(utazások restivel)

a sziklába vágott, lőrésszerű ablakokon át a völgyet megülő hajnali köd,ráfeküdt az átriumos térre, becsúszott a ruhád alá, és végighullámzott a gerinceden – szerzetesek gyülekeztek – kíváncsi voltál, a barna csuha alatt ruhát hordanak-e –

farmert és zoknit mindenesetre viseltek – kék farmert és zoknit – frottírt és műszálasat vegyesen – aztán villogó szemű elöljáró papok érkeztek – telefonoztak és hadartak és gesztikuláltak a székesegyház tövében – később csendőrök is jöttek bojtos csákóban, ünnepi díszben – ők is mind-mind villogó szeműek –

párás villódzás a lassan foszladozó tej fehér ködben, részek és részletek – fehér korda és barna szövet keveredik fekete reverendával és tiszti uniformissal, előtűnik egy kar, egy kéz, egy arc, fehérlő reliefek a székesegyház falán és távolabb, a fal előtt a sövényből, talán csipkebokorból formált titokzatos tau vöröse is átdereng ezen a tejszerű lebegésen, és mindez freskószerűen, mintha mindig is így lett volna, ahogy történik mindez ilyenkor, majd lemossák róla az impozáns festékréteget az évek, az évtizedek tovább őrlik a jelenetet, mígnem a századok színek nélküli sejtelmes forgataggá málasztják a hajdani világos és áttekinthető képet –

az a dolgod, hogy a frottírzoknik mögött meglásd azt az egyetlen lábat... a meztelent... akkor látható lesz az út is, amelyre lépett –

resti a szállóban maradt – gyűlölte a kora reggeleket – az éjszakát szerette – most ott fekszik az ágyban, lábán laza szövésű, vastag pamutzokni, amit ő csak alvós zokninak nevez – már megint a zokniknál tartunk, de tapasztalatod szerint ez a nő legmakacsabb ruhadarabja, szinte együtt lélegzik vele, van alvós zokni, iskolai és munkahelyi, és ha van ravatalos, szülőszobásnak is kell lennie, van ötujjas, sima és tyúklábmintás, garfild-es és micimackós, norvégmintás, van jónikus és lingás, van ősemberes, van mol-os és van junájtedsztécces, smárolt már rajta brezsnyev honekkerel, reklámozott hamburgert fidel, láttad lenint és nagyezsdát félreérthető helyzetben, akkoriban volt még humorunk és vaskos grefitiket helyeztünk el a női lábak hirdetőoszlopán... vajon a misztériumot keresendő zoknis aktokat festettek-e?

meg kell mondanod neki – vagy itt hagyni a bőröndöt – itt, ebben a ködben – mint egy nyamvadt turista, úgy nézel ki vele – összebarátkoztál az éjszakai portással, az mesélte, mi mindent nem kérnek a vendégek egy szállodában, kivált az egyedülállók és kivált éjszaka, bőröndöt egyik sem akart –

egy szál fogkefével, zsebre gyűrt kézzel – úgy kellene – felszállni a repülőre, felugrani a mozgó vonatra, a hajókorlátnak támaszkodva felköpni a magasba, és nézni, ahogy egy sirály lecsap a lefelé hulló zöld takonyra, és elillan vele, vagy egyszerűen csak bevágni az ajtót, és kopott pamutvászon zakóban alámerülni a foltos hátú bakháktól hemzsegő éjszakába –

resti remekül csomagol – fél éjszaka hajtogat, kipakol mindent az ágy szélére, vállfára aggat, hosszú listákat készít – előre szétvet az ideg, mert a végén ugyanaz a bőrönd mindig ugyanolyan nehéz lesz, akárhová is mentek, te pedig egyensúlyozhatod a rohadék kis görgőkön, mint egy rohadék kis turista, a világ csupa padka meg macskakő és járdasziget, minek ezért utazni, felbukni akármelyikben lehet –

visszafelé ugyanez a helyzet, kirakodóvásár, vállfa, lista – hogy ne legyél útban, lemégy a bárba, és egy sokadik kávét, pedig nem kellene, mert savat csinál – az évek óta nyelt összes trutymó ott kavarog benned, és fel-felbuggyan, marja a nyelőcsövedet, biztosan inoperábilis rekeszizomsérved lesz, vagy már van, savanyú az egész tested, mint a rosszul szellőzött ruha vagy a rothadó novemberi avar – zavar a dögszag, ami körülötted lengedez –

leülsz a pulthoz, és a bőröndre gondolsz – negyvenezer kilométer – vigyorgott az eladó, amikor vettétek – annyit kibír majd – de ki a fene akarja a nagy sárga szörnnyel körbekerülni a földet? – vajon meddig húzza majd nélküled? a taxiállomásig? eljuthat akár az állomásra is, és felszállhat az első vonatra – resti szép, okos és vonzó – biztos lesz valaki, aki feltrógerolja neki a bőröndtartóba, nyilván szóba is elegyednek, resti elragadóan remek tempóban nem beszél nyelveket, plusz te sem vagy ott, hogy a gátlásokat ébren tartsd benne –

resti mosolya félreérthető – szanaszét küldözgeti az apró kis jeleit, valóságos két lábon járó morzegép ilyenkor, ráadásul az eredendő kíváncsiságon kívül a rosszindulat mást is találhat a szürkés zöld íriszben, a történtek miatt talán egy kevés méreg is fortyoghat benne, rohadt dolog nyelvi közegen kívül taccsra tenni az embert – simán összejöhet nekik valami azon az úton, akármerre is mennek, mármint resti meg a tróger, úgyhogy a tróger akár váratlanul révbe is érhet –

miért nem mondtad meg neki tegnapelőtt este?

– beszélnünk kell

– tudom

– félsz?

– belekezdtél, fejezd be

– ihatnánk

– most nem

– lenn a bárban

– de beszélnünk kell

– előbb igyunk

– a bárban zene lesz

– akkor táncolunk is

– reggelig?

– ha kell

– aztán nagyon fáradt leszek

– alszol reggelig

– lemégy a sírhoz reggel?

– kimerít ez az utazás

– beszéljünk máskor?

– máskor jó lesz

újra csak ittatok – módjával – másnaposán lemenni ODA?

fényképéken láttad csak – mintha felállványozták volna – vasakkal körbe-körbe – vezeklőövet kerítettek még a szikla köré is, melybe bevert szögként ékelődött be a koporsó – az Ő koporsója – vastag börtönrácsok álltak ki a sziklából – vajon miért? nem tudtad, hogy másnap születésének évfordulója lesz, de útban a székesegyház felé a felhajtás nyomait már érzékelted – emelvények, óriáskivetítők foszlányai a ködbe burkolózott téren, televíziós közvetítőkocsik árnyai aládúcolt kerekeken a túlméretezett templom melletti keskeny, meredek utcán – korán keltél – hajnalban kellett lemenned a sírhoz, zarándokok nélkül, búcsújárás nélkül, áhítatos motyogás nélkül, cirkusz nélkül –

átvágtál a téren, be a székesegyház nagykapuján, egyenesen a sírhoz vezető keskeny lépcsőkhöz, melyek a fényekkel rafináltan világított meleg félhomályba vesztek –

későn érkeztél – nemcsak a hideg elől beköltöző legyek előztek meg – sokadalom fogadott a sírboltban – úgy kapaszkodtak a hívők a sziklafalat körbefogó vasszerkezetbe, mint bűnösök börtönük rácsaiba, és az ő örökös hadaró, befelé artikuláló nyelvükön szünet nélkül kérték a megbocsátást – a lehető legkisebb pénzérmét dobtad az urnába, láttad, ahogy mások a fogadalmi gyertyákat süllyesztik el nejlonszatyraikban – nolo mortem peccatoris. az asszonyt nézted, aki ott térdelt, nem messze tőled – könyékig benyúlt a rácsokon, hogy a szikla egy darabját közvetlenül megérinthesse – ujjai kereső görcsben, arcán remény és szeretet.

vajon mi lett volna, ha az ő gyermeke vagy? vajon mit szólt volna ez a reménykedő, görcsös ujjú asszony, ha egy napon azzal mégy haza, hogy sorry, de lelépek, itt van, fogjátok, visszaadom mindenemet, ruhámat, neveltetésemet, nevemet, visszaadom a pályabéremet és a pályabérletemet, a horizontot és perspektívát, mert rájöttem, hogy a perspektíva nem más, mint a nézőpont abszolútuma, és a röhejes rövidülés helyett én látni szeretném végre az egészet – tudom, mit akarsz mondani, anyám, és igazad van, de tévedés volt rám pazarolni a fiatalságotokat, anyám, boldoguljatok, ahogy lehet, majd apámmal együtt frankón megöregszetek, tehetősek vagytok, sőt, helyi viszonyok szerint vagyoni helyzeteteket reménykeltőnek is mondhatnám, úgyhogy talán elkerülhetitek a betegségeket, és nem kell ápolás – a reszkető kanálból talán mindvégig jut valami a szátokba is, és nem haltok éhen a díszes ólban, amit ti persze lakásnak neveztek, és büszkék vagytok rá, mert életetek értelmének beigazolását látjátok a falakra aggatott vásznakban, a drága függönyökben – de én ennél valami bizonyosabbat keresek, a lábam alatt szeretném érezni a földet, és egyetlen programom, hogy boldog legyek, a rendszerrel nincs bajom, ezek csupán más koordináták, itt mást jelent a fent és a lent, és e koordináta-rendszer metszéspontján van valami vagy valaki, az én perspektívám oda gravitál, de mondhatnám azt is, szabaddá delejez – elképzelhető ez a pillanat?

elképzelhető, hogy az anya szíve nem áll meg egy hökkent pillanatra, hogy magához se térjen a dermedésből, amint látja, hogyan dobálod le magadról a ruhát és lépdelsz meztelenül a déli városkapu felé?

mi az az erő, ami von?

és mi az, ami taszít?

hogy nem szaggattak szét az ellentétek?

– milyen volt odalent?

– tömeges

– együtt töltjük a napot?

– kimegyek a városból

– veled menjek?

– akarod?

– akarjam?

– rosszul tájékozódsz

– ezerszer mondtad

– utána együtt ebédelünk?

– mi után?

– majd te megmondod

– kell ekkora ügyet csinálni egy ebédből?

– csak annyit mondtam, ebédelhetnénk együtt

– veszekedni akarsz?

– veszek képeslapokat

– jó, majd aláírom

– mit írjak rá?

– amit szoktunk, gondolom

– bla-bla?

– bla-bla-bla, aztán jöhet az aláírás

– ahogy szoktuk

mindig is izgatott, hogy mivel üti agyon az időt, nincs veled – korábban ezért néha utánalopóztál, hogy megnézd, mit csinál – semmit nem csinált, azaz semmi érdemlegeset – kirakatok előtt ácsorgott, képeslapokat válogatott, gusztálta a nippeket – mindig talált valamit az infantilis gyűjteményébe – elmajszolt egy kroászant, az arcát lested – boldognak látszott – mitől boldog? ott áll boldogan, kezében előremeredő kroászan, valami színes stólára alkuszik, persze, az árus majd felfalja a szemével, la donna mobile a jelenet túlontúl pikareszk, szinte már zavar, resti és a tálján, aki falja a szemével, és resti tudja ezt és használja, mindenkivel használja, csak veled nem, ó, veled egészen más, téged komolyan vesz – ez a legrohadtabb az egészben – a tudat, hogy felrúgna érted mindent, mindent a világon, mosolyogva, egyszerűen, olyan botrányosan magától értetődő természetességgel, ahogyan a potom áron megszerzett selyemkendőt vagy mit belegyűri a zsebébe, de szemétre dobná a következő percben az egészet, ha arra kérnéd – te soha nem tennéd, kettőtök közül te ragaszkodsz a tárgyakhoz, pedig ő gyűjti a nippeket, hova a faszba teszi majd a kütyüket, ha mindent felrúgtok?

bedobozolod a gyönyörű mosolyodat és mint mézeskalácsházat a műanyag fenyvesek között a téli hóesésben fel-le rázogatva rám emlékezel? – mondjam ezt neki?

negyven múltál – utolsó alkalom, hogy módosíts az irányon, de az amazonas-vidéki indiánokon meg a pb-gázon kívül semmi értelmes nem jut eszedbe –

a csípős hideg után umbriai napsütés – körben a hegyek, ahogy Ő is látta –, leveszed a cipődet egy olajligetben – fázik a lábad, pedig jócskán délelőttre jár, tűz a nap, süti a hátadat, az olcsó kínai hátizsák alatt máris rád rohadt az inged – hirtelen lep meg az egyedüllét, keresed a szót, meg is találod, getsemáné-magány, aztán elveted – váratlan súlya lesz mindennek, mert semmi nem az ég felé tör itt – egy katlan közepén állsz, körben feléd nyomakodó, szürke-tarka hegyhátak, lábad alatt rossz, agyagsárga föld – egy tagban szaggatta fel az eke – az olajligetek szinte eltűnnek a magasra nyúló szűz fűben, amelyben egyébként is nehezen halad előre az ember –

itt minden Róla szól, a nagy elmenőről, ezek az olajfák is Róla szólnak, szűk ez a horizont, mintha tölcsérben ülne az ember, vagy éppen ez a lényeg? megadóan zuhanni egyre lejjebb? oda, ahol nincs már fenn és nincs lent, és koordináták nélkül, kontúrt veszítve már testvérként szólíthatóak meg a madarak, és a gubbiói vérfarkas is készen áll a nagy társadalmi szövetségre?

mezítláb, egyetlen szál barna csuhában – ne mondd, hogy nem fázott a lábad, nem borított-e be a magány, és mi történt ott, a lábad között, amikor a sziklahasadékba bújva elkerült az álom? – egyáltalán aludtál-e, és ha igen, nem kísértett-e a múlt?

anyád arca...

elmentem, megnéztem azt a helyet, ahol együtt éltetek ti tízen – mester és hirtelen támadt tanítványok – elhagyott, romos istálló – két kis cella, a fej alatt kövek, kő és kő mindenütt, érzéketlen kő és sugárzó hideg – középen egy olyan társalgó-féle, félig tető alatt, félig a szabadban, hely csak annyi, hogy a kőfalhoz szorított lócákon éppen elfértetek – de mi történt télen, amikor halottasház-hidegűvé vált az a verem?

gyújtottatok-e tüzet?

mekkora volt az a tűz?

ki látta?

miféle népek melegedtek mellette?

árnyakat látsz – lépkednek az olajfák alatt, eltünedeznek a vékony, hasadozott törzsek között – szinte suhannak – nem kellett nekik samsonite bőrönd, se garanciális negyvenezer kilométer, csak kifordultak a városkapun, és lementetek a völgybe –

ha nem lenne ez a köd és a hajnal, a templomtér kőkorlátjának dőlve beláthatnád működési területük egészét, mint valami térképet – azt a néhány száz vagy ezer egymásra rakott sziklát és követ a környéken, ami az életmű fizikai része – a többinek semmi köze a fizikához.

Ma éjjel először gondoltam arra, hogy elhagylak.

mutogatnak egy cellát, ahol állítólag meghaltál, de az nem lehet – ott nem élhet, tehát nem is halhat meg egy ember – valami krumplisverem lesz inkább, rosszul sikerült fészer, de mégis inkább egy hely, amit a mesterek elbarmoltak, két fal talán nem illeszkedett kellőképpen, és képződött egy lyuk, egy emberi, nem is lakhatásra, még tartózkodásra is alkalmatlan gödör, talán méter magas, csupa kő és szikla, még térdepelni sem tud ott az ember –

ez hát a vége, az iszonyú nyomás a földre lapítja a testet – hol van hát a büszkén felmeredő sasorr, hol az eget figyelő tekintet? az az ól csupán békaperspektíva – tessék, megint itt a perspektíva, a röhejes rövidülés, és ebben a rövidülésben most ott fekszel kinyújtózva, öt sebtől vérezve, türelmesen, vakon, betegen...

Ha ismered a Föld összes nyelvét, ha szólni tudsz az angyalokhoz, és megérteted magad a fákkal, ha belátod a Mindenséget egyetlen pillantással, az még nem a tökéletes boldogság. Mi hát a tökéletes boldogság? Ha télvíz idején, nagy útról megtérve, éhesen és fázva, betegen végre megpillantod a kolostor ajtaját, és a nehéz ajtót fagytól kékült ökleiddel megvered, és örvendezel, hogy annyi gyötrelmes út után végre hazatérhetsz – ez még nem a tökéletes boldogság. Ha kiszól a kapus nagy mogorván, hogy kik vagytok és mit akartok, kivált minek veritek a kaput olyan erősen, hogy zeng belé a ház, és ti azt válaszoljátok, hogy rendtársak vagytok, messze idegenből jöttök, és álló éve tart már az utatok, és igencsak nehezetekre esik már a várakozás, mert itt kinn lehetős a hideg, és rongyos ruhátok fagyott széle már amúgy is véresre vagdosta lábszáratokat, mire a kapus rátok förmed, hogy takarodjatok, mindenki mondhatja, hogy a rend tagja, de lehet, hogy csak gyáva himpellérek vagytok, sőt, bizonyára azok és senki más, mert valamire való derék ember nem zörgetné a kaput ilyen veszetten és nem bizonygatná kiválóságát, hanem eltakarodna a csendbe, ráadásul sötét is van, ki adhat bizonyosságot személyeket illetően, úgyhogy jobb lesz, ha valóban elhordjátok a irhátokat, mert ő aztán nem mozdul a jó melegről, mire ti még erősebben veritek a kaput, és ökleiteket egészen véresre horzsoljátok, és sírva kértek bebocsátást – még ez sem a tökéletes boldogság. Mire a kapus megfenyeget, hogy elhúzza a nótátokat, mert most már napnál világosabb, kifélék és mifélék vagytok, és nyomban rátok jön egy nagy husánggal, ha nem tágultok, de ti nem tágíthattok, csak ütitek a kaput, és zokogtok, és rimánkodtok, és lábatok nyomán a hó már egészen véres. Még ez sem az igazi boldogság. Hanem amikor a kapus türelmét veszítve rátok ront kezében egy husánggal, és a földre taszajt, és átkozódva agyba-főbe ver, és leszid, és gazembernek nevez, miközben vad csapásai alatt dermedt csontjaitok törnek – és ti mindezt a megaláztatást, fájdalmat és megvetést igaz szívvel, emelkedett lélekkel, némán tűritek, és lelketekben nem támad harag – nos, testvérkéim, ez az igazi boldogság.

Ma éjjel először gondoltam arra, hogy elhagylak. Először igazán. Tudom, hogy nem érdekel.

köd gomolyog – fénylenek a falak – a kétütemű szemetes-tricikli erőlködve küzd az emelkedővel – nyikkannak a zsalugáterek – percek múlva megszólal a harang – a zarándokok első csoportjai fázósan sietnek a templom felé, mert ma van a nagy nap – látni nem látsz, de hallasz mindent – egyszerre hallod a föntet és a lentet, a harangnyelvet, ahogy nekiveselkedve közeledik a bronzköpenyhez, az öreg zarándokot, ahogy nyögve a cipőjéhez hajol, hogy megbogozza a szakadozott fűzőt, a szerzetest, ahogy nesztelenül suhan a sírbolt kopott kövén és a fonott kosárba újabb adag fogadalmi gyertyát tesz, az asszonyt, ahogy álmos arccal cseréli férje alatt a pelenkát, miközben a konyhában éppen kifut a tej –

fut hegyen-völgyön, erdőn-mezőkön át, egészen a tengerig és tovább, az Arktiszig és az Antarktiszig, és befesti fehérre, és csordul tovább a maga csillagokkal szegélyezett útján, és te mindezt hallod, és mielőtt az öntöttvas-nyelv megérintené a köpenyt, egy pillanatra mintha hallanád elsuhanni Őt is, mint valami réges-régi, mégis ismerős hangemléket, nem erősebbet, mint egy nesz, mint amikor a fű nő, vagy a tojásból kikelt madár levegőt vesz, majd megszólal a harang – giling-galang, szól a harang, sétál a sok gerle-galamb... fel és alá, fel és alá, giling-galang, giling-galang...

Fogom az apró jeleidet, még ha nem válaszolok is azonnal. Menj vissza, és mondd ezt.

– Te kopogtál?

– Én.

– Nem volt bezárva.

– Tudom. Nézd!

– Mi ez?

– Rózsa.

– Miféle rózsa?

– Vadrózsa.

– Olyan, mint a csipkebogyó.

– Az út mellől szedtem. Egy bokorról. Még tegnap.

– Nagyon szép.

– A korallpiros bogyó dekorációnak sem utolsó.

– Sosem tudom, mikor beszélsz komolyan.

– Ők is ilyeneket ettek. Meghűlések, légúti fertőzések, vesekő ellen is jó.

– Gyerekkoromban mi is ettük.

– Mi meg kettéharaptuk, és bekentük vele a lányok nyakát. Olyan, mint a kőgyapot – nagyon tud viszketni.

– Sokáig el voltam?

– Nem számít.