Lapszámok, 2004/4 RÓZSA

A lírai irányok arányai

(Szép versek 2004, összeállította Keresztury Tibor, Magvető Kiadó, Budapest;
Az év versei 2004, válogatta és szerkesztette Szentmártoni János, Magyar Napló, Budapest)

 

Mindkét válogatás valószínűleg hitelesen tükrözi a kortárs líra irányait és arányait, már amennyire ez egyáltalán megítélhető a hihetetlen mennyiség miatt. Ez egyre inkább átláthatatlanná és elolvashatatlanná teszi a versfolyam egészét. A két gyűjtemény teljes összehasonlítása lehetetlen, de a szövegek az uralkodó hangnem és stílus, téma és értékszerkezet alapján csoportosíthatók, és ezáltal valamennyire mégis összevethetők lesznek. Mindkét antológiában a legtöbb vers – a Szép versekben 44%, Az év verseiben 40% – a leíró, vallomásos, összességében a késő modernizmus – a jelenből immár hagyományosnak mondható – nyelvét beszéli, méghozzá a szerzők életkorától függetlenül. A mindkét kötetben szereplők közül például Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Buda Ferenc, Ágh István, Utassy József, Szepesi Attila, Nagy Gáspár, Báthori Csaba, Szakács Eszter, Szabó T. Anna. Ez a verstípus komoly marad, a kimondásnak tétje van. A töredékességben is a teljesség izgatja, célja semmiképpen nem a fragmentum maga. Nem mond le a nagy lételméleti és közösségi kérdésekről: születés, elmúlás, nemzet, erkölcs. Nem mond le a valóságábrázolásról, az egész elbeszélhetőségéről, az alanyiságáról, vagyis a szerző marad az úr, a nyelv, a vers csak cifra szolga. Ez nem zárja ki olykor a finom iróniát és öntükrözést, ami egyébként már a késő modernben is megjelent, de a posztmodern erősítette fel, és tette szinte kizárólagossá. Szép példája ennek Csoóri Sándor Világfölötti lakodalma Az év verseiből, ami ennek a csoportnak, de talán az egész kötetnek is a legjobb darabja. „Futna szét minden, ez a vers is, / alvajáró szívemből ki a térre, / hol falevelek kergetőznek / s maszatos a gyerekek térde. // A test is futna őszből télbe / hogy az elmúlás nyugton hagyja, / kísérné szél, suhogó égbolt, / darvak, vadludak nagy csapatja. // Buda fölött hamu és por száll / és Chagall eltévedt menyasszonya. / Testszaga, mint az ünnepi kalácsé / beivódik a házfalakba. // Ablakot nyitok, vegyen észre, / a násznép között számítson rám. / Suhannék én is hanyattfekve / világfölötti lakodalmán.”

A két válogatás legnagyobb tematikai, szemléleti különbsége az előző csoporthoz szorosan kötődő, metafizikai kérdéseket felvető szövegekben van. Ezek aránya Az év verseiben 18%: sok közülük kimondottan istenes, illetve Krisztus-vers (Hárs Ernő, Monoszlóy Dezső, Czigány György, Jókai Anna, Mezey Katalin, Filip Tamás, Imre Flóra), ezzel szemben a Szép versekben mindössze 4% ilyen jellegű található (Lator László, Rakovszky Zsuzsa, Vasadi Péter). Ebben a csoportban csak Vasadi Péter tekinthető közös szerzőnek, egyedül ő szerepel – más versekkel ugyan – mindkét válogatásban. A többiek kölcsönösen kimaradnak, vagy a Szép versekben másik kategóriába illeszkednek inkább. A legszebb ima Mezey Kataliné, ami arra is jó példa, hogyan lehet magas színvonalon, egyszerre megfelelni a teológiai és esztétikai elvárásoknak: „Uram, ha nem vezetnél / mindég tüskés utakra, / aligha ismernék rá / sorsomban kéznyomodra. / Uram, ha nem vezetnél, / akkor senkim se volna, / aki vergődő, lázas / lelkemnek válaszolna. // (...) Elég nekem, hogy hallom, / elég már, hogy Te mondod. / Nem kérdezem, ki vagy Te? / Nem ostromlom a titkod. / A mellkasomban lüktetsz, / égboltod ölén élek, / már nem habzik a gőgöm, / hogy ésszel föl nem érlek.” (Uram, ha nem vezetnél) A feladat azért rendkívül nehéz, mert a kettős követelmény – noha nem szükségszerűen –, lényegében ellentétes. A teológiai kritérium hitvallást vár, egyértelmű kinyilatkoztatást, mintegy a hittétel megverselését. Az esztétikai pedig éppen az ellenkezőjét: a dinamikus többértelműséget igényli. Ez az oka, hogy a klasszikus, nagy esztétikai értékű istenes költemények inkább teológiájukban lesznek vitathatóak, tehát rosszak, az ebből a szempontból jók pedig versnek.

A Szép versekben hetvenhárman, Az év verseiben nyolcvanöten, mindkettőben pedig harminchatan szerepelnek, tehát erős közelítéssel 50%-ban egyeznek meg a szépen verselők az év verseinek költőivel. Az összeállítás különbsége talán azon mérhető legjobban, hogy a közös szerzőktől milyen műveket válogatnak a szerkesztők. Ha nem vagy csak részben azonosakat, akkor azok miben térnek el egymástól. Az év verseit szerkesztő Szentmártoni János a tragikus, metafizikus Ballá Zsófiától egy Krisztus-verset, míg a Szép versekbe Keresztury Tibor egy stílusában önreflexívebb, az én eltűnését és megtérését digitalizáltan kifejezőt választott. Nyilvánvaló, hogy itt nem szükségképpen esztétikai, hanem inkább általános tematikai, értékszemléleti különbségről van szó: „Ami tiéd! Csak ki tiéd, Uram, / üdvösségre nekünk csupán őt adhatod” (Aki tiéd, csak azt). „Én csak egy betűsor vagyok, / üzenet s üdvözlet e-mailben, / kitől ezt-azt kérdeznek és / kihunyt képernyőre ítélnek;” (Túloldalon) Hasonló figyelhető meg Takács Zsuzsánál is: mindkét válogatás a költő eredendően vallomásos, tárgyias líráját tükrözi, de Szentmártoni János a Vad hely cíművel az istenes, keresztény mozzanatot emeli ki: „(...) Egymáshoz verődve / függünk nézésed előtt.” Nagy Gáspár esetében ugyanannak a vallomásos versnek (Utókor 8 és 12) két eltérő, önálló részletét idézik. A Szép versek az öntükrözőbb, ironikusan politizálót, a másik a biblikus, karácsonyos hangneműt. Kovács András Ferenc posztmodern átiratai, rájátszásai közül kettő azonos: A pók poétikája és Epilógus a Fattyúdalokhoz. Eltérés a többiben mutatkozik: Keresztury Tibor választásában KAF a Szép versekben Parti Nagy Lajost az ünnepelt és Rilke kiváló allúzió-kevertjével köszönti: „(...) kinek se lak se lakkozott spalét / soká ragad mint légypapír magára / belfast és ír míg elfogy írmag ára / híg locspocson sétányol most a lét / miként ha fákra lombot sírna pára”. Ez kiegészül még egy létkérdéses, kosztolányis (Álmatlanság) és egy aranyos, moralizáló, sírva röhögős Szondi-átirattal, ami egyszerre pastiche és travesztia: dallamra írt másik vers, és komolyból ironikussá átműtött szöveg. Szerintem. Szerinte meg: „Tömörülnek akolban a hű agebek, / Kik a múltba’ parancsra csaholtak, / Noha hű puli mind, s csak azon kesereg: / Nuku pénz csibecsontra maholnap...” (A kaffogás művészete). Ezzel szemben Szentmártoni János választásában Az év verseiben nem Parti Nagy Lajos, hanem Szenci Molnár Albert 90. zsoltára a pastiche tárgya. A Psalmus Transsylvanicus a nemzeti, közösségi érzés tragikusan ironikus, keserű újraolvasása, újraírása: „Öltöztesd átokba ellenséginket: / Szólítnak torkunkban torlódó gondok, / Fölprédáit temetők, falvacskák, csontok – Romhalmaz alól majd emelj ki minket, / Csönd törmelékéből végy ki, Zsoltár, / Veszett kövek kiáltása voltál!”

Mindkét válogatás második legjelentősebb vonulata a legtöbbször az iróniával együtt járó intertextualitás (rövidítve: E. T.!), amihez gyakran még önreflexió is társul. Az összefoglaló névvel posztmodernnek nevezhető líra receptjét a Szép versekben egy hosszú és nagyon szövegközi költeményben Kukorelly Endre adja meg. Én most csak röviden idézem. „(...) És írj le 1 szót. Írd eleve át, / És hajítsd ki valahány harmadát.” (Vojtina redivivus) Az év verseiben pedig Várady Szabolcs: „Nem tény vagy tárgy vagy gondolat, / csak a szavak, a szóalak, / csak a kötés, a dallamív, / a sorvég amit odaszív; / amit magának vindikál, / nem a kimondani muszáj, / hanem a részesülni kész / abban, ami csak lesz egész. / (...) Valami véres kell neki, / a belemet is kitekeri, / nem akarom, de odacibál, / és ragad a zene, áll a bál / hiába mondom, eb ura? / lábamat viszi a figura; / (...) Mit bánja ő, hogy én valék, / e nyersanyag, e vagdalék, / ha az kijön, ha összeáll, / amit ez a készlet kinál, / annyiul és épp azul, / ez az átkozott puzzle. (Amit a vers akar) Látható, hogy itt – radikálisan szembehelyezkedve az előző kategória normatív poétikájával – a vers, a nyelv cselekvő: a mű a képzettársításokon, a figurákon, a szóképeken, a zenén keresztül mintegy önmagát írja. A költő nem a valóságot olvassa és ábrázolja, hanem a nyelvet, mert a posztmodern pántextualizmus értelmében minden szöveg. Nem annyira a szerző alkotja a művet, hanem inkább a szöveg létesíti, rakja ki a szerző mozaikját, aki így tényleg csak a nyelvében él. A nyelven kívül semmi sincs, a nyelven kívül a semmi van.

A Szép versekben 37%, a másikban 25% a részesedése ennek a csoportnak, és itt a legtöbb – több mint egyharmad – a közös szerző is: Lászlóffy Aladár, Tandori Dezső, Marnó János, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Vörös István, Tóth Krisztina, Térey János, Karafiáth Orsolya, Király Levente. A szövegek nagy része önmagára és/vagy másik szövegre utal szó szerint vagy rájátszással, mert már a késő modern is úgy látja, hogy a valóság egyre átláthatatlanabb, így pontosan ábrázolni sem lehet. Mivel a pillanatnyi cselekvésen kívül minden bizonytalan – Isten meghalt (Nietzsche), a történelemnek vége (Fukuyama), a nagy elbeszélés lehetetlen (Foucault), a nyelv uralhatatlan (Wittgenstein), az Én mindig valaki más (Lacan), minden utánzat (Baudrillard) –, ezért csak ennek rögzítése marad: írok, tehát vagyok. De ha az Én és a nyelv is bizonytalan, akkor ez a kijelentés is lebontja önmagát. „Mert a nyelv, akár az éjszaka. Nedves, / megfejtetlen zörej. Csupa iszonyat, és / formátlan, zsigeri sikoltás. Nem emberi.” (Borbély Szilárd: Ámor Psziché-szekvenciák, Szép versek) Ez az oka a posztirodalom kitüntetett lételméleti és nyelvfilozófiai érdeklődésének, az ars poeticák és az irodalomelmélet iránti megkülönböztetett figyelemének. A posztmodern költészet egy része – valószínűleg a prózavers ellenhatásaként – rehabilitálja a zeneiséget, mintha Verlaine Költészettanáig nyúlna vissza: „Zenét minekünk, csak zenét”. Rajong a változatos versformákért, és az ezekre történő rájátszással idézi a nagy elődöket. Szövegüket átveszi, új kontextusba helyezi, torzítja vagy újraírja. Olykor a dallamot is kisiklatja, hogy jelezze, tudna úgy írni, mint ők, de nem akar, mert már mindent és mindenféleképpen megírtak, így mára csak az újraírás maradt. Parti Nagy Lajos Goethe Vándor éji dalát így költi át: „minden toaletten / csend ül / papír egy szálka se / lendül / éled az / esti domesztosz / nincs kosz / ne félj”. (Nővér, útlevér – Őszológiai gyakorlatok, Szép versek) A legjobbak azonban itt is megfelelnek az eredetiség, az egyéni látásmód és a szemléleti egész követelményének, mert a nyelvteremtő erő, az új nézőpont létrehozza a maga összetéveszthetetlen stílusát. És kivételesen néha a komolyság, a megrendítő erő sem hiányzik: ha ilyen az eredeti szöveg, vagy ha az abszurd és a groteszk túlhajtása olykor az iróniát tragikumba fordítja át.

Ha az irodalmi folyamat önszabályozó rendszer, akkor magában hordja értelmezését és értékelését is. A Szép versekben Aczél Géza szakmaalkonya már címével is árulkodó önkritika. Jól példázza a nyelvi megelőzöttség tapasztalatát: a szöveg önmagára vonatkozik, az asszociációkat nem a költő, hanem a nyelv írja. „ez nem gipszből öntött balkon mégis itt a rút szakmaalkony / (...) írom a rozoga verset s még azt sem tudom némi tanakodás után elkél-e / (...) amúgy gengszter globálisakra most jöhetne még egy ócska rím – létra / de talán itt elég versíró sírt ugye látszik az összekuszált világ tenyerén”. Jász Attila líra-meghatározása a Hajnali fűben: „A hajnali fű még mindig ott szárad a cipőm sarkán. / Mostanában ilyesmiben látom a költészet lényegét.” Marnó János így folytatja: „(...) a vers dolga-e oda behatolni, ha versen még / azt is értjük, ami a testben, mely elménkre / fütyül, hatást fejt ki, és tárgyunktól folyvást el- / eltérít, elmarasztalva benne, miáltal / fájdalmas szakítást eszközöl bennünk / a tárgy és annak eszméje között.” (Verskorom) A költészet helyzetét Parti Nagy Lajos allúziója érzékelteti. József Attila Reménytelenül című versébe írja bele a Berzsenyi-ort: „A szent poézis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben.” (Halljuk, miket mond..., A szent poézis dicsérete) „Az ember végül, kövér vagy sovány, / pucája jégbe hűl vagy fönn lobog, / elő-nyereg a Szent Mihály lován, / felejtés ellen szemfedőn a bog. / (...) a szent poézis fészke már csak ól”. A pók poétikájában Kovács András Ferenc is küzd ezzel a sorral: „(...) A semmit szőve folyton, / A mindent rímbe fojtom, // Fityegve pókfonálon, / Miképp valót fon álom, / Míg űrbe vész, alászáll / Életfonal s halálszál -// Olyan lezser s elernyedt / A költő... Persze, gyermek: / Fecseg, de néma hattyú, / S a költészet? Na, hagyjuk.” A legkeményebb, keserűen ironikus kritikát Tandori Dezső fogalmazza a Komikulum vítében: „(...) Ólmot olvassz, szart olvassz, / érvényesülj pajtás, ilyen verset ne olvass.” Az év verseiben a legérzékletesebb kritika Végh Attiláé, aki Janus Pannoniusra hajazva írja: „Már csak Irónia földjén teremnek a könyvek, / a történelemnek annyi, és filozófia sincs már, / csak filótöri, de annak ugye megint csak vége. / Romok közt botladozva kitúrunk ezt-azt, és / ez a világ. Aki bármit komolyan vesz, az fasz, / aki még a szilveszteri himnuszra is föláll. (...) Ilyenkor, túljutva a bármi máson, a súlytalanság / kibírhatatlan fokán, csoda történik az olvasóban. / (...) Érzed, hogy itt ér véget a játék? Egészen közel.” (Táv)

A legkisebb csoportot alkotják – a klasszikus avantgárd kései hatásának is tekinthetően – a kiírós, az automatikus írásmódot és József Attila Szabad ötletek jegyzékét (ezt eddig orvosi dokumentumként olvastam, de van, aki szépirodalomnak minősíti) idéző, radikálisan asszociatív jellegű szövegek. Ezeket ironikus, gúnyos, profán, olykor durva, extrémitásba hajló, teljesen prózai, szándékosan alulstilizált nyelvhasználat jellemzi, ami mögött – a legjobb versek esetében – érzékelhető fájdalom és düh húzódik. „Jaj azoknak, gondolja, kik nap mint nap / az ember hátsó okulárjába, a nagy Istennek / emez iszonyú látócsövébe néznek, / mert a szem fénye csak a vaksi föld kanócából való, / s az élet madárfos, nem égi ének.” (Tőzsér Árpád: Amelyben) Az év verseiben 18%, a másikban 15% az aránya az ilyen verseknek, és a hat közös szerzőn kívül – Bertók László, Tőzsér Árpád, Dobai Péter, Zalán Tibor, Szijj Ferenc, Győrffy Ákos – ide sorolható még a Szép versekből Háy János és Tolnai Ottó, Az év verseiből Somlyó György és Eörsi István.

Ha a két, egymáshoz közelálló – a kiírós-asszociációs és az ironikus-öntükrözős szö-vegközöttis – kategóriákat összevonjuk, akkor látható, hogy a Szép versekben ez az irányzat adja 52%-kal a csekély többséget; az ilyen jellegű szövegek aránya a másikban 42%. Az év verseiben a vallomásos-leíró és a metafizikus-istenes darabok vannak többségben: 58%-ot tesznek ki; a másikban ezek aránya 48%. Az év verseiben tehát a hagyományosabb, a késő modern líra emelt nyelvéhez közelebb álló szövegcsoport a hangsúlyosabb, míg a Szép versek az avantgárd és a posztmodernnek nevezhető irányzatok együttesét preferálja inkább, de a kis különbség jelzi, hogy mindezt nagy arányérzékkel és kiegyensúlyozottan teszi.