Én annyi minden akarok lenni...

Szeretnék például állatkertben dolgozni, én lapátolnám az elefánt és a tigris trágyáját, a látogatók között vonulnék, piszkosan és izzadtan, nagy tudásúnak és bennfentesnek gondolnának, „mikor etetik?”, kérdeznék, én meg mondanám, akkor is, ha fogalmam sincs. Nem félnék egy állattól sem, se nagytól, se kicsitől, erős lennék, örülnék, hogy van dolgom, és hogy teszem. Örülnék annak is, hogy a dolgom fontossággal bír: ha nem lapátolom el az elefánt és a tigris trágyáját, bizony, jelei volnának, mindenki észrevenné és hiányolná.

Lennék harangozó is, felmennék a toronyba, és húznám a kötelet, belekapaszkodva, erősen, nem megterhelő, de mégis hősi feladat lenne, főleg télen, a hidegben, amikor még bent is fázom, dideregve felszaladni a lépcsőn, ahol már átfúj a szél, megmarkolni a jéghideg kötelet, és harangozni, harangozni, amíg meg nem melegszek a munkától. Aztán fázva leszaladni, melegnek érezni a templomot. Harangozni mindennap, nem lenne soha szabadságom, percre pontosan ott lenni, napjában többször is, a toronyban, mindig készenlétben állni, mint egy tűzoltó, egész életemet a munkához igazítani, apró időtávokra szaggatva, megtanulnék beszélgetést félbehagyni, hirtelen elköszönni, jó könyvet lerakni, tévé elől felállni, evés közben lecsapni a kanalat. És mindenki hallaná, ahogy dolgozom, az emberek megállnának és hallgatnának, bizony, ha én dolgoznék, az egész faluban hallatszódna, nincs is ennél hivalkodóbb munka, „halljátok, dolgozok”, ezt harangozza minden harangozó. Szeretném ezt is, és azt, hogy ha idegen jönne a faluba, és engem keresne, kérdezné az arra járókat, abban a pillanatban megkondulna a harang, és ők azt mondanák vidáman vagy éppen unottan: a toronyba’ van, hallja, mos’ húzza a harangot.

Tanár lennék, és meghallgatnám a gyerekeket. Nekem mondanák el, mi bántja őket. Én meg csak hallgatnám, elkerekedett szemekkel, kétségbeesetten, és bizony nagyon rossz tanár lennék. Mert akit elhagyott az apukája vagy az anyu, annak már soha, az üresen beadott dolgozatra se bírnék egyest adni. Akivel kiabálnak, annak már minimum hármas járna. Akit megpofoznak, hát négyesnél rosszabbat nem, ha megölnek se. És sajnos lenne, aki ha nem tud semmit, akkor is csak ötöst kapna. Sokan már direkt a jegyért hazudnának, én meg ülnék otthon, esténként, szomorúan, milyen rémes is a világ. Csak a Túri Gergő kapna mindig egyest, akit elhagytak, de néha visszajönnek felpofozni meg kiabálni vele, és zaklatják, de nem mondja, mert három éve ő veri az egész osztályt, ekkora státuszt jegyért már nem lehet feladni.

Ha lóti-futi vállalati fontos volnék, elegánsan járnék, mindig tisztán, finom színekben, az eszem gyorsan vágna, mindig kész volnék a válasszal, mindig találnék egy új lehetőséget, ahogyan mi lehetünk a jobbak, nem más, a mi csapatunk győzne mindig, és a győzelem egy részét én hoznám, a vállamat veregetnék egy-egy remek lépésem után, tele lennék jó húzásokkal, könnyedén kiigazodnék a cégek veszedelmes dzsungelharcában, hős lennék, és olyan szavakat tudnék, amit csak a mi csapatunk emberei értenek meg. Hangulatos éttermekbe ülnénk be néha, összehúznánk az asztalokat, elmondanánk a történeteket, örülnénk, mennyire egymásra találtunk, mi, okosak, szeretnénk egymást, még azt is, akit az irodában nem bírunk. Én mindig olcsó sört innék, az elegáns ruhámban. Az irodában aztán bejönne Lali, hogy megbeszéljük azt a nagyon fontos új dolgot, és egyszerre nevetnénk fel az egyik projekt SWOT analízisén, a lehetőségek részen, jó lenne, igazi összenevetés, fiatalok lennénk, cinkosak, és megértenénk egymást.

Hóhér lennék, meg tudnám tenni, amit mások nem. Nem félnék semmitől. Erős volnék és rejtélyes, senki sem tudná, mit gondoljon rólam. Olyan művelt, okos és finom ember lennék, hogy velem beszélve elbizonytalanodna mindenki, úgy éreznék, talán mégiscsak helyes megölni az embereket, talán mégiscsak nagyszerű gátlástalanul és véglegesen erősebbnek lenni. Bizony, hitelem lenne. Mindig nyugodt lennék, dühbe alig-alig gurulnék, mert ha igen, hát veszítenék a hitelemből. A szomszédasszony rajongó tisztelettel áthívna mindig, hogy kitekerjem a csirkék nyakát. Megdicsérné, milyen szépen teszem, és én könnyedén mondanám, hogy ha a halál elkerülhetetlen is néha, a szenvedés csökkentése mindenképp fontos. Ez a munka lényege, mondanám, és ő, bár nő vagyok, szerelmes áhítattal hallgatna. Könyvem lenne otthon a kötélcsomózásról, a guillotine feltalálásáról és a nyak felépítéséről. Nem egy könnyed esti olvasmány, mondanám szigorúan, ha valaki kölcsönkérné. Mégis a főhelyen tartanám, hogy mindenki láthassa. Nem engedném, hogy társaságomban kivégzéssel, halállal, emberi élettel vicceljenek, az ilyet erélyesen rendreutasítanám.

Királynő lennék, de jó ám, nem gonosz, nem is csapatnám le senki fejét, talán csak a szégyentelen rablógyilkosét és a tolvajét, akinek tizenkilencszer elnéztük, hogy lopott, és tizenkilencszer figyelmeztettük, de ő huszadjára is, meg az összeesküvőkét, akik az életemre törnek, meg akikről nem tudom, de valahogy gyanúsak, akik rosszat mondtak rólam, akik nem szeretik a kivégzéseket, legvégül pedig a hóhér fejét csapatnám le, ezen már ő is meglepődne.

Lennék fókavadász Grönlandon. De inkább csak azért, hogy aztán eljöhessek onnan.

Vagy pszichiáter. A depressziósnak azt mondanám: „Ok nélkül szorongani még mindig jobb, mint egy igazi rémtől félni.” A valós problémái miatt szorongónak azt mondanám: „Jobb egy valós problémától félni, mint egy megfoghatatlan rémtől szorongani.” Néha összekeverném, eleinte talán viccből, de aztán már magam sem tudnám, hogy is volt.

Virágkötő lennék, temetési koszorúimtól az arra járó idegenek is sírva fakadnának, olyan szörnyűek lennének, olyan rondák és jelentőségteljesek. És ha már itt tartunk, hát sírásó is lennék, a hidegben fázva lapátolnám a földet, nyáron pedig izzadtan; közönyösen és keményen dolgoznék, de aztán mindig rágyújtanék, és ez elárulná, megérintett a halál, közelebb igyekszem hozzá én is, mint az, a koporsóban, tette. Exhumáláskor a koporsó felnyitása előtt rémülten elfordulnék, és belekapaszkodnék a nyomozó ballonkabátjába.

És bár senki sem tudná, ahogy az utcán járok, szótlanul, hogy mi is vagyok, de mindig ott lenne velem a jártasságom, a tapasztalatom, amit szereztem, és néha szétkiabálhatnám, igen, lennének helyzetek, amikor mindenki megtudná, mi vagyok. Tegyük fel, kötelet kell hosszan rángatni: „én harangozó vagyok!”, taszigálnám szét az összeverődött tömeget, fontosságom tudatában, egy pillanat alatt átlátva a helyzetet. Vagy kisgyerek fuldoklik a beszakadt jegű Dunában, „fókavadász voltam Grönlandon!”, kiáltanám a parton ácsorgóknak, és már vetném is magam a vízbe.

Családanya volnék, nem, HTB volnék, feleség lennék, nem, csak így, egyszerűen: otthon maradnék... Nem, ez nem állás.

Tényleg, mi lesz a családdal, azt elfelejtettem. Énnekem nem lehet egy vállrándítással elintézni, én LÁNY vagyok. Ajaj. Oda Grönland, oda a harangozás, oda minden... Azt már nem. Gyorsan, kapkodva, bizonytalanul odaírom minden bekezdés végére: „Gyermekeimet ebben a szellemben nevelném.”

Mindenféle barátaim vannak

Van például egy barátom, gyakran látom. Szorong, állandóan, ok nélkül. Hever az ágyon, bámulja a mennyezetet. Kezelni kellene, de ő ragaszkodik a saját felhőihez. Így van rendjén, mondja, ha meggyógyulna, az már nem ő lenne. Kérdés, baj-e, vonok vállat, a földre guggolva, hogy ne lássa.

Egy másik meg folyton kibámult az ablakon, elvágyódik, mondta. Egyszer egy baromfifeldolgozót nézett, oda vágysz, kérdeztem értetlenül, erre bevallotta nekem, hogy hónapok óta már nem vágyódik sehova, az ablakot se látja, az üvegen túl meg végképp nincs számára semmi. A szobának fordít hátat.

Aztán leszokott az ablakhoz menekülésről, azt hiszem, akkorra megtanult egyedül lenni a legnagyobb tömeg közepén is.

A harmadik azt hirdeti, hogy örömet akar szerezni mindenkinek. Erre van egy hivatás, de nem mertem még szólni neki, olyan ijesztően kedves, lapot küld, ajándékot ad, meg mosolyog, s néha az asztalra könyökölve álmodozó hangon megjegyzi, mennyire örül, ha más boldog. Én meg nézem, rémülten mosolygok, és sajnálom, hogy ennyire megnyomorították őt.

Van egy másik barátom, fantasztikus alak, előre figyelmeztettek, meg kell őrülni. Nem fogok, határoztam el tiszta rosszindulatból, később azonban megenyhültem, hajlandó voltam felfedezni együgyű viccei mögött lenyűgöző figyeleméhségét és szomorúságát.

A következő szelíd, mélázós alkat. Egyébként nem mindig mélázik, tegyük fel, szidja az ellenőr, mert képtelen jól kitölteni a bérletét, ilyenkor zavartan ácsorog, ki van zökkentve. Pirulva megy tovább, mikor elengedik; mélázni kezd, bárcsak mindent az ész irányítana, az hajtaná a járműveket is. Kérjük, őrizzék meg eszüket a kijáratig, mert ellenőreink a metró egész területén kérhetnek érveket és ellenérveket. De hiszen ez rémuralom lenne. Hazáig ezen agyai végül, körbejárja, finomítja.

Szerencsére olyan is akad, aki egyértelműen és erősen, már-már kirobbanóan, mégis kezelhetően, de nagyon szeret élni. Például fogja magát, és két napra elmegy Olaszországba. Jön vissza, őrületes, mit láttam, mondja, te, olasz földművesek, kezük verítékével keresik kenyerüket, hihetetlen. Vagy Indiába, te, mondja, fantasztikus, indiai fakírok, ráncosak és idősek, nem esznek hetekig, meg kell bolondulni. Én meg bólogatok, hogy valóban, ebbe tényleg meg kell, hogy indiaiak, Indiában.

A barátaim egyébként elvesztek bennem, ott kóvályognak, a fotójuk le van adva a portán, hátha felbukkannak, ki-kimondom hangosan a nevüket, mégis, elvesztek, az én hibámból, mert keverem őket önmagámmal, félreértem egy-egy mondatukat, átformálom a szám íze szerint.

Egy barátom nagyon magányos. Egyedül van, ezt csak én tudom róla, rettenetes súly, nyomaszt. Állandóan ő jár a fejemben, a vékony, sápadt arca, ha hozzá hasonló arcot látok, eszembe jut. Mostanában egyre több ilyet látok, mindenki vékony és sápadt, folyton rágondolok emiatt, szegény, egyedül ül otthon, egyedül olvas, egyedül fekszik, egyedül kel, borzalom.

Végül nem bírtam tovább, felkerestem: ha ma nem megyek, elveszett szegény, mondtam magamnak, és elindultam. Becsengettem hozzá valakivel, jöjjön velünk, akárhova. Nem jött, de behívott minket. A valakivel azonnal élénk beszélgetésbe kezdett, házakról, lakásról, belsőépítészetről. Nem is tudtam, hogy érdekli az ilyesmi, gondoltam csodálkozva, miközben lehuppantam a sarokban álló kisszékre.

Pár óra múlva még mindig ott ültem, tűnődve néztem őket, épp a falat tanulmányozták. Érdekes, nem tűnik elesettnek. Lehet, nem is ő volt egyedül.

Elveszett bennem egy család is, utoljára szanaszét láttam őket, eprészni mentek, de eprészés ürügye alatt kerestek egy-egy távoli bokrot az erdőben, az alatt üldögélnek magukba zuhanva, egyedül.

Ott ücsörög a fejemben valaki, eleinte azt gondoltam, bántott, pedig dehogy. Hanem fölém lett rendelve, van ez így, ő alkotta a világom felét, megesik, csakhogy közben legbelül, fal mellett, titokban igen bizonytalan volt. Én pedig megéreztem, hogy bizonytalan a világom, őmiatta az, dühös voltam rá. Később ez a düh csillapodott, elbizonytalanodott.

Egy másik is kóborol, ő régebben hagyta, hogy csúf pulóvereket hordjak, mert szépnek látott bennük, de az a szép, az másvalaki lehetett, én biztos nem, mert én boldogtalan. Eltévesztette, de hát ez történik mindenkivel, lépten-nyomon.

Ez a család különben, ami elveszett, ez, kimondom, szép.

Egy további barátom, nem mintha mindet fel akarnám sorolni, de ez az egy, ez otthon csúf pulóvereket hord. Mindig szeretném megkérdezni, ezeket hordta-e azelőtt, vagy úgy vette, otthonra, de nem merem. Hátha elsírná magát, s elmondaná nekem legmélyebb titkait. Ülnék dermedten, hallgatnám, átkoznám magam.

Egy barátom elmondta nekem a legmélyebb titkait, ültem, hallgattam, átkoztam, én azóta nem tudok a szemébe nézni, de érzem, ő nem szégyenkezik. Te csaló, biztos vannak még sokkal mélyebbjeid!

Van egy, aki egészen bizarr dolgokat talál mindenhol, megáll, nézi-nézi őket iszonyodva, hosszan, aztán kiböki: szép. Ha ügyvéd lennék, most felugranék, s fontosságom tudatában drámaian felkiáltanék: vegyék jegyzőkönyvbe, hogy védencem lakótelepen nőtt fel! A közönség zajongni kezd, a bíró döbbenten visszakérdez: panelházban? A védenc lassan bólint, lehajtja a fejét, az ülés feloszlik, minden vád elenyészik, minden meg van bocsátva. Igaz, nem vagyok ügyvéd.

Tessék, ettől el is ment a kedvem, hát miért nem vagyok. Na persze sejtem ám, hogy miért nem: ezek az elveszettek, ezek annyian voltak, nem fértek el sehogy se, nem raktam rendet köztük, végül egyszerűen kidobtak engem, holtan fekszem valahol egy árokban. Nem baj, legyint ki ágyából a szorongós, ha felélednél, az már nem te lennél.

Mutatvány

Van egy negyvenes nő, a vant úgy értem, hogy szoktam rá gondolni. Ilyen értelemben van neki egy az enyémnél rémisztően öregebb teste, arca viszont nincs, mert az már túl félelmetes lenne. Milyen arcom lesz húsz év múlva, ilyet én nem játszom.

Viszont arra sokat gondolok, hogyan él ez a nő. Helytelenül él, rosszallással figyelem. Például van egy kihúzhatós ágya, de sose húzza ki, minek, elfér ő rajta így is. Emiatt rosszul alszik, nem érdekes. Főzni alig-alig hajlandó, a gyomra néha fáj, mondom, rosszul él.

Persze vannak kedves dolgok az életében, például barátok, meg színházba járni, meg az ágyazás. Az ágyneműit reggelente, amíg fő a tea, át kell hordania a másik szobába, mert a nappaliban nincs hova tenni, átcipeli tehát a lakáson, nagy álmosan, így vezekelve azért, hogy gyermekkorában emeletes ágyon aludt és soha nem ágyazott. Szeret vezekelni az emeletes ágya miatt. Ilyen apró örömei vannak, szinte mindennap, cipekedni, jó kávét inni, a postán egy mosolygó emberre bukkanni. Különben akadnak nehéz korszakai is, ilyenkor például csak lesöpri az ágyneműt a földre, este pedig fáradtan visszarakosgatja, esetleg alszik a földön.

Néha nagyon goromba, de mivel egyedül él, ahhoz, hogy megbántson valakit, el kell hagynia a lakását, vagy felemelni a telefonkagylót, esetleg fellépni a világhálóra, csak így érvényesülhet az ő végtelen nagy gorombasága, erre viszont olyankor képtelen, talán ezért is kedvelik a barátai.

Akik egyébként néha nagyon hiányoznak neki, találkoznak ugyan, de ő szeretné, ha időnként csak úgy, hívás nélkül beállítanának. Amikor sötét van, és odakint zuhog az eső, különösen fájlalja, hogy nem jönnek. Nem logikus persze, miért éppen a zuhogó esőben várja barátaitól, hogy útnak induljanak, felvegyék a kalocsnit, az orkánnadrágot, az esőköpenyt, leakasszák a fogasról az esernyőt, és megnézzék, otthon van-e véletlenül. Ha nincs, nem baj, mondják szerényen, fél óra álldogálás után az ajtaja előtt, enyhe szomorúsággal legyintenek, és hazaballagnak. Mégis, zuhogó esőben várja, hogy csöngessenek, ő ajtót nyithasson, és egy barátja álljon az ajtóban, fázom, engedj be, ezt mondhatná az a barát. De tulajdonképpen mindegy is, hogy mit mondana a látogató, csak ne kelljen egyedül ázni-fázni abban a rémületes, nagy, szürke betonkockában.

Minthogy egyedül él, és a betonkockát olykor rémületesnek látja, nyilvánvaló, hogy félni szokott. Kezdetben attól fél, hogy egyedül van, a panel meg kattog-pattog-zörög egész éjjel, és mintha valami motoszkálna valahol, egy sötét alak mintha titokban közeledne, vagy csak állna az ajtó előtt, és ijesztőeket gondolna. Idővel aztán megszokja, megtanul egyedül élni, mégsem nyer az ügyön, mert addigra viszont elkezd félni valami egész mástól. Mondjuk attól, hogy elszalasztottá a legfontosabb dolgot az életében, pedig nincs kizárva, hogy ezért jött világra. Sőt, nagyon is valószínű, hogy ezért, a halhatatlanná válás egyetlen útjáért, mindenki legnemesebb feladatáért, legdrágább örömök forrásáért, a jövő szebbé varázsolásáért, pokémonos matricák vásárlásáért, a gyermekért.

A lakásban ilyenkor már nem betörőket hall, hanem végtelen csendet, a gyerekzsivaj hiányát és azt, hogyan sorvadnak odabent a finom szervek, amikért hálásnak kellett volna lennie, de amiket még csak fel sem használt. Lehetőséget kapott az örökléthez, és nem élt vele, ez gyötri, hogy ez biztosan rossz, helytelen. Engem jobban zavar, hogy miért nem húzza ki az ágyát, miért mindegy neki, hogyan alszik, de tudom, őt a gyerek aggasztja, ezért van egy ötvenes nő is.

Ez a nő már nem fél semmitől, ez már feladta, a félelme győzött, és ő veresége jeléül hozzáment egy özvegyhez, vele és annak fiával él. Zuhogó esőben általában jókedve kerekedik, ostobaságokról kezd beszélgetni családjával, meg kibámul az ablakon, nézzétek, hogy esik, mondja izgatottan.

Néha goromba. Néha veszi a kabátját, és elmegy valahová, mert jól tudja, ellenséges lenne most mindenkivel; néha meg csak átmegy a másik szobába, elkeseredetten ücsörög magában, és bánja, hogy már nem egyedül él a lakásban.

De az is előfordul, hogy mindenféle előzmény és gorombaság nélkül keveredik át a másik szobába, ott van dolga, hát átmegy, és csak akkor kapja fel a fejét csodálkozva, mikor meghallja, hogy férje és fia a falon túl beszélget, eszik, létezik. Ilyenkor hallgatja kicsit az otthonos hangokat, és közben elszomorodva ismeri be, hogy nem tartoznak őhozzá, mert őhozzá senki se, mint ahogy senkihez nem tartozik senki, mert az ember egyedül marad, bárkihez társul, bármilyen sokáig; ugyanakkor örömmel látja, hogy ez a két kedves alak enyhít magányán, már-már vidámmá téve azt.

És ez jó. Hogy egy ember élete kettőébe torkollhat, hogy elmosódhat önmagunk kemény határa, hogy így-úgy, jól-rosszul, megdrótozva, madzaggal átkötve, de kapcsolható hozzánk egy másik ember, az, kérem, gyönyörű mutatvány... Lelkesen üdvözlöm, és próbálok olyan arcot vágni, mint aki nem gondol csalásra.

Összeszedem magam

Munkahelyemre menet megint álmos, fáradt és rosszkedvű voltam, szokás szerint (két hónapja teszek már így) elbóbiskoltam a metrón, és fel-felriadva a valóságot csak mintha maszatos üvegen át nézném, ostobaságokat gondoltam mindenről és mindenkiről, akit megláttam. Az egyik állomásnál azonban kissé felélénkültem: egy hatalmas birka sétált be az ajtón, mögötte néhány fotós, végül úgy húsz bárányálarcos alak, fehér festőoverallban. A fényképészek beálltak a kocsi végébe, szemben velük a bárányok, táblákkal, amiket én lusta voltam elolvasni. Hallgattam a fotósok utasításait, néztem, ahogy kapaszkodás közben guggolnak, hajolnak, tekeregnek, hogy képet komponálhassanak az esetlenül engedelmeskedő bárányálarcosokból. Aztán elmerengtem az overallokon, visszagondolva arra az időre, mikor még egyetemista koromban falak festéséből éltem, mázolók mondták meg, mit tegyek, és én, mert biztos voltam benne, hogy többre viszem majd náluk, vállrándítva, bosszúsan engedelmeskedtem. Most pedig, hogy az egyetemet elvégeztem, négy órában dolgozok egy helyen, amit gyűlölök, hogy aztán egész délután ezt pihenjem, az ágyon fekve, csokoládét nyalogatva. A bárányokkal együtt szálltam le, ők a parlamenthez mentek, én az irodába, folytatni hajnalban félbehagyott alvásomat.

A peronon aztán kiderült, hogy éppen ellenőrzés van. Megálltam, kotorászni kezdtem a táskámban, próbáltam meglelni a bérletemet. Aztán megsejtettem, hogy napok óta nélküle járok már, és szinte elcsodálkoztam, hogyan is húzhattam eddig a dolgot. Hetekkel ezelőtt kezdődött, hogy félórákat késtem reggelente, mert indulás előtt még ide-oda futkározva, a lakás minden szögletét átvizsgálva kutattam a bérlet után. Végül mindig a táskámban bukkantam rá, mert soha nem hagyta el a kis barna bőrtáskát, hiszen mindenhová azzal jártam; és mégis, amíg össze nem szedtem a gondolataimat, és fel nem ébredtem legalább egy pillanatra, addig kiüríthettem akár az egész táskát is, mégsem került elő a szelvény és az arcképem.

Most pedig végleg eltűnt, megelégelve élőhalott gazdáját. De, azt hiszem, az ellenőrök sem vettek már észre: átcsusszantam köztük, s a záróvonalon túl szívdobogva megálltam. Elég. Ez volt az utolsó figyelmeztetés odaföntről. Ha nem kezdek el élni, létezni és gondolkodni, úgy járok, mint a bérlet. Össze kell szednem magamat, különben nagy baj lesz.

Tanulok a leckéből, határoztam el hirtelen, és a kijáratnál már igyekeztem nem ellágyulni bamba módra, ahogy máskor szoktam, az alvó hajléktalan láttán, hanem rá se nézve elsietni mellette. Annyit azért láttam, milyen ártatlanul feküdt el, kezét a feje alá téve, lábát kissé felhúzva. Vastag keretes szemüvegét - ami középen természetesen hatalmas celluxgombolyaggal volt megragasztva - elalvás előtt még óvatosan lerakta maga mellé, épp, ahogyan én tettem gyerekkoromban. Hát ennyit vettem észre, és a gyanús, átlátszó folyadékkal félig teli - neki persze félig üres - műanyag flakont. Egyébiránt igen komolyan lépkedtem tovább, szégyellve, hogy ostoba módon romantikusnak látom mások kilátástalan életét. De hisz olyan kedvesen aludt.

Az utcán sietve leelőztem a vonuló bárányokat, és az irodaház felé mentem, céltudatosan, rá sem pillantva a szembejövőkre (egy punk, egy bicegős, meg egy nagydarab, határozott, pont, amilyen lenni szeretnék). Az irodaházban megint bombariadó volt, a főnök felírt, hogy megjelentem, ezután mehettem is haza. Ehhez tulajdonképpen már mindenki hozzászokott, mióta egyik jeles egyetemünk legkomolyabb szigorlatainak lebonyolításához az épületben bérel termeket, mert megelégelte, hogy a sűrű vizsgáztatások idején hosszú órákra leállt az élet az egész egyetemen. Belátták, hogy lehetetlen élet-halál szigorlataikkal az egyébként is teljes mértékben kihasznált épületet terhelni, és a probléma megoldását az irodaházra hárították, diákjaik pedig, rugalmasan alkalmazkodva, onnantól nem az egyetemet, hanem irodáinkat és a portát hívták bejelentésükkel. Már a zebrán ballagtam a metró felé, mikor eszembe jutott, hogy kedvenc könyvemet tegnap az irodában hagytam, s most mindenképp haza kellene vinnem, mert már előző este is igen hiányzott.

Ohó, hiszen az új koncepció szerint tettrekész vagyok, kaptam észbe, és már indultam is vissza, sarkon fordulva, ott, a zebrán. Határozottan benyitottam az üvegajtón, az utamba álló rendőrrel röviden közöltem, hogy fontos ügyben, saját felelősségemre megyek be. Felfutottam a lépcsőn, végigsiettem a folyosón, és az irodába érve boldogan lerogytam az asztalomhoz. Végre egyedül voltam, kényelmes székben ülhettem. Hirtelen megéreztem, mennyire fárasztott már az emberek állandó közelsége, zajongása, pezsgése. Lehunytam a szememet, elhevertem a széken, élveztem a csendet, és azt, hogy most senki sem lát. Kedvem támadt az asztalra ugrani, és ingemet felhúzva a hasamat mutogatni ezeknek a nevetségesen rideg polcoknak, aztán kiszórni minden papírt a szekrényből, vagy bármi más szörnyűséges dolgot művelni. De eszembe jutott, hogy bármikor benyithat valamelyik rendőr, így inkább csak kihúztam egy idegen asztal fiókját, izgatottan beletúrtam, aztán visszatoltam, és elégedetten távoztam. Az épület előtt még a főnökömre pillantottam, épp a további érkezők nevét írta fel, nekem pedig elégedetten odabiccentett: azt hitte, valami fontos ügy miatt mentem vissza.

Átvágtam a metró felé útba eső füves területen, ahová addigra összegyűltek a bárányok. A fotósok csapata éppen akkor döntött úgy, hogy már elég képet készítettek. Elsőnek egy jóképű, férfias, Latinovits-stílusú hagyta abba, lehajtotta fejét, eltette gépét, köszönöm szépen, mondta rájuk sem pillantva, jólesőn visszalépve az idegenek közti távolságtartásba. Talán a nőihez is így szól, egy-egy meggondolatlan éjszaka, mikor elköszön tőlük, hátat fordít, és cigarettázva lebattyog a lépcsőn, eszébe vésve, hogy ezt a nőt most egy hónapig nem szabad keresni. Riadtan néztem rá, és beleborzongtam a gondolatba, hogy egyszer egy ilyennel fogok találkozni, és ezt a mondatát csak akkor hallom, mikor már késő lesz.

Aztán a hajléktalanhoz értem, még mindig aludt. Hosszú, keskeny, fényes csík kanyargott nadrágjától az út közepéig, a gumipadló gödreit keresve, hogy megülhessen bennük, mielőtt egy nagyobb mélyedésben szerény pocsolyába gyűlne. A járókelők szánakozva fölhördülnek, és én, az örök kíváncsi, most az egyszer elfordítottam a fejem: nem nézek oda, nem akarom látni, miféle csík folydogál ott. Annyi rendes hajléktalan van.

Hirtelen eszembe jut a könyvem. Hiszen le sem hoztam. Ott van még mindig, a fiókomban.