Nyárvégi sanzon

halott rózsák közt bolyong a nyár
végigfut a parkon a zápor
a strand meg a szív lassan bezár
tollpihe s dal lesz a madárból

az úton sok tétova lábnyom
a sétány platánfái alatt
kék füstöt ereget magányom
ülepem alatt reccsen a pad

szél motoz a büfé-soron
még fakul a bodega zöldje
lelappadt habbal sír a söröm
és eltűnik bennem örökre

Prelűdök

lombok zöldjét mosom szél
vagyok mint hátadon a hideg
futkosom cél nélkül erőm elhagyott
megállok sem itt se máshol
nem vagyok az idő pihenője ez
a kéreg alatt mozdulatlan
sok évgyűrű neszez a színéhez
ragaszkodó fáradt fűszál féli
ennek a nyárnak is vége lesz

*

este úgy tíz óra tájt a rózsák
megváltoztatják színüket a holdfény-verte
csöndben szinte eltűnik minden
a holdban talál szállást a könnyű
lélek hirtelen elfelejtem voltam
vagyok senki sem ismer magára
a rét fölött könnyű pára lenn
verítékezni kezd a fű

*

üres vagyok súlytalan mint a
pusztába kiáltott szó nem bír
felkelni bennem a nap
a megmaradt szikrányi fényt
szemében menekíti a szívem
mögül felröppenő madár

*

eszedbe süt a nap szerelmes
mondatok vetnek árnyékot
félbemaradt múltadra
az elérhetetlen álomra
mintha foglalt volna minden út
száraz az avar hogy el lehetne
tűnni csak úgy magától értetődően
beszédes csöndet hagyva hátra
nem tüskeként beletörve a másikba

Éjten éj

szél mereng a lomha éjben
megszólítják vézna csillagok
hogy a sötétség ne féljen
leszórnak némi fénymagot

szívemen e nyomorult csillagon
eltűnni készül valaki
ezüstcsík marad utána csiganyom
a magány nem rövidtáv hanem maraton

eltelt a nyár magával immár se be se ki
a levegő a köpenyed Akaki
szegényem hozzád legogolok
avarszagod van a mosoly szétreped rajtam

Eliot úr nem ezt s nem így akartam
levélnyi őszt visz haza talpam
korhadt pad búsong a gesztenyék alatt
szú énekel húsomba ragadva hallgat a vágy

Hozadék

a gyönyör párája húsodon
lombok szakadatlan fényverése
nem a madár jut el az égbe
a szem előtt nyílik meg az égi kárpit

kéklik a csönd mondhatsz akármit
halálig titkolni fogom
szépségeddel telítődöm
aszalódván a romló csontokon

magamba gyömöszölöm a világot
mielőtt tudatomról mint érett
gyümölcs a magról leválok

mi volt mi lesz a hozadék
ki talál kagylót a partra vetve
ha már nem fölöttem alattam lesz az és