A tű fokán

Most mit szenvedjek azzal, leírom, hogyan pukkantam le az évek során Az sem érdekes, miképp kell előkészíteni a cuccot belövés előtt, mert lassan általános iskolai tananyag lesz belőle. Nem ecsetelném a társadalmi okokat sem, melyek a szpídhez, majd a hernyóhoz hajtottak, hogy aztán talpak törlője legyek. A tűről szeretnék beszélni, a tű nagyságáról, a tű fokáról, avagy a hegyéről, amin keresztül, avagy amin pörögve átléphetek, avagy átszédülhetek oda, ahová csak akarok...

Tű. Furcsa szerkezet. Vékony, akár élet és halál mezsgyéje. Jelentéktelen. Valakiben fóbiát kelt, másban eufóriát. Ezt a találmányt is a természetből lopta az ember, csak kifigyelte a kígyókat, skorpiókat, az első beoltókat. A méreg szétáradása, a zsibbadás, a kapkodó légzés, a furcsa-kellemes látomások, majd a görcs, a halál semmivel össze nem téveszthető ínszaggatása, a bódulatból lett hányinger s a lebegésből lett remegés. Ahogy az ideggörcs végigráng a kisemlősön, s ahogy az utolsó szusz kiszökkenésével étellé válik, ami az előbb még mozgott, s maga is élelem után szaglászott.

A tű is megtalálja a maga egyenes útját. Átböki az epidermiszt, majd a mélyebb bőrrétegeket, a húst és a kötőszöveteket, elcsúszik a zsírcsomók sárgás kispárnáin, kicsit megtorpan a véna rugalmas falán, aztán hajrá. Hegyét már a véráram csiklandja. Egy millimásodperc az egész. A hámsérülés pillanatában szétlopódzik testem ideghálózatán az izgalom. Habzani kezd az öröm agyvelőm partjain. A fülem cimpája ég, arcom kigyullad, ágyékom megremeg. Lábam kicsit megfeszül, a szívem pedig gyorsabban kezd verni, hogy mihamarább szerteszórhassa a mákonyt testem üresen várakozó zugaiba. Mert testem üres. A tű olt ezen elhagyott odúba, barlangba életet. Tüzet rak. A tű-flash tört-ideje ez, ahogy nagyképűen emlegetik a dzsánki-nemzedékek. Aztán a mindent átható zsibbadás, a szaporodó lélegzetvétel, az édes hallucinációk. Bár valójában még nincsenek új képek, csak a régiek sorakoznak, incselkednek, hívogatnak a nagy képcsarnokba, mely szabadabb és végtelenebb, mint a Tretyakov, a Louvre és az Uffizi együttvéve. Aztán állandósul a műélvezet. Magam vagyok a kép, amely megtorpan más képek előtt, vagy más képek torpannak meg előttem, s egybemosódunk egyetlen formátlan formává, egyetlen színtelen színné. Ki tudná ezt megmondani... Aki beszél erről, az nem képes átadni magát a teljességnek. Mert a teljességben nincsenek kontúrok, színek. A teljességben nincsen megmondhatás és nincs emlék, talán még érzet sincs. Talán a rajtunk kívüli érez minket, s nem mi a külvilágot. Bár ez is kétséges és hiábavaló hisztéria a kifejezésre, melybe az ember belekényszerítette önmagát a törzsfejlődés során...

De a tűről akartam beszélni, nem a látomásaimról, mert azokat más nem értheti, s nagyon köze sincs hozzá. Az első találkozásról. Tizenhat lehettem. Már kipróbáltam a füstölni valókat, nem jelentett különösebb örömet egy füves cigaretta. Különben is két slukk vihorászást túlságos súllyal mértek akkoriban. Furcsa világ volt az, mikor a tűvel találkoztam. Mert három esztendőt is le lehetett húzni a sitten tisztességes rablógyilkosok között szemét narkósként, de az utcán fecsit vételezhettem a belövéshez. Már a patikabéli gyanúfogástól sem kellett rettegnie a lövősnek. Az adagot meg biztonságosabban beszerezhette, mintha egy hipermarketből bort lopott volna. A nagy fenyegetőzés senkit nem ijesztett meg, akik viszont megszívták, mind igen kicsi halak voltak nagy példává felfújva. Szóval álltam a fecskendő-automata előtt. Már beesteledett. Ötpercenként, ha járt arra valaki. Micsoda diszkréció! De a hiánytól remegő alak, csak azért, meg ne fertőzze magát, elvonaglik ide, az isten háta mögé! Naivság! Napok óta kerülgettem a dobozt, pörgettem a pénzt a zsebemben, az adag otthon lapult Csáth Géza Naplójában. Talán nem is véletlen tettem oda... De amíg a tűláda körül somfordáltam, sertepertéltem, senkit nem láttam, se nappal, se éjjel, aki használta volna. Gyerekek néha körbeállták, mutogattak rá, nevettek, úgy csináltak, mintha... egymást ugratták, egy járókelő leköpte, olyan szomorú-dühös szülő feje volt, egy aktivista „Ne drogozz, dolgozz!” feliratú matricát ragasztott rá, de használni nem használta senki. A por szerelmesei, az Anyag menyasszonyai bizton arra gondoltak, a masina azonnal riaszt, vagy egy rejtett kamera veszi minden bűnös mozdulatukat. Végül, a harmadik napon megembereltem magam, gyors iramban odaugrottam a szerkentyűhöz, belegyömöszöltem a pénzt, amit alig akart elfogadni, megnyomtam a gombot, s némi súrlódás, belső neszezés után a kiadónyílásba huppant a sterilen csomagolt tű. Akár még inzulinistáknak is ajánlható. De ezt a kemény-drogosoknak osztogatta a mindenre kiterjedő figyelmű állam. Ám arra már nem terjedt ki a figyelme, hogy ennél a gépnél kezdtem ismeretségem a tűvel, mert a patikában soha nem lett volna merszem megvenni. Ismerősökkel meg nem akartam tűtesó lenni, hisz a végén még beédszelek vagy behepázok, s aztán idő előtt kinyuvadok. Nem óhajtottam függő lenni. Csak a kíváncsiság. A sok erről szóló film...

Gyorsan zsebre vágtam új szerzeményemet, még nem tudtam, későbbi legjobb barátomat is, s kereket oldottam. Amerre futottam, rám szegződő tekintetek sokasága öklelt. Hittem, mindenki tudja... Pedig csak a fürgeségem hökkentette meg az egy ritmusban élőket, a soha semmit, még egy nekiiramodást sem kockáztató embereket.

Mikor a liftben álltam, csak akkor mertem elővenni a vákuumtasakban fészkelődő műanyag „harcost”, s vékony öklelő-kopjáját, mely kíméletesebben öl, mint a középkori harcmezők fegyverei. Furcsán pihentek a zizegő zacskóban. Mintha vártak volna valamire. Végre kiszabadultak a sötét káoszból, ahol tű-szubsztanciák százai lebegtek, s íme, értelmet nyert létük és formájuk. Ezt az értelmet a vágyakozásom hozta el számukra. Most már meg szeretnék mutatni, mire is képesek ők ketten, harcos és fegyvere... Mikor a legfelső szinten hökkent a lift, villámmódra süllyesztettem el cinkosaim. Régen ólomkatonákat hurcolásztam zsebeimben, hogy legyen mivel szórakoznom a suli padjában. Őket is ily kíméletlen gyorsasággal suvasztottam el, ha közelgett a gyanút fogó tanár. Gyakorta szuronyszúrással hálálták e hirtelen, ólomsipka, ólomkard letörő hevességet... Olyankor percekig a serkenő vért nézegettem, s ha összegyűlt egy cseppnyi az ujjbegyemen, kéjes élvezettel nyaltam le a mérges-sós nedvet.

Senki nem volt otthon. A szülők nyaraltak. A testvérem valami hasonlóban járt, mint én, csak titkolta a kis öcsi előtt. Ő egy buliban lőtte magát. Magányos harcos voltam mindig is. Nekem nem jelentett közösségi eseményt egy belső utazás. Mit érdekel, hogy mellettem is elalszik valaki, hogy mellettem is összehányja magát valaki, hogy mellettem is görcsökben fetreng valaki. S ha nem érdekel, minek az a valaki!

Első utam a vécére vezetett, a nagy izgalom, a bűnös cselekedet előtti gyomor-összerándulás megmozgatta beleimet. Félórát is eltölthettem a slozin, miközben akarva akaratlanul, ám semmiképpen sem a legsterilebb helyen, kibontottam a fecskendőt s öklelő kopjáját. A tűt belehelyeztem a műanyag furatba. A nyomókát hol kihúztam, hogy lélegzethez jusson a fecsi, hol tövig nyomtam, olyan mozdulattal, mint a tévé kórház-sorozataiban szokták a mindenre elszánt, kicsit-szadista, de mindenképp rutinos nővérkék. Mutató- és középső ujjam között volt a fecskendő teste, s hüvelykemmel szorítottam ki belőle a szuflát. A tű végére odaképzeltem a kilövellő szérumot, ahogy a bent ragadt levegővel együtt távozik, aztán egy újabb nyomás, s az anyag végzetes útjára indul. Utóbb már karomnak szegeztem a „kérdést”, de nem válaszolt elutasítólag. Vécébéli mesterkedésemből a telefon riasztott. Gyorsan elrendeztem mindent, közben kicsit elszégyelltem magam, hogy ilyen gyerekes játszadozásra adtam a fejem, mikor ez komolyabb szeánsz, mintsem a budin elbagatellizáljam. Aztán attól gőzöltem be, hogy biztosan megfertőztem a tűt a vécé ájerében. Miközben a fecsit mostam az agyonklórozott vízben - a telefont eszem ágában sem volt felvenni -, eszembe jutott a Trainspotting című kultuszfilm, amit befüvezve tizenötször néztem meg. Elmosolyodtam, ha arra a jelenetre gondoltam, mikor a hős lebukik a vécécsésze öblére, s pokoli vizekben kezd úszkálni...

Tulajdonképp kész voltam. Úgy éreztem magam, mint Gagarin érezhette magát, ha egyáltalán kilőtték, mielőtt beszállt a kabinba, mely a teljes ismeretlenségbe röpítette, abba az ismeretlenségbe, ahol korábban csak Istent tudták. Tulajdonképp, ha volt valamiféle hite, kicsit meg is ijedhetett. (Persze nem a horror vacuitól!) Hiszen belelőtték Istenbe. Bele a közepébe. De lehet, Bajkonurban a hitet is kicentrifugálták belőle. Nem tudtam semmit a rám váró világról... Nem beszéltem senkivel erről a hernyótalpas világegyetemről. Itt másképp kell járni, mint a Holdon, hát még a Földön. Ez egy másik dimenzió. Lepipálja a füstös szobák álmait is. Istenélmény ugyan várható, vagy valamiféle megemelkedettség, amit mindentudásnak hallucinálunk, de a feljebbvalót nem érinthetjük. Mégis vagy épp ezért, a határon imbolygás képzete miatt borsódzni kezdett a hátam.

A fecskendőt s elválaszthatatlan kopjáját egy fémtálcára tettem a kiskanállal, az öngyújtóval és egy kupicányi vízzel egyetemben. Aztán a könyvespolchoz siettem. Izgalmam egyre fokozódott. Szinte kitéptem Csáthot a többi könyv ünnepélyesnek tűnő sorfala közül. Végigpergettem lapjait, de nem volt sehol a tasak. Most lefelé fordítottam, és rázni kezdtem, de továbbra sem hullt elő a jövő. Oldalanként nyálaztam át a kötetet, ami nehezemre eshetett, hiszen borzalmasan ideges lettem. A kettesével, hármasával felütött lapok rejtekét ujjaimmal tapogattam végig, így gyorsítva - vagy lassítva - a kutatást. Pedig nem egy vaskos könyv... Mikor harmadjára sem találtam semmit, üveges tekintettel meredtem a felcsapott lapokon vibráló betűhadosztályokra. „Végképp le kell szoknom az M-ről, és mint ritkán használt szert kell szabályoznom a P vételét. A két utolsó napon olyan tünetek mutatkoztak, amelyek arra engednek következtetni, hogy a szervezet most a dosisok nagyfokú emelését követelné. Véget kell tehát vetnem a veszedelmes játéknak...” Nem láttam semmit, de ebben a felfokozott állapotban értettem az egész oldalt... Mint egy gyorsolvasó-bajnok. Mérgesen sziszegtem magam elé: Még el sem kezdtem!!! Mi ez az intelem! A francba is! „34 évi élet, élet, amelynek minden napja többet ér, mint ez az álgyönyörrel és valódi, keserves szenvedésekkel telített élet, amely csak öt évre van tervezve, de amelyből száz év se ér fel ennek a 34-nek a reális, igazi élvezeteivel...” Ki vagy te, Csáth Géza, egy morfinba nyomorult, kujon fürdőorvos vagy egy drogspecialista, aki a veszélyekről hegyibeszél, miközben otthon lő, szippant, füstöl és nyal egyszerre! Bort iszol, vizet prédikálsz! A Naplód egy nagy elvonási tünet, bezabálta a hernyómat, ami körém volt hivatva selyemgubót kerekíteni... Így pörlekedtem Csáthtal... „Tudniillik bár csak keveset aludtam 12-5, 5-9 igen frissnek éreztem magam, fürödtem, hánytam, és egészen este 1/2 8-ig semmit se vettem. Ekkor 1 órán belül kétszer 0,02 P-t fecskendeztem 3 %-os oldatban.” Te, nyomorult függő, te zabáltad föl a túlvilágról, igen, te voltál, a 230 jegyzett coituszoddal!!! - kiabáltam hisztérikusan, magamból teljesen kivetkőzve, s kicsit irigykedve is, hisz nekem egyetlen coituszom sem volt, igaz, fele annyit sem nyomtam az idő mérlegén, mint akivel reménytelenül perlekedtem...

Benyomtam a számítógépet. Behelyeztem kedvenc utazós zenémet, amit egy olyan banda fémjelzett álszent módon, amely drogprevenciós bulikon szokta révületbe ejteni a beszívottakat. A Media Playeren bekapcsoltam a képfunkciót, a lejátszást végtelenre állítottam, teljes képernyő, s nekiláttam a boldogság, a mindentudás, a laterna magica, a lapis philosophorum, azaz ne kerteljünk - a heroinum hydrochloricum elkészítéséhez... A fotel melletti kisasztalon volt a tálca, mellette a Biblia hevert felütve: „Farkuk is volt, a skorpióéhoz hasonló, volt fullánkjuk is, és a farkukban volt az erejük ahhoz, hogy az embereket öt hónapig gyötörjék...” Rajta hevert a zacskó. A jelenéseken fehér por...

Most mit szenvedjek azzal, leírom, hogyan pukkantam le az évek során Az sem érdekes, miképp kell előkészíteni a cuccot belövés előtt, mert lassan általános iskolai tananyag lesz belőle. Nem ecsetelném a társadalmi okokat sem, melyek a szpídhez, majd a hernyóhoz hajtottak, hogy aztán talpak törlője legyek. A tűről szeretnék beszélni, a tű nagyságáról...

A fémtálcán volt még valami. Egy belső indíttatástól vezetve meg szerettem volna tudni, milyen az, ha átlépek a tű fokán, avagy megperdülök a tű hegyén. Egy tűpárnából meredeztek ezek az egyszerű kis gépecskék, avagy segédeszközök, avagy példázatok tárgyai. Egyik a hegyével, a másik lukas fokával kémlelte az eget. Két darabot szúrtam a szivacsba...

A tű is megtalálja a maga egyenes útját. Átböki az epidermiszt, majd a mélyebb bőrrétegeket, a húst és a kötőszöveteket, elcsúszik a zsírcsomók sárgás kispárnáin, kicsit megtorpan a véna rugalmas falán, aztán hajrá. Hegyét már a véráram csiklandja. Egy millimásodperc az egész. A hámsérülés pillanatában szétlopódzik testem ideghálózatán az izgalom. Habzani kezd az öröm agyvelőm partjain. A fülem cimpája ég, arcom kigyullad, ágyékom megremeg. Lábam kicsit megfeszül, a szívem pedig gyorsabban kezd verni, hogy mihamarább szerteszórhassa a mákonyt testem üresen várakozó zugaiba.

Furcsa érzés volt. Persze megfogadtam, nem írok semmit az érzéseimről, mert hazugok az érzékek papírra vetési kísérletei. De nem tehetek mást, mert tényleg ott jártam a tű fokán. A képernyő színes képeinek pulzáló ritmusára magam is ütemmé változtam. Táj ti táj, táj ti táj, táj ti, táj ti, táj ti táj. Ezzel ellenpontoztam a zene szinkópáit. S ez a ritmus, azaz önmagam - kétezer apró hangjegylábbal - táncra perdült. Persze nekem nem lehetett vonalas helyi-értékem, mert csak ritmus voltam, de szerepemet betölthettem. Lejteni kezdtem. Oxigénatomok burkain ugráltam ezer darabban. Olyanok az atomok, mint a lufik. Arcomba, mint szavannán a legyek, kíváncsi elektronok csapódtak. Alig bírtam kétezer karommal elhessegetni e negatív társaságot. Nem lehet ezt leírni, ám mégis le kell! Szóval - az atomokon odarezegtem (egyenetlen vonalú egyenletes mozgást végezve) a tű fokához. S egy hatalmas, hideg, izgő-mozgó körvonal fogadott. Az acél atomjai lüktettek, de nem mehettek sehová, mert iszonyatos erővel kötődtek a csoporthoz, a többi acélatomhoz. Bezzeg mi, emberek, széteshetünk ezer darabra. Minket nem köt önmagunkhoz semmi. Milyen lehet egy behernyózott tű Szétesne vajon S ott kígyóztam szüntelen tánc közepette a bejáratnál. Haboztam, mert olyan volt, mint egy hatalmas száj. Egy mozgó, mindent elemésztő pofa. De a ritmus s a háttérből mögém lopódzó zene meglökte hátsó alakzataimat, s akár egy megborított dominósor, a láncreakció végeztével bedőlt első részecském a tű bejáratába. Nem lehetett meghátrálni. Menni kellett... Hason csúszva is ritmusra vonaglani. E bejárat végtelennek tetszett, s még félelmetesebb volt a felület, mintha százezerszeres nagyításban, elektro-mikroszkópon át nézném... De lehet, a borzalmat az okozta, hogy mind az ezer darabom nézte, s így külön-külön is fájdalmas volt a látvány. Átvonszoltam tengerikígyó hosszúságú testem, de mi várt a túloldalon Egy hosszú asztal mellett tekintélyes grémium ücsörgött, előttük kellet felsorakoznom, akár egy ember-agyag hadsereg. A sok elnyűtt arcú férfiú közül, mert mind férfiak voltak, felismertem néhányat. Legelőször is Jánost, meg Csáth Gézát, de ott volt Kosztolányi, Rimbaud, Kerouac - lányáról akkor még nem hallottam - meg festők: Bosch, Dali, s hogy mást ne mondjak, Gulácsy meg zenészek: Hendrix, Pastorius, Morrison... Nem szóltak semmit. Néhányan kacsingattak, ők voltak a semmit sem bánók, de a legtöbbjük rosszallóan csóválta a fejét. A büszkék könyveket, megsárgult papírlapokat, rámátlan olajképeket, karcos bakelitkorongokat lobogtattak, a bánatosak fejükre mutogattak. Tétován álltunk ott, de hirtelen vezényszót hallottam a háttérből, még a másik, az elhagyott világ üzent, talán új zene kezdődött, s oszoljt vezényeltem többi függelékemnek. Új ritmust öltöttünk fel: ti-ti-tá-ti-tá-ti-ti-tá-tá-á. Kicsit hömpölygősebbre vettük a figurát. S táncunk e mikrovilágban a tű hegye felé tartott...

A tű hegye felé, ahol horrorrá, danse macabre-rá vált e gigantikus, eddig örömtől túlcsordulónak hitt táncszvit. A tánckar vezetője, tudatom alig pislákoló maradéka megtorpant, mert annyi esze(m) még volt, nem szeretne első alkalommal megsemmisülni, megbolondulni, s mind a 999 bete noire-t maga elé engedte, akik maradéktalanul karóba húzattak. 999 darab egyetlen gombostű hegyére. Milyen kicsi az ember, ha szétesett Sírva pislákoltam a tűpárnán süppedve-emelkedve. Mindenem csupa vér volt. A megmaradt öntudatom csupa vér volt...

Ennyire emlékszem... Arra riadtam, hogy öklendeztem, majd telehánytam a tálcát. Az erős sugár lesodorta a fecskendőt. Szétrepedt szemmel meredtem a képernyőre, mely konok-monoton odaadással sugározta a látványos semmit. Üres voltam. Az üresség szubsztanciája. Utólag gondolom ezt így...

Hogy akkor mi volt, nem tudom. Lehet, a tű fokán sem jutottam át. Akkor mindössze egy elhatározás vágya ült a nyitott ablakban. A tizediken... Talán...

Frontok

Özvegy Szekeresné született Illés Ila tétován kapaszkodott a villámhárító rúdjába. A tizenhatodik emeletről egyébként csodás a kilátás: az égbe is csodásak a kilátások, meg a horizont is szép párákkal kecsegtet. Nem véletlen kapott engedélyt a lakótelepi amatőrcsillagász egyesület e beton-magasles hetenként kétszeri használatára. Az öregasszony ősz haja kibomolva keringett a megerősödő szélben. A frontütközés hatásai miatt erősen szédült. Ma reggel is elolvasta volna a népszerű bulvárlap biometeorológiai híradását, mert ehhez igazította hátralévő napjait s az e nehéz napokhoz elengedhetetlen gyógyszerek lenyelését, ha nem fogyott volna el, mire leért az újságoshoz. A hetek óta dúló észak-afrikai katlanhoz már hozzáedződött. Negyvenkét négyzetméterét állandó huzatban tartotta. Légkondiról nem is álmodhatott, talán nem is tudta, hogy van olyan. Vidékről, a Dunagörcs melletti Mákos tanyáról hozták föl gyermekei, mikor megholt a kilencvenedikbe épphogy áttántorgott Szekeres, mondván, csak nem hagyják ott a mamát áldozatául a környéki csórók betörős, öregember agyonverős-kifosztós mókáinak. Föl is autóztatták az özvegyasszonyt, aki már a Ladában is piszkosul érezte magát. Émelygett, hányingere támadt, egy nejlonzacskót tele is pakolt. De hát, megérte ez az odüsszeuszi bolyongásokhoz képest eltörpülő kaland, hiszen lakást vettek neki. Bekasznizták egy kül-belvárosi lakótelep legmagasabb házának nyolcadik emeletére, ahonnan évekig kinézni sem merészelt a lapályok nyugalmához szokott Ila néne...

A nap a szomszéd ház mögé zuhant. A szél egyre hűvösebb lett. A katlanra nagy viharok következnek, tudhatta volna meg a remegő lábú nő, ha hirtelen föl nem pattan a tévé elől, amiben a Híradó Tragikus percek rovata ment. Épp egy kocsironcsból fűrészeltek elő néhány szerencsés túlélőt. Ila néne felpattant, pedig csak két percet kellett volna várjon, megtudja, holnap már nem gyötri az elviselhetetlen forróság és pára, ami szívét úgy facsargatta, mint annak idején a reménytelen szerelem, hisz Szibéria felől iszonyatos kiterjedésű zord világ közeleg egy gyilkos hidegfront örvénylő képében. Szegény özvegyasszony a frontok elveszett katonája volt. A melegfront visszeres lábszárait és egyre görcsösebben ketyegő szívét gyötörte. Ha ilyen alkalmakkor a lift sem működött, volt, hogy az elsőn felejtett barátnéjánál (özvegy Simankóné, született Homál Irén) éjszakázott, hisz képtelen lett volna fölkapaszkodni a honi fellegkarcoló nyolcadik emeletére. Kettesben aztán jól kipanaszkodták magukat, felhúzták a pletykagépet, bekapcsolták a szitkoló masinát, s ha lett volna kéznél levő unokájuk, még a pofonládát is kinyitják, olyannyira tűzbe jöttek egymás frusztrációit hallgatva. Hidegfrontok alkalmával a köszvény járkált csontjai között, s moccanni sem tudott. Ilyenkor napokig az ágyában maradt, s szőrcsomókat vedlő kandúrját simogatta egykedvűen. Két front között azonban virgonckodott. Megesett, az egy kerülettel odébb lévő parkba is elsétált. A nagyvárosban töltött nyolc esztendő alatt, ezt az egyetlen utat volt hajlandó megismerni. Járművekre nem szállt. A nagykörúton sírógörcsöt kapott, mikor a fia - hajdan - elsétált vele arrafelé. A moziban a sikongatás tört rá, úgy megijedt a vászon elevenségétől és a filmfényekre föl-fölvillanó arcoktól. Nem kívánkozott ő sehová, legföljebb a „tizenhatemeletes” aljába telepített közértbe, ahol viszont élvezettel járt-kelt, mert az legalább gyerekkora dús éléskamrájára emlékeztette...

Az a reggel ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Hajnali hatkor kelt. Már vekker sem kellett ehhez, hiszen belső időműszere, mely a hátralévő napok mennyiségéhez igazította a koránkelés mértékét, konok pontossággal jelzett. (Persze egyre kevesebbet és kevesebbet hagyva a gyógyító álmokra!) Hirtelen ült föl az ágyban, amitől természetesen azonnal megszédült. Ahogy megnyekkent az ágyrugó, a szomszéd lakásban rázendített a kutya. A föntiek pedig klumpába bújva landalíroztak le-föl. „Ők is korán kelő népség. Még aktívak” - gondolta. „Még sietős, még jeleznek: vagyunk...” Megbocsátólag legyintett, a macskájának címezve e birbitelést, amit egy ásítással maszatolt el. Szemeit a hajnali világosság résre húzta, így bütykös lábával tapogatózott papucsa után. Végre meglelte. Föltápászkodott az ágyról, ami húzta-húzta vissza, mintha a koporsó előfutára lett volna. Kisántikált a konyhába. Bekapcsolta a rádiót. Vizet tett oda. Közben ki-kikémlelt a lakótelep porlepte fáira, a téres és sivár parkolóra, a kitaposott fű helyén kélt, szeméttel ölelkező forgószelekre. A verebek szokásos porfürdőjüket végezték. Néhány kopottas szárnyas egy autómosásból maradt tócsa mellett téblábolt. A teásdobozért nyúlt. Mögüle álmos csótány iszkolt. Ila néne - mozdulatai egy pillanat leforgása alatt megfiatalodtak - elnyomta hüvelykjével az undorító rovart. Majd a csapnál lemosta a tetem maradékát. Közben a vízmelegítő sípolni kezdett. Teás filtert tett bögréjébe, nyakon löttyintette forró vízzel. Aztán leült a székre, és csak lesett kifelé. Töpörödött volt már, így ültében csak az eget láthatta. A hajnali részegségben felizzó felhőket. A párás, üvegtestű hajnalt. „Ma az amerikai csapatok benyomultak Irak állam legdélebbi stratégiai pontjáig, ahol heves tűzharcban megölték az ellenállók feltételezett vezetőit... Az időskori elbutulás az ország lakóinak tizenöt százalékát érinti, ami az európai átlaghoz képest igen magas, s elsősorban a nem kielégítő életminőség és táplálkozás... Ketten életüket vesztették az M0-ás körgyűrűn, mikor előzés közben... A Kelet-Ázsiában pusztító monszunesőzéseknek eddig tízezer áldozata volt...” Arra riadt, hogy lekéste a biometeorológiai jelentést, ami egész napját volt hivatva determinálni. (Lehet, nem is lett volna rosszul, ha nem hallja, hogy rosszul kell lennie! Mivel az égiek, igaz, áramlatok formájában - így akarják.) Pedig ezen a napon két front is a lakótelep fölött viaskodik majd, amitől igazán rosszul lehet lenni. Ma aztán igazán rosszul...

Szóval, fölköltöztették. Ebbe a körbehatárolt, reluxák segítségével kriptává sötétíthető lyukba. Azzal a fölkiáltással, hogy mindennap eljönnek hozzá. A tanyát eladták. Persze ő mit sem tudott erről. Az első időkben tényleg meglátogatta valaki naponta. Vagy a fia, vagy a menye, vagy mindkettő a kis unokával. Aztán már csak hetente kétszer. Aztán már csak hetente egyszer, vasárnap. Igaz, akkor sütit is hoztak a mamának. Aztán rendszertelenül. Aztán már csak telefonok... Aztán egyszer eljöttek mind. Könnyes volt a szemük, s azt mondták, itt kell hagyják a mamát, mert elmennek Európába szerencsét próbálni. Ők mindent megtettek a mamáért. Megmentették a tanyarablóktól meg a ház körüli vesződségtől, amitől csak megroppant volna idő előtt... Lakást vettek neki, szépen berendezték... De most menniük kell, sürgős, most lehet menni, hát most kell menni, mégse várhatják meg, amíg a mama, úgymond, hát hogy is, szóval - meghal... Majd írnak sűrűn, meg telefonálnak is, ha módjukban áll. Sőt, haza is látogathatnak. Esetleg a mamát is... Talán... (Ila néne csak legyintgetett. Hirtelenjében föl sem fogta a szóáradatot.) S különben is - fizetnek egy hölgyet, aki hetente kétszer idejön segíteni... Nem marad egyedül a mama... „Nem, nem, nem maradok egyedül...” - bólingatott a néni. „Nem, semmiképp...” De nekik most menni kell... Puszi, mama, legyen jó... Sokáig állt az erkélyen, ahogy elnézett a fékcsikorogva távozó autó után, ami elvitte mindenét... „Hogy sietnek, még aktívak, jeleznek: vagyunk...” Sokáig elnézett, ez volt a hobbija. Az elnézés...

A hétórás nyitáskor már ott ácsorgott a diszkontközért előtt. Hálószatyrát gyűrögette. Az üvegvisszaváltónál javában csörömpölt a környék két alkoholistája, akik már bálába kötözték az ábécé papírszemetét. Egyikük harsány káromkodások közepette ejtett le egy cserkós butéliát. A szomszéd ház kapuja hirtelen kivágódott, s kiözönlött rajta egynéhány kínai, akik a Bazárpiacra igyekeztek dugig tömött, öles rafiazsákjaikkal. A magasból lehajított kefíres doboz, tartalmával együtt, épp mellettük robbant szét. Ők pedig szenvtelen arccal nézdelték az eget, mit rejteget még számukra. Hatalmas kamion hökkent a közért mindent-fölzabáló raktárportáljánál, s már nyekergett is a hidraulika, zümmögtek a fémszörny-kinézetű targoncák.

Végre kinyitotta egy kényszermosolyú eladó a bejáratot, s Ila néne belépkedett a szentélybe, a szórakoztató centrumba, ahol órákig képes volt le-föl totyogni, ácsorogni, használati utasításokat, összetételeket és árakat silabizálni rossz szemével, hogy aztán egyetlen kiflivel távozzon. Ezen a napon is olyannyira elvarázsolták a jégkrém-csodák és a mosóporok színes dobozai, előbbit nem engedhette meg magának, utóbbit nem használt, mert szappannal mosott, hogy mire fél tizenegy fele odatotyogott az újságárushoz, már elfogyott kedvenc lapja, mely a biometeorológia sarlatánságával kápráztatta el.

Már kora délután furcsa volt az ég. Bolond, lukas közepű fellegek keringőztek báltermében. A víg kedélyű foton-hadsereg hol tengerzöldre, hol narancssárgára festette a levegőeget. Erős szél fújt észak-kelet felől. Közelgett a szibériai, hűs, nyírfaillatú légtömeg, ez a verszták ezrein sem fáradó, kihasasodott öregúr, hogy beleüljön a hegyek övezte medencébe, s ott kiáztassa inait. De nem tudhatta, hogy erős ellenféllel kell ütközetet vívnia, a Szaharából idetévedt, s már két hete megült katlannal, mely bár lassú volt, álmos és petyhüdt, nem adta egykönnyen ideiglenes kárpáti birodalmát. A döntő ütközet pedig egy kül-belvárosi, szétfőtt lakótelep antenna- és villámhárító erdeje fölött zajlik majd le...

Özvegy Szekeresné, született Illés Ila, tétován kapaszkodott a villámhárító égbe meredező rúdjába. A nyolcadikon árválkodó lakásban lustán nyújtózkodott a szőrcsomókat vedlő macska. A televízió ontotta magából a „valóságot”, bár ma eggyel kevesebb nézője akadt. Mikor meglátta, ahogy kifűrészelik a holtakat, s ahogy végignézte, miképp ráncigálják ki a sárlavinába ragadt maláj tetemeket, elbóbiskolt. Arra riadt, hogy vége a meteorológiai jelentésnek, s tanácstalanul pillogott gyógyszeres dobozkáira. Majd valami furcsa félelem fogta el. A lehúzott reluxa résein befúrta magát a napsugár. Két éve elmentek. Ma kellett volna eljönnie az Editnek. De nem jött, pedig egy kis porszívózás ráférne az atkás padlószőnyegre. Múltkor azt álmodta, hazalátogattak. Megrakodva ajándékokkal. És maradtak... Edit nem jött. Kivágtak hármat a kocsiból. Mindennap kivágnak egyet-kettőt. Az egyik gyerek volt. Mind meghalt. Front lesz. Hideg, hideg, köszvényes napok. Az Irénnél csak kihúzza valahogy. Már hat óra? Föl kell mennie. A csillagász fiú a liftben azt mondta, onnan mindent látni. A Gellérthegy a legkevesebb. Ott még Isten kaporszakállát is meg lehet simogatni. Már a teherfelvonónál állt. Telehúgyozta valami lakótelepi korcs. A vasajtót is elfelejtik bezárni legtöbbször. Nyekkenve indult a tizenhatodik felé, a függőleges falu határába, ahonnan csak pár lépcső az ég. A biometeorológia... Mi lesz? A gyógyszerek? Úgyis hideg jön. A köszvény jelez... De a szív is remeg... A lépcsők nehezére estek. A vasajtó ki-be járt, csikorgott a huzatban...

Déli tizenkettőtől egyig, mint rendesen, a „semmire” nyíló erkélyen téblábolt, miután rozsdálló ételhordójában hazavitte a menüt az iskolai konyháról. Odalenn pötty-emberek jöttek-mentek, mintha a szeszélyes véletlen irányította volna őket té s tova. Némelyeket épp elnyeltek a felfele-falu kapui, másokat kiköptek. Az iskolából most rajzottak ki az első gyerekhordák. Hangos káromkodásuktól visszhangzott a telep. Alakzataik hamar szétszóródtak, s innentől az egyedek lépte teljesen elbizonytalanodott. Meg-megálltak. A port kavarták cipőorral, vagy köveket hajigáltak. Galambokat hajkurásztak. Leültek az iskola kerítésének a szélére, esemest nyomogattak, csengőhangokat próbálgattak. Volt, aki találomra zongorázott a kapucsengőkön. E sok és nemtelen cselekedet ellenére is látható volt a céltalanság, mely hazug, mintha fontos lennél, mintha sietnél látszatával rátelepedett az egész kaptárbirodalomra. Most rendőrautó tett tiszteletkört a nihilben mártózva, majd a Családi Fagyot házhoz vivő szolgálat fülbe fészkelő szignálja harsant. Szürke verébregiment csapódott a bokrok ágaira éktelen kofalármát keltve, s bár nyár dúlt, a magasból dolmányos varjak méltatlankodása körözött alá. Az alkoholisták egy vézna fa árnyékában horpasztottak. Kutyáik a környékükön ődöngtek. Egy bácsika nyomott oldalú Zaporozsecét fényezgette. Döglánccal terhelt, sitten dagasztott, lepényképű maffiózók izzadva vakarództak egy söröző teraszán. A park kirugdosott gyepén egy szerencsétlen, agyonegzecírozott masztif igyekezett könnyíteni magán, míg legtávolabb álmos-poros kismamák tolták szemük fényét a látóhatáron is túlra...

Özvegy Szekeresné, született Illés Ila tétován kapaszkodott a villámhárító égbe meredező rúdjába. A tizenhatodik emeletről egyébként csodás a kilátás... A lakótelep fölött egy tátongó kör szélén helyezkedtek el Szahara sejk és Szibéria sztarec felhőseregei. Pillanatok alatt egymásnak roppantak volna, de valami megmagyarázhatatlan késlekedés a kör peremén tartotta őket. Az üresen hagyott csatamezőn összevissza szelek nyargalásztak, mint a tábornokok hírvivői, s szürkés-fehér habot kevergettek. A felhők a körszélen alábukva vörös és narancs vérük hullásával szolgáltattak látványosságot azon keveseknek, akik nem az esti tévévalóságot szívták magukba, hanem a silóerkélyeken állva álmélkodtak az égi színjátékon. Az égkör mentén alábukó fellegek megmártóztak a lakótelep fülledtségében, majd újra a daráló szélére tántorodtak, miközben ziláló orkán robbant, amit cikkanó villámok tettek fergetegesebbé. A kör közepén éktelen, forgó tölcsér keletkezett, aminek szűk alja a lakótelep fáit tépte, szemetét porszívózta, fölrántva az égbe a szutykot, a földiek omladékát. A néni önkívületben forgott az ónszürke villámhárító körül. Távol a Gellérthegy sziluettje mosódott el. A kavargó sivatagi homokfátyolban a lakótelep fái mint széltől kornyadó beduinok imbolyogtak. Ablaküvegek roppantak szét, s a következő minutumban áramszünet feketéje tömte be a lakásodúk százait. Megszűnt a fény, a híráramlás, a bugyutaság-özön. Lakótelepi ezrek kotorásztak gyertyáért a szekrényekben, vagy idegességükben a hűtőgépet fosztogatták, s közben fél szemmel akár észre is vehették, más igazság is van a földön, mint a katódsugárcsövek-bombázta. Egy jól irányzott villámcsapás a telep trafóházába nyilallt, s szikrázó, robajos tűzvész kerekedett. A város távoli zugában kélt szirénahangok egybeolvadva bömböltek, mintha légvédelmi riadóra jajdulnának.

Özvegy Szekeresné, született Illés Ila a tizenhatodik emelet tetőperemén tántorgott. Lépni készült, hisz nincs már senkije, aki a lelkére pányvát kötne, „ne, mama”, s visszarántaná ott nem létével akár. Lépett is, azzal a határozott céltalansággal, ahogy lakótelepi, egyáltalán e földi emberhez illik. Lépett, s szállt az égen láthatatlanul. Kíváncsi, hírhajhász szem rá nem szegződött, isteni gondviselés nem övezte, gondolat felé már nem szállt. Akár egy viharba tévedt kóbor madár, reménytelen megadással hagyta, cibálják a szelek, örvények, áramlások, amerre jónak látják. Özvegy Szekeresnét elkapta a fekete tölcsér, melynek tetején a szürke, lecsorgó felleghab mint olvadó halálfagylalt trónolt. Az özvegy szárnyaszegetten rángatózott a tornádó karmaiban. A kettős fronthatás, ami most már nemcsak a jól létét emésztette, hanem az életét akarta, széttépte, s darabajait leejtette a város határában...

A függőleges falura, mely keményen dacolt az ítéletidővel, s talpon marad még vagy ötven évig, az elkövetkező napokban még egy fekete rongyot sem akasztottak ki, mert azt hitték, csak elbóklászott Ila néne, az a vén, szenilis csoroszlya. Elbóklászott, ahogy egy kilencvenkét éves, meszes özvegyasszonytól az el is várható...