyis csupa jó jegy ékeskedik, egyedül kel útra a nagyszüleihez – Salgótarjánba. A helységet múlt év januárjában nyilvánították várossá – addig nagyközség volt. A kislány azt kérte ajándékul a születésnapjára, hogy első osztályú vonatra váltsanak számára jegyet. Rettentő izgalomban teltek utolsó napjai, sőt éjszakái is: hol a rémület, hol a kitörő öröm kerítette hatalmába, amiért szülei elbocsátják őt erre a nagy útra egyedül. Legalábbis Olga szemében nagy utazások voltak ezek a Pest és Tarján közötti vonatozások, talán azért, mert Tarjánban minőségileg különbnek érezte az életét. Nyilvánvaló, hogy kilencéves fejjel ezt így nem fogalmazta meg, de Tarján jelentette számára a szabadságot. Mindaz, ami szorongatta, amitől a szíve fájt, Pesten maradt, a nógrádi városban viszont egy csapásra királykisasszony lett. Ráadásul, hogy izgalmai még inkább fokozódjanak, a ruhája se volt még meg az este, vagyis nem arról van szó, hogy ne lett volna miben útra kelnie, de Olga feltétlen új ruhában akart vonatra szállni. Anyus pedig soha nem készül el idejében semmivel. Isteni szerencse, reggel mégis arra ébredhetett, hogy új horgolt csipkeruhája ott várakozik a szék karfáján. Kiugrott az ágyból, hogy megérinthesse, itt van, készen van, fölveheti! Áhítattal nyúlt a pezsgőszínű matéria felé, melyet nagyon szorgos kezek horgoltak a vékonyszálú bukléfonalból. Melegség öntötte el szívét anyja iránt, de abban a pillanatban fölharsant öccse hisztériázó bömbölése. Nem tudta, hogy szereti vagy utálja a testvérét, csak azt tudta, hogy Tarjánban ettől is megszabadul. Nagyanyja nem tűri meg Bandit. A kölök nem csak most, négyévesen bömböl, ha kell, ha nem, akkor is ilyen akaratos volt, mikor Anyus féléves csecsemőként levitte Nagymamáékhoz, mert vissza szeretett volna menni dolgozni a postára. Bandi folyamatosan bőgött huszonnégy órát, úgyhogy ment a távirat: „Vidd haza a fiadat, nem vállalom!” Olga belebújt a ruhába, és kiszaladt benne mezítláb a tükör elé az előszobába. A két puffos új s a loknis szoknya bájos kisasszonyt varázsolt elébe, s örömében szívesen átölelte volna az anyját. Csakhogy Anyus megint Bandival volt elfoglalva, épp kakaót öntött neki, s mikor Olgának kiszólt a konyhaajtón, hogy jöjjön reggelizni, kislánya mordan azt válaszolta, hogy nem tud enni, nem éhes. Még egyszer megpenderült a tükör előtt, megbabonázva figyelte a szoknyája játékát, ahogy levegőbe emelkedik, majd alámerül, s visszaszaladt a szobába, hogy a zsebpénzéből titkon vásárolt hajcsattocskáit elrejtse a csomagja aljára. Úgyse úszhatja meg, hogy Anyus hajába kösse a masnit! Majd Tarjánban átcseréli őket.

Végre kint voltak a pályaudvaron. Az egész család. Persze Bandi is. Anyus felvette a kosztümjét a meleg dacára, sőt kalapot is tett a fejére, Apus a hivatalba járó öltönyében jött, szóval megadták a módját. Az elválás előtti pillanatokban elérzékenyülve megnézte őket magának. Apus kezében ott ne maradjon a kis hercig bőrönd, amit szintén a születésnapjára kapott! Megvan az első osztály! Nahát, micsoda régimódi vagon! Nincs folyosó a kupék előtt, hanem minden kupéba a peronról lehet belépni, vagyis a fülkék a szabadba nyílnak. Anyus aggályoskodni kezd, hogy milyen veszélyes ilyen vonattal utazni és szálljon inkább mégis a másodosztályra, de hát az nem létezik! Neki éppen ez tetszik! Ez olyan – úri! Ez olyan – felnőttes! Apus kinyitja az ajtót, s bizonytalankodva fellép az első lépcsőre, lánya azonban eldönti a kérdést, angolna-ügyességgel átbújik a hóna alatt, és az ülésre vetődik. Áhítattal simogatja az ülés zöld bársony plüsshuzatát, s érzi, hogy a ruhája nagyon is illik hozzá. A kupé még teljesen üres volt. Apus végül is utánajött, és a csomagtartóba lendítette a bőröndjét. Olgának hirtelen eszébe jutott, hogy meg se csókolta búcsúzásképpen az anyját, de ekkor valami borzasztó dolog történt. A peronon, Anyus mellett, megjelent két zsidó férfi meg egy nő, s ahogy fölléptek a lépcsőre – épp ide készültek beülni, ahova ő már betelepedett! – Anyus arca földerült, szóba elegyedett velük, sőt az asszony gondjaira bízta őt. Őt, egy kövér zsidó nőre! A két férfi is elég kövér volt, mi tagadás. Érezte, ahogy elvörösödik az egész feje a kínos és kétségbeejtő gondolattól, hogy mivé lesz az ő álmaiban dédelgetett, első osztályú vasúti kocsin lezajló tarjáni útja. A két férfi vele szemben teljesen elterpeszkedett, láthatóan otthonosan érezték magukat, a nő pedig őmellette igyekezett minél nagyobb helyet a magáénak tudni, de ő rá se nézett. Feltérdelt az ülésre, hogy kihajolva az ablakon, segítségül hívja a szüleit – bár tudta, hogy ezen a helyzeten már senki sem segíthet. Előbb apja szemébe kapaszkodott, akinek éppúgy, mint a lányának, fejébe szökött a vér a dühtől, majd anyja tekintetét kereste, de abban együttérzés helyett gúnyt talált. Ez az arc incselkedve és gunyorosan nevetett, ez az arc azt mondta: „Na, ezt megérdemelted!” Olgát annyira szíven ütötte az anyai részvétlenség, hogy mérgében nyelvet öltött rá. Ott térdelt a kilencéves Antoly Olga horgolt ruhácskájában a bársonyülésen, arcát belemártva a peron légterébe, s csak akkor ébredt rá, hogy mit művel, amikor a hosszú sípszóra a vonat elindult, s ő visszahúzta a nyelvét. Lezöttyent az ülésre, és kitépte hajából a masnit. Kicsit tűnődött, mit csináljon,vele, aztán úgy döntött, hogy leteszi az ülésre, a zsidónő mellé. Hogy valami mégis elválassza őket. Zavarban volt. Még soha nem látott közelről zsidót. A masnit bámulta, mely csodálatosképpen ugyanolyan színű volt, mint a ruhája. „Milyen finom... milyen ügyes Anyus, hogy pont ilyet talált...” Az útitársai ügyet se vetettek rá, a férfiak újságot olvastak, az asszony meg regényt. Szerette volna megtudni, ugyan mi lehet a címe. De ahhoz meg kellene szólítania. Kínosnak érezte a csöndet. Lassan rájuk emelte a szemét, és sorra szemügyre vette őket. Ahhoz, hogy az asszonyt is megnézhesse magának, egészen feléje kellett, hogy forduljon. Most már teljesen fölbátorodott, sőt kifejezetten arcátlanul vizslatta, mit találhatna kivetnivalót a zsidónőn. Végül is úgy döntött, hogy „jó sok aranya lehet, ha az utazáshoz így kidekorálta magát”. A könyv borítóját azonban sehogy se sikerült meglesni. Mikor aztán az egyik férfi cigarettatárcát vett elő, mely természetesen szintén aranyból volt, s megkérdezte őt, zavarja-e, ha rágyújt, s ő hozzájárulásképpen megrázta a fejét, úgy vélte, most már tényleg mindent tud róluk, és hogy deklarálja tőlük különböző voltát, ismét feltérdelt az ülésre, szorosan az ablakhoz húzódott, és a semmibe bámult. Nézte meredten a tájat, mely nem volt valami különös, amúgy is ezerszer látta már. „Ezek a zsidók kitúrtak az első osztályról... milyen szépnek képzeltem... elvették tőlem... igaza van a pesti Nagyapusnak, mindent elvesznek... s Anyus mégis az ő pártjukon áll...” Olga szenvedni igyekezett, megpróbálta minél mélyebben átélni a csapást, ami érte. Végül belefáradt, elméje előrenyargalt, előre, Salgótarjánba, s már inkább az érdekelte, vajon melyik nagyszülője várja. Remélte, hogy Nagyanya... Már látta a Tarjánt övező hegyeket. Hát így sikerült az ő első önálló utazása! Alaposan szemügyre vette az anyja szerint túl veszélyes kupéajtót. Ha kinyitná és kilibbenne rajta... Vajon sajnálnák-e ezek a zsidók? Hirtelen eszébe jutott a masnija. Bűbájosan odafordult útitársnőjéhez:

– Kedves asszonyom, nem tudom, milyen néninek szólíthatom... visszatenné a hajamba a masnit? – s készségesen a kövér zsidó asszony közelébe húzódott, hogy az minél kényelmesebben az eredeti állapotába visszarendezhesse a frizuráját.

– Róth Ignácné vagyok aranyom, Olgi néninek szólíts. Szívesen rendbe hozom a hajadat! Ugye, várnak a pályaudvaron? – ezzel az idegen hölgy minden ügyességét latba vetve a masni megformálásával kezdett bíbelődni.

– Várnak! – felelte a kislány, s hangja már nem volt olyan negédes, mint az elébb. Felbőszítette, hogy egy zsidónőt úgy hívhatnak, ahogy őt. „Ez miként lehetséges?”

Nagyanya állt ott. Fenséges alak. Az állomás a Monarchia szokványos középületi stílusában épült, Olga szeme régi ismerősként üdvözölte. Ahogy Nagyanya fekete trotőr-kosztümjét is, s fején a malomkerék kalapot. Mindig ebben a viseletben jár ki a városba. A ruha lehet már közel harmincesztendős, második esküvőjére kapta, a második urától. Karján a csinos kosár üres volt. Mikor meglátta, hogy unokája az első osztályról száll ki, elhúzta máskor szigorú vonalban záródó száját.

– Látom, anyád megint pazarolni. Hiába mondani: spórolni, spórolni! – mondta üdvözlés helyett a nyakába csimpaszkodó kislánynak.

– Ne haragudj rá! Én vagyok az oka! – vette védelmébe Olga az anyját. – Nagyon megbántam! Ha tudnád, mit kellett kiállják! – És körülnézett. Útitársai most haladtak el mellette. A férfiak megemelték a kalapjukat, a hölgy fejbiccentéssel köszönt el tőle. Mikor hallótávolságon túljutottak, Olga sisteregni kezdett:

– Ezekkel a piszkos zsidókkal voltam összezárva! Úgy szenvedtem! – s a kislány felnőttesen a levegőbe lendítette a karját.

– Nono, ostobaság beszélni! Kár menni pesti nagypapához. Ott tanulni ostobaság. Tarjáni nagypapának nem beszélni. Ha nem akarni haddelhadd. Buta gyermekfő, buta, buta. – Kicsit az unokája hátára csapott, jelzésképpen, hogy induljanak végre.

Olga le volt forrázva. Nem ilyen fogadtatásra számított. Nagyanya és ő egymás bizalmasai. Van, hogy órákon át mesélnek egymásnak. Olgát mulattatja, hogy nagyanyja nem beszél jól magyarul. Fölajánlotta, hogy megtanítja, de Nagyanya visszautasította. Azt mondta, elég neki ennyi.

Szó nélkül mentek egymás mellett, végig a Fő utcán. Olga néha arra gondolt, talán legjobb lenne, ha visszamenne Pestre. A bőröndje is nehéz volt. Nagyanya nem cipelte. Köszöntötte a hegyeket két oldalt, melyek a várost övezték. Pesti lány lévén, csak csodálta őket, de nem vágyott közéjük. Salgótarján furcsa város. Egyutcás, szalagtelkes útifaluként fejlődött. A városok általában hosszú történeti folyamatok során jönnek létre, Tarján ezzel szemben rövid idő, mintegy fél évszázad alatt keletkezett. A kapitalista ipar érdekei azt kívánták, hogy egységes város helyett több különböző színvonalú városrész szülessen. A bányai, az acélgyári, a vasöntödei stb. városrészek Salgótarjánt, a falumagot érintetlenül hagyva, a település szélein kezdtek kialakulni az üzemek pillanatnyi érdekei, építési elvei szerint. A községtől északkeletre az acélgyár, nyugati és déli részein a bánya, az üveggyár és vasöntöde képezte azt a két pólust, melynek vonzásában a tarjániak éltek. A kolóniák építése 1868 után indult meg, a munkásság részaránya a századforduló Magyarországán Salgótarjánban volt a legmagasabb, 73 százalék az összlakosságon belül. A kereskedelem a korlátlan lehetőségek hazájának, azaz a „kis Californiának” tekintette Salgótarjánt, és a kereskedőcsaládok nevéhez fűződik a község főútvonalának „Patyomkin”-városszerű kiépítése. A parasztoktól megvásárolt telkeken építették fel az első kereskedőházakat. A birtokos parasztság beltelkeinek helyén épült fel tehát az új város.

A szép júniusi napon, délidőben, kiálltak a kereskedők a boltjaik elé, élvezték a napfényt, és diskuráltak. Olga számtalanszor elment már ezen az úton életében oda s vissza a pályaudvar és az Acélgyári úti ház között, de eddig még soha nem jutott az eszébe, hogy „ezek itt mind zsidók” – amit pedig a pesti nagypapustól számtalanszor hallhatott. „Vagy majdnem mind.” Rosenberg Ignác bazáros, Kohn Miksa vegyeskereskedés, Gertman Manó és Lőnyi Izidor vegyeskereskedés és bútorkereskedés, Heksch Ignác ékszerész, és tessék, ez meg a Schwarz Hermann kávéháza... „Csak igaza van a pesti Nagyapusnak!” Noha vasárnap volt, valamennyien nyitva tartottak. A kereskedők mintegy fele vallásos volt, és a szombatot ünnepelte, a másik fele szolidáris volt, s ők sem nyitottak ki szombaton. Ahogy elhaladnak előttük, sorra megemelik a kalapjukat Nagyanyának, már amelyiken van kalap, mert nincs mindegyiken, azok csak biccentenek Nagyanya felé, ő pedig szívélyesen visszaköszön, úgy látszik, mindegyiket ismeri. Végül betérnek Schück Adolf rőfös üzletébe.

– Venni fehérneműanyag – adja meg a magyarázatot Nagyanya. Megtanulni varrás. Lánynak mindig elfoglaltság. Kevesebb buta gondolat és sok szép fehérnemű, meg hálóing.

Olga csak kicsit hökken meg. Jól ismeri a nagyanyai elveket. „Egy asszony” – ezt sűrűn elmondja -, „mindig kell csinálni valami. Ha nincs micsinálni, a kőtőjét kötni ki és be.” Olga röpke duzzogás után beleveti magát az anyagválogatásba. Felvillanyozza a gondolat, hogy saját magának fehérneműket varrhat...! Az anyagokat bepakolják a kosárba, a rőfös hiába ajánlgatja, hogy majd hazaküldi. És egy csapásra visszatér a jókedve. Legszívesebben körülugrálná ezt a gyönyörű asszonyt, aki a nagyanyja.

*

Apus, ha emeltek a fizetésén, vagy jutalmat kapott, elvitte vacsorázni a feleségét. Nem mentek messzire, a házuk szomszédságában volt a Makrapipa vendéglő, oda beültek. Népszerű étterem volt, házias kosztja, jó bora volt, és kellemes társaság látogatta. Egy alkalommal nagy szenzációként a zuglói Makrapipában vendégeskedett egy híres váci kocsmatulajdonos, és mindazokat, akik aznap jelen voltak, meghívta Vácra egy marhapörköltre. Apus már vasárnap vonatra ült, hogy megy Vácra – aznap a fiútestvérei nélküle mentek a focimeccsre –, és nem búsult túlságosan azért sem, hogy Anyus nem tartott vele. Valami különöset várt ettől az úttól. Vácott azonban megfeledkezett az előérzetéről, oly remekül érezte magát, s oly nagy barátok lettek a kocsmárossal. Igazán rózsás kedvében volt, amikor estefelé újra vonatra ült. Nem fülkés, hanem afféle egybeszabott fapados kocsiba szállt, minden négy üléshez egy lehajtható asztalka tartozott. S ezen az asztalkán egyszer csak kiterítve feküdt egy térkép. Nem igazi térkép volt, csak amolyan kézzel rajzolt. Pócsmegyer üdülőtelepének, Suránynak volt a helyszínrajza, helyrajzi számok alapján való területbeosztása. Rengeteg pici kocka számokkal sűrűn teleírva. Endre a pauszpapíron nem túl sok mindent tudott elolvasni, csak az évszámot: „1931”, meg, hogy „Faragó és Hajnal” mérnöki irodája.

– Mi volna ez? – kérdi barátkozó hangulatban Antoly Endre.

– Telekvásárlási lehetőség, olcsón, akár részletre is – felel az útitárs, és bemutatkozik, hogy ő az egyik mérnök.

– És hol lennének ezek a telkek? – firtatja Endre, és már bizonyos benne, hogy ez a találkozás az, amit előre érzett.

– Surányban, itt szemben – hangzik a válasz –, s kicsit ugrató hangnemben folytatja a mérnök, hiszen nem nehéz kitalálni Endréről, hogy ivott. – Itt helyben is leköthet egyet, uram.

Endre kinézett az ablakon, s látta, hogy a vonat Felsőgödön áll, a megállóban.

– Tehát pontosan itt szemben? – Endre meresztgette a szemét, de semmit nem látott, ami bármivel szemben lehetne.

– Itt leszáll, lesétál a Nagydunához, s átkel a réven. Ott vannak a telkek a szigeten. Surányi István földbirtokos bízta meg az irodánkat, hogy parcellázzuk fel a birtokát. Belefulladt a nagyfia a Dunába. Tájára sem akar jönni többet a vidéknek.

– Hm... Éppenséggel nekem is lesz nagyfiam... – tűnődik el Endre. A vonat még mindig áll. Bandira gondolt, s Bandit látja, s a fiú elé hirtelen egy ködfüggöny vágódik le, és eltakarja előle. Endre szíve összeszorul az aggodalomtól, maga sem érti. A vonat nagyot rándulva megindul, Endre szemét váratlanul elönti a könny – az alkoholt fogyasztott ember hipp-hopp elérzékenyül –, s hogy a mérnök ne lássa, kibámul a Duna felé az ablakon. Élesen kirajzolódnak a pilisi hegyek, túl a szigeten, mintha kínálkoznának. „Hegyek... a hegyek nagyon hiányoznak Pesten, mióta Salgótarjánból eljöttem...”

– Csak nem a szerencsétlen fiú sorsa indította meg? – csodálkozik Endre érzelmi viharán a mérnök.

– Erdő van? – kérdezi Endre, s nem méltatja feleletre az okvetetlenkedő kérdést. A mérnök a ceruzája hegyét egy krikszkraksz mellé lenyomja:

– Itt kezdődik a községi erdő. A sziget kellős közepén.

Endre a mutatóujját odaszorítja az erdőnek nevezett üres térség mellé.

– Ezt a telket szeretném – és előveszi a pénztárcáját, hogy az első részletet nyomban odaadja.

A telekvásárlás lázba hozta az egész családot. Alig várták, csak múlna már a tavasz, hogy birtokba vehessék. Mint egy új földrész fölfedezői, úgy érkeztek a helyszínre, s örültek a kivénhedt szőlőtőkéknek s alatta a futóhomoknak. Bizonyosak voltak felőle, hogy új korszak köszöntött az életükbe.