Lapszámok, 2004/2

Csend - szó - csend. Két hallgatás között

Szenti Ernő: Kőben csöndbuborék. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2003

 

Kőben csöndbuborék. Ez valami. Van. Van valami, ami régi. Nemkülönben új. Tulajdonképpen hogyan is? Egyfelől az ódon, a kő, a maga tántoríthatatlanságával, repedéseivel, a szilárdan osztható mégis oszthatatlanságával; másfelől a benne növekvő, fészkelődő, kitörni készülő buborék? Például igen. Pontosabban pontosan. Akkor és csakis akkor, ha a szavak megtörik a csöndet; csak így történik egyáltalán bármi, ami megmozdít, magával ragad. S a távolodások mentén, a helyes követési távolságot szem elől tartva s el nem veszítve, az arányokkal, dilemmákkal birokra kelve válik a csönd azzá, mivé lennie rendeltetett: szavakkal betöltött mondatokká: (vers) térré.

Szenti Ernő új könyvében folytatja megkezdett utazását; a hétköznapiból merítve, egyszersmind attól elrugaszkodva, a lélek mélyét léghajóval kutatva, újra és újra, nap nap után felfedezve; a bonyolult momentumokat egyszerű szavakká deriválva, némi malíciával vegyes emlékköltöztetés után, az időmosás vájta üregekben kutakodva, a hallgatagot is szóra bírva, a csöndet megtörve irányítja megbízható járművét: a nyelvet.

Hogy lehet-e jármű a nyelv? Természetesen. Olyan egyszerű nagyszerűséggel, ahogyan Szenti használja a nyelvet, ez nem válik kérdésessé. Pedig nem könnyű nyelv ez! A meglepő társítások, új és újabb szóösszetételek, a metaforák merészsége, a lírai én versbeszéde mind magasabb szintű összefüggésrendszert tételez fel. Ez a rendszer azonban roppant stabil, noha mindig újabb komponensekkel bővül; néhol a felfedezett szónál sokkalta érétkesebb a megtalált, szinte már elveszített szó, mely csöndek mélyén lapul. Az idő is látszólag egyszerűsített formában jelentkezik. Idő az, ami két megszólalás között van, avagy nincs. A kimondás a kulcs, a hallgatás pedig azon túl, hogy előkészíti, egyengeti a terepet az alaposan megrágott, többszörösen megvizsgált, átrostált és kiválogatott szavaknak, egyben üresjárat is.

Hallgatni tehát annyi, mint nem lenni (és máshol lenni), a beszéd, a nyelv működtetése pedig a tér- és időbeli mozgás s a jelenlét kettős záloga.

A négy ciklusra tagolt verseskönyvben az első ciklust a Tűzből kimentett hajszál versei alkotják.

A címnek megfelelően egyfajta, ám sajátságos menekítéssel találkozhatunk. Ez a tematika a kettősségek mentén realizálódik és kristályosodik tovább. A múltidézés mellett legfontosabb tényezővé a megőrzés válik. Az itt és ott közt lavírozva az ellentéteket párhuzamokba, analógiákban igyekszik feloldani; az itt és most egyezései egyre inkább előtérbe kerülnek. Egyfajta kompromisszumra törekvés érezhető; míg a különbözőségek széthúzzák, szétfeszíteni igyekeznek az egységet, addig a lírai én morális konszenzusokat keres: önmagával és önmagában.

Nem hagyható figyelmen kívül a „már megint és újra” szófordulat vezérlő elvként való alkalmazása sem. A sokszor járt utak, feloldhatatlan egzisztenciák halmozása megadja azt a problematikát, melyet a verszárlatok nemhogy feloldanának, de még inkább elmélyítenek. A versek rendszerint tételmondatokkal indulnak: „Vannak dolgok, miket / a következetes mellőzés / tart életben.”; „Észak összerakja, dél szétszedi.”; „Felkavarodott gyomrú égbolt”.

A kezdés disszonanciájából elindulva az „egymásba forgatott ellentétek”, avagy egyéni ízű és mértékű analógiák bonyodalmat generálnak (sic!), melyeket a versek lezárása sem tesz harmonikussá. Azt, hogy mégsem támad hiányérzetünk, a megteremtett énharmónia okozza. És a „már megint és újra” szerepe itt mélyül el csak igazán! Hiába gondoljuk ugyanis azt, hogy az újfent megtalált bogot a csönd nem kezdte ki. Ott vagyunk tehát, megint és újra, és megint és újra nem egészen ott, ahol lennünk kellene. S mielőtt látásunkat a változ(tat)ás önkéntelensége teljesen elhomályosítaná, a szavak mondatokká kövülnek.

A Szenti-vers ettől válik hihetetlenül izgalmassá; a minimális, érzékszervekkel fel-deríthetetlen változások sejtetésével. Mert mi hajszál az emberhez képest? És mi a tűznek a hajszál? Csöndnek a szó.

A Sétagalopp verseiben folytatódik ez az (újra)felfedezés. A szabadverses forma kiváló terepet nyújt a gondolatok burjánzásának. A ciklusban központi szerepet kap a költészet, a vers és az élet viszonyának vizsgálata. A tanulmányozás beható; a rendületlen lírai én az állítások sokasága mellé jó néhány kérdést is felvonultat. A kérdés és az arra adandó válasz kettősének szertelen szellemi fogócskája ez. S bármennyire is szabadok, parttalanok is látszólag ezek a versek, a keretek erősen behatároltak. A végesség, az emberi élet végessége tény. Ám ahelyett, hogy ez eltántorítaná a lírai ént, ennek ellenére vagy ez ellen rendkívüli határozottsággal lép fel. Bár keretei végesek, a lírai én ezen keretek között a legnagyobb szabadság igényével lép fel; számítva arra, hogy a bizonytalan nem okoz számára megnyugvást. Ugyanakkor azzal a hittel, hogy a lehetőségek megragadása, az ilyetén szellemi próbatétel nem (volt) hiábavaló, s így a várakozás is elviselhető lesz: „Megvárom, míg összesöpröd / a magad után hagyott piszkot. / Megvárom, míg leltárba veszik tapasztalataid / a múlt egymástól távol eső tanúságait. / Megvárom, míg kitalál a szóbeszédből, / mit a futó kaland juttatott ötről a hatra.” (Türelmes kivárás)

Az Emberboly verseiben a látószög valamelyest megváltozik. A lírai én már nemcsak önmagát pásztázza, hanem érdeklődését fokozottabban irányítja az embertársak felé. Jogos megállapítások, meglepő szófordulatok hangzanak el. Szenti most sem a levegőbe beszél. „Heuréka! Uram, ez itt már Európa?” A kérdés ismétlése, hangsúlyának ravasz változtatása enyhén szarkasztikus hatást okoz: „Így / beszélni csak mostanában lett szokás. Jobb érzés adni, / mint vérszemet kapni. Szöghúzóágazat. Kocsmává át- / alakított országrész, irányított sáskajárás. Ha valaki ke- / res, magházon kívül vagyok.” (Ha valaki keres)

A kételyt megerősíti a két ország paralel képzete: Alsó- és Felsőország történései épp ellentétesek, ugyanakkor nem elválaszthatatlanok egymástól. Mindazonáltal a valós és a transzcendens ilyetén vegyítése érzékletessé teszi az ember világba vetettségének pozitív és negatív jelenségeit egyaránt.

Megállapíthatjuk - a lírai énnel egyetértésben -: csak az rögzíthető, ami van. És mi az, ami van? Bármi, ami kimondható. Az ambivalenciát feloldandó meg kell jegyezni, hogy a világ a kimondástól még korántsem válik egyértelművé vagy kezelhetővé. A szavak, Szenti szavai éppen ezért izgalmasak; biztos tudással nem kecsegtetnek, ám mégis, a gondolati-szellemi közeg feltérképezése támpontokat ad a megismeréshez. A kimondott ismeretlen az ismeretlen halála. A megismerés lehetőségei nyitottak; az élet s annak változásai nem definiálhatatlanok. Legyen szó érzelmekről, családról, az idő múlásáról, vagy kalandozzunk akár a múltban, a lírai jelenlétet kihasználva, utakon, ahol az útjelző kövekben bizakodva hízik - kitörésre készen - a csöndbuborék.