Ül egy művészpár egy kertben, Szentendrén. A férfi történetesen költő: Vas István, felesége, Szántó Piroska – így hozta a sors – festő. A kert ezernyi virággal tarkállik és illatozik, a költő csak a rózsákról ír verset, a festő csak a napraforgót festi. Nem pillanatnyi szeszélye ez pályájuknak: évtizedek óta hűségesek a választott virághoz. Ízléskülönbség? Egyéni vonzalom a kifinomult rózsa és a rusztikus napraforgó iránt? Vagy valamiféle személyiség fölötti titka az általuk művelt művészeti ágnak? A válaszhoz, ha lehet egyáltalán válaszolni ezekre a kérdésekre, négy tényezőt kell körüljárni: a rózsát, a napraforgót, a költőt és a festőt.

Rózsa vagy ribonukleinsav

Nemes Nagy Ágnes haragszik a rózsára. „... Egyes szavak időnként leírhatatlanokká válnak. Komoly tornamutatványokat kell végeznie a költőnek, (...) ha vissza akarja tépni az alköltészettől anyanyelve egy-egy lényeges szavát. Valóságos örömünnep, ha sikerül egy-egy benyálkásodott szót megtisztítania és elhelyeznie. A mai költészet számára tehát összehasonlíthatatlanul megfelelőbb szó a pléhlavór, mint a rózsa. Józan megfontolásból is, meg egyszerűen ízlésből is. Tudati tartalmaink lényegéhez e percben jóval közelebb áll a pléhlavór, a drót, a mellékvesekéreg-hormon vagy a növényzet, mint a süllyedék-líra szótára... Sokat elvett és elvesz tőlünk az alköltészet, amely annyi ízlés számára a költészetet jelenti. Például elveszi tőlem a rózsát... Meg merhetem-e írni a rózsáimat? Dehogy merhetem. Nem vagyok én olyan bátor ember. Maradok a derék, megszokott ribonukleinsav mellett.” Tehát: unjuk, haragszunk rá, hátat fordítunk neki, de – hiányzik. A világ (egyik) legszellemesebb szemiotájának és regényírójának, Umberto Ecónak egyenesen azért esett rá a választása, mert oly nagy a világtörténete. Így ír regényének címválasztásáról: „Ötletként az, hogy A rózsa neve, tiszta véletlenül jutott eszembe, és nagyon megtetszett, mert a rózsának mint szimbolikus képnek annyi a jelentése, hogy már-már semmit sem jelent: misztikus rózsa, rózsának rózsa élete, a rózsák háborúja, a rózsa, a rózsa, a rózsa, a rózsakeresztesek, köszönet a pompás rózsákért, tündöklő, tiszta rózsaszál. Ettől az olvasó – nagyon helyesen – eltájolódik, nem tudja, melyik magyarázatot válassza, és még ha rájön is a befejező verssor lehetséges nominalista olvasatára, csak a legvégén jön rá, addigra pedig már ki tudja, miféle más értelmezéseket választott magának. A cím dolga nem az, hogy megfegyelmezze, hanem hogy összezavarja az ember gondolatait.” Nemes Nagy Ágnest zavarja a mindent elsodró rózsazuhatag, Eco fürdik benne.

Gyöngyszemek a rózsafüzérről – Az antikvitás

Homérosznál a Hajnal rózsaujjú, és számtalan helyen tündökölnek a rózsák a két eposzban, tehát megint minden Homérosznál kezdődik, s a kezdet után hosszas hagyomány következik. Szapphónak a leggyakoribb virága, s valahányszor szerelméhez szól, őt is, környezetét is rózsákkal hinti be:

„Fontál szép koszorút sokat,
rózsát és ibolyát, s hajad
velük oldalamon diszitetted itt
sok fényes kenetet sima
szép bőrödre előttem itt
kentél, balzsamokat, fejedelmi szert;

s édes lágy kerevetre is
déltől rózsaszirom között
s vágyadtól szabadult e helyen szived...”

(Halni vágyakozom, Devecseri G. ford.)

Ha több virágot említ, az első hely a rózsáé: „Szép harmat ömlik, és virulnak / a rózsák, gyönge tubolyák és / mézízű lótuszok illatoznak. / Sokat jár-kél és nyugta nincsen, / Atthiszra gondol, kedves lelkét / vágy tölti el és nehezebb a sorsa...” (Arignóta, Trencsényi-Waldapfel I. ford.)

A virág és a kedves lány azonosítása is megtörténik már Szapphónál a megszólításban: „Jöjj hamar hozzám, amily hamar tudsz, / rózsabimbóm, Gongüla, tejfehér szép / köntösödben: lásd a szívem szerelme / száll körülötted...” (Gongülához, Devecseri G. ford.)

Szánakozva ír arról a leányról, aki – feltehetőleg, mert elutasította szerelmét – nem élvezte a Múzsák adományát, a neki szóló szerelmes dalt: a versben a dalt azonosítja a rózsával: „Holtan majd feküszöl, senki se fog / visszatekinteni / emlékedre, ki nem vágyakozik / rád, ki a múzsái / rózsákat sose bírtad, de amott / lent Aidész lakán / holt árnyak raja közt kósza kis árny, / erre meg arra szállsz.” (Holtan majd feküszöl, Devecseri G. ford.) Arkhilokhosz a (hiába) remélt házastársi kötelék szimbóluma mellett említi a szerelem virágát:

„Kezében mirtusz-ág, abban gyönyörködik,
s a rózsa szép virágain...
... Fürtös haja
beárnyékolja vállait s a homlokát...”

(Neobnlé, Trencsényi-Waldapfel I.)

Homérosz rózsás ujjú Hajnala a lírában már a kezében tartja a virágot: „...mihelyt Éósz a habokból / a magas égre kilép: Rózsa az ujjai közt...” (Mimnermosz: Héliosz, Trencsényi-Waldapfel I. ford.)

Theokritosz Paraszt hexameterei-ben a szerelmes azzal a két attribútummal látja el megszólítottját, amelyek a Teremtés óta együtt jellemzik a nőt: a rózsa és az alma, amely gyümölcsről még szó esik majd (bár a bűnbeesésben betöltött szerepe után kétség sem fér hozzá, hogy a szerelmi szimbólumok első udvarhölgye a rózsa-királynő mellett):

„Pásztor:             téged a nádsíppal, kezeidben rózsa vagy alma...”

s a megszólított lány kacér-vonakodó válasza:

„Leány:                               Még nem ért meg a fürt, nem nyílt ki egészen a rózsa...”

(Babits M. ford.)

Meleagrosz pontosan megkülönbözteti a rét valódi virágait a szerelmi szimbolika virágától:

„Nyíl a fehér szekfű, nyíl már az esőbe szerelmes
nárcisz, nyílnak már a helyi liliomok.
Nyílik már a leány, rózsák rózsája, s a szívben
a fiatal vágyak drága virága kihajt...”

(Babits M. ford.)

Dionüszosz-Bacchus fürtjeibe szőlő és borostyán közé gyakran tűztek rózsát is, aminthogy a termékenységi és tavaszünnepek alkalmával is a rózsa jelképezte a természet megújulását és termőképességét.

Rómában a hagyományos tavaszünnep rózsanyíláskor kezdődött (az április hónapnév az aprire = nyílni igéből származik). A római ünnepeket naptári rendben tárgyaló Ovidius a Floralia (‘virágünnep’) rítusai és kellékei közt említi a hajra illesztett rózsakoszorút, az oltárra hintett rózsákat, ahol a rózsa vöröse képezte a színbéli kontrasztot a kalász szőkeségével, és így ketten együtt a szépséget és a jólétet kérték az áldozatot bemutatók számára az istenektől. Ha helyeslésre találtak, Bacchus bólintására a fürtjeibe tűzött koszorúról az áldozati oltárra rózsaszirmok hullottak (Ovidius: Fasti V. 335-360). A termékenységi kultuszokon túl a rózsa a diadalmas szerelem mellett a győzelem, a büszkeség jele; Venus virága és öltözete, Cupido párnája. Az Ovidius által aitio-logikus (eredetmagyarázó) mítoszokkal is színesített szertartások mellett a líra az érzelem logikáját működteti. Horatius a „carpe diem” gondolatot szerelmes verssel erősíti meg, ahol a szerelem egy gyönyörű metaforát kap a költőtől:

„hozass ide bort, kenetet, illatot,
a tündér rózsa percnyi virágait,

most, mig a pénz s az ifjú évek

...engedik és a mogorva párkák.”

(Delliushoz, Szabó L. ford.)

A kereszténység

A keresztény ikonográfia a rózsák jelentését színük szerint különböztette meg. A vörös rózsa a mártíromság szimbóluma, a fehér az egyszerűségé. Ezek a jelentések a kereszténység korai századaiban alakultak ki, amiként az e korban keletkezett legendák is igyekeztek színszimbolikával és más tetszetős, Istenre és Jézusra vonatkoztatható allegorikus-anagogikus történetekkel bővíteni a keresztény mítoszvilágot. Szent Ambrus például megmagyarázza, miképpen tett szert a rózsa a töviseire. Kezdetben, mint egy virág a sok közül, az Édenkertben még tövistelen volt. Csak az ember bűnbeesése után nőttek tövisek a rózsára, hogy emlékeztessék az embert a bűnre, amit elkövetett és arra, hogy kegyvesztett lett; míg szépsége és ragyogása továbbra is emlékeztette őt a Paradicsom fényességére. Feltehetőleg innen ered Szűz Mária epitheton ornansa, a „tövis nélküli rózsa”, minthogy ő mentes volt az áteredő bűntől. A reneszánsz képeken a rózsafüzérek Mária tövis nélküli rózsakoszorúira utalnak. Mindmáig létezik Szent Ferenc egyik kegyhelyén, Porziuncola konventjében egy tövis nélküli rózsalugas.

A pogány Tavaszünnep, a keresztény Pünkösd és a tövis nélküli rózsa kapcsolódik össze a mai májusi virágünneppel, amelynek uralkodó jelképe a tövistelen pünkösdi rózsa.

Ha angyalok, szentek vagy elhalt emberek lelkei viselnek rózsakoszorút a képeken, annak jelentése, hogy beléptek az égi birodalomba és a mennyei boldogság attribútumaival vannak megjelölve. Az aranyrózsa az égi fény jelképe: egy igen régi szokás szerint, melyet a hagyomány I. Gergely pápa nevéhez fűz, ha a pápa egy aranyrózsát küld népének, azt a pápai áldás küldötteként kell fogadni.

Dante szimbólumrendszerében a rózsa az isteni szférához tartozik: a Paradicsom boldogainak fehér rózsa a viráguk, az isteni fényt hordozó aranyrózsából Beatrice emelkedik ki. Az epifánia fokozatosan tárul fel.

Dante első víziója a Paradicsom belsejéről egy fény-látomás. Miután átkelt a fény folyón, egy dombot lát kiemelkedni a fényességből, melynek

„ha alját ilyen fények öntözék meg,

gondolhatod, mily tágra nyíl a Rózsa,
a mily messzeségét borítja az égnek.

Szemem, szélétől csúcsáig lopózva

nem tévedhet el, hanem a Kehelynek
fényét és tétjét szerte behajózta.
(...)

Az örök Rózsa arany közepében

mely fejlik, feslik, és a szent Tavaszba
illatát küldi dícséret fejében:

mint aki szólni vágyna és habozna,

úgy tett Hölgyem, s mondta: ‘nézd, s figyeljed,
mily Gyűlés, fehér ruhákkal havazva!’„

(Paradicsom, XXX. ének, 115-119. és 124-129. sorok)

Mivel a Paradicsomban nincsen függőleges tagolású hierarchia, a boldogok fehér virágsziromhoz hasonlóan veszik körbe a fény, azaz az arany Rózsa közepén ülő Beatricét:

„Ekként elém mint fehér rózsa támadt

égi sereg, melyet földi létben
Krisztus vérével jegyzett el magának...”

később:

„a nagy Virágba, hol ezer szirom van,

leszálltak előbb, visszahulltak aztán
szerelmük felé, örök-égi szomjban.
(...)

Arcom fölnézett, anélkül, hogy szóljon,

s láttam Őt, ahol az örök Sugárból
magára koronát s takarót fon.”

(Paradicsom, XXXI. ének, 10-12. és 70-72. sorok, Babits M. ford.)

Az allegorizálásnak, szimbólumgyártásnak melegágya volt a középkor: egy olyan világképben, amelyben minden lelkes és lelketlen lény Krisztusra vonatkoztatható, elmúlt vagy eljövendő életének valami módon része, ott az értelmezések egymást szülték, olykor egymásnak ellentmondó jelentésekkel.

Minden rózsafajhoz más-más asszociációt kapcsoltak: a vörösek utaltak Krisztus sebeire; a sárga rózsák a Mágusok jelei voltak, mivel ők aranyrózsát ajándékoztak Jézusnak; a fehér rózsa Mária szűziességét és tisztaságát jelképezte. Mária gyakran tart kezében rózsát jogar helyett (Kölni Madonna, 1390, Thyssen-Bornemisza gyűjtemény). A fehér rózsa vonatkozhatott a gyermek Jézusra is, de a felnőtt Istenfiát már a vörös rózsa jelképezte: Öt szirma volt az öt stigmatizáció jele. Néhány ábrázoláson Krisztus vércseppei rózsaszirom-alakúak, így pl. az ún. Röttgen-Pietán (1304, Bonn, Rheinisches Landesmuseum). A korábban említett pünkösdi rózsa-lugas egyedi példa, de a természetes rózsa-lugas állandó tartózkodási helye a Szűznek a 15-16. századi képeken, mivel elzártságot jelez: ez az elzártság a hortus conclusus, a zárt kert egyik megfogalmazása, amely fogalom jelentésváltozáson ment keresztül; eredetileg a Paradicsomkertet jelentette, majd a bűnbeesés után az ember onnan kiűzetvén, csak a Szeplőtelen Szüzet illette meg. így trónol Stefano da Verona Paradicsomkertjében, rózsasövénnyel körülvéve (1405, Verona, Museo del Castelvecchio).

Mária Magdolna könnyeitől a szerelem (és a testiség) vörös rózsái kifehéredtek, elvonták a színt a rózsától, amelyet immár fehér virágként „Magdolna rózsáinak” neveznek.

A rózsában, a virágok királynőjében a szirmok szimbolizálták a Szentlélek sugarait, amelyek belőle kiáradtak az apostolok fejére.

A keresztény középkorban egymás mellett élt a rózsa transzcendens jellege és a földi szerelemhez kötődése. A stilnovisták (a dolce stil nuovo képviselői) igen gyakran énekeltek róla mint az evilági gyönyörök megtestesítőjéről. Cielo d’Alcamónál a rózsa a szerelem hatalma, Guido Cavalcantinál a szenvedély virága, a testiség megjelenése; ha liliom társul mellé, az a tisztesség és a szemérem jele. Ugyanígy Guido Guinicellinél is: a rózsa a testi szépség, a liliom a lelki szépség. Matteo Boiardo költeményében így szól az ima a Madonnához: „rózsával és liliommal teli kezedből szórjál közibénk violát és más virágokat” – a rózsa és a liliom a Szűznél marad. A reneszánsz neoplatonista költőt, Angelo Polizianót egy álombéli látomásban Ámor figyelmezteti: a nyíló rózsák valóban az élet szépségét hirdetik, de sosem szabad elfeledni, hogy „amikor egy rózsa már minden szirmát kitárta, amikor a legszebb, amikor a legméltóságosabb, akkor kell koszorúba fonni, mielőtt szépsége elillan... így hát, ifjú, addig gyűjtsd a kert virágait, amíg a legszebben nyílnak.” Ugyanő a Stanzák-ban: visszautal az antik elődökre és főként Ovidiusra; átveszi azt a gondolatot, hogy a szépség üzenete egyben a halálé is. Mitológiai történetekkel igazolja, hogy akik a szépség hatalmába túlságosan belebódulnak, haláluk után egy új életre támadva virágalakot öltenek. Lodovico Ariosto Orlando Furiosó-jában élet és halál, szépség és vanitas fogalmai kavarognak, virágszimbolikával megelevenítve: egy fiatal nőről ír, aki túlságosan szép volt, ezért rövid életet juttattak neki az égiek. A manierista Gian Battista Marino, az „öt érzék poétája”, zenei kontrapunktra épülő játékos versében, a Rózsa dicséreté-ben (Elogio della rosa) a számára legkedvesebbnek, leggyönyörűbbnek mondja a virágot, és az antik mítosztravesztiát anekdotává alakítja: Venus beleszeret Adonisba, miközben az ifjú gyógyítgatja rózsatövistől felsebzett lábát. A látvány Venust sebezte meg: minthogy a rózsa miatt esett szerelembe, a rózsa Venus örök hálájának tárgya lett.

Rózsa-legendák

Középkori magyar irodalmunk két ékessége az a két szent-legenda, amelyet névtelen fordítók ültettek át nyelvünkre. Az elsőt a Karthauzi Névtelen: Dicsőséges Szent Erzsébet asszonnak ünnepéről ki vala Magyar Endre Királynak leánya (forrása az Érdy-kódex, 1526-ból). „Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy mint senki ne látná, viszen apró maradékokat egy pár kapuja elébe az szegéneknek. És íme, elől találá az ő atyja, csodálkozván rajta, ennenmaga mit járna es hová sietne, megszólítá őtet: Fiam, Erzsébet, hova mégy, mit visz? A nemes királ leánya, mert felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát, és megijede, és nem tuda félelmében egyebet mit felelni: Im rózsát viszek. Az ő atyja kedég, mint eszes ember, meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozzá híva, és meglátá kebelét, hát mind szép rózsavirág az asszú, apró portéka. Ó, nagy ártatlanság, ó szeplőtlenségnek halhatatlan malasztja! Ime az áldott mennyei királ nem hagyá az ő szerelmes szolgálóleánya beszédét hamisságban, hogy szemérmet ne vallana, de inkább szentséges voltát isteni irgalmasság követné...”

A másik legendát Ismeretlen Fordító örökítette meg számunkra a Cornides-kódexben (1514-1519), ez a Szent Dorothea rózsái címet viseli. A legenda tárgya egy teljesíthetetlennek látszó kérés: szintén télvíz idején kér „az országnak főítélőmestere” (főbírája) Szent Dorotheától ajándékba rózsát és almát, e két szexuális szimbólumot. De hát – mint azt már láttuk – minden szexuális szimbólum átfordítható a kegyesség, szűziesség szimbólumává és viszont:

„Vala Szent Dorothea asszony tökéletes szerelmű Istenhez, mert Krisztusnak szerelméért halált szenvede. Ez kedég tökéletes szerelm.... Szent Dorothea asszonyra adaték szentencia, hogy az ő szentséges feje elvágaték. És mikoron az várasnak kőfalának kívőle kivitetnék Szent Dorothea asszony, látván őtet Teophilus, az országnak főítílőmestere, olyha megmevetvén kéré Szent Dorothea asszonyt, hogy ő neki küldene az ő jegyesének kertéből rózsákat és almákat. Szent Dorothea asszony kedég fogadá, hogy megküldi. (...) És íme szózat hallaték mennyországból, mondván: Jövel, én választottam, én jegyesem, mendenemet, kiket kértél, megnyerted! Szent Dorothea asszony kedég az ő fejét lehajtá az nyakvágónak elébe. És íme, jelenék őneki egy gyermek, ki vele bársonnyal megöltöztetett, mezéjtelen lábakkal, és vala szép fodor haja, kinek ő ruháján valának aranyos csillagok, hozván ő kezében kosárkát három rózsákkal és három almákkal. Kinek monda Szent Dorothea asszony: Kérlek, én uram, hogy vigyed ezeket a rózsákat és ez almákat ez kosárkában Teophilusnak. Az nyakvágó elvágá Szent Dorothea asszonynak szentséges fejét Ur születteti után kétszáznyolcvanhét esztendőben, február havában, Diocletianus és Maximianus császárok idejében...”

A Rózsa-regény

A francia középkor teljes világát átfogó elbeszélő költemény a „szerelmi disputa” mintaiskolája, életvezetési kézikönyv – végső soron a középkori francia élet summája. Két részből áll, mindkettő főszereplője a személytelen, allegorikus Amant (‘Szerelmes’), az elsőt Guillaume de Lorris írta 1230 körül, témája az amor spiritualis, testetlen, földöntúli szerelem, benne a szerelmi hódítás az udvari stílusnak megfelelően szimbolikus jelentéskörben zajlik, az eszményi, szintén személytelen Nő elnyeréséért. A második rész negyven évvel későbbi, és Jean de Meung munkája, a polgári racionalizmus természetelvű és mesterkéletlen megfogalmazása. Az első rész vége: „Ez tehát a Rózsa-rege, A Szerelem művészete” – az idea szerelméé. A második rész egy álom végével indul: „Bíbor Rózsa, enyém lettél. Fölébredtem, a Nap is kél.” Az álombéli kaland során, szerelmét keresve a hős áthatol a hortus conclucus-on, megküzdve a tíz bűnnel. A két mű közös végeredménye, hogy a Gyönyör kertjébe csak az amor spiritualisszal is megáldott Szerelmes léphet be, a világ teljességét csak a kétféle szerelem együttes jelenléte adja. A tudós mű szimbolikus jellegét fokozza, hogy már a cím egy része is anagramma: a francia Le Roman de la Rose cím Rose szava, azaz a rózsa francia neve az Erős (görög ‘szerelem’) szó anagrammája.

(Excursus rózsára, liliomra és mirtuszra)

A lángoló érzékiséget, a vért, a testiséget a középkori ember számára megtestesítő vörös rózsa mellett a fehér rózsa jelképezi a megtisztultságot; az eredendő tisztaságot, szűziességet pedig a fehér liliom hordozta. Ezért van Mária gyakran e két virág között: az ő környezetében a vörös rózsa az életet (a Gyermek világra hozatalát), a vért (az életet és a mártíriumot) jelenti, a fehér liliom az ő tisztaságát. Az újtestamentumi legenda „zárt kertje”, lilioma és rózsája – mint az oly sokszor előfordul az evangéliumokban és az apokrifekben – ótestamentumi előképre tekint vissza. Az Énekek éneke szerelmes leányának, Szulamitnak a jellemzői:

„Sáron őszikéje vagyok én,

a völgyek lilioma

Mint tövisek közt

a liliom

olyan az én szerelmem

a szűzek között.”

Szüzességének metaforájából lett Szűz Mária hortus conclusus-a:

„Elreteszelt kert

az én húgom jegyesem

berekesztett kút

lepecsételt forrás.”

Szűzies vágyának testi jelei: „Ajkai / mirhától csepegő rózsalevelek...”

(kiem. Sz. E., Somlyó György ford.)

A szűz lány szépsége a világi költészetben is a fehér liliom, szerelemre termettsége vörös rózsa: „Liljomfehéren, pirosan, mint a rózsa, / kelet rubintjával szemed tüzén, / híveddé tettél, raboddá, mióta / liljomfehéren, pirosan, mint a rózsa // szépséged szívem szüntelen kínozza / azzal, hogy mikor leszel már enyém, / liljomfehéren, pirosan, mint a rózsa, / kelet rubintjával szemed tükrén.” (Guillaume de Machaut: Köröcskéző, Illyés Gy. ford.)

Reménytelen a szerelem, ha a piros rózsa-természet fehér liliom-jellemzőkkel társul: „aj, mit ér balgán remélve várnom, / hisz annyiszor csalódtam, s oly nagyon! / Örömtelen kell mindig tőle válnom, / S hiába már vigaszt áhítanom! / S ha, piros rózsa, fehér liliom / előttem ül gyönyörűszép virágom, / teljes fénnyel ragyogó holdvilágom: / szememnek kéj – szívemnek fájdalom.” (Heinrich von Morungen: Ó, jaj, mit ér, Lator L. ford.)

Ronsard az öregség ősz fehérségét – a fiataloktól megkülönböztető bölcsességét – társítja a fiatalság piros rózsáihoz, így jön létre a vágyott virágcsokor:

„Habár fejem fehér ma már,
liliom színéhez hasonló,
a te arcod még friss, akár
a hasadozó rózsabimbó,

akármilyen fehér, azért
kár, hogy tőlem oly messze mégy te,
hisz behavazott hajamért
kárpótol fejem többi része.
Elmenekülsz, pedig mikor
koszorút fűzöl, te kegyetlen,
ugye, hogy a legszebb csokor
a rózsa, liliom-keretben?”

(Habár fejem fehér, Vas I. ford.)

Szerelemre érettség és még szűzi tisztaság színei festik egyszerre Thomas Campion vágyott leánykájának arcát, ezért az éretlen gyümölcsök még várnak a leszakításra: „Édeni arcán hómező / liliom nyit s rózsa, piros: / gyümölcse sok és jóízű, / de a cseresznye tilos, / még nem röppen róla a szó, / hogy friss cseresznye kapható.” (Friss cseresznye, Szabó L. ford.)

Balassi Bálint a liliom fehérségét fehér violáéval cseréli fel, s a szerelem e két virágával tiszteli meg alázatosan a még csak óhajtott Júliát: „Én drágalátos palotám, / jó illatú piros rózsám, / Gyönyörű szép kis violám, / élj sokáig szép Juliám!” (Hogy Júliára talála, így köszöne néki).

Ha a rózsa mellé mirtuszt-mirtuszágat társít a költő, az már az eljövendő vagy a már bekövetkezett nász jele (így volt ez már Arkhilokhosz-idézetünkben is). S egy későbbi példa: „És ágyat rózsából s füvek / illatából vetek neked, / főkötőd lett a virág / s öved hímezi mirtusz-ág.” (Christopher Marlowe: A szenvedélyes pásztor kedveséhez, Szabó L. ford.)

Rózsák, rózsák...

Nemes Nagy Ágnes elől „elköltötték” a rózsákat – panaszolja, de maga is részt vett az elorzásban: magyarul hozza világra Ronsard egyik rózsáját (ezért is lehet, hogy emlékezetében kutatván, kinél olvasott rózsákat, Ronsard neve is felmerül). A versben a carpe diem! szellemében biztatja az esdeklő szerelmes a vonakodó leánykát: „Nézzük meg, édes, hogy a rózsa, / amely ma reggel kinyitotta / bibor kelyhét a nap felé, / vajon a bíbor, puha rózsát / s színedhez hasonló zománcát / ma estig megtartotta-e. // Ó, jaj! Elég pár röpke óra, / s lásd, édes, már hullatja sorra / gyönyörűséges szirmait! /.../ Szakítsd, szakítsd hát ifjúságod, / mert a vénség, mint e virágot, / szépséged úgy szakítja majd.” (Nézzük meg, édes, hogy a rózsa...)

És valóban mindenütt ott ragyognak a rózsák Ronsard-nál, és segítenek felülkerekedni a halálon (s íme, ezt is Nemes Nagy Ágnes fordította): „Így téged is, alighogy tavaszod betölt, / míg gyönge bajodon ámult az ég s a föld, / letört a Párka és hamvadat földbe szórta. // Vedd hát gyászom jelét, e könnyet s bús szavam, / tejjel tölt serlegem s virágos kosaram, / hogy élve s holtan is, csak rózsa légy te, rózsa.” (Amint az ág hegyén)

Gil Vicentét, a 15. század közepe és a 16. század közepe között élt, rejtélyes sorsú, sokoldalú művészt, kétnyelvű (portugál és spanyol) költőzsenit úgy tartják számon, mint akinek egyetemes életműve összefoglalja a középkor költői és drámai örökségét, a míves műköltészetet és a templomi színjátékot, és mindezt átitatja a reneszánsz szellemével. Két verssel is gyarapítja rózsafüzérünket, mindkettő a népdal hangjának tökéletes intonálását mutatja. Felismerhetjük bennük a népdalok népdalküszöbnek nevezett kezdőképeit, amelyek megelőzik a tényleges verscselekményt (ezekre a népdalküszöbökre még visszatérünk). Nem érzem véletlen választásnak, hogy mindkettőt Nagy László fordította:

„Most virít ki kertben a rózsa:

oda megyek el,
meglesem a csalogányt,
hogyan énekel.

Szép lány megy a folyópartra,

citrom érik, leszakasztja,
oda megyek el,
meglesem a csalogányt,
hogyan énekel

(Most virít ki)

És a másik:

„Anyám, rózsa, rózsa lángol,

jövök rózsafámtól.

Gázló végén, part aljában

piros rózsát nyílni láttam,
jövök rózsafámtól.

Part aljában ringadozva

nékem nyit a piros rózsa,
jövök rózsafámtól.

Nékem nyit a piros rózsa,

nyúltam érte fohászkodva,
jövök rózsafámtól.

Piros rózsát nyílni láttam,

jól megszedtem, jól vigyáztam,
jövök rózsafámtól.

Anyám, anyám, rózsa lángol,

jövök rózsafámtól.”

Különösnek tűnhetik, hogy a kozmikus méretekben gondolkodó Goethe éppen a rózsától megihletve válik hajlamossá a népdal-hangulatra. Két jelentős, népdalszerű rózsaverse van: az egyik a Schubert által dallá komponált Vadrózsa: „Rózsát lát meg egy legény, / vadrózsát a réten...”, és A beteg rózsa, amelynek szimbolikája és megszólalásmódja egészen a népdaloké: „Beteg virág vagyok! / láthatatlan féreg / éji vihar szárnyán / egy szirmomra téved. // Ágyat vetett bennem, / szép kármin-ölemben, / s most sötét szerelme / titkon megöl engem.” (Képes G. ford.)

Az antik Anakreontika (egyenetlen esztétikai értékű pszeudonim dalok gyűjteménye) egyik jobb minőségű darabjában megszületik egy kompozíciós technika, amely végigvonul a világlírán: a „valami szeretnék lenni, hogy érintkezhessen veled” típusú építkezés, mely fokozással jut el a versvégi csattanóhoz, ami – fohászról lévén szó – ritkán bizakodó, inkább szelíd elégikusságba vagy mély tragikumba hullik. Lássuk az archetípust:

„Leánya Tantalosznak
phrüg parton szikla lett, s állt;
fisarja Pandiónnak
hajdan kisfecske lett s szállt.
S bár lennék én tükörré,
hogy mindig rám tekints csak,
vagy válnék könnyű inggé,
hogy engem hordj örökké;
vagy vízzé válni vágyom,
hogy testedet locsoljam;
kenetté, kedvesem, hogy
olajként rádomoljam:
a melleden szalaggá,
nyakad fölötti gyönggyé,
vagy hadd legyek saruddá,
hogy csak reám tapossál”

(Egy leányhoz, Devecseri G. ford.)

Az egyik legnevesebb „átváltozó-vers”, a tetőpont utáni lezuhanással, Swinburne Versengés című műve. A versszakok első sorában a te második személyben megszólított feltételes állapota, a második sorokban az én potenciális átváltozása vetődik fel, a szakaszok többi sorai az érintkezés utáni vágyott közös cselekvés. A szakaszok végén a két sorok megismétlődnek. Álljon itt a hosszú költemény első, még reménykedő-vágyódó szakasza: „Ha a szerelem rózsa, / hadd legyek én levél, / életünk együtt nőne / bús és dalos időbe / – dúlt rét, virágos rózsa, / ősz, bánat s édes kéj – / ha a szerelem rózsa, / hadd legyek én levél.” Swinburne zárószakaszában az addig közös cselekvések divergálnak, egymás ellentétévé változnak, így kap a vers az alaphelyzettől elhajló, elégikus véget:

„Ha te örömkirálynő, / és a kínkirály, / Kupidót együtt lessük, / csalfa szárnyát lenyessük, / táncot mértékre jár ő, / zablát kap, pórul jár – / ha te örömkirálynő / és én a kínkirály.” (Hajnal A. ford.)

Népdalküszöb és szimbolika

Gil Vicente népdalt intonáló versei kapcsán már szóltam a népdaloknak arról a jellegzetességéről, hogy valamilyen természeti képpel kezdődnek, és ezt követi egy tőlük – látszólag – teljesen idegen emberi cselekedet. Az utóbbi évtizedek szimbolika-kutatásai során világossá vált, hogy a népdalküszöbök természeti képei szimbólumok, amelyek előrevetítik a tényleges cselekvést, „virágnyelven” megelőlegezik a dal szó szerint értendő szövegét. A szimbolika-kutatásban a magyar tudomány jelentős eredményeket ért el: egyrészt megfejtették és kidolgozták a magyar népdalok jelképrendszerét, másrészt belehelyezték a szimbólumtárat Európának, sőt a világ távolabbi tájainak jelképkultúrájába. Nincs itt helye a kutatások részletes ismertetésének, így az analógiákat csak a rózsa, illetve a vele kapcsolatba hozott más növényi szimbólumok köréből merítem.

Az ókori versek virág- és gyümölcs-motívumaiból gyakoriságban kiemelkedett a rózsa, a gyümölcsök közül első helyen az alma áll („már a régi görögöknél”: Erisz almája, a Heszperiszek almái, Atalanta almája); a másik ősforrásban, a Bibliában a bűnre – azaz az erotikus cselekvésre – csábítás gyümölcse. A mesék aranyalmái, Árgírus királyfi almái mind-mind a mitikus-erotikus gyümölcs édes rokonai. Idézzük most a szerelmi fegyvertár legjobb ismerőjét, Szapphót: „Alma, az édesízű, magas ágon mint ha piroslik, / fenti a legfölsőn: nem vették észre szüretkor; / hej, dehogyisnem, csak nem tudták eddig elérni.” (Népdaltöredék, Devecseri G. ford.) Az alma jelenlétét és leszüretelésének kétértelműségét aligha lehet vitatni. A kétértelműség álcája alatt Arisztophanész egyértelmű obszcenitásokat rejt, s ezt teheti, hiszen közönsége ugyanolyan jól ismerte az erotikus szimbólumokat, mint ő maga. Amikor a spártai hírnök és Lüszisztraté a vitatott területet osztja fel Spárta és Athén között, a vitatott terület egyértelműen egy női test formáját ölti, minthogy a vita valódi tárgya a nemi sztrájkot tartó nők visszaszolgáltatása férjeiknek. A fordításban a vitában szereplő helységneveket a kétértelmű görög szavak megfeleléseként a magyarban is kétértelmű erotikus szimbólumokkal kíséreltem visszaadni. Nem hiszem, hogy szimbólumszótárt kéne mellékelnem az alábbi párbeszédhez:

(Az egyezkedésbe harmadikként beszáll az athéni követ is.)

És így végig, az egész komédián. Minden hosszúkás, hegyes tárgy: fegyver vagy zöldség, gyümölcs a férfi nemi szerv jelképe; minden mélyedés, üreg, árok, öblös tárgy a vagináé. A gömbölyű gyümölcsök – elsősorban az alma – a női mellek, a dimbes-dombos bozóttal benőtt kiemelkedés – a Vénusz-domb. Az analógiák a végtelenségig folytathatók: a föld terményei és tárgyai mind vagy az öblös, befogadó, vagy a hegyes, támadó formák közé tartoznak. Az 1982-es erotika-konferencián éppen azt a meglepő felfedezést tettük, hogy ez a szimbolika – térben és időben igen nagy távolságokat átívelve – teljesen azonos. De nem kell ebben semmiféle kollektív tudattalan működését feltételezni: az általunk vizsgált emlékek mind agrikulturális társadalomban élő és fegyveres harcokhoz szokott közösségek közös képes nyelvén szólaltak meg.

Arisztophanész után hatalmas ugrással az időszámítás körüli Rómában vizsgálódunk, ahol létrejött a Carmina Priapea (’Priaposzi énekek’) versciklusa, teljesen az arisztophanészival egyező szimbolikával (az istenek fegyvereikkel vetélkednek, a növényeket-terményeket obszcén cselekmények megelevenítésére használják stb.) Egy szerelemkert – mert minden virágos- és veteményeskert egyben a szerelem fészke is – dézsmálójához így szól a kert „kivont péniszű őre”, Priaposz:

„Rózsát vagy violát akárki tép itt,
zöldség-tolvaj, az ingyen-alma híve,
átok rád! Ne legyen se nőd, se ifjad,
s úgy szakadj meg a szörnyű gerjedéstől,
melytől én meredek, s hiába verje
vessződ köldöködet felingerelve.”

(23. darab, Horváth I. K. ford.)

Az öblös, illetve hosszú-hegyes formák elsősorban alaki hasonlóságuk alapján váltak a hasonlított és hasonlító közti szimbolika eszközévé. Más, rejtettebb analógiák ihlették a szirom-, illetve levélszerkezetekből álló növények jelképes jelentését: amiként a rózsa szirmai óvón fogják körül a legértékesebb részt, a termőt magába foglaló belső bimbót, úgy leplezik pl. a káposzta-kelkáposzta levelei a növény „legjavát”. A külső védőrétegekből befelé haladás az alapja a szirmos-leveles növények és a női szeméremtest közti analógiának. Büszke, királynői fenségű rózsánk e téren egyenrangú a kelkáposztával.

A világ szerelemkertjeiben – és melyik kert nem az? – és a róluk szóló versekben-dalokban ezek a szimbolikus természeti képek, a népdalküszöbök ezen a virágnyelven előlegezik az emberi cselekvéseket. Néhány példa – most már csak a rózsára szorítkozva – a magyar népdalkincsből, Vargyas Lajos gyűjtéséből:

„Édesanyám rózsafája, / Én voltam a legszebb ága. / De egy hűtlen leszakaszta, / keze között elhervaszta.” „Hervad az a rózsa, / kinek töve nincsen / Én is elhervadok, / mert szeretőm nincsen.” „Hervadj rózsa, hervadj, / mert az enyim nem vagy, / ha az enyim vónál, / különbet nyílónál.” „Nem ám az a rózsa, / ki a kertbe nyílik, / hanem az a rózsa, / ki egymást szereti.” „Túlsó soron nyílik a rózsa, / Jaj, de nagyon érzik a szaga! / Mennél jobban rázzák az ágát, / annál jobban érzik a szagát.”

Bernáth Béla, akinek úttörő szerepe van a népdalok szimbolikájának feltárásában, egy különös képre hívja fel a figyelmet: a női testet a mezőgazdasági kultúrákban fának is tartották, elsősorban gyümölcsfának. Különös képvegyítés történik a két szimbolika egyesítésekor: a gyümölcsfán először nem gyümölcs terem, hanem rózsa, ez termi majd meg – megfelelő előkészítés után – a gyümölcsöt. Mint Bernáth Béla írja: „A meggyfán termő rózsa is nemi szerv, leszakítása a defloráció: to pluck a rose ‘elvenni a szüzességét’. Népdalainkban is: ‘Kis kertemnek a végében / Rózsafa nőtt szögletében, / Piros rózsa nyílik rajta, / Lesz is, aki leszakassza.’ Másutt: ‘Arra alá az utcán / Rózsa nyílik a meggyfán...’, és: ‘Kint a pusztán, a pusztán, / Alma terem a meggyfán...’ – ez utóbbi azért is különös, mert a meggyfa megteremhetné saját gyümölcsét...”

Pálóczi Hováth Ádám Ötödfélszáz énekei között is virulnak a rózsák: az egyik dalszöveg – érdekes vándorlással – az ókori Anakreonteából, annak az igénytelenebb, giccsbe hajló fajtájából, német közvetítéssel került a gyűjteménybe. A negédes kis történet szerint Venus elfáradván, megpihent, keblén egy rózsaszállal. A kis Ámor feléje nyúlt kezével, mire egy méh belecsípett. A gyermek sivalkodását az anyja így csitítja: „A kis méh mindenben téged példáz, hiszen bár kicsiny, csinál mély sebeket, így, te, fiacskám, noha piciny vagy, sértesz nagy szíveket.” (112. ének) Egy szerelmes panaszában: „Ha piros rózsáit, / Szép egypár almáit, / melyek orcáján gyülekeznek / és fejér mellén ülnek, / Tekinték szemeim, / Újulnak sebeim...” (121. ének). Más: „Mi a bajom? Nem tudhatom. Érezem, s ki nem mondhatom; / Belűl van a nyavalyám, Rólla nem szólhat a szám; / Fáj igen a szívem, Fogy igen a színem, / Szép rózsáim sárgulnak, orcáim rútulnak. // Fordulj rám, tulipányom! Liliomom! Kívánom, / Oh, ha veled lakásom, Lehetne mulatásom! / Rózsás kert kebeled, Mely ágyban teveled / Beállanék kertésznek, Ha tehetném, csősznek.” (131. ének) „A minap egy keveset / Hogy veled ülnöm esett, / Szívemet elragadád, / Érte tiédet adád. / Lett pirosult ajakad / Rózsa-virágom, / Gerlice-forma nyakad / szép arany-ágon.” (135. ének)

Villon szép fegyverkovácsnéja ugyanezekkel a szimbólumokkal siratja szerelmi játékainak helyszíneit: „Hová lett derekam, teremtve / hullámzó, szerelmes csatára, / a lábam kettős ívű szára, / a két hatalmas izmú comb, / s a szerelem rejtett virága, a hímes kert, a puha domb?” (Vas I. ford.)

Útban Szentendre felé

A 19. században – hogy nagyobb időt átugorván jelentősebb változásokat figyelhessünk meg – a rózsa is a „romlás virága” lett. Először Mallarmé nevezi kegyetlennek („rose cruelle”); számára virágnyelven ezt jelenti a rózsa: a szépség a Rossz kísértése. Baudelaire és Verlaine nyomán D’Annunzio és a crepuscolarismo költészetét inkább a liliom vonzza: az aszphodéloszokról, a fehér liliomokról írja Corazzini: „az ég szomorú liliomai / örök intésként állnak felettem.” Palazzeschinél a Romlás virágai a perverziók virágaivá válnak: ők veszik át a közönséges emberek szerepét és jellemét: „Egy hatalmas vörös rózsa botrányosan virított a dekoltázsomon, nyíltan vállalva, hogy ő kurtizán: ‘az utcasarkon keresem a kenyerem, mi rossz van benne? Az a tehén hortenzia lustán hagyja, hogy a napraforgó mindent elvégezzen helyette.’” Palazzeschi nem kíméli a pederaszta liliomokat, a leszbikus vaníliát stb. Szarkasztikus dialógus zajlik a költő és a jellemében-jellegében megváltoztatott rózsa között. Palazzeschi rózsája még így is a virágok királynője – bár a színtér az utcasarok és a bordély – így is fölötte áll a lenézett többi utcasarki növénynek.

És királynője marad a szerelemnek az egész 20. században. Mint szerelmi szimbólum, ő lehet csak két ember közt a legszorosabb kapocs: „Nem tudtam elfeledni a rózsákat. Az ő rózsái az én rózsáim is voltak.” (Dino Campana) Ungaretti rózsája misztikus: „una rosa segreta” – titokzatos rózsa.

Tágítva vizsgálatunk szemhatárát, kelet felé haladva egy olyan román költő az útitársunk, akinek szimbólumrendszerében a hagyományos jelentésben vannak táncok és virágok: van rózsa (A rózsák keringője) és van liliom (A liliomok rondója); ő Alexandru Macedonski, és rózsája maga az erotika, az erotikus nő szimbóluma, aki éjszakai táncra vágyik, sejtető tavasszal, karneváli bálban, és a vers egyre pergőbben forog egy gyorsuló keringő dallamára. Liliomai „fehérek, szépek, finomkák” és – halálvirágok: „holt szirmaik a kertre ontják.” A halál, a dekadencia mámorát árasztják. Francis Jammes rózsái a vágyakozó szerelem virágai (A ház rózsával lenne itt teli); Ramón del Valle-Inclán „rózsafüzérében” Az óra rózsája és A Paradicsom rózsája misztikumot lehelnek. Iván Bunyin rózsái a feléledésre, feltámadásra képes tünemények (Rózsák); Else Lasker-Schüler versében a rózsával való egybeolvadás olyan mélységben zajlik, hogy a hasonlított-hasonlítói viszony megfordul: nem a rózsa (= erotikum, láz, vágy stb.) kölcsönzi színét és hevét a szerelmesnek, hanem fordítva; „A tubarózsák véremmel vöröslenek, / és kelyhük csupa tűzsugár!” A misztikus kommunió szekularizált változata megy végbe: amiként a lehullott rózsaszirmok Krisztus véréből fakadnak, úgy a 20. századi rózsa a szerelmes vérétől válik bíborrá. Apollinaire szerelmes versében a virágénekek ókorból eredő szimbolikája támad fel, amennyiben eggyé válik a rózsabokor az almafával: „Csókommal illetett tested szép rózsabokrán / A gránátalmafán hintáznak szíveink” (Délen). Az archaikus szimbolika éled fel Pablo Nerudánál is: „De ím eljött a bosszú órája és szeretlek. / Mohó és teli tested teje, mohája, bőre. / Óh, kebled drága kelyhe! Távollevő szemek, ti, óh! / ó halk, szomorú hangod! Ó ágyék rózsatője!” (Annyi test, Somlyó Gy. ford.) A Genezis 20. századi víziójában az Éden első növényei a rózsák:

„Valahol eltör a mennyei csésze,
s a nap, mintegy sebesülve,
aranyat, lávát vérezve csapongott
a felszabadított föld körül.

Rózsatengerek
fénylettek hullámok tavaszában,
pálmák keltek ki suhogva”

(Iwan Goll: Az ember teremtése, 1. Nemes Nagy Á. ford.)

A fordító nevével visszatértünk a kiindulóponthoz: lehet-e ma verset írni a rózsáról? Az általam felsorolt példák közül több olyan volt, amelyet Nemes Nagy fordított, és pompás esszéjében a rózsa után kutakodva természetesen először ezek a nevek jutottak eszébe. Az ő névsorából eddig egyet nem említettem, mert kivételes helye van egyrészt a rózsaköltészetben, másrészt a Nemes Nagy Ágnes költészetére gyakorolt hatásában. Külön fejezet illeti.

(Excursus Rilkére)

Legkorábbi rózsa-versében a halál szimbolikus virága:

„E sárga rózsát tegnap
egy fiú adta volt,
s ma visszaadom annak,
ki tegnap óta holt.
Vízcseppek csillognak
a szirmokon, melyek
tegnap még harmatoztak,
ma már csak könnyesek.”

(E sárga rózsát, Fodor A. ford.)

Elmúlás és örökkévalóság metszéspontját keresi a költő és találja meg önnön szoborlétében, mely létezés a változatlanság nyugalma volna a rózsák virulása és hervadása között; nála a virág múlandó, az élettelen szobor örök életű:

„Ily nyugodt szoborként kéne élnem,
állva némán, rózsáim körében,
miknek nyílik, hervad levele...”

(Nézd, mint válnak..., Fodor A. ford.)

Halálszimbólum a rózsa egy későbbi versben is: a Rekviem című, körkörös szerkezetű (visszatérő sorok, egymást fokozó, variáltan anaforás szakaszkezdetek, felsőhajtások) hosszúversben, amelynek műfaja maga a cím. Csak két szakaszt idézek:

„Jöjj, hív a gyertya fénybe. Holtakat
nem nézek félelemmel. És ha jönnek,
joguk van rá, hogy úgy időzzenek
tekintetünkben, mint a többi tárgyak.

Jöjj hát, csituljunk néhány percre el.
Nézd a rózsát íróasztalomon;
ha rajta fény oly félénk nem remegne,
mint rajtad: nem lehetne helye itt.
Maradt volna a kertben, nem vegyül
velem, vagy ott kinn szirma vész – de most
itt él: tudatomból vajon mit érez?”

(Rekviem, Szabó E. ford.)

Rilke annak a – középkorból eredő, majd a barokkban tetőző és szinte a perverzióba forduló – devóciónak az örököse, amelynek egyik, fájdalmában is nyugodt, kiegyensúlyozott megfogalmazása Michelangelónak a vatikáni San Pietróban lévő Pietája: a fiatal-szép Mária atlétatermetű, magánál idősebb fiatal férfialakkal megjelenített Krisztus testét tartja ölében és nézi beletörődő-szerelmes mosollyal. Rilke versében az Istenhez forduló fohász egy szerelmesként szeretett nőért szól – a Szűzért –, akit a jól ismert szerelmi szimbolika képrendszerével ruház fel, és a szimbólumokkal megjelenített női test és annak funkciói a dekadencia korának gondolatát hordozzák: a Szűz halált szül majd:

„Egyet tégy naggyá, egyet küldj, Uram,
kiben az élet boldogan fogan,
s a szemérme egy mély kapu legyen,
mit ifjú hajzat szőke lombja elfed,
és válassza ki azt az áldott egyet,
kit hajt a gyűlő, fehér csíra-ezred
kimondhatatlan nevű harcteren.

És adj egy éjt, hogy befogadja méhe
ember még nem foganta magzatát;
s ez éj legyen a világ májuséje
és illatozzon, mint a rózsa mélye
és ringatózzon, mint a szél zenéje
és ujjongjon, mint Jozafát.”

És a verslezáró, dekadens-misztikus ima:

„S akkor küldd rá az áldott vajúdást, hogy
megszülje majd a hatalmas halált...”

(Az áhítat könyvéből, Lukács L. ford.)

Másik verse, a Pieta egyértelműen a Szűzanya szerelme fia iránt, tiszta szépségében és a dekadencia mélypontján – avagy teljes blaszfémiával, a szüzesség hiábavalósága és fölösleges öngyötrései miatt:

„Így látom újra, Jézus, lábadat,
mely hajdanán egy ifjú lába volt,
mit félve bontottam ki mostan én;
hajam közt mily zavartan bujdokolt,
hószinű vad csipkebokor tövén.

S mit nem szerettem: látom itt a tested,
először e szerelmes éjszakán.
Sosem feküdtünk egymás teste mellett,
s most ámulok és virrasztok csupán.

S a két kezed, a kezed szétszakadt –:
Nem, kedvesem, nem én haraptalak.
A szíved nyitva, bárki bekerül:
az én kapum lett volna egyedül.

Fáradt vagy most, s egymástól visszaretten
fájdalmas szánk, fáradt, elszikkadó szánk –
Ó Jézus, Jézus, mikor volt az óránk?
Mily képtelen halunk meg mind a ketten.”

(Nemes Nagy Ágnes ford.)

A rózsakehely-ben a virág az élet teljessége, születés és halál, testetlenség és térbeli kiterjedés, a szirmok mozgását antropomorf metaforával kelti életre, amiként a szirmait nyitogató rózsa Venus kagylóból kiemelkedő életretámadását idézi. S most álljon itt egy rövid Rilke-idézet, ami indokolja, hogy Nemes Nagy Ágnes legyőzetve érzi magát a megtagadni kívánt virágtól:

„Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség,
annyi temérdek pilla alatt
senkisem alszik.”

Pöffeszkedel, rózsa, rózsa

Erre a következtetésre jut Nemes Nagy, amikor rájön, hogy a régóta fejében motoszkáló sornak: „Rózsa, rózsa, megitális rózsa” a valódi, értelmes szövege ez:

„Oh, Róma, Róma, megalázott Róma!
Horatius im örömről dalol...”

Tehát egy Gyulai Pál-verskezdetet őrzött – törmeléknyi mennyiségben – a memóriája, átváltoztatva benne a jambikus ritmust trocheusira, rózsává téve Rómát, aminek értelmetlen „megitális” jelzője a „megalázott” szóval helyettesítendő be. Annyit belát Nemes Nagy, hogy a rózsa elpusztíthatatlan, de szépirodalmi megjelenését különleges kontextussal látja csak indokolhatónak. Amiként Füst Milán is, aki egy káprázatosán szellemes előadásban mutatta be, miképpen kell a rózsát meghökkentő környezetbe tenni. Több, a példa kedvéért improvizált és elvetett próba után a következő megoldást látja tökéletesnek: „– Nielsen, aztán este majd hozza ám el a hegedűjét – hallatszott egy kiáltás az utca felől. S én még mindig ott álltam az ajtónál, a sötétben. Mikoris hirtelen felgyújtottam a villanyt – s még a szívem is majd megállt a meglepetéstől.

– Hát ezt ki tette oda? – S közelebb léptem az asztalhoz.

Egy csodálatos, tűzvörös rózsa volt ugyanis az asztalomon, karcsú, metszett, hosszú pohárban, és oly gyönyörű volt, hogy szólni se tudtam, még meg is fájdult tőle szívem.

Gyorsan odaléptem tehát a nyitott ablakhoz, s íme, ugyanabban a pillanatban tűnt el a szomszéd ablakból valaki. S hogy szőke volt az illető, az biztos volt. Oly biztos, mint ahogy élek. S mármost ki lehet ez? – azonnal meg kell tudni, ki lakik odaát. S már futottam is le az emeletről, illetve nem jól mondom. Mert még egyszer meg is álltam az asztal előtt, s azt mondtam neki halkan: – Gyönyörű vagy. – A rózsának. És szerettem volna megölelni vagy ilyesmit.” (A rózsa példája..., ill. A szó érzéki ereje környezetétől is függ)

Ilyen különös összefüggést teremtett – s ezáltal legitimálta a rózsát – a fentebb idézett Rilke-versek mindegyike, és a sort századunk több költője folytatta. Juan Ramón Jiménez néhány soros költeményei a tökéletes szépség ostromának tanúi: nem leírni akarják a szépséget, hanem csak utalni létére, sugárzó jelentésére, és felhívni a figyelmet a természet ember nem alakította szépségének érintetlen megőrzésére:

„Hozzá ne nyúlj,
mert így már rózsa!”

(András L. ford.)

Vas István rózsái – szerelmek

A költő így méltatja saját költészetét: „ómódi modernség”, amely szóösszetételben „a modernség szó hangsúlyosabb az ómódinál” – kommentálja monográfusa, Sumonyi Zoltán (78. o.) Ómódiak a rózsa-témái, szimbolikája is, de modern a megoldásuk. Az egész ifjúság a hasonlító és a rózsák sűrű bokra a hasonlított a Budapesti körkép-ben, és az absztrakt emberi életkorra alkalmazott rózsa-hasonlat tovább terjed a város konkrét, a múltból átszármazott, élettelen elemeire: egy romantikus cirádájú homlokzatra („Rózsáiban mereng a régi Pest”), majd rájuk, a mai emberpárra, amely képet „most kettőnk élő neve fest”.

„Ómódi” a rózsa-leány hasonlítás és a hozzá tapadó szimbolika, még elég konvencionális a leány arcának kétféle színe: „Oly fehér a homlokod, / Az arcod olyan gyönge rózsa” (Rád gondolok); ugyanennek variációja a szűzi tisztaság-liliom, illetve rózsa-vér Krisztus szimbolikával társítva: „Te tudod, hogy árvák a királyok... / Lábaidnál virágok, virágok, / Bazsarózsa, szarkaláb. / Rózsa színe a te véred, / Liliom a fehérséged, / te vagy minden tanulság...” (A Béke-téri Krisztus) Átveszi a népdalok szimbolikáját, népdalküszöbét az Amor redivivus, melynek mottója is egy valódi, népdalküszöbös népdal: „A malomnak nincsen köve, / Mégis gyöngyöt jár / Tiltják tőlem a rózsámat, / Mégis hozzám jár.” A Vas-vers első szakaszának végén a variáció: „Tiltják tőlem a rózsámat, / mégis eljön minden este.” A leány azonosítása a rózsával egészen népdalszerű másutt is; hiszen népdalszerű a vers: „Száll az este, aludnál, / Hadd üljek az ágyadnál, / Hajad omlik, fekete, / Rózsa, rózsa, te, te, te, / Zöld láng, zöld láng, zöld szemed.” (Változatok egy csuvas dallamra. Este)

A zöld láng Vas egész költészetében kísérője a zöld szemnek: ez már Szántó Piroska átható-izzó tekintete.

(„Zöld láng szemed alján remeg és fényleni nem mer. / Jó így, nekem, édes, ne siess a szerelemmel” – szól keleties-perzsa ritmusban egy korai szerelmes vers, a Zöld láng.)

A Piroska-szerelem változtatja igazán egyénivé-egyedivé Vas István szerelem-lány-rózsa világát. A Piroska-szerelem mindenképpen más, mint az előzőek, Vas jelzői is jól megválasztottak, megkülönböztetőek: „kései”, „öreges”, és még a hagyományosan induló versek is elhangolódnak a verszárlatokon: a Fanyar szonettek egyik darabja mintha tagadná az éppen megélt élmény létezését, de – szonettről lévén szó – a tartalmi ellentétet élessé fogalmazza a quartinák és a terzinák között: a quartinák tagadnak, az első terzina, velük szembefordulva, állít, méghozzá tartósnak, rájuk tapadtnak, öröknek mondja a szerelmet, a második terzina egy torz fintorral a tagadást és az állítást is megerősíti:

„A buja fény, a puha rózsaágy,
Lásd, nem nekünk való, szegény szerelmem.
Ráfújtál és a hamvadó zsarát
Nem lobbant boldogító lángra bennem.

Nem érzem mámorodnak jószágát,
Minek hát kígyó-testedet ölelnem?
Mélyebb szívem bolondos óhaját,
A titkos vágyat, mondd, hová tereljem?

Tudod-e, mondd, mi az, ami parázna
Szívünket ilyen vágyakba alázza?

Mért ég agyunk, s ha meddő, mért e láng?
De így van ez. E dörzsölő csuhából
Nem szabadulhatunk. A fattyú Ámor
Bandzsítva és röhögve néz le ránk.”

(A buja fény...)

A kései szerelmes versekben nyoma sincs már e fanyarságnak; az öregedés elégikussága és az együttlétek meghittsége adja azt a melegséget, ami már nem a rózsák lángolása, az ifjúság hirtelen lobogása, hanem a bölcsesség egyenletesen izzó, vörös parazsa. A rózsák nyílása idézi az élőkben a még eleven emlékeket, szemben a sírokkal és a friss halottakkal. Az emlékező időseket a rózsák segítik át a halálfélelmen. És segít a poétikai játék, az alliteráció is. A szövegben ezüstösen csillogó ősz haj a kései versek gyakori motívuma, a zöld szem kivillant már a korábbi versekből is. A vers: kulcsvers, legyen szabad egészében idézni:

„Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,

Már nem voltunk fiatalok –

Házunk körül virágzó sírhantok,

Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,

Akkor is, ha férj-feleség

Nézi, hogy bomlanak bokrokon a babarózsák,

Fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben –

Emlékszel? volt is oka.

De ami fekete maradt, még feketébben

Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe

Tört fényeket rejtett a rémület,

És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje,

S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,

Te a kertre, én terád –

Ez az öreg nyarunk szelíden betemette

Velencét és Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget

Kezdtük nézni a holnapot –

Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved

Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk, s merészebb azelőtt,

De emlékszel? ez volt a legszebb.

Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,

Mikor a rózsák nyílni kezdtek.”

(Mikor a rózsák nyílni kezdtek)

Vas István rózsái mellé kívánkozik egy katartikus jelenet, amelyet Szántó Piroska ír le: hogyan szabadult ki a börtönből Vas 1953 tavaszán: „Kiengedtek – mondja -, méghozzá szó nélkül... Majd elmesélem. De annyira fáradt és kimerült, hogy útközben leül és elalszik a fűben – és miféle papír-koffer ez, amire a fejét támasztja? Nem ismerem. Ez is kiderül akkor, amikor felébred a szobánkban, már megnyugodva, s ahogy meglát, kinyitja a koffert, és odaborítja az ágyamra a rengeteg rózsát, piros, fehér rózsaszín rózsákat...” Az érzéseit a lénye legmélyébe rejtő költő negyed századdal később sem tud érzelmeiről beszélni. Ha faggatják, csak ennyit mond: „Piroskáról a legnehezebb beszélni, mert hát ő itt van és él – Piroska az élet.” (TV 1976. dec. 23.) „Borzasztóan hiányzott Marika, de ha most arra gondolok, hogy az elmúlt harminc évet Piri nélkül kellett volna leélnem, hát az elképzelhetetlen számomra.” (Sumonyi 201. o.) A börtönből való szabadulás utáni rózsák csak részben a szerelem rózsái, itt talán elsősorban a szabadság virágaiként kísérik a költőt a kiszabadulás útján.

A szabadság rózsái

A rabságból kivezető út rózsák közt halad Vas más verseiben is. A népdalszövegeket, latin diákdalokat intarziaként a versbe rejtő mű, a Nyelvemlékek az ismert dalokból igyekszik erőt meríteni a meneküléshez. S a népdal adta menekülési lehetőségek nem nyújtanak igazi megoldást a költő számára, aki térből és időbő