Lapszámok, 2004/3

Simonyi Imre, a formaművész

Külön...

Átolvasván életművét, a róla szóló friss monográfiát (Csibra István: Simonyi Imre pályaképe, Kávé Kiadó 2004), az Eső Simonyi Imrének szentelt különszámát (2000 ősz), feltűnt, hogy az írásokban sokszor ismétlődik egy szó, önmagában vagy szóösszetételekben: külön (különc, különálló, különleges); ezt erősíti meg a még saját maga által összeállított életmű-válogatás (Különvélemény, Szépirodalmi, 1986). Hogy emberileg, erkölcsileg mit jelent ez a külön... szó, az az írásokból kiderül: egy pártokhoz, irányzatokhoz nem csapódó, senkihez nem alkalmazkodó, saját véleményalkotási jogához mindvégig ragaszkodó, egyenes jellemet és egy ennek megfelelő, töretlen pályaívet. Népiek és urbánusok között különállni a XX. században nem sokaknak sikerült, nem is törekedtek rá sokan – az emberek többségének szüksége van a valahová tartozás érzésére és az általa nyújtott biztonságra. A különállás és a különvélemény bátorságot, erőt, kitartást igényel. Simonyi mindvégig következetes volt az önmagával szemben támasztott igényekhez és hű volt választott példaképeihez, akiket nem pártállás vagy irányzat szerint választott, hanem erkölcsi tisztaságuk követéséért: első helyen talán Márai áll, utána Krúdy, a többiek sorrendje nem megállapítható. Simonyi erkölcsi oltárán egy olyan poliptichon áll, amelyen egymás mellett létezik József Attila és Babits, Ady és Németh László, Sinka István és Mándy, Nadányi Zoltán és Szabó Dezső. Amit műveikből a saját világa számára lepárolt, az a csoportosulások és eszmevilágok figyelembe vétele nélküli erkölcsi immanencia. Mindez beépült versvilágába, alakította-színezte gondolatait, amelyek – minthogy mindig szikáran, tömören, homály és félreérthetőség nélkül fogalmazott – ezt a jellemet, ezt a XX. századi kisvárosi gavallér és pesti szerkesztő úr szerepében is mindig csak önmagához hasonlító személyiséget szövegeiben is egyedivé tették.

Kevesebb figyelmet fordított eddig az irodalomtörténet – még vers- és gondolatvilága elemzésénél, munkássága feltárásánál is kevesebbet – azokra a formai megoldásokra, amelyek nyelvi-anyagi hordozóként szolgáltak ehhez a külön világhoz.

Simonyi tudatos művész volt, választott műfajai és metrumai a poeta doctus biztos ízléséről, a metrumok által hordozott szemantika ismeretéről vallanak.

 

Tanúságtévő metrumok

Simonyi a magyar költészet által használt versformáknak csaknem mindegyikében írt: ütemhangsúlyos, magyaros ritmusokban, görög-római időmértékes formákban, az ún. „nyugat-európai”, azaz az eredetileg hangsúlyváltó, időmértéket imitáló, hangsúlyváltó nyugat-európai formák magyar megvalósításában, a jambikus ritmusú sorfajokban és azok lazán kezelt változatában, és végül a magyar költészet különlegességének számító ritmikai bravúrját, a szimultán verselést is gyakran alkalmazta. Ezeket a formákat a közölni kívánt tartalomnak megfelelően választotta meg, és nem divatirányok vagy irodalompolitikai direktívák szerint: indulásakor, a háború előestéjén, 1938-ban a Nyugatnépszerűsítette jambusvers és az avantgárddal beszivárgott szabadversek idején írt ütemhangsúlyos felező nyolcast (Vers; Ezerév, Sinka István mottójára; Vers egy régi juhászról), antik típusú disztichont (A „Führerhez”; Új világ), ókeresztény eredetű, szimultánná tett ambroziánust vidéki szülőföldjére (Gyulai ars poetica), de a Lobogónk, Petőfi program idején, a csasztuskák korában szinte hiányzik a hangsúlyos, magyaros vers, ellenben tért hódít a szonett; 1962-1966 között megérinti a szabadvers friss lehellete, de 1966-tól ismét visszatérnek a szigorú formák, köztük néhány saját, egyedi lelemény is. A 70-es és 80-as évek szabadvers-áramlatával nem úszott együtt, feszíti-szorítja a formák fegyelme, önmaga összeszedéséért az egyre szétesőbb világban. Az irodalomtörténet (Csibra monográfiája, majd Bod Péter kritikája a monográfiáról, És, 2004. július 30.) hangsúlyozza az írógenerációktól való különállását is: nem kötődik sem a Nyugat harmadik nemzedékéhez, sem a náluk fiatalabb nemzedékekhez. Egyedül teremtette meg gondolatrendszerét és formavilágát. Metrumait nem a korszellem dobogtatta, hanem a vers választotta.

 

A szimultán ambroziánus

A Szent Ambrus püspök (i. sz. IV. század) nevéhez fűződő forma eredetileg időmértékes, jambikus nyolc szótagos sor volt, ötödik szótagja után cezúrával (lábat kettévágó metszettel). Az idők során a latin nyelv folyamatosan változott, a szótaghosszúságok különbsége helyett előtérbe kerültek a hangsúlyviszonyok: hangsúlyos szótagok álltak oppozícióban hangsúlytalanokkal. Az ambroziánus a folyamat kezdetén mindkét sajátságot magán viselte: még időmértékes is volt, de már érezhetők voltak a szóhangsúlyok is. Ez az átmeneti forma ezért szimultán volt. A magyar ambroziánus a hangsúlyváltó európai változatot időmértékkel valósította meg, minthogy azonban a kötelező sormetszet sorozatosan 5//3-ra osztotta a sort, így alakult egy 5//3 osztású magyar ütemhangsúlyos karakter is. A magyar ambroziánus – más eredetből következve, de – ugyanolyan szimultán formává vált, mint volt az ókori vers átmeneti formája.

Ambrus püspök istenhez fohászkodó himnuszokat szólaltatott meg a maga fellelte formában (négy sor alkot egy strófát, a sorok rímtelenek), így az ambroziánus forma a himnikus emelkedettséget hozta magával és őrzi mindmáig – legalábbis a magyar költészetben. Istenen kívül magasztos himnuszban fordultak a költők egy szeretett lényhez, a természethez, a hazához és minden, számukra fontos dologhoz.

Simonyi Imre talán legkedveltebb, de mindenképpen leggyakoribb formája a szimultán ambroziánus. Mint lelkesedésre, magasztos hangvételre, himnikus ünneplésre kevéssé hajló alkat, nem a himnusz tartalmi magasztosságáért választja a formát, hanem a közönséges (genus mediocra) vagy éppen alantas (genus humile, mai terminussal: alulstilizált) stílusban megszólaltatott tartalmakat ellenpontozza, így hozva létre erős feszültséget. A vészkorszak versei, a Groteszkek (1939-1944-ből) változatos összeállításokban alkalmazzák – mindig ellenpontozó funkcióval – az ambroziánust: a Hatalom című vers első szakasza helyzetleírás – állókép, a magyar költészet gyakori 8//7-es periódusában tárul elénk; a mozdulat képe, – a második szakasz lép át ambroziánusba, az áhítat halk formája egy torokszorító ordításnak és egy vészjósló harangzúgásnak adja át a helyét.

A gyermekkor tisztaságát kereső, nosztalgikus Bihari emlék felező nyolcasai idézik a vidéki tájat, ám a saját válogatású kötetben utána állított Gyulai ars poetica szimultaneitása a vidéki táj egyszerűségét és a magasztos költői hitvallás ambivalenciáját képes közvetíteni:

 Jó bíbelődni verseken,
borízű fanyar szavakon,
csípős őszvégi estelen
búsulni régi bánaton

Négy fal közt is lehet világ,
négy falnak lehet ablaka,
csak ember kell hozzá, ki lát
s már kész a legkülönb csata;

ha éppen harc kell s őrület...
– Figyelj hát lelked ablakán,
míg künn üvölt a csődület,
békén poroszkál Rocinant. ...

...

 Az érzelmi ambivalencia a szülőföld iránt a legerősebb. Simonyi látja minden alantasságát, silányságát – de mindezzel együtt szíve minden megrendülésével próbálja a szeretett kishazát az egyik végletből a másik, a jobb felé közelíteni. A falu sorsát önnön léteként érzékelve írja meg a két világot összekötő lehetőség versét: Kis fahíd a Körösön. A költő – a közösség helyett is – menekülni próbál a két világot összekötő fahídon. De miféle világok ezek? Az egyikből a másikba kéne menekülni – oltalomért. Minthogy azonban a túlsó világ sem kínál menedéket, marad egyetlen megoldásként a mélybe ugrás, a jelképes megsemmisülés, amikor is az értelem felfogja, hogy: „két part közt! – a tennivaló / egy reális illúzió.” Az utolsó két szó oximoronos szintagmája – mely egyben az értelemmel is szembenáll – összegzi a vers kettős kilátástalanságát:

Rohanj! – a másik oldalon
vár rád valami oltalom,
csak addig győzze még inad
elérni azt a fahidat.

...

– Egy fényesűlő reggelen
ráébred majd az értelem

– két part közt! – a tennivaló
egy reális illúzió.

 A hitetlenséget úgy ellenpontozza az ambroziánus forma, amiként ellenpontot képez a földhözragadt kendermagokkal az égre pingált csillag is.

Nem adnak derűsebb látképet a szülőföldről a későbbi versek sem (ezek egybegyűjtve a Forgácsok egy fakeresztről ciklusban, 1980). Közéjük illeszkedik a talán legegyértelműbben ambivalens érzelmeket kimondó Szülőfalum, amelynek ambroziánus formája minden idők legrendhagyóbb himnuszának ad kettős életet. E rendhagyó himnuszban kopott, szegényes falucska képe rajzolódik ki, benne durva emberek „csöcsörésznek” és „tapenolnak kancsi Esztereket és féllábú Mancikat”. Mitől himnusz ez akkor? A kulcsversszakból kiderül: a költő a Megváltó szerepébe állítja magát, és ettől fordul groteszk bibliai parafrázisba a vers, amely emellett még tele van paradoxonokkal, oximoronokkal:

 ... falurossza két jó lator
(egy balról, másik jobbomon)
s megváltó-megváltatlan én
közbül, – ki megváltót remél.

Lator-világ! ringyó-remény!
akkor még benned bíztam én,
ám akkor is úgy: – ellened
ácsoltam már keresztemet.

Az a kút!... Az a kocsmakert!...
Másfél-Magdolnám!... Elszelelt
bűnös-bűntelen messiás
korom!... Elmaradt lábmosás!...

Örökre elmaradt csodás
mocskos-kéz mosta tisztulás!...
– S te világvégi faluszél,
hol szélcsendben se fú a szél:

nemzettél, szültél engemet:
álltóhelyben megkergetett
futót, kit idecövekelt
a hon (mit sehol, sose lelt).

(kiem. Sz. E.)

S az ostorként csattanó lezárás, a genus humile mélypontja:

Ahol születtél – falu volt.
A sarkon – sarki kocsma volt.
Az a másfél lány – kurva volt.
– Kurva egy szülőfalu volt.

A kakofemizmusokkal megjelenített, alpári világ képei között váratlanul felzendül egy sor, a magyar költészet vallomásos pillanataiban talán leggyakrabban idézett versrészlet: „A nagyvilágon e kívül”... melynek magasztossága úgy emeli meg a szülőföld alantas látomását, amiként Bartók Concerto-jának IV. tételében a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország...” szirupos sláger hangjai nemesülnek meg a zene szövetébe ültetéssel, a nemes zenei konvenciókhoz alkalmazással. Az idézet után három vallomásos sor következik, majd visszatér az alulstilizált képek világa. Hangsúlyt kap a Szózat idézése a ciklus egy közeli darabjában is, amelynek már puszta címe evokálja a „második magyar himnusz” fennköltségét: Rendületlenül. Ez esetben az egész vers megmarad a magasztos esztétikai minőség tartományában, a „mégis-morál” hangsúlyozásával és a Szózat mértékének ambroziánussá változtatásával:

S ha másként nem – hát legbelül:
hazádnak rendületlenül.
S ha restelled, hogy hangosan;
nehogy meghallja más, kívül?

Hát szakálladba dörmögd, hogy:
nincs hely számodra e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!

A szülőföldjével – és tágabb hazájával – egészen megbékülni sosem tudó Simonyi minden látszat ellenére – az emlékezések mind említik kifogástalan eleganciáját, tisztaságát, külsejére hiúságát – önmagával sincs békében. Különösen nem idősödő korában, amikor hajdan sokak által irigyelt vonásait, termetét romlandófélben látja. Az önimádat – volt, a rezignáció – lett: az ambroziánus nem a múltbéli dicsőséget hirdeti, hanem ellenpontozza a negatív irányba forduló változást:

A hangod régen hangtalan,
se nem hörög, se nem neszez,
szemed sírása könnytelen,
csak tört sugára permetez.

Az örömöd boldogtalan,
mint békanyálos vadvizek,
a hited oly istentelen:
még önmagadat sem hiszed.

Az életed reménytelen
ballag halk halál felé,
halálodnak reménytelen
életbe tört foga belé.

A gondolatod képtelen
agyrémek kósza vándora
– s volt rossz mit még érzel szegény
s volt tán jó is – amit soha.

(Önarckép)

Láttunk már példát az ütemhangsúlyos magyar vers és az ambroziánus egymást váltására (Hatalom), a váltás oka ott funkcionális volt, amiként a poeta doctusnál minden. Vers egy fordítatlan köpönyegről címen különállását, egyenes tartását jellemzi a köznyelv „köpönyegforgató” metaforájának kibontásával és tagadásával. A négysoros strófákban az első két sorok ambroziánusok, a második két sor mindenütt hét szótagos magyaros sor. A másodiknál bírált köpönyegforgatás mozdulatának ritmikai megvalósítása a ritmusfordulat, a ritmusváltás:

Nem voltam korok kegyeltje
divatos hitek neveltje

rajtad flanc a kordivat
te-kan-divat-kirakat.

A vers végén, a köpönyegforgatás tagadásánál, eltűnik az ambroziánus, tisztán hangsúlyos magyar strófát formáz a vers (4//4):

Bár sarokba állítottam
– hányszor! – mégis fordítottam

látod, rajta az öreg
sokat próbált köpönyeg.

Ritka, őszinte himnikussággal – s némi nosztalgiával – emelkedik a magasba a panteista tavaszi természetimádat:

Akkor tavasszal sok virág
nyílt a városban sok virág
és tavaszodván több tavasz
nyílt akkor és virágosabb
jókedvvel nyíltak a kedvesebb
virágok – sokkal több virág! –
és olyan sokkal tavaszabb
kedvvel tavaszodott az a
– mi is? – igen a város is
– TÖBB város nyílt valamiképp
igen nyíltabban nyílt ki a
város e tavaszon mikor
nyílt az a sokkal több virág
s amikor bennem is kinyílt
hogy virág tavasz város én

(Akkor tavasszal)

Különös módon a hangzásban az ambroziánustól oly idegen dallamú felező nyolcas ütemhangsúlyos párját, a hat szótagos sort szívesen társítják a költők az ambroziánus mellé is. Weöres Sándor már a Rongyszőnyeg-ben:

Új szomszéd él a lelkemen
lépdelve hajnalig.
Vadabb a kert, fakóbb az ég
mióta itt lakik.(70)

Simonyi is ismeri ezt a ritmust:

Ne kösse hozzám kerekét;
eloldom az időt.
Alkonyul. – Már a faekét
s a fásult magvetőt

(Mezei látomás)

Pilinszky egyik kedvelt mértékévé volt az ambroziánus, és ő is szívesen társította a nyolc szótagos sort a rövidebbekkel:

Te győzz le engem, éjszaka!
sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.

(Az ambroziánus egyébként is gyakran kíséri Pilinszky panteista himnuszait.) Oly jellemzővé vált Pilinszkyre ez a szótagszámváltó sorokból építkező periódus, hogy Határ Győző – tévesen véve Pilinszky halálhírét – a nagy kortársnak szentelt búcsúztatóját ilyen mértékben írta:

amit a hús el nem temet
szelíd egekre szárnyal
szerették őt az istenek
hamarvaló halállal

(A vers a lábjegyzettel együtt a magyar poézis egyik megrázó dokumentuma: „Egy beszélőn az a hír jutott be a Gyűjtőfogházba, hogy Pilinszky János tüdőgyulladásban meghalt. Szerencsére a hír valótlannak bizonyult.” Szellem)

A Weöres-vers és Simonyi Mezei látomás-a a rekonstruálható kronológia szerint megközelítőleg egy időben keletkezett. Hogy ismerhette-e egyik a másikét, nem tudni. Az viszont tudható, hogy Weöres is éppen metrumválasztásaival kerülte ki az erőszakos uniformizálás nyomását.

 

Az anakreóni hetes

Egész kis monográfiában kutattam két éve Anakreón magyar utóéletét (Anakreón-variációk. Vágyott életminőség avagy sorsközösség? Orpheusz Kiadó 2002). S annak ellenére, hogy ismertem Simonyi anakreóni verseit (A mai magyar vers I-II., 1996), a monográfia írásakor Simonyi költeményei valamiképpen kiestek a látókörömből, pedig erősítették volna gondolatmenetemet, amely kimutatja, hogy sok költőnk önarcképét Anakreón szerepébe bújva rajzolja meg. Simonyinál ez a gondolat erős és többször visszatérő – e helyütt kísérelem meg saját hiányosságomat pótolni.

Az anakreóni öregség-betegség képzet első megfogalmazása a még ifjúkori Téboly, a gyengeség állapotának plasztikus ábrázolása: egy erejét vesztett, beteg ember kórtörténetét tárja elénk. Az önmegszólító vers mintegy halálból visszatérő lábra kelésre serkent: a testet nehezen vonszoló béna láb döcögését a kezdő sor aritmiás, ritmusrontó kínlódásával jelzi, majd a mozgás beindulásával helyrebillen a megdöcögtetett ritmus is:

Indulj lábrakelt béna
a délelőtti séta
nyomán valami tájba
de céltalan irányba… stb.

A fájdalmasan megtett út végén ismét sántává, döcögővé válik a fáradt láb lépte, s egy nagyobb zökkenést egy szóátvágó enjambement kísér:

csóvát vessen az égbol-
tig
agyadból a téboly

(Téboly)

A fájó láb és a botorkáló léptek visszatérnek egy öregkori versben – szintén anakreóni mértékben, de itt már nem pusztán a láb fáj, de elnehezült az egész létezés. A dac még felülkerekedik: „ám újra és még egyszer”:

és ha meg-megbotolván
s ha már nehéz légzéssel
és bárha rövidlátón...

ám újra és még egyszer:
(és hogyha utoljára!?
s meglehet utolsóként?
de még a Régiekből?!)

itt megtöri a verset egy teljesen aritmikus sor, a dac végleges elmaradását és a rezignáció fölénybe kerülését jelezve:

íme a Tett Színhelyén

majd a rezignáció már ismét anakreóniban:

s amibe (távol innét)
s amibe (a közeltől...)
lassan beleőszültél...

(Őszeleji sóhaj Gyulán)

Az életműben igen nagy szerepet kap az anakreóni ritmus – és az általa hordozott anakreóni gondolatkör és hangulat – a múltra emlékezés, a rezignáció, a nosztalgia megszólaltatásában. Egyes, anakreóni mértékben írott versei – nem hiába áll poliptichonjának egyik tábláján Krúdy, képesek ugyanazt az elrévedő, párás színekben irizáló világot és a beteljesedésben nem is reménykedő vágyakat elénk varázsolni, amiket kedvenc hőse, Szindbád, egész életében kergetett. Az alábbi példában az anakreóni hetesek közé olykor hat szótagos jambikus sorok keverednek:

Már nincsen esti korzó.
Hol van az esti korzó,
merre sétált s hová?
Ha van egyáltalán még?
Vagy álom volt? s egy árnyék
sétál bennem? Hová?

S a lányok ott a korzón,
andalgón meg viharzón
merre tűntek a lányok?

Egy valcer szól az estben
(már felismerhetetlen)
úgy belepték a ráncok.

(Krétarajzok a régi Gyuláról, 3.)

Ugyanaz a rezignáció, nosztalgia – és az anakreóni sor egy későbbi merengésben:

a fiúk ott a téren
a lányok ott a téren
a fiúk sötétkékben
a lányok hófehérben

szagosmise utáni
vasárnap-déli korzó
levett kalappal állok
emlékezés – előtted.

(Levett kalappal)

Az anakreóni elmúlás-gondolat a rezignációnál dinamikusabb állapotot is képes előidézni az oknyomozó hajlamú költőnél. Visszanéz, de nem az önsajnálat attitűdjével, hanem a számvetés erkölcsi kötelességével, a miért tettem, jól tettem?, igaz úton jártam? vizsgálatával. A számvetés mindig megerősíti a költőt korábbi tetteinek helyességében. Így hangzik egy curriculum vitae Simonyi-módra, az elmúlás fájdalmára már csupán az anakreóni mértékkel utalva:

Jöttem egészen lentről
úri-negyedik rendből
eszmén irányon túlról
mélyről de nem alulról.

Fentről is lám meg mélyről:
városi-faluvégről
mérhető képtelenből
képletes végtelenből

...
eszmén irányon túlra
mélyre de nem alulra:
igazolt hazugságból
becsapott igazamba.

(Szemközt s háttal)

Az élete tisztaságát, nézetei igazát a visszatekintésben igazolni érző költő élete értelmét a rá kirótt cselekvés megvalósításában látja, s csupán ez adja meg azt az erkölcsi fölényt, amely képes a halálfélelmen is felülkerekedni:

Nem az a kérdés itt már:
megérte? meg nem érte?
csak az: hogy végbe vidd már
mi régtől rád van mérve.

(Krétarajzok a régi Gyuláról, 7.)

Ettől a fölényes önérzettől már csak egy lépés annak belátásáig, hogy a feladatokat nem a magunk számára, magunkért kell végrehajtani, hanem a minket körülvevő közösségért. Az emberek felé fordulás, a jóság, a hozzájuk fordulás hangja, a szelídség először szólal meg Simonyinál egy számvető versben, a borongós anakreóni mélabú helyett az „és mégis-morál” keménységével:

És mégiscsak a jóság
– mindennek ellenére. –
És mégis a szelídség
– mindennek ellenére. –

És mégis egy lőállás:
mindennek oltalmára.

(Krétarajzok... 10.)

A mégoly nyúlfarknyi anakreóni vers formájára már csak azért is fel kell hívni a figyelmet, mert szavait megsokszorozva visszhangozza az életmű egy késői verse – igaz, hogy most a kétütemű, régi magyar tizenegyes mértékében hangzik fel az önmegszólító „és mégis-morál” parancsa:

És mégis mégis mégis csak a hűség
árulók közt elárult gyönyörűség.
Hát volt értelme mégis mégis mégis.
Bár hűtlen a föld, áruló az ég is.

... Az áruló nem te voltál – az ég volt.
Ne te roskadj – szakadjon az az égbolt.
A földkerek volt hűtlen – te a hűség.
Megérte! akkor is ha együgyűség.

(Akkor is megérte)

 

(Excursus szonettre)

A legegységesebben szerkesztett kötetnek mondja Csibra István a Forgácsok egy fakeresztről címűt (1980-as, Csibra, id. mű, 138. old.). A tematikai elemzést Csibra és a kritikusok elvégezték, itt a metrikusnak annyi feladata maradt, hogy jelezze: valóban tervszerűen ékelődik bele egy szonettekből álló, hosszabb verssorozat a szabadversek közé. Szonett szüli a szonettet – ezt vallják a mai magyar költők: ha valaki egyszer ráérzett a legszorosabb versformának tartott szonettben rejlő lehetőségekre, az egykönnyen nem szabadul a hatása alól. Simonyi korábban, 1962-es kötetében (Önéletrajz helyett) fordult a szonetthez, méghozzá annak legnehezebb formájához, a szonettkoszorúhoz – szerelmi témában. De amilyen különleges, rendhagyó Simonyi egész élete és munkássága, olyan különös-rendhagyó minden szerelme is. A kettőnk ügye – végső elszámolás egy elmúlt kapcsolattal. De nem szenvelgések sorozata, az eltávozott kedves siránkozó visszaperlése, hanem egy egyenrangú társ utáni – már nem is emberi – üvöltés:

Hozzád kiáltok emberszabású asszony!
– A réti farkast hallod üvöltve
önsebét marni s a vihart dühöngve
önerejét roncsolni a sziklás parton?

(1. szonett)

Ezt a semmihez sem fogható szenvedélyt hivatott kordában tartani a szonett. A koszorú többi darabjából egy szabálytalan önéletrajz áll elő, a születéstől a megismerkedésig, a szerelem kibontakozásáig – múlásáig, majd a ciklus közepétől annak bizonyítása, hogy együvé tartoztak a szerelem idején, és tartozni fognak mindig; később ennek tagadása, az átkozódásig fokozódó fájdalma. S a legmegrázóbb hasonlat: a költő – magányra kárhoztatottságában – deportáltnak, csontig fogyott hiánynak érzi magát. Kínlódás a lezárásban: 14. szonett: „Végül is elfeledlek”; 15. szonett: „S ha mégsem feledhetlek – Mint a seb / ha rámvarasodsz? – Előbb gennyesedve, / aztán felfakadva s rámheggesedve, / újra s végleg! (Ily kényszerképzetek forrása vagy.)” Majd a lezárhatatlanság, befejezhetetlenség kényszerítésére még egy toldalék a szonettkoszorúhoz – egy 16. szonett: „S egy napon végül mégis elfeledlek.”

Simonyi a 80-as kötetben Nadányi Zoltánt megidéző kétrészes versében hívja újra segítségül a szonettet, ezúttal a szerelem magyar költőjének, Nadányinak hódolva a szenvedély Petrarca óta legfontosabb versformájával. A következő kötetben (Két szerelem, 1984) Öt szonett címen beszél egy „lányról, akit Tündének neveznek, és aki kimondta az igazságot. Meg az ellenkezőjét is.” Az alcím ismét arra hívja fel a figyelmet, hogy a szeretett leánynak a belső tulajdonságai fontosabbak, mint a külleme, hisz ez utóbbiról semmit sem tudunk meg, amíg jelleméről, igazságérzetéről, vitakészségéről a mini-ciklus során Simonyi ellenérveiből értesülünk.

A szerelem természete – a nő egész lényének szeretete hasonló A kettőnk ügye érzésvilágához, a versek intenzitásfoka talán alacsonyabb; mindenesetre Simonyi szerelmi lírája – személyes líra, a költő azonos versbéli önmagával, nem játszik szerepet, szonettjei nem egy forma mögé bújó, rejtőzködő, személyességét a mívességgel, a poeta doctus-sággal elfedő, a mai teóriáknak megfelelő (poszt) modern költőé. A Három szonett a Tünde-szerelem lezárása, a végső összeütközés három pillanata, s a lezárás ugyanúgy nyitva hagyja az érzelem számára a további szenvedést, mint A kettőnk ügye döntetlenje. Az első szonett: a múlt emlékeivel felfegyverkezés, készülődés az ütközetre. A második maga az ütközet, s a hőfokot csak az menti meg a tragikus pátosztól, hogy a költő önmaga minősíti elmebajos szenvedélynek szerelmüket. A harmadik szonett annak összegzése, hogy ha szerelmesek ütköznek, nincsen se győztes, se vesztes, azaz a vesztes maga a szerelem.

A Tünde-szonettek kapcsolódnak egy hazaszeretet-sorozathoz, sőt, vegyülnek vele, így megtörténik, sokadszor, és éppen a magyar költészet legnagyobbjainál, az a csoda, hogy szerelem és haza csak együtt létezhetnek a költő tudatában. Személyességében ismét különbözik, de csak a divatos posztmodernektől, szemléletmódja éppen a legnagyobbakkal rokonítja: Vas Istvánnal, Marsall Lászlóval, Oravecz Imrével, Bella Istvánnal. Ők ezen a század- és ezredvégen – mind – különböznek.

Rövidke verse, a Lány, haza a legegyszerűbb hétköznapi stílusban (genus mediocre), díszítetlenül vallja meg azt, amit Petőfi a legnagyobb pátosszal vallott (Szabadság, szerelem), s ha a pátosznak ez a XIX. századi hőfoka hiányzik is Simonyiból, az indulatok ereje, az érzelmek forrósága a köznapi nyelven is átsugárzik. Ez nemcsak szerelmes vers – a hazaszeretet verse is, tehát: nem szonett:

... és mindenen túl volt valami jó is.

Igen, az volt a jó, hogy – elutazni.

Elutazni.
Valahová.
A Lánnyal.
Valahová.
Talán épp a Hazába.

A létezett – még élő – már elmúlt időhármasságú szerelmi érzés zaklatottsága, minden önfegyelem és verskényszer ellenére, mégis túlfeszítheti a szonett kereteit. A szerelem szabadverset kíván – a jól szerkesztett kötet elején-végén, a szonetteket körülvéve, áradnak a szabadvers lüktető sorai, időmértékes ritmuselemekkel szakítva meg a szöveg szabad folyását: szabadság és kötöttség határán járunk, egy tudatos és kísérletező költő küzdelmét követve.

 

Szabadság és kötöttség határán

Simonyit ritmusérzéke távol tartja a hosszú, margótól margóig terjedő soroktól. Így szabadverseiben a sorok megközelítőleg olyan szótagszámúak, mint a formaversekben, így az ütemekre – kolónokra (időmértékes ritmusegységek) nem tagolható sorai sem hosszabbak egy közepes sorhosszúságnál. Tudjuk: minden szabadvers más ritmusú, hiszen ezért szabad. De a költőre jellemző építkezést ki lehet bontani, ha figyelünk a feltalálható ismétlésekre. A Két szerelem kötet (1984) egyik kis sorozatának, a Románc-nak a 3. darabján mutatnám be, miképpen érezhetők ki kevés szótagszámú időmértékes elemek egy teljesen szabadnak olvasható versből. Ez a vers kétütemű és együtemű, kötetlen szótagszámú sorok váltakozásából áll. Az időmértékes elemek kolónok (állandósult ritmusú, kötött szótagszámú ritmuselemek): az öt szótagos magyaros ütemek adoniszi ritmust dobolnak ( – U U – – ), így szimultánná válnak, a négy szótagúakban vagy choriambusokat érzékelhetünk ( – U U – ), vagy ún. második epitritusokat ( – U – – ).

Nem fölösleges ismételni: Simonyi egyrészt – poeta doctus, másrészt – mindenre érzékeny, jó ritmusérzékű költő. Szívesen alkalmaz különleges formákat. Elemzendő versében tehát három szimultán ritmusú ütemfajtát ismerhetünk fel: ezeket a szövegben kiemelem:

 

Nélkülem annyi voltál csak                                  adóneus
amennyi
én voltam nélküled.
Csak tengtünk tegnap estig                                epitritus
két semennyi                                                    epitritus
itt a földön                                                       epitritus

hol éltünk tegnap estig                                      epitritus
két külön árva // már amennyi                             adóneus

                                                                    + epitritus

 

A négymilliárd szegény mennyi-semennyi
között.
Ámde reggelre kelvén
egy meg egy az                                                epitritus
EGY!
Vagy mit tudom én egy meg egy az                      epitritus
mennyi?
De mindenképp a
TÖBBLET!
És semmiképp: semennyi.                               epitritus


 

 

Egy akkoriban formálódó verselv egyik első megvalósítója Simonyi: eloldani a kötött verset a szabad felé – az egyik irányból, ill. a kötöttet fellazítani aritmikus szövegrészekkel. A Románc 3.akettő közti átmenet egyik példaverse.

 

Hangsúlyos magyar ritmusok és változataik a különbözés költőjénél

Hetyke, a jómodornak, finomkodó hangvételnek fittyet hányó beköszöntőket ismerünk: a magyar költők szeretnek berobbanni a magyar irodalomba öntudatosságuk, különlegességük hangsúlyozásával, meg nem alkuvásukkal elrettenteni vagy elkápráztatni az olvasót – némi borzongás mindig felhívja a figyelmet az első kötetekre. Adytól, József Attilától több ilyen „belépő”-verset idézhetnénk, Simonyi is megírta a magáét.

1938-ban, a nyilvánvalóan egyre közeledő háború előérzetével, életről-halálról írt, a gyermekmondókák ritmusára és fogalmazásmódjára emlékeztető Beköszöntő-jében az egyik legdallamosabb magyar sorral, a 4//3-ra osztódó hetessel, ellenpontozva a helyzetjelentést, majd oximoronos csattanóval zárja le:

Élek még és te is élsz,
én rettegek, te is félsz,
poklok fenekére érsz,
vagy hét mennyországba térsz:

rettegsz attól is milyen
lesz – olyan vagy emilyen?
– Majd csak lesz valamilyen! –

 Hóttig tart az életünk...

E korszak nagy összefoglaló magyarság-verse a Sinka István Szabó János-versére készült mottóval indító Ezerév, a magyar történelem áttekintése természetesen kívánkozik az egyik leggyakoribb magyar formába, a felező nyolcasba. Balladás hangvételét a népköltészettől tanult keretszerkezet erősíti, melyet az első versszak variált ismétlése valósít meg a vers végén. Ugyancsak felező nyolcasok indítják a tisztán balladai Vers egy régi juhászról (1939) című költeményt, mely funkcionális ritmusváltással – jelezvén a rendezett régi világ felbomlását az első gyilkossággal – kilenc szótagos sorokba csap át, felgyorsítva az elbeszélő felező nyolcas tempóját, egyben jambizálva is a kilenceseket: a nyugat-európai verselés a hozzánk Nyugat-Európából áttelepített keresztény kultúra átvételének finom jelzése:

 

az a régi, első gyilkos                      4//4
aki hamisan áldozott                       8
Mi a hitünkkel áldoztunk,                 8
ahogy a csorda pásztorok                5//3
sok ezer évvel azután                     5//3 
hogy embert ölt az első kés            szimultán ambroziánus
– Sokezer évet késtél Mester           5//4
szent Pünkösdöddel: – Békesség!    szimultán ambroziánus 

 

A felező nyolcas más népi műfajoknak is ritmusa, így a bölcsmondásnak, a gnóma sajátos magyar válfajának. Ezért szól ebben a mértékben a Száztűhossza (a Forgácsok kötetben).

A Két változat egy nagyon régi témára az elbeszélő felező nyolcast gyorsítja meg a versvégen, amely variáltan ismételve tagadja a verskezdetet. A kezdet népdalküszöböt idéz, az szólal meg felező nyolcasban:

Tegnap lehullott a hó- s ma
veled sétáltam a hóba.
Honnét tudnám – kivel holnap?
– Holnaputánra elolvad.

Nyoma se marad a hónak.
Látod-e még a nyomokat?
Nem is a mienk volt – másé:
soha-fel-nem-támadásé.

S a múlt tagadása felgyorsított tízesekben-kilencesekben:

Nézd, nyoma sincs már annak a hónak,
beleptük rég saját nyomunkat.

Innen kezdve visszatér az eredeti mérték:

 

Az sem igaz, hogy bomoltan
egymásban születtünk holtan.

Egy sor kivételével felező nyolcas a balladás-mesés Vakablak: vakvilágra. A kivétel a második sor, amely a felező nyolcas fele, azaz egy négy szótagos ütem: ez rövidségével hívja fel a figyelmet a vers központi motívumára, a vakságra.

Láttam annyit a világból
mint a vakok.
Vakablakban általláttam
– úgy tetszik – egy vakablakot.

E vakság-vers a világtól való elzártság, a világra kilátással nem bírás verse. Ezt előzi a világ vakságának verse, a kettő együtt a teljes elidegenedés látlelete, a vakvilág nem vesz tudomást a versíró Én-ről, a költői Én nem láthat rá a nagyvilágra, ezért bűvöl magának álombeli kisvilágot. A bűvölés sorai a dallamos-ringató hetesek, a ténymegállapító felező nyolcasokat követik. A hetesek két sorokba (álarcosan) vannak tördelve:

 Van nekem egy kisvilágom
túlnan a nagy valóságon
túlnan is
meg innen is
kívülem is
bennem is
éberség és
álom is
nyitott szemmel tartott álom
a megvakult valóságról.

Ez a dallamos hetes ringatja meg a mondókás Törmelék monotóniáját is (Forgácsok).

Ady és József Attila kedvelt sorfajtája volt a 4//5 vagy 5//4 tagolású kilences, tőlük tanulta Nagy László – és Simonyi is (Ár ellen; Forgácsok). Ebből a sorfajból különös-egyedi formát hoz létre korai műve, a Vers: strófaképlete:

4//5
3//3
4//5
4

– ez ismétlődik következetesen.

Használ egy olyan hat szótagos sort, ami a maga 4//2 tagolásával népi, de a mondókaszerűség szövege fordított: paradox módon elől áll az állítás, utána jön a kérdés:

Elsápadtál. Mitől?
Elpirultál. Miért?
Megfutottál. Kitől?
Visszatértél. Kiért?

(Forgácsok. Mitől? Kiért?)

Állítás-magyarázat-sorrendben követik egymást a Hét bagatell egyik darabjának (7) félsorai. A különleges mondatszerkezetet egy olyan ritka magyar sorfajta hordozza, amelynek létét a magyar verstani szakírók többsége tagadja, mint a növekvő szótagszámú ütemekből építkező sorokat általában. Simonyi versének ritmusa: 4//7, különös, aszimmetrikus sorok. Az egy sor – egy gondolat elvének megvalósításával minden sor egy kemény kalapácsütéssel zárul:

Férfi voltál – az alkut elvetetted.
Volt jellemed – persze hogy megköveztek.
Hittél – ám nem a hittant követted.
Gondolkoztál – mi más lehetsz: „eretnek”.

 

Időmértékes egyedi ritmusok

Simonyi számára éppoly természetes verseszköz volt a görög-római időmértékes verselés, mint akármelyik klasszicista költőnknek. Kritikai hajlamának talán a legmegfelelőbb műfaj és metrum a gnóma és mértéke, a disztichon (A „Führerhez”; Új világ). A műveltségélményen túl azonban az ismeretlen is izgatja: új ritmusokra, formákra szeret rátalálni.

A magyar költészetben szinte érthetetlenül ritka az anapesztikus ritmus: Simonyi ezt az emlékkép ringatásának, a víz csobogásának, a nád susogásának, a kamasz szerelmi hevületének, izgatott lihegésének felidézésére találja alkalmasnak. Az emlék távolságát az első három sorban a mély magánhangzók kizárólagosságával is aláfesti:

az a nád az a sás az a káka
az a part az a víz s az a nyár
az a lány ott a parton a káka
tövén s az a: „jó” s az a: „fáj”

(Krétarajzok... 3.)

Jambusverset is olyat ír, amilyet előtte más senki: 6 és 9 szótagos jambikus sorokból állít periódust, és ezt ismétli kétszer egy versszakban, a magyar periódus- és strófaépítkezés szokásos hosszabb sort követ egy rövid elvével szemben (8//7; 8//6; 7//6 stb. periódusok). A különös időmértékes versben nagyon is magyar téma szólal meg: pergő könnyű Anyám a címzettje, és megelevenedik az apa is:

Rég meghalt úrapám –
– Mondják, hogy olyan asztagot
e letarolt hazán
két emberfia sem rakott...

Többször, hangsúlyosan jelen van költészetében az a magyar költemény, amit második himnuszunknak nevezhetünk, Vörösmarty Szózat-a, amelyből vagy úgy idéz, hogy felveszi az eredeti vers ritmusát, és a magáét erre szabja:

Hazádnak rendületlenül!
– Vallod-e még, szegény? –
Hazányi súllyal nehezül
reád egy költemény

s a való. Az, hogy annyi szív
ez álnok századok
során – mind a különb, a hív! –
itt elárultatott.

(Szózat. Forgácsok)

vagy azt a formáját választja az idézésnek, hogy egy idegen ritmusú szövegtestbe intarziaként illeszti be az eredeti ritmusú versrészletet. Bartók-verse az önkéntes száműzetést vállaló géniusz fájdalmas búcsúját vetíti fel aritmikus szabadversben, s amiként Bartók is idézi a magyarnóta-slágert honvágy-dallá nemesítve a Concerto IV. tételében, úgy Simonyi is megzengeti a szabadverses kezdet után először a Szózat ritmusát, majd szövegesen is idéz belőle (kiemelem a Szózat-ritmust és az őt követő idézetet):

valamint a halottasházból
a sírkert felé száll a gyászdal:
e hontalanná vált hazából
egy férfi lépdel teljes gyászban
– elmenőben még visszanéz
s hazányi sírra lát –
hol nemzet süllyed el

– vagy csak egy nemzedék?

Intarziából Montázs-t (ez a ciklus alcíme is) állít össze a Tisztelgés az elődöknek című vers: benne József Attila, Karinthy, Kosztolányi, Ady, Sinka, Babits, Arany, Radnóti sorai-sortöredékei ismerhetők fel.

Nem versforma, hanem stilisztikai eszköz a gondolatritmus. Ez sem hagyja érintetlenül a fogékony költőt: a Parafrázis bibliai motívumra cím magyarázza a választott formát: gondolatritmusra épül a Biblia jelentős része:

muzsikáltam néktek s nem táncoltatok
feljajdultam néktek s nem sirattatok

(Forgácsok)

A Hasonlatok – szerelmes vers az Énekek éneke nyomán, szintén gondolatritmusban:

Hajad – mint az éjbehajló alkony fénylő maradéka
vállad – mint egy antik mester tanítható hagyatéka
bőröd – mint az őszibarack pelyhessége puhasága
a járásod – kényes üsző bikák felé vonulása

A Tisztelgés az elődöknek versépítő módszerei: montázs, intarzia – ezekre fentebb említettünk példát –, felidézés (így nevezi a szakirodalom a nem pontos idézést, néhányan – talán túlbonyolítva és elhomályosítva a jelenséget – intertextusnak mondják). Az efféle felidézésből az egyik legszebb példa, amikor Simonyi nyilvánvalóan utal a költőelőd szövegére, a Történelmi lecke, amelyben vesztett csatáink és az árulások helyszíneinek sorolását így összegezi, egy világosan Radnótitól vett gondolattal:

Hisz bűnösök lehettünk
akár a többi nép

Ehhez a morálhoz – az árulók legnagyobb bűnösként számontartásához – választ magának már igen korán mottót szellemi poliptichonjának talán középpontját alkotó fő szentjétől, Máraitól (Groteszkek 1939-1944): „Bocsáss meg mindenkinek, akár a rablógyilkosnak is. De az árulónak soha.”

 

Világkép

A poliptichonnak a bevezetőben említett névsora beszédesen tájékoztat: életvitelének meghatározó elve – pártállástól függetlenül – a tisztesség, a személyesen megalapozott és kialakított vélemény és meggyőződés rendíthetetlensége. Kerülgetjük a szót, mert annyiszor lejáratták: Simonyi hazaszerető, hazafias költő. Jól körülhatárolható haza- és nemzetképe van, amelyet minden szélsőségtől elzár, így önmagát rendszeresen kirekeszti a „nemzet testét adó igazi magyarok” köréből. Szenvedélyes szeretet és vád kettőssége élteti hazafias verseit – miként azt láttuk a közvetlen szülőföld-verseknél is. Keserűsége fél évszázad múltán sem hagy alább, sőt – talán, minthogy saját életét és az általa átélt történelmet tekinti át a változás akkori távlatából – ha lehet, még fájdalmasabb:

Hogy egy nemzetnél se? S hogy nem alávalóbb?
Hát nem nemzettél-e annyi alávalót
mind világ csúfjára
hogy tíz nemzetre is futná – nemtelen! –
fattyaidból, én drága nemzetem.

(Két szerelem. Epigrammák, 14)

A dezillúziók költőjének semmiféle hite nincsen – vallásos sem. A korai, nagy összefoglaló magyarság-versbe, az Ezerév-ben, egy blaszfémiáig eljutó, önmegszólító versben távolítja magát a kötelezően elsajátított hittételektől:

Néztél csak a nagy egekre
földnélküli fellegekre
lesvén mása mikor támad
az Ács mániás Fiának.

Sorvadtál csak évről évre
nemzedékről nemzedékre,
hol börtönbe, hol meg zárva
torz ideológiákba.

A múlt időnek, volt cimboráknak, törzsvendégfogadó kávéházainak s főként a „Kék Macskának” prózában szentel nosztalgikus emlékezést, ami – Simonyi esetében – elengedhetetlenül ítélkezik is. Az alcímben a dátum: 1944. március 19-én. És előtte. És utána. Az ajánlás: Tisztelgés a Fiúk emlékének. „Hát akkoriban, ama legnehezebb napokban... esténként a gyulai ’Kék Macskában’ gyülekeztek. Leültek a sarokasztalhoz. S akartak valamit. Mit is akartak hát a Fiúk? Talán: semmit. Talán: keveset. Alig valamit – talán...” „Egy napon aztán elmúltak ama legnehezebb idők. Ám elmúlt a ’Kék Macska’ is. S az elárvult sarokasztalból talán gyújtóst aprított egy fagyoskodó, alkalmilag bekvártélyozott, hontalan család. Aztán megint jöttek másfajta idők. Szép idők is, nehéz idők is. De már a ’Kék Macska’, a sarokasztal s a Fiúk nélkül. S jöttek: akik akkor, a legnehezebb időben sehol sem voltak. Vagy nagyonis voltak: ámde SZEMKÖZT a ’Kék Macskával’... S így a bizakodó időt felváltotta a bizalmatlan idő.” A prózai bevezető mellé érdemes hozzáolvasni a kapcsolódó verseket: hat szonett következik, amelyben a prózai bevezető minden indulata, gondolata, állásfoglalása erős tömörítéssel, nagy intenzitással szólal meg. Az önvád a cselekvés elmulasztása miatt a 3. szonettben:

Igen, muzsika szólt. S valami szégyen.
Igen: AZ is szólt! S ma is rámkiált:
hogy az ki „állt” – nem annyi hogy KIÁLLT!
S „állni”: kevés volt akkor negyvennégyben.

És mostan, harmincévnyi messziségben?
Az ki csak „állt” annyi mint: félreállt.
Fülembe három évtized kiált:
szemembe köpvén tehetetlenségem.

A 6., a cikluszáró szonett már a nosztalgia hangja, s a fájdalmas emlékezést fanyarrá teszi ismét egy „felidézés” József Attilától:

A sarokasztal... ott ültünk heten
a kávéházi hűvös szegleten.
S heten: egyazon-hétféle elveken. –
És terveztünk – hétféle terveken.

Hol van az az asztal, az a sarok?
A Hetek közül három már halott.
Kettő emigráns. Egy eszét-veszett.
De egy itt ül – mint aki itt-veszett.

Megismétlődik a „fiúk” megszólítással megidézett, régi társaság „hétféleségének” kutatása; eredményeként egy nemzedék életérzését fogalmazza meg: „generációk közül kiesettnek” érzi magát és társait (Csibra, id. mű, 29. o.). (Érdekes módon cseng rá a fél évtizeddel később született Ladányi Mihály nosztalgiája saját generációja után: ő szintén „Fiúk” néven szólítja meg az idő távolából szétszéledt harcostársait.)

Őrültek? Szentek? Ki tudná ma már...
Futóbolondok? Bizony meglehet.
Mégis, mi voltunk, fiúk, az időben
– mikor még volt idő! –
bizony mégis mi voltunk
és bőrünk volt a tét!
Dupla vagy semmiért?
Eszméért? Rögeszméért?
De mindig ugyanegyért.
De mindig kettő ellen.
De mindig két pogány közt.
De mindig egy hazáért.

(Krétarajzok... 9)

A két kérdésre válaszoló négy sor mintha ősi esküformulát idézne: az ősiséget az anakreóni ritmus hozza a szövegbe, az esküjelleget a biblikus gondolatritmus törvénytáblára emlékeztető keménysége.

A vers prózai előzménye 1956. november 18-án jelent meg a Gyulai Hírlap-ban: Két pogány közt- egy hazáért (Nyílt levél huszonötezer gyulai polgárhoz) című, híres-hírhedtté vált cikke, amellyel egyidejűleg Simonyi lemondott a lap felelős szerkesztői posztjáról. Simonyi a cikk mondanivalóját így összegezte: „A ’két pogányt’: a fasizmus, illetve a baloldali szektarianizmus testesítette meg ebben az időben. Az ’egy hazát’ pedig – a hűség. Hűség a humanizmushoz, a magyarsághoz, az emberiséghez, a törvényességhez: – egyszóval mindahhoz, amiért élni érdemes... Két évtizedes írói működésem fundamentuma ez a hűség, ez a szolgálat volt. – Tragikuma pedig: – őrlődés a ’két pogány’, a két malomkő között.” (idézi Csibra, id. mű, 14. o.)

A valódi, igazi antifasiszta, humanista elveket valló Simonyi többször támadta a fasisztákból- nácikból lett „baloldaliakat”. Erőteljes, jambikus lüktetésű, a végén anapesztusokkal izgalomba sodró forma az európai irodalom első, gúnnyal támadó (s a legenda szerint verseivel gyilkolni is képes) költőjét, Arkhilokhoszt és az őt követő Catullus, Horatius dühét és szarkazmusát idézi:

Hogy mennyi ellenálló! Hogy mennyi! No lám!
Ha így lett volna? Hát így? Igazán?
Ellen? És ki ellen? És kik? E talány
tűnődve kérdi bennem: – ily silány

emlékezetem lenne? Hogy talán
elfeledte volna: hogy is volt igazán?

...
Ez a hivatásos tapsonc, aki tán
ott süketült meg végképp s igazán:

azon az ütemes két-üteműn
– kétféle korszakban: de egy-neműn! –
S kétszer is hurkolt igazak nyakán:
egy-azon kézzel kétszer, igazán.

 

(Memória-frissítés történelemből, neofitáknak)

És megtermette a maga versét a tisztességében megvádolt költő humanizmusa és antifasizmusa, szintén a gúny jambikus mértékében:

Alapítottam: sose-volt-érdem-
re szolgáló elismerésem
jeléül ím egy rendjelet
mit pöffedt mellére tehet
minden ellenem-ellenálló!
– egykor jobbról most balról álló! –

(Triptichon, 3.)

 

Külön...

Tudatosan különbözött. Saját eleganciája volt az ő kiváltsága a kisvárosban, de menten megfosztottnak érezte magát ettől az eleganciától a fővárosban, ahol partnernője saját ruháját „párizsinak” mondta:

A hangsúly tette? – én már nem tudom-
ahogyan mondtad – „párizsi” – szívem?
Csak arra emlékszem hogy hirtelen
minden oly előkelő lett és idegen
azon az estén ott a Körúton;
hogy kopottas, vidékies idegem
beléborzongott –

(Sanzon, tanulsággal)

Az idegen fővárost idéző rész jambusban szól – nyugat-európai verselésnek mondjuk! –, illik az „import” ruhához. Azonnal visszavágyik a barmódpusztai cselédsor lenvászon ingeihez, kékfestő kötényeihez, és ritmusa rögvest átvált a jambikusból az ősi magyar tizenegyesbe (5//6): „– lenvászoningben, kékfestős kötényben –”.

Még a „Kék Macska” baráti asztaltársaságában is különbözött – a többiekkel együtt, hiszen ez volt a személyiségjegyük:

Igen, együtt voltunk. Ám mind: Egyén!
Külön Egyéniség – egyenlő jellem!
Tehát: külön-együtt a Fertelemben.

(kiem. Sz. E., Sarokasztal a Kék Macskában, 5.)

Egy mai szlogent előlegez meg („másként gondolkodók”) egy definíciójában:

... a szabadság
mindig az egyet-nem-értők
a másként gondolkodók
szabadságával egyenlő
s ebbe
valamiképp
már a saját szabadságom is belefér...

(Szabadság)

Önarcképeiben mindig ott a különállás: lakását magánzárkának mondja („egyszemélyes fegyenctelep”). Másutt:

Ők mindig sokan voltak.
Én mindig kevesen.
Mostan hát hogy is állunk?
Mekkora is az a mennyiség
amennyi sose csap át abba a
bizonyos minőségbe?

(Ők, én)

Egy cigánynóta mottójára születik meg az Egyedül című vers, amelyben a visszatérő gondolat az „én egyedül/ti egyedül”, s ez összegződik a „különb-különb magányunk nevébe”. „Másmilyen voltál!” „Nem olyan voltál!” – e két megállapítás ismétlődik monoton konoksággal a Nem egyeztél bele című vers többféle ritmusú szövegrészeibe, a legerősebben a végső leszámolás jellegű kiszámolósdi mondóka felező nyolcasaiba:

Mostan így a vége felé
Mostan így a véged felé
Mostan így a végük felé

S a szabadverses részben: „A sokadalomban pedig magányos: / mert soha nem egyeztél bele.” (kiem. Sz. E.)

A ritkának mondott 4//7-es osztatú tizenegyes sorokban ismét a különállás önarcképe:

Férfi voltál – az alkut elvetetted.
Volt jellemed – persze hogy megköveztek.
Hittél – ám nem a hittant követted.
Gondolkodtál – mi más lehetsz: „eretnek”.

(Epigrammák, 7)

Sajátos eretnekségét, máshitűségét blaszfémiaként jelöli meg:

 És mégis – ötven százalékban
most már halálig hívő maradok.
Isten, isten végleg megbukott-tudom.

Ellenben az ördög!

(A hívő)

(Finom distinkcióként az ambroziánust kedvelő költő az ördögöt nem e himnikus formában festi a falra.) A versformában is eretnek: az első sor lassú jambikusságát a második sor egy licenciás (trochaikus) lábú, szintén lassú jambikus megállapítása követi, a harmadik sor „lejtést” vált: trocheusba fordul, végül az előző soroktól eltérően rövid strófazárás – mintegy aiol strófában – pregnáns pherekrátészi ritmusba csap (Arany János óta kedvelik a költők a hat szótagos hangsúlyos ütemek e jellegzetes mértékelését: – U U – –), csattanóként, káromkodásként.

A legmodernebb magyar verselés egyik újdonsága az „ütemmozaiknak” nevezett forma (Szepes-Szerdahelyi: Verstan, Gondolat, 1981, 384-389, ill. Szepes Erika: A mai magyar vers, I. 338-339. 1996.), amelynek jellemzője, hogy szabadság és kötöttség határán áll: ismétlődő elemek változatos-fordulatos kapcsolatai adják a zaklatott ritmust. Simonyi szarkasztikus dialektikájához remekül illik a kétféle ütemből (4, ill. 5 szótagosak) különféle variációkban megtestesülő vers (egy sora tér csupán el: az állításokat hamisan cáfoló, általam kiemelt sor):

 

Melletted állt a szeretőd           4//4
két besúgó három barátod       4//5
anyád s ötven kötetnyi Krúdy    4//5
igazán nincs okod panaszra:     4//5
lásd sose voltál egyedül              4//5
körülkerített magányodban.      4//5

 

 

Maró öngúnnyal kárhoztatja magát – nagyon is egyetértve egyéni viselkedésével – az élet végén, egy létösszegző versben:

 

úgy találtam hogy a „világban”                  4//5
az történik hogy az emberek                     4//5
szeretnek parancsolni és                           8            
tudnak engedelmeskedni                          8
ugyanakkor bennem ellenben az történik    -
hogy nem tudok parancsolni                      4//4
és nem szeretek engedelmeskedni            -

(gondolom innen számítható                     5//4
hogy útjaink szétágaznak                          4//4
az enyém és a világé)                               4//4

 

(A kijáratot keresem)

 

A teljesen szabadversnek tűnő testamentumban van rend, csak „másféle” rend és az is rejtve. Az első két sor 4//5 osztású kilences, a következő kettő osztatlan nyolcas, ezután – az ellentét hangsúlyozására – teljesen aritmikus sor következik, szándékoltan elrontva – elnyújtva egy redundanciával (ugyanakkor – ellenben), a zárójel utáni első sor kilencesében megfordul az ütemek rendje: 5//4, majd az első szakasz osztatlan (rendezetlen) nyolcasaival szemben felező nyolcasok állnak, a felismert törvény rendjének alátámasztására.

Simonyi – tisztában volt saját értékével, ezért is bántotta oly nagyon az őt tudomásul nem vevő közöny. Ironikusan ítélkezik magáról – de komolyan gondolja: élete fanyar dialektikájának oka, hogy úgy érzi: rejteni kényszerül érzelmeit, gondolatait. (Ez alól talán csak a Heuréka-versek kivételek.) A vers önmegszólító, de a kérdés és a válaszok a költő belső világát feszítő ellentétekre utalnak:

Valaki utánad kiált:
„ne menj el még, ne menj el!”
Valaki? Te jártatod a szád
a rádordító csendben.

Te életnagyságú Legenda:
hisz nemisszálka, degerenda
voltál kancsal szemekben.
S ki az volt, hát az is marad,
verőn vagy megveretten.

(Gy.-i helyzetjelentés)

Ez a vers az 1978-as kötet élén áll. Az életmű vége felé a már idézett Nem egyeztél bele és egy másik, a belső viaskodásokról még plasztikusabb képet adó önportré, az Én, megkettőzve:

Engem végig követtek az úton:
az Igen s a Nem. (S tán még a „nem-igen”
vadházaspár is.) – De miféle úton?!
Tudom vagy nem tudom?
– egyremegy. S az is, hogy mint idegen
érkeztem hazámig. S az is, hogy: talán tévúton...

A bizonytalanság nem valódi kétség. Hiszen az eredmény megelőzi: megérkezett a hazáig. Hosszan, kitérőkkel, míg elfogadták. A két vers ugyanazt a személyiséget rajzolja meg, éles körvonalakkal. Egy ilyen karaktert csakis éles körvonalakkal lehet megrajzolni, hogy világosan lássék különállása, „Különvélemény”-e.

Különleges költő. Különleges érték.