Lapszámok, 2004/2

Jót jelent-e, ha combokkal álmodunk?

Molnár H. Lajos: Imágó. Szépírás Kiadó, Szolnok, 2003

 

Időnként megesik, hogy valaki, valahol, mondjuk a vonaton, de jobb eséllyel egy füstharapó kocsma belsejében, mellénk telepedik, és idegen létére is nagy bizalommal mesélésbe kezd. Elmeséli az életét. Általában nem az öröm és az elégedettség nyitja meg ilyenkor a zsilipet a szóáradat előtt, sokkal inkább lehet számítani arra, hogy egy keserves élettörténetet oszt meg velünk alkalmi mesélőnk.

Mintha Molnár H. Lajos regényének főhőse is így huppanna képzeletben mellénk, hogy oldalakon keresztül adjon számot férfibúja okairól. Valójában önmagának mesélve. Jajong hát a szív, és határozottan keseregő hang a fő szereplői szólamé. Csakhogy a vonaton vagy a lélektemető kocsmák belsejében még elnézhető/türelemmel viselhető, ha a helyzet ökonómiájának és sajátosságának foglyaként mi inkább hallgatásra vagy egyetértő hümmögésre vagyunk kárhoztatva. Ám regényről lévén szó, sokkal inkább kényelmetlenné válik e hálátlan szerep. Ezért is várnánk, hogy tárgyát a szerző mégiscsak elemelje, stilárisan és a narráció szempontjából is finomítson az előadásmódon. (Ha csak az nem tekinthető elmés narratív szerkezetnek, hogy van egy „isteni nézőpontú” szerző-narrátorunk, aki szinte teljesen azonos a harmadik személyben megidézett főhőssel, ezért vele együtt közvetlenül és minden nehézség nélkül belelátunk annak öngyötrő elméjébe. Azért valljuk be, az irodalmi tudatábrázolás technikái ennél már jóval finomabb megoldásokhoz is vezettek a regény történetében). Egyszóval: elvárnánk, hogy ha mesél is, elsősorban mégiscsak írjon, ne csak kontrollálatlanul írásba öntse morc kedvét. Önmagában persze nem baj a mániákus életfelmondás gerjed elme és a szereplői (szerzői?) lélekvájkáló önbúvárkodás, ha mondjuk különféle regiszterekben, változatos szövegrétegek ki- és összejátszása közepette történik. Az Imágó olvasója azonban a szöveg efféle bőségét nélkülözni kénytelen, és kitéve a helyenként már zavaró bőbeszédűségnek és sokszor túlírt mondatoknak, mintha kínos tétlenségre kényszerülne.

A szöveg narrátora ugyanis önmagára vállalja az értelmezés egész terhét és kihívását. Az olvasónak marad a szinte teljesen reflektálatlan és tét nélküli olvasás súlytalan lebegése, végig a bő lére eresztett regény így kissé légüres terében. Vagy keresnie kell a kihívást. Ám mint jeleztem, nagy az esélye annak, hogy az Imágó olvasójának (aki így csupán a szerző-narrátor felesleges képmása) nem jut feladat; nem tud szöveg- és álomfejtőként fungálni. Mert szöveg és álom - elvileg - itt egy ütemre jár, együtt építkezik folyamatosan. Azonban az éjjeli képekben nehezen megképződni látszó értelmet, magát a regény építményét is újra meg újra lerombolja, érdektelenné, vagyis majdnem a semmivel teszi egyenlővé a narrátor túlhajszolt értelemkeresése azzal, hogy az álmokból levont következtetéseit szinte szájba rágja, vég nélkül és fáradhatatlanul.

Az álom: elvileg a jelek sűrű szövedéke. A nappal: az értelemkereső reflexió időszaka. Legalábbis így kellene működnie a szöveg- és történetszervező álomfejtésnek ebben a prózaműben. Hiszen már az első álomjelenet után főhősünk „úgy okoskodott, hogy előbb megkísérli a jelenség elemzését, mármint mindazt, ami a mindenkori ébredéseit követő elhalványulások, szétkenődések, részletkiesések után nagy bizonyossággal, minden belemagyarázás és hozzáképzelődés nélkül megmarad, összeadható, értelmezhető” (6. o.). Mi az hát, mi talán nem „minden belemagyarázás” nélkül, de őszinte kíváncsiságtól hajtva összeadható és értelmezhető Molnár H. Lajos e munkája kapcsán?

Egy álommal indul tehát minden. Főhősünk meglett férfiemberként régi szerelmével álmodik, és ez igencsak összezavarja. Szerencséjére az álmok folyton visszatérnek, sőt folytatásokban elevenítik fel az egykorvolt és életre szóló szerelemi történet fontosabbnak vélt eseményeit. E narratív megoldás - tudniillik hogy a főhős egyébként tudatosan is képes irányítani álmait, mintegy házimoziként üzemeltetve alvási periódusait, és ezáltal retrospektív élettörténeti áttekintésre is vállalkozhat - azonban kissé megkérdőjelezhető vállalkozás. Miért van erre szükség - adódik rögtön a kérdés? Értelmezői buzgalmában az olvasó ugyanis feltehetően vár valamit ettől az értelmezésekre kihegyezett álommunkától. Túl azon, hogy a mitologikus-történeti utalások tárháza kínálkozik fel álomügyben, nem túlzás azt mondani, hogy Freud vagy Jung (netán Krúdy, mi több, a női magazinok) óta nem lehetünk érintetlenek (de ártatlanok se) e téren.

Hiszen nagyon is elképzelhető olyan olvasási stratégia, melyre hagyatkozva az olvasó azzal az elszántsággal halad a szövegben előre, hogy az álmok a jelentésgazdagság és jelentéstelítettség, az egyre szaporodó asszociációk és váratlan kapcsolódások csomópontjaiként vezetik a cselekményt, és rétegezik a regényt. E stratégia azonban nem tűnik túl kifizetődőnek, azért sem, mert ezek az álmok valóban „csak” a visszaemlékezések ürügyei. Pusztán emlékképek. A végső fordulat (amit persze nem illik elárulni) sem állítja meglepő fénytörésbe az addig elbeszélteket, nehezen képzelhető el, hogy az olvasó előzetes és az olvasással módosuló elvárásaival jobban vagy csak legalább annyira meglepődjön a végkifejleten, mint a regény megkeseredett férfiembere. Aki azt követően, hogy egykori szerelme, Dóri hívogató combjai először megjelennek álmában, egyre csak azt kutatja-keresi elméjében, elmetöredékei között, hogy mi célból üzenhet neki ekként a múlt: „Talán minden valóságtól elrugaszkodott ösztön diktálta, talán Isten küldött üzenetet vagy ördögi megsejtés, telepatikus kommunikáció..., fene tudja, sokat hallani mostanság ilyesmiről” (148. o.). (Hát igen, az a bizonyos említett rejtély, és a meglepő végkifejlet...) És az álmokon keresztül lassan kibomlik előttünk egy erdélyi, marosvásárhelyi fiatalember küzdelmes élettörténete. A nagy szerelemmel (Dóri), nagy csalódásokkal, legyenek azok magánéleti jellegűek (lásd házasságok) vagy a kisebbségi létből fakadó megpróbáltatások (lásd hivatás, kitelepülés). Tehát valójában egy összefogott élet- és szenvedéstörténetet kapunk, ami (a rejtélyekre éhes olvasó csalódottsága szól imigyen) talán feleslegesen van „megbolondítva” az álom-problematikával. Hősünk hosszú évek után végül visszatér a szülővárosba, szembenéz a múlttal, és amit talál, még inkább keserűségre indítja szívét. Ez a regény több szempontból is a csalódások regénye.

Önmagában persze még sokat ígérhet a fentebb röviden összefoglalt életút figyelemmel kísérése, ha az életviszonyok finom és érzékeny ábrázolása, netán korrajz vagy hiteles lélekrajz párosulna hozzá. A regény akár még hiányt is pótolhatna, vagy árnyalhatná a képet azzal, hogy a kisebbségi, majd az anyaországban a helyét nehezen találó értelmiségi kálváriáját igyekszik visszaadni. Ám ez legfeljebb csak mellékszál, halk és elnagyolt szólam a szövegben. Amit erdélyi „helyzetjelentésként” kapunk (a román nacionalizmus káros voltáról, az ottani magyarlakta városok romlásáról), bármilyen őszinte indulat vezette is a szerző tollát, nem lepheti meg túlságosan az anyaországiak többségét. Lehetne még az írásmű egy generáció siralmas éneke is, az ifjúkori vágyakat arculcsapó felnőttkor megéneklése. Hogy végül a szöveg ezt a várokozást sem tudja maradéktalanul igazolni, elsősorban a nyelvi megformáltság problémái és a Molnár H. Lajos részéről következetesen működtetett fárasztó retorika rovására írható.

A filozófus Gadamer jegyzi meg egy helyütt, hogy a szójátékok és a szóviccek túlhajszolása azért is irritáló, mert szétvetik a beszéd egységét. Erre tökéletes példa az Imágó. Molnár H. láthatóan imádja a szójátékot (annak is a rosszabb fajtáját), az olcsó nyelvi humort és a konyhafilozófiai mélységű elméskedést. E kísértéseknek nehezen tud ellenállni, így elbeszélése nemcsak vádbeszéd (heves kirohanásokkal), hanem falvédő-bölcsességekkel tarkított magánbeszélgetés, amihez az olvasó nem szívesen csatlakozik, hiszen mit is tehetne hozzá e megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásokhoz.

Lássuk, hogy is működik az ennek jegyében megformált Molnár H.-mondat! Így ír például a nagy szerelem egy periódusáról: „Az együttléteik viszont elkerülhetetlenül váltak mindinkább melodramatikussá, kevés melóval, sok drámával.” (70. o.). Vagy a Kutya becenevet viselő szereplőről a következőt tudjuk meg: „Kutyáék is úgy gondolták, Magyarországra menekülnek, hátha itt nem lesz kutyaéletük.” (123. o.). Ezenfelül hősünk például „újraprogramoztatja magát”, amikor egy találka időpontjának megváltoztatását szándékozik megbeszélni az egyik mellékszereplővel. Kedvesével meg „dugtak, mint a kicsi nyuszik emberhez is méltó módon” (66. o.), mely mondat értelmét se zoológiai, se antropológia szempontból nem igazán lehet felfejteni. Ráadásul főhősünk „lelki szemeinek reflektorfényei” (68. o.) komoly pszichológiai éleslátásról is tanúbizonyságot tesznek. Így kommentálja például barátja egyik felelevenített horgászkalandját, az ősi tevékenység tanulságaival az emberi létezéstechnika tárgykörének farvizén evezve (hogy képzavarunkkal stílszerűek és hasonlóképp elmélyültek legyünk): „Nos igen, merült el gondolataiban a férfi, az ember ritkán olyan szerencsés, hogy ráhibázzon: akkor sem késő, amikor már nagyon későnek tűnik, és mindenki más feladná..., az ember nem vághatja haza magát szákja ürességével...”(135. o.).

Nos igen, merülhetünk el gondolatainkban mi is, az író ritkán olyan szerencsés, hogy ráhibázzon. Hogy hazavág-e bennünket az Imágó, és üres-e a szák - döntse majd el az olvasó, amennyiben van kedve csatlakozni egy olyan magánbeszélgetéshez, melyet Molnár H. Lajos lényegében önmagával folytat. Mi pedig leginkább hümmöghetünk.