Már 1541-ben Erdősi Sylvester János kifejtette az Új Testamentum fordításához írt jegyzeteiben, hogy miként a Bibliában, úgy a magyar népnyelvben is sokszor a szavakat nem „tulajdon jegyzésben”, vagyis nem tulajdonképpeni alapjelentésükben kell értenünk, hanem átvitt értelemben, hiszen a magyar nép „Íl illyen beszídvel naponkid való szólásában. Íl ínekekben, kiváltkíppen az virágínekekben mellyekben csudálhatja minden níp a magyar nípnek elmijinek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem magyar poézis. Mikoron illyen felsíges dologban illyen alávaló píldával ílek, az ganéjban arant keresek, nem azon vagyok, hogy a hísságot dícsírjem. Nem dícsírem az mirűl ez illyen ínekek vadnak, dícsírem az beszídnek nemesen való szerzísit.” (1541)

A virágénekre való utalás világossá teszi, hogy a szavak jelentésének a szerelmi élet fogalmaira való átviteléről van szó. Nem véletlenül, hiszen a szerelem s az attól elválaszthatatlan nemiség az élet egyik alapvető fontosságú terrénuma. A virágének – ahogy a reneszánsz idején Európa-szerte elterjedt vágáns típusú szerelmi költészet alkotásait nevezték Magyarországon a 16-17. században – nem volt más, mint szeretetről való ének, szerelemének, szerelemről írt ének vagy szerelmeskedő ének, amely szemben a keresztény vallás hirdette, elvont, magasztos, égi szerelemmel, földi szerelmekről, mindennapos emberi érzésekről szólt. A szerelmes versek, dalok szerzőit, terjesztőit, éneklőit erkölcstelennek bélyegezték az egyház képviselői és a vallásos buzgalmú világiak is. Szigorúan tiltották a köznépet az ilyen dalok éneklésétől és meghallgatásától is. „Énekeltél-e avagy hallgattál-e virágéneket, melyben testi szerelemről és buja dolgokról volt emlékezet?” – faggatták kíméletlenül a szegény gyónót (1583).

A magyar népi kultúra gazdag szimbolikája, a népdalokban oly sokszor emlegetett virágok, gyümölcsök és színek révén – melynek kultusza gazdagon hálózza be a néphagyomány különböző területeit – a nép áttételes módon, rejtjelezve fejezte ki gondolatait, érzéseit, főként a szerelemről s a tőle elválaszthatatlan erotikus élményről, a testiségről. E szimbólumok első felismerésétől számos kutató gazdagította a magyar nyelv képes gondolkodásának idevonatkozó páratlan gazdag tárházát.

A virágszimbólumok között a legáltalánosabb a rózsa, a szépség, fiatalság és a szerelem virága.

A rózsabimbó, a rózsa virágának bimbaja átvitt értelemben a fiatal, serdülő leány. A fiatal, szép nő, rózsa. Teljes vagy kinyílt rózsa az egészen kifejlett, de még fiatalasszony. De rózsa az a szépség, üde pirosság is, melyet a fiatalkor kölcsönöz a nőnek. A rózsa arc a halvány piros arc megnevezése. Piros, mint a rózsa – a viruló, egészséges szépség kifejezése. A rózsa-kor nemcsak az évnek azon részét jelöli, mikor a rózsák virítanak, hanem átvitt értelemben a nők fiatal korát. Azonban Nincs olyan szép rózsa, mely el nem hervad – szól a közmondássá kristályosodott népi bölcsesség figyelmeztetése: a női szépség múlandó érték. Leszedi az idő az arcról is a rózsát. A múló idővel elhervadtak arca rózsái, s a fiatal, szép nő, megöregedvén, elcsúnyult. Vagyis, aki rózsa volt, kóró lett, mert Idővel levele is lehull a rózsának. Addig szép a lány, amíg meg nem öregszik: A rózsa is addig szép, amíg fiatal – fogalmazza meg egy másik nyelvi szentencia. S mivel minden a maga idején jó, A rózsát is akkor szedni, mikor virágzik – szól Dugonics András közmondásgyűjteményének másik nyilvánvaló igazsága, vagy ahogy Ballagi Mór kötetében találjuk: Amikor nyílik a rózsa, akkor kell szakasztani. A rózsa leszakajtása a népdal szerelmi szimbolikájában az első szexuális együttlétre utal. De mivel Ritka rózsa tövis nélkül, / Nincs szerelem bánat nélkül, vagy Sértő tövisek közt szedik a szép rózsát. Ezért Aki rózsaágyat vet magának, félhet a tüskétől, vagyis a szív sebeitől, a szerelem következményeitől. S a szerelmes örök figyelmeztetésére szolgáló közmondás: Amilyen rózsát szakítottál, olyat szagolgassál – vagyis amilyen házastársat választottál, olyannal kell élned. A keresztény eszmekört tükröző erkölcsi felfogást és a lányokkal szemben támasztott elvárást – vagyis, hogy a lány legyen szemérmes – jól tükrözi a következő régi népi mondás: Rózsáé az illat, szűzé a szemérem. Ezért mondja a népdal:

„Addig a lány talpig bazsarózsa,
Míg a legény maga jár utána.
De ha a lány jár a legény után,
Elhervad az, mint a rozmaringszál.”

A népköltészetben ugyanazon virág különböző jelentések hordozója lehet az alkalomtól, helyzettől, pillanatnyi állapottól függően. A szerelmi dalokban különösen nagy népszerűségnek örvendő rózsának találunk olyan jelentéstartalmát, mely egyaránt vonatkozik a legényre és a leányra:

„Nem az ám a rúzsa,
Ki ja kertbe nyílik,
Hanem az a rúzsa,
Kik egymást szeretik.

Mink vagyunk a rúzsák,
Mink szerettyük egymást,
Gyere kisangyalom
Csókoljuk meg egymást.”

A mindennapi élet tárgyait a nép valamilyen tulajdonságuk alapján (alak, szín, szag, tapintás stb.) hasonlónak, sőt azonosnak tekintette valamely nemi résszel s a cselekvéseket szintén hasonlóság révén a nemi aktussal. A Czuczor Gergelyek által összeállított Magyar nyelv szótára (1862) szerint jól példázza ezt a fentebb már említett rózsabimbó, melyről többek között a következőket találjuk: „a ki nem nyit rózsa, kivált midőn fakadni kezd, melyhez költői nyelven a kedves és csak serdülni induló leánykák, és annak fejlődő csöcse gombját szokás hasonlítani.” A rózsát a magyar jelképrendszerben a szeméremajakhoz való színbeli és alaki hasonlósága (összeboruló szirmai) tette meg a nő lényegi nemi attribútumának, a külső szeméremtestnek, a vulvának szimbólumává, de ugyanakkor a lánynak különös ékességet, pótolhatatlan értéket adó „szűzhártya” (hymen) jelentése is ismeretes. S ezek teszik nyilvánvalóvá az eufemisztikus kifejezést, miszerint a rózsázni nemi élvezetet, közösülést jelent.

A havivérzést, a menstruációt, havi rózsának is nevezi a népnyelv. A termékenység, női nemi érettség fontos mérföldkövének, szimbólumának tekintett első havivérzés megjelenéséhez számos hiedelem, mágikus szokás kapcsolódott, mely a hiedelem szerint az egész további nemi életet befolyásolta. A leány az első néhány csepp vérét egy rózsatőre tette, hogy az arca mindig oly piros legyen, mint a rózsa. Volt, ahol e célra egyágú rózsatövet vagy fát kerestek, hogy ne legyen a nőnek soha több gyereke egynél. Ne feledjük, hogy a régi néphit szerint a tisztességtelen, több férfivel nemi kapcsolatot tartó nőnek tartották az ikergyermeket világra hozó nőt. Az Esztergom megyei magyaroknál azt tartották, hogy ha a mosóvizet, amelyben a havi véres ruhát kimosták, délelőtt öntik a rózsafára, úgy az illető leány legényemberhez, ha délután, özvegyemberhez fog feleségül menni. A rózsával kapcsolatos kiterjedt gyógyító gyakorlatról már az ókor óta számos forrás tudósít. Szinte azonos párhuzamaival találkozunk a magyar népi gyógyításban is. Itt most csak arra utalunk, hogy ha a leánynak elmaradt a hószáma, vagyis a menstruációja, bazsarózsából (Paeonia) főzött teát kellett innia.

Szinte már közhelyszerű, hogy a kedvest, szeretőt „rózsám”-nak nevezni mindennapos dolog még a közbeszédben is, s a szerelmi érzés, összetartozás érzésének kifejezéseként a bimbózó szerelemtől a szerelmi vágy beteljesüléséig vagy éppen a fájdalmas elválás gyötrő szomorúságáig széles skálán mozog a rózsa révén kifejezett emberi érzések amplitúdója.

Az egymásnak rendelt szeretők boldog felismeréséről vall a következő rózsaként megszólított kedves, melyben benne van a rózsaként tisztelt és kedvelt lény megannyi attribútuma:

„Hej rózsa, rózsa, ékes vagy,
Hajnali csillag fényes vagy,
Egyenes vagy, rózsám, mint a nád,
Nékem nevelt az édesanyád.”

A rózsa nemcsak magát a kedvest, a szeretőt jelenti, hanem magát a szerelmet is. Rózsát szakítani a népi szimbolikában azt jelenti, élvezni a szerelmet, testestül, telkestül:

„Gerencséri utca
Végig piros rózsa.
Szállj le, kocsis, az ülésről,
Szakajts egyet róla!

Le is szakajtottam,
El is hervasztottam.
Gerencséri leányokból
Egyet választottam.”

Szerelem és szerelem között, szerető és szerető között nagy különbségek rejteznek. A fiatalok a házasságkötés előtt, a mátkaság idején nemritkán érzéki szerelemben éltek régen is, a vidékenként eltérő tiltás ellenére is:

„Hervad az a rózsa, kinek töve nincsen,
Elhervadok én is, mert szeretőm nincsen.”

A szerelmi bánatot, a megcsalt, elhagyott szeretőt jelképezi a következő népdalban szereplő rózsa:

„Édesanyám rózsafája,
Én voltam a legszebb ága.
De egy gonosz leszakasztott,
Keze között elhervasztott.”

A leánybánat mellett az elhagyott legény keserve is megszólal:

„Hervadj, rózsa, hervadj,
Már az enyém nem vagy.
Míg az enyém voltál,
Piros rózsa voltál”

A rövid ideig tartó szerelmet, vagy talán a nem odaadó, kiteljesedő, igaz szerelmet jelenti a déltől estig, vagyis rövid ideig nyíló rózsa:

„Déltől estig nyíllik a piros rózsa.
S bárcsak eddig se szerettelek volna!
Jobb lett volna az én árva szívemnek:
Hadtam volna békit a szerelemnek!”

A közismert tréfás versike szerint, a férfi, aki alapos szerelmi tapasztalatokat szerzett, kijárta a szerelem iskoláját: „Pesten jártam iskolába, térdig jártam a rózsába”, ahol nemcsak a rózsa, hanem a Pest is a női nemi szervet jelenti. (Láttam Pest vagy Debrecen városát, kiabálják a gyerekek, ha a lányok szoknyája alá láttak, vagyis látták a nő szemérmét, a vulvát.)

Verseghy Ferenc (1757-1822) a fogságban erotikus képzelgésekkel – vagy emlékekkel? – az időt múlató antiklerikális pálos pap és jakobinus is arról lelkendezik Az első egyesülés c. versében, hogy felhevült szerelmi mámorában, amikor Laurájának „izmos lábszárommal / két részre fúrtam térgyeit”, s a feltárulkozó páratlan völgyben „hogy ragyogtak / a rózsa-résnek partjai!”

„Szeretőm ölébe megyek, hogy a világ közepén legyek”– mondja a népdal. Hiszen a világ közepe mint erotikus szimbólum azonos a nő ölével. Sok falura ráfogták, hogy ott a világ közepe, hozzátéve, hogy „ott árulják a rózsát”, amiről tudjuk, hogy a cunnus. S ha még kétségünk lenne arra vonatkozóan, hol a világ közepe, megerősíti a Balmazújvároson gyűjtött válasz: „Ahová a botom szúrom”, természetesen a bot és szúrás erotikus értelmében, akárcsak Berze Nagy János baranyai gyűjtésében:

„Mikor a lány gatyát mos,
Tudom, akkor nem álmos;
Gondolkodik felőle.
Hová lett a csingi-lingi belőle.”

– teszi fel a kérdést az egykori népdal. S hogy miről is van szó, a Fekete Jánosnak (1741-1803) tulajdonított, az idézett népdallal kontaminált versének folytatásából megtudjuk, micsoda kalandokat élt át a más-más nevezet alatt, különböző mesterségek gyakorlójaként megénekelt erotikus férfi attribútum, s köztük témánk szempontjából fontos rózsaszár. Az egy szál virág (rózsa, rozmaring), mely a gatyában feláll, teljes egyértelműséggel a hímvesszőt jelképezi:

„Gyönyörű, rózsa szára
Hegyet völgyet megjára:
Mégis helyből ki nem szállt,
Mely a gatyában felállt.”

Egy másik népdal szerint:

„Én ültettem a rózsafát,
Más köti hozzá a lovát.
Én szerettem meg a szép lányt,
Más éli vele világát.”

Itt a férfi lovával szemben (melynek értelmét nagyszerűen megvilágítja a régi pajkos vers: „Jó lovam, paripám az gatyában vagyon, / Abrakos tarisznyám szép asszonynál vagyon.”) a „fa” jelenti a női elemet, s a megkötés mint erotikus varázscselekedet a bensőbb köteléket. A jó lovam, paripám fához kötése, a szerelmi viszony ábrázolása. A férfival való egyesülést, ültetést követően lesz a nő termőfa, életfa, világfa, melyről az ember származik. A rózsafa a nő rózsája révén került ide teljesen egyértelműen. Mindebből az derül ki, hogy a világfa, neveztessék életfának, termőfának, rózsafának: a nő ölében rejtőzik, hiszen csak így lehet hozzákötve ama paripa. Népdalaink tanúsága szerint a szerelmes, vágyait beteljesítő férfi nemcsak a lovát köti a rózsafához, hanem a példák szerint tüzel is a rózsafával. Csak utalni szeretnék arra, hogy magam is gyűjtöttem számos helyen (Balmazújvároson, a sárközi falvakban s Erdélyben) férfi adatközlőktől a nemi közösülésre vonatkozóan a „jól aláfűtöttem” az asszonynak vagy menyecskének kifejezést.

A meggyfán termő rózsa is a női genitália jelképe, leszakítása a szüzesség elvételét jelenti:

„Kis kertemnek a végében,
Rózsafa nőtt szögletében.
Piros rózsa nyílik rajta,
Lesz is, aki leszakítja.”

A női szeméremtest „fedőneve” a vizet, tejet, nedvet, folyadékot tartalmazó edény, akárcsak a folyó is gyakran előforduló szexuális szimbólum, s így konkrétan a Tisza, mint a legmagyarabbnak tartott folyó. S így nem véletlen, hogy

„Túl a Tiszán, a berekbe,
Rózsa terem a kenderbe

Haj, rá haj!”– énekeljük a népdalban. De legyen az a rózsát termő kender népdalaink szerint „Túl a vízen, a tengeren”, vagy „Arra alá”, „Oda alá a tengerbe”, nyilvánvaló, hogy a nő ölében rejtező csodáról, a vágy és beteljesülés helyéről szólunk. Rózsa csak akkor terem a kenderen, ha a kender a női testet jelképezi, a rózsa pedig a szerelmet, ami rajta terem:

„Túl a vízen, a tengeren,
Rózsa termett a kenderen.
Minden szálon kettő-három,
Jaj Istenem, ki lesz párom?!”

– mondja egy másik népdal. A sok rózsa egyben a dicsekvést s ugyanakkor a választás nehézségét tükrözi.

Akárcsak a kenderben, a búzában termő rózsa is a testi szerelemre utal, mint az alábbi népdalban:

„Búza, búza, de szép tábla búza.
Közepibe van egy tearózsa.
Széle piros, a közepe sárga.
Adj egy csókot, kisangyalom, utoljárat”

Gondoljunk csak a jelentéstartalom elmélyítését segítő, hajdan közismert szólásra: Más búzájába vágja (veti) sarlóját, vagyis elcsábítja más feleségét, kedvesét. Nem véletlen a piros és sárga színek ellentétének összekapcsolása. Hiszen tudjuk jól, hogy az égő szerelmet jelképező pirossal szemben a népköltészet színszimbolikájában a sárga az érzékiség, a szabad szerelem színe, a romlott szerelem jelképe, s utal a szerelem elmúlására is. Csak emlékeztetni szeretnék, hogy a középkorban sárga színnel jelölték a rossz, erkölcstelen, csapodár nőket. S teljesen nyilvánvaló, miért emlegeti a sárga rózsát a következő népdal refrénje is:

„Ez az asszony nem is tudja,
Hogy a lyánya milyen kurva...
Sárga rózsa, liliom.”

A költői megfogalmazások mellett szókimondó, lényegre törő vaskos megfogalmazások is szép számmal akadnak a női genitália rózsa elnevezésére. Amikor balmazújvárosi gyűjtéseim során a nemi szervek népi elnevezései után érdeklődtem, akkor beszélte el az egyik idős parasztember: „T. Julcsa néni azt mondta – mer ilyeneket az asszonyokkal is beszílgettünk –, te, Józsi hogy mondod, hogy a pinája, nem pinája az! Hanem micsoda? – Azt mondta erre Julcsa néni: csócsa rózsa, pitnyalod, ha megbaszod, ott hagyod.” Amikor én rákérdeztem, hogy a „pitnyalod” a cunnilingust jelenti-e, akkor az adatközlőm, aki egyébként nem volt prűd ember – a faluban is nagy szoknyavadász hírében állott 81 éves létére –, felháborodva azt mondta: „Nem nyalta azt az ember, nyaltuk az isten lova faszát. Jól nízett vóna ki az ember. Olyan nem vót, hogy azt nyalja az ember. Én pedig mán nagyon szerettem, de hát azt megcsókolni, megnyalni, azt én mán nem is tudom, hogy milyen érzís vóna, áh, a világ semennyi píziér nem tettem vóna olyat. Hát azt nem lehet nyalni, azt csak meg kell baszni.” Egykori adatközlőm felháborodása azt is nyilvánvalóvá teszi az egykori testi higiénia ismeretében, hogy az alaki, színbeli hasonlóság s nem az illatbeli tette a rózsát a női nemi szerv szimbólumává a paraszti világban, Balmazújváros ridegparaszti világában legalábbis.