Körmendi Lajos: A táltos kincse. Karcag, 2004

A költő, prózaíró, szociográfus, publicista, könyvkiadó, irodalomszervező Körmendi Lajos ismét egy rendhagyó könyvvel lepte meg olvasóit. A Karcag és környéke mondáit, legendáit, meséit feldolgozó A táltos kincse című kötetéhez hasonlót ugyanis nem nagyon találunk kortárs prózairodalmunkban.

Már a kötet írásainak műfaja is szokatlan napjainkban, jobb híján én népies elbeszélésnek nevezném, ami jelen esetben úgy jön létre, hogy a XXI. század elejének írója magára ölti századokkal korábbi népi mesemondók modorát, szemléletmódját, beszédmódját, szavajárását, és újramondja, újra elbeszéli a néphagyományban, történeti forrásokban megőrződött Karcaghoz és környékéhez fűződő, illetve különböző természeti és épített tájelemekhez kapcsolódó valós és misztikus történeteket, anekdotákat, mesés elképzeléseket. Kezdve az itt élők törökökkel és krími tatár segédcsapataikkal szembeni harcától, a kunoknak a kurucokkal való összefogásán, a Karcagra látogató Csokonai Vitéz Mihály és más garabonciások tréfás cselekedetein, az 1848-49-es szabadságharc idején Kossuth hívó szavára hazatérni vágyó huszárok szomorú halálán, a férfiruhába öltözött karcagi női tüzér hadnagy hőstettein, a karcagi csárdák közti alagútban bújtatott Rózsa Sándor viselt dolgain keresztül egészen az első világháborús katonatörténetekig. Közben a nagyobb történelmi események és közismertebb hősök mellett a nagykunsági pásztorok és városi polgárok életmódjáról, babonáiról, a környéken élt különleges alakokról, táltosokról és boszorkányokról, kincskeresőkről is sok mindent megtudhatunk. Ahhoz, hogy szerző mindezt előadhassa nyilvánvalóan alapos kutatásokat kellett folytatnia a környék kultúrtörténetében, néphagyományában, anekdotakincsében, néprajzában, nyelvtörténetében, múzeumi és levéltári forrásaiban, de ez is kevés lett volna, ha nincs megáldva szépírói, elbeszélői képességekkel. Mert hangsúlyozom, szépirodalmi igényű és értékű rövidtörténeteknek, novelláknak is nevezhető szövegekkel van dolgunk.

Körmendi nem egyszerűen felmondja, amit hallott, olvasott, innen-onnan összegereblyézett, hanem egyrészt árnyalt nyelvi kifejezőkészsége, rutinos történetformáló képessége révén újjáteremti, újrafogalmazza mindazt, másrészt gazdag írói fantáziájával kibont egy-egy anekdotában, tájföldrajzi elnevezésben rejlő lehetőségeket, vagy egyszerűen kitalál hozzájuk egy-egy történetet, ha például „irodalmi, néprajzi, kultúrtörténeti vonatkozásait nem ismerjük” – ahogy fogalmaz egyik-másik szerzői bevezetőjének végén. A Bengecseg, az Apavára című történetek és Mákos Balázs címmel összefoglalt öt rövidebb életkép előtt ugyanis tipográfiailag is megkülönböztetve, kurziválva és zárójelben a szerző osztja meg velünk ismereteit („Bengecseg: határrész Karcag keleti részén. Először egy 1720 körüli asszonyszállási határperben említik, hogy Bengecseg egy halom és egy lapanyag neve a Taskond halom közelében. Kun eredetű szó, jelentése: ökröcske.” stb.; „Apavára: határrész neve a karcagi határ délkeleti részén. Egykor település is lehetett itt. A Csillag út mellet álló kunhalom is viselte az Apavára nevet, melyet a vízszabályozásokig nagy kiterjedésű mocsárvilág vett körül. A karcagi hagyomány szerint háborús időkben ez menedéket jelentett a környék lakóinak.” stb.). A tárgyilagos hangvételű történelmi, művelődéstörténeti, nyelvtörténeti tényeket közlő szerzői előszók után (a többi írásnál ilyen előszók nélkül) a tájban rejlő, a tájból „kiolvasott” történeteket már az a fentebb említett, népi mesemondókra emlékeztető elbeszélő adja elő, aki éppolyan jól ismeri a táj lelkét („A tavaszban ujjongva bizsergett a rét.”; „Rosszkedvű szél csámborgott a házak között”), mint a benne élő emberét („A Gergely-halom lábánál áhítattal nézett fel a domb tetejére: milyen magas és hatalmas! Úgy érezte, amíg a világ a világ, ez a halom állni fog. A pogánynak már a hírét sem ismerik majd ezen a tájon, amikor ez a szép domb még mindig itt trónol a vidék fölött, és szemmel tartja az egymást váltó nemzedékeket. Ilyeneket gondolt.” – Mákos Balázs). Aki ugyanakkor a kelleténél jobban ritkán szaporítja a szót, sőt kifejezetten ökonomikusan gazdálkodik vele, tisztában van az elhallgatások, a hiányos mondatok, a szünetek hatáskeltő, időnként balladisztikus atmoszférát teremtő erejével (mint például a már mások által megörökített Ketel vitéz történetének előadásakor), s aki többnyire olyan ízesen, színesen, népnyelvi és tájnyelvi elemekkel, fordulatokkal gazdagon felvértezetten beszél, illetve beszélteti hőseit, ahogy az adott kor pásztorembere, népi elbeszélője talán soha nem is tudott. Hogy nem spontánul áradó, hanem egy olyan megalkotott beszédmód ez, amely mögött tudatos írói munka áll, az az ilyen költői szépségű természetleírásokban is tetten érhető: „Égi madarak füttyét, trilláit csicsergését fésülte ki halovány fénylő hajából a tollászkodó, álmos hajnal, halkan szuszogott, ült még egy ideig, aztán fáradt sóhajtással feltápászkodott, s napi dolga után látott. Topogott, tett-vett, akár egy lestrapált asszony. Fény öntötte el a dús füvű legelőket, a mocsarakat, a titokzatos dalt dúdoló náderdőket, a vizes, ligetes berkeket, és a város utcáit is.” (Máglya); „Az idő csak ténfergett a Nagykunságon, mint valami leölt családú, tébolyodott anya, altatódalt dúdolt egy vénséges vén fűzfának, aztán hirtelen nekiiramodott a kihalt határnak.” (Apavára). De nyilvánvaló a szerzői jelenlét az első két írás (Bengecseg, Mákos Balázs) tipográfiailag is kiemelt (félkövérrel szedett) tájnyelvi, illetve régies szavait magyarázó lábjegyzeteiben is, például: „lapanyag: a környezetből alig kiemelkedő hely, enyhe domborulat”; „perézsmitál: egész nap zsörtölődik”; „kutyaguránc: önfejű, makacs ember, akit nem lehet meggyőzni”.

Nem világos, hogy miért csak a kötet első két írásában él ezzel a módszerrel Körmendi, s a továbbiakban miért nem, miközben nem biztos, hogy minden olvasója tudja például, hogy milyen az a „bagóca combú” legény, akinek a szamara egy a gazdáját csúfoló másik legény „sudrimankóját” rúgta telibe (Szamaras Pista), vagy hogy mi is az a „fűtűl való fa”, még ha a Kolera című szép történetben ki is derül, hogy mire való. Mint ahogy azt sem igen tudja mindenki, hogy mi is az a „mormáncs”, ami rettenetesen eszi a legényt egy szőke lány után (A megrontott legény), vagy hogy milyen ételre is vágyakoztak azok a katonák az első világháborúban, akik miután „fűaljt gyűrtek” és a csillagokat nézték, az otthoni „fordított kására” gondoltak (A katona meg a halál). Következetlenségnek tűnik ez, főként, hogy az első két írásban még olyan szavakat is magyaráz lábjegyzetekben a szerző, amelyek a mai köznyelvben is használatosak: girhes, szószátyár, köntörfalaz. Lehet, hogy miután példát mutatott, a továbbiakban az olvasót akarja hasonló munkára ösztönözni: nosza, elő a tájszótárt, az értelmező szótárt, a történeti-etimológiai szótárt, ha valamit nem ismerünk, nem értünk! Vagy talán azért tekintett el a későbbiekben következetesen a lábjegyzeteléstől, mert maga is észre vette, hogy a sűrű szófejtések, magyarázatok a szerzői bevezetőkhöz még további ismereteket adnak ugyan ezekről a világokról, de újra és újra kibillentik az olvasót a történettel együtt haladás élményéből, s így végeredményben a szövegek művészi összhatást rontják. (A legjobb lett volna talán minden ehhez hasonló szerzői megnyilvánulást, az általam hiányoltakat is, a kötet végén valamiféle szószedetben, végjegyzetben közzétenni.)

A vélhetően ismeretterjesztő, népnevelő, az ifjúság számára hasznos olvasmányokat létrehozó és a szépírói, művészi szándékok kevésbé bántóan, sőt kifejezetten harmonikusan és immáron észrevehetetlenül keverednek azokban az írásokban, amelyekben a szerző magára hagyja a fentebb már jellemzett elbeszélőjét, mesemondóját és annak hallgatóját, olvasóját. Mint például, mindjárt a harmadik, az Apavára című, már említett, a tatárokkal szembeni harcban hősi halált halt Ketel és Klára történetének előadásakor, vagy a próbákat kiálló, így az öregtől, annak (embereket, állatokat gyógyító) tudományát megkapó bátor legényről (A bátor legény), a „fűtűl való fa” készítőiről (Kolera), a Szamaras Pistáról, a Karcagot kisegítő kurucokról (Kurucok Karcagon), a táltos kincsének megszerzéséről (A táltos kincse), a végül Csokonaiként bemutatkozó deákról (A deák tudománya), a mindent együtt csináló, de szerencsére külön álmodó katonákról szóló történetekben (A katona és a halál). A Szökött huszárok is a kötet legjobb írásai közé tartozik, kár hogy a végén a szerző ismét kibújik az elbeszélőből, amikor bécsi hadilevéltárra hivatkozva, nyilván a megörökítés, az így is emléket állítás szándékával, sorolja a kivégzettek nevét és adatait.

Ezek a bátran novelláknak nevezhető (függetlenül attól, hogy akár „Egyszer volt, hol nem volt”-tal kezdődnek), hol a tragikumukkal megrendítő, hol a groteszk, komikus helyzeteikkel, jellemeikkel, nem utolsó sorban a történeteik előadásmódjával, a hőseik beszédmódjával kacagtató, szórakoztató írások a fiatalabb és idősebb olvasót egyaránt olyan esztétikai élménnyel ajándékozhatják meg, amely érzelmi és gondolati úton egyszerre emlékeztetheti őket, mindannyiunkat, a nemzeti múlthoz, az ősökhöz, az anyanyelvhez, a szülőföldhöz, a hazához való hűségre és az emberi helytállás, illetve a szeretet erejére. Ilyen formán a szerzői tudás átadásának, továbbadásának a legautentikusabb és legeredményesebb a formái.

L. Ritók Nóra önálló műalkotásként is megálló, de nyilvánvalóan a szövegek hatására születő szép színes rajzai alakzataikkal, motivikáikkal, hangulatukkal stílszerűen illusztrálják a kötetet, illetve az egyes történeteket.

A táltos kincse című könyv megírását Karcag Város Önkormányzata tette lehetővé és a kötet kiadója is az önkormányzat. Soha rosszabb befektetése ne legyen egy település önkormányzatának, mert ez egy olyan példamutató cselekedet volt, amellyel nemcsak saját múltját, értékeit becsülte meg, de az egyetemes magyar kultúrát is szolgálta.