Lapszámok, 2004/4 RÓZSA

„Cipeljük a gyerekkori fákat...”

(Filip Tamás: A harmadik szem. Ráció Kiadó, Budapest, 2003)

 

Negyedik kötetével jelentkezett Filip Tamás. Az 1960-as születésű, jogász végzettségű, külön utakon járó Filip csaknem két évtizede van jelen az irodalomban: első könyvét még 1986-ban adta ki (Fékezett habzás) s ezt csak tizenkét év múlva kötette a Függőhíd. Azóta sűrűbben jelentkezik: az Amin most utazol 2001-ben, az új gyűjtemény, A harmadik szem pedig tavaly látott napvilágot.

Az eddigi recepció kiemelte Filip depoetizált versbeszédét, a „magánhasználatra” kikísérletezett lírai megszólalásmódot (Ferencz Győző), hangsúlyozta a költő „szikár, pontos, pátoszmentes”, következetesen épített versnyelvét (Szentmártoni János). Megértően interpretálta az alkotó „felvevőképes, fényérzékeny”, „terhelhető” költészetét (Lackfi János), amelyben „az egyetlen lehetőség a szemlélődés általi létmegértés, a világnak mint (vers)egésznek az olvasása és írása” (Simon Ferenc). Volt kritikus, aki Filip harmadik kötetét a „poétikai identitáskeresés” állomásának látta (Bedecs László), míg mások elismerően szóltak a „köznapi és a váratlan között” feszültséget teremtő nyelvről (Prágai Tamás), illetve a „gondolat és a képírás szerves ötvözetét” (Kovács István) közvetítő lírai világról.

Filip Tamás új munkája talányos címének megfejtéséhez a hátsó borító Várkonyi Nándor-idézete a kulcs: „A tobozmirigy az egész agyvelő ideális középponti szerve, mert minden irányból mérve az aranymetszésponton fekszik... A két rendes szem fölött, a homlok tetején volt, vagyis tulajdonképpen fölfelé nézett... Be kell látnunk, hogy ha a nagy agyvelő, az értelem elnyomta, tobozmiriggyé sorvasztotta a homlokszemet, csak azért történhetett, mert alkatunk erre is predesztinálva volt... A harmadik szemet, a belső látás képességét csenevész formában bírja a mai, negyedkori ember is, mindegyikünknél más mértékben van meg...” Filip eszerint a Várkonyi-citátumot mint külső kontextust vonatkoztatja szövegeire, egyben irányítja a befogadó olvasását. Azaz értelmezési lehetőséget kínál, midőn azt sugallja: az említett belső látás képességével kíván alkotni, úgy látni és láttatni, ahogy ama fölfelé néző (istenkereső?) szem láthatott. Teszi ezt Filip anélkül, hogy a korábbi munkáiban kiküzdött poétikai eredményeit feladná, sőt inkább elmélyíti azokat, mondhatnánk: szervesen tovább építi őket.

A harmadik szemnégy egységben (Ostromlott állapot, Hogy ne féljenek, Víz, hal, remény, Az, amit soha?) százharminckét verset kínál. Ezek között néhány soros műveket és testesebb textusokat egyaránt találunk. Az önálló költemények között ciklusokat is lelünk: a Sziklakert, a Tizenhárom kavics mindenhonnan, a Nyolc kavics egyenként címezett, míg a Széttaposott medúzák számozott strófákat tartalmaz.

A harmadik szembeszélője józanul, ám nem kevés szubjektivitással méri fel helyzetét a világban, leltározva a számára kínálkozó emberi-tárgyi kontextusokat. A lírai én mértéktartó eleganciával veszi szemügyre a kínálkozó látványokat, eseményeket, emlékeket, s fűz hozzájuk reflexiókat. A szövegek túlnyomó részében megőrzi kívülállóságát, azonban a gyerekkoridézés, nosztalgiázás nélkül, a könyv egyik fő szólamává válik. (Hozzám éppen ezek, az Az, amit soha? című egységben szereplő apaversek állnak legközelebb). Filip hangja itt a legszemélyesebb, ugyanakkor nem adja fel a versalakítás csak rá jellemző metódusait. Költeményei gyakran hangsúlyozottan hétköznapi anyagból építkeznek, azonban egy-egy lírai pillanat „megemeli” az egyébként banális valóságot (Utcarészletek, Szoba, Last minute).

Filip Tamás verseinek többségét valami alig megfogható szomorúság lengi át. Ez azonban nem egyfajta ezredvégi spleen vagy melankolikus önsajnálat. Nem eredeztethető az életrajz felől sem. (Ismeretes – miként a kritika többször emlegette –, hogy a költő „civilben” jogász. A harmadik szemben csak egy-két nyelvi mozzanat utal erre: „És váratlanul lemerült az akku, / mikor indulnom kéne a tárgyalásra” [Ostromállapot]; „Talán egy túl későn érkezett levél, / talán egy hosszú pert lezáró furcsa ítélet?” [Képregény] stb.). Az említett rosszkedv mintha a maga körül tapasztalt erodáció eredménye lenne (Ahol a földre ejtik, Ház, hó, Szoba). A beszélő a kötet első felében mintha még erősebben törekedne személyes világa rendezésére, a jelenségek – tárgyak – látványok katalogizálására; ilyenkor személetétől nem idegen a játékosság, az (ön)irónia sem (Habvers, Kata, Kiáltvány, Színház). Igaz, már a gyűjtemény elején megindul a jelenből a múlt felé: „viszem magammal / előhívatlan képeim, / egyetlen kockán mindahányat” (A hely meghatározása). A lírai én mintha ezt a helyet keresné; azt a helyet, ahonnan belátható múlt és jelen, ahonnan értelmezhető (és élhető) a világ. Tény, a kötetnyitó költemény már nem hagy kétséget afelől, hogy ez a törekvés lehetetlen: „Nem tudom, miért itt, és miért most, / de ha eddig nem, akkor most már minek? / Talán a hely teszi, a határ-közelség, / hogy úgy érzem, tovább nem halasztható” (Történet).

Filip Tamás munkáiban a személyesség minduntalan átüt az objektivitáson, s mintha az a harmadik szem most éppen efelé pillantana. A múlt felé, a rekonstruálhatatlan múlt felé, amelynek emlékcserepeit rakosgatva próbálja az én meghatározni önmagát: „Végül is hozott anyagból / dolgozunk mindannyian, / cipeljük a gyerekkori fákat, /skatulyába rakott bogarakat, /és azt, ahogy ki lábaikkal / riadtan kaparásznak, miközben / mi ártatlanok, ünnepélyesen / eltemetjük őket élve, hogy / aztán kisvártatva meg-mentőjük / szerepében tetszeleghessünk ... / Aztán ott vannak még a zsebeink, / vadgesztenyével, kaviccsal tele, / meg a hosszú kóborlások. / De néha megtorpanunk / egy üvegfal előtt, / amelyre fehér ikszet meszelt valaki, / pedig látjuk, hogy a túlsó oldalán / nagymama varrogat, és olyan jó lenne, ha észrevenné, hogy integetünk neki. / Az egy-kedvűség ilyenkor mániává / forrásodik bennünk, de annyira, / hogy ha csak gondolatban vetjük / belé magunkat, már attól is / fölsistereg a tenger –” (Vázlatfüzet, 1).

A gyermekkori jelenetek, a játék (Tegnap, Délután) felvillantása Filipnél nem válik a férfi terméketlen nosztalgiázásává; a lírai személyiség nem merül túl mélyre önnön múltjába, csak önmeghatározás-kísérleteihez hívja segítségül az eltűnt időt. A kötet belső íve innen indul, hogy szemügyre véve a világot visszatérjen az apához, a gyermekkorba.

A Filip Tamás-i létszemlélet kulcskifejezése a Csak egyszer című vers tizenkilencedik sorában szereplő szerkezet („Egyszóval otthonos lennék...”); ez az, ami a lírai én vágyképe, az otthonosság. Az ennek megteremtéséért folytatott felnőttkori próbálkozások soraként olvasva A harmadik szem szövegeit tanulságos megvizsgálni az én tájékozódásait-félelmeit-szorongásait s olykor önironikus megjegyzéseit (Reggel, Valamire készülsz, Magatartásformaság, Jég).

A Hogy ne féljenek ciklus tartalmazza Filip tárgyias lírájának a „belső harangok zúgása” (Amherst) közben fogant verseit, amikor „megáll az idő, és nem múlik / el a századforduló” (Kávéház). Vissza-visszatér a korábbról ismert hajó-motívum (Szökevény, Elmaradt találkozás, Négy kép, Ujjgyakorlatok, Hajósinas): ez a hajó (olykor csónak) múlt és jelen között lebeg. A beszélő lírai világteremtését a „vissza-élni a kastély-időkig” (Ujjgyakorlatok, 2) programja határozza meg, s a „Most gyerek vagyok” (Széttaposott medúzák, 4) kijelentése hitelesíti.

A biblikus, illetve Pilinszky-hatásokat is mutató Víz, hal, remény ciklus beszélője „az üres utcák, a bezárt üzletek, / a túlcsorduló szemét-konténerek, / meg a körülöttünk némán csoszogó / emberi árnyak” (Last minute) között, a „hátát a falnak veti, / és szembenéz a pusztulással” (Ház, hó) állapotában is igyekszik megőrizni a remény-halat a tengerben, hogy föltehesse a Madáchra rímelő kérdést: „van-e még / annyi remény kicsinyke / hal-szívünkben, hogy egy kevés / nekünk is jusson belőle?” (Reményhal).

A Pilinszkyt név szerint is vállaló (Két frivol Pilinszky parafrázis) Filip Tamás-vers szemléletére a Szálkák költője van a legnagyobb hatással: a Tizenhárom kavics mindenhonnan pársorosai aforisztikus tömörségükkel a Nyolc kavicsot idézik, noha ez variábilisabb, játékosabb, mint amaz (három ajándék kezdő boszorkányoknak, kis címertan egy hibával, egy, exit). A Tizenhárom kavics mindenhonnan záró darabja összetettségével, poentírozottságával drámain érzékelteti a modern ember istenkereső nyugtalanságát: „Isten, itt vagy a nyelvemen, / mégsem tudom, hogy / lehet kimondani téged” (Ostya).

A harmadik szemzáró ciklusában az emlékek és álmok között (Az álmok könyvéből, Téli álmok) a lírai én visszaérkezik a gyerekkorba (Család, látogatás), hogy kisfiúként versbe emelhesse az Apa alakját (Apám, Apám a zsűri előtt, Szikrák, Megint apa). Filip lírája itt szubjektív regisztereket szólaltat meg: a „gyengék közé” tartozó (De én) gyerekként látja a körülötte lévőket. Korábbi romlás-érzékelő attitűdje is szelídül, s önmagát hol vallomásos, hol E/3. személyű énként, hol az önmegszólító vers beszélőjeként szólaltatja meg (De én, Amit hoztunk neki, Hol voltam). A könyv számos versét Filip ajánlja valakinek, illetve az irodalmi elődök közül hol Borges, hol Krúdy, hol Follain tűnik föl (Négy képzelt állat és egy igazi, Az álmok könyvéből, Téli álmok, Follain után, szabadon), jelezve bizonyos szellemi tájékozódási pontokat. (A tüzetes vizsgálat rámutathatna József Attila-, Kosztolányi- stb. hatásokra is.)

Filip Tamás negyedik kötete a versként olvasott próza (Egy Galimberti-vászon) s a végsőkig tömörített Haikun át sokféle szólamot kínál: a szabadversek között meglepő a formával kísérletező, jobb-rosszabb rímeket görgető Hódolat egy mesternek hat strófája. A harmadik szem választékos, de a köznyelv depoetikus elemeit (frizbi, tévé, új-beszél, nynédzs-jelkép, alvóváros stb.) is bőven felhasználó lírát teremtett. A hangsúlyozott prózaiságot s a rendkívül sűrített képeket egyaránt alkalmazó líra új és továbbgondolásra érdemes állomás a költő alakuló és gazdagodó pályáján.