A szöveg részlet a szerző Budapest c. könyvéből, amely szeptemberben jelenik meg
a Magyarország felfedezése sorozatban.

- Nem fogja elhinni - szólalt meg a taxis -, nem fogja elhinni, amit most mondok! Én voltam a parafenomén sofőrje, mikor itt járt Pesten - tudja, az Uri Geller -, és mondtam neki, hogy egy nagy fenét hiszek ebben a trükkben, már megbocsásson! Erre ő röhögött, és azt mondta, nem haragszik, de én sem haragudhatok, ha megállítja, mondjuk, a kocsiban az órát. És uram..., ahogy itt ülök..., pusztuljak el, ha nem állt meg az óra a kocsiban! És visszafelé kezdtek menni a mutatók! Kérdeztem tőle - remélem, a taxiórát nem járatja visszafelé?!! Nevetett, és megkérdezte, látom-e a Keleti pályaudvar óráját? Persze, hogy látom. Hát, uram, felnéztem, és láttam, amikor fordítva kezdett járni az a két hatalmas mutató!

A Keletinek már a neve is egy bazárra emlékeztet, a környező utcák szvetterbirodalma labirintus, középen egy félig bika, félig vasúti jegykezelő ül szvetterben egy pálinkaszagú fülkében. Körülötte felfújt nejlonzacskók, és az égen a sok nejloncsőben a színes vérként áramló fénypontocskák szabályos zsinórírással hurkolt szövegeket formáznak: Peti iskolába ment.

Bábeli nyelvzavar uralkodik, a környező országok közös nyelve összekeveredett, már nem értik meg egymást, tömpe ujjakkal mutogatnak a véraláfutás-lila pulóverhalmokra, az ezüst-fekete harántcsíkos kötött mellényekre, a bolyhos bíbor garbókra.

Télen a legszebb az egész. A pályaudvar olyankor sötét árnyékként magasodik a hóesésben vagy a kékes, szmogos párában, a bérkaszárnyák udvarai meg fagyos homályba süllyednek, szurdokká válnak. Meleg zsebünkbe bújtatott kézzel, egy pincebüféből fellépkedve kell végigjárni a kapualjak villogó álomfolyosóit. A lóversenypálya mellett is folytatódik e birodalom, a sorban álló, alvó buszokon is túl, a pillepalacktengeren is túl pulóverekkel teli telkek sorakoznak. A pályaudvar szomszédságában, a világvégi szálloda mellett is van egy ilyen grund, a hátulján betontorony, metrószellőző lehet, égettgumi-bűzben mennek-mennek a vonatok a föld alatt, fent a nejlonfóliákkal borított folyosók két oldalán hatvanas körték meleg gyertyafénye világítja meg a sátrakban vacogó nők jelenetét, amint műanyag ládákon kucorogva irhakesztyűjükbe lehelnek. Bálák tornyosulnak föléjük, és a gőzölgő teával közlekedő csizmás férfiak, a bálavadászok, a tűzfalak mellett parkoló kocsik csomagtartóinak felhajtott fedelei alatt matatnak felhőcskéket lehelve, kongó bádoghangon diskurálva. Kicsit reménykednek, hogy a nézelődő vásárol valamit, rendes esetben már messziről mindent el tudnak dönteni egy arc, egy járás alapján, de a kacskaringós sátorsikátorok mélyéről nincs megfelelő rálátás a bádogkapura. Intenek egyet-egyet, kurta mozdulattal, olyan vastagon vannak öltözve, hogy nem tehetnek széles gesztusokat, ez nem a Nemzeti. Olyanok, mint egy-egy eszkimó asszony. Szeretik a szöszös műszőrmeszegélyeket a nejlondzsekin - olyan cicás. Köztük egyáltalán nem tűnik harciasnak a fegyverárus terepszínű sátra a túlélő-felszereléssel és a vattacukorárus kondérjára irányított távcsöves géppuskával.

A Garay tér környéke valóban valami hatalmas, messzi várost idéz, lehetne tényleg Chicago, azzal a sokféle felekezettel, de még inkább kelet, tán éppen Marrakesh. Az egyik szomszéd bárház udvarán eldugott kis zsinagóga egy óriási faporoló szomszédságában, a Keleti felé több utcában nyüzsög a szvettercenter, ukrán, mongol, kínai, vietnami, cseh és román kuncsaftokkal, a tér liget felőli oldala meg az egyiptomiaké, egyre-másra nyitják az étkezdéket, vendéglőket, a tér sarkán jó hangos csoportokban beszélnek.

A Garay tér a világok boltja. Első pillantásra békében megélnek egymást mellett, látszólag minden rendben, az üzlet megyeget. A tér Thököly út felőli oldalán nemzetre, felekezetre, nemre való tekintet nélkül mindegyiküknek árulja a nőiruha-boltok közé ékelődött híres cukrász, Pálmay, a jó kis házi sütiket.

A közeli Alpár utcából a Szabadság-szoborra látni. Meredek lépcső visz le egy pincébe. Csőkocsma, középen fémcsőlábú könyöklők kompozíciója, etetőnek is nevezik őket. Közvetlenül a lejárattal szemközt pult, fiatal, szakállas férfi éppen valami papírt rajzszögez ki a kármentőre. Az öregek gyászjelentésnek hiszik - a pesti kocsmákban szokás kitenni a fekete keretes cetliket. Megszólal hát a sorból egy nyeszlett bácsika:

- Mi az? Meghalt valaki?

- Nem, csak mostantól vasárnap is nyitva tartunk.

Bádog filmesdobozok hamuval, a hátsó sarokban sárgára vált, eredetileg fehérre mázolt fém öltözőszekrény, mint egy gyári öltözőben. A szekrény mögött bepókhálósodott tévé a földön. Nincs videó, nincs a falakon sportfotó, aranycsapat, totóeredmény, nincsenek meztelen nős fényképek, nincsenek adomák, viccek, kis korsócskák.

A sarokban két fiatal férfi, köztük galambősz nagymami, jóságos mosollyal hallgatja beszélgetésüket. Barna ballonos, vasalt nadrágos alak felé böknek állukkal, távolabb könyököl, kopasz, tojásfejű öregember. Maguk között, de épp elég hangosan ahhoz, hogy a címzett meghallja, azt mondják, fel kellene akasztani. Az öregember, ahelyett hogy elmenne innen, a szemükbe néz, feláll, és elindul feléjük. Odaér, lehajol, és azt mondja:

- Pardon! Az én nyakamról van szó! Hát figyeljenek - én ültem Vácon három évig, kikérem magamnak, maguk engem nem is ismernek - a nénihez fordul -, maga a megmondhatója, Irén, engem ezek nem is ismernek, negyven éve járok ide - 1950 óta -, és még ilyesmit nem mondtak nekem sohasem, ezt nem lehet, menjenek csak vissza a Keletihez, ahol mászkálni szoktak!

Erre az egyik férfi azt mondja neki, hogy takarodjon innen ki, koszos kádárista, húzzon a sunyiba, mert szétverik a pofáját. Nem értette?

A viszonylag elegáns öregúr váratlan fordulattal felemeli a hangját, tegezni kezdi a két férfit, egészen közel hajol hozzájuk, nyála kicsit az arcukba fröccsen:

- Figyelj ide, kisapám, nagy bajod lehet ebből, mert én ám felmegyek, és szólok a jardnak, és akkor akár ötszáz forintot is fizethetsz! De nem is a jardnak szólok, ha kijössz a piacra, meg fogsz lepődni, mit kapsz! Szét fogom verni a szaros fejedet!

Kopasz fejét feléjük nyomja, és nyomatékkal, hangosan beszél hozzájuk, egészen az öklök közé lépve: - Ti itt vagánykodtok, kisapám, de meglátjuk, ki a Jani...

Közben, mikor a fehér köpenyes pultos bárgyú arccal mosolyogva jön a poharakért, az akasztósok szólnak neki, hogy hajítsa ki az öreget.

- Küldd el innen, amíg jó dolga van, a spiclinek - szar spicli, ez volt itt a tégla -, hajítsd ki a francba, az anyjába!

A fehér köpenyes összemarkolja a poharakat, bárgyún néz, de nem tesz semmit, nemsokára már a főnöknek is feltűnik a jelenet, dühösen odajön: - Mi van itt?!!! Menjen el innen, ne keresse magának a bajt, menjen odébb!

A vénember elmegy egy méternyire, de visszanéz, és ahogy visszafordul, már visszafelé beszél - visszabeszél -, és ahogy beszél, közeledik megint, már megint ott van, az idegesebbik embertől egyetlen pofon is elég lenne neki, ahogy elnézem, de az öreg vakmerő és bolond, kihúzza a gyufát, az orrát egyenesen odanyomja, csodálkozom, hogy ennyire vagánykodik, nem veszi észre, hogy már nem a régi legény. Valami csoda folytán nem verik meg. Az öregasszony és az ülő férfi közé került, aki talán lusta felállni. A főnök visszajön, már csak az öreghez beszél: - Nem hallotta?!!! Négyszer mondjam?!!! Nem jövök még egyszer hátra! Tűnjön el innen, menjen odább, ne keresse a bajt! Világos?

A vén kakas odébbmegy, leül a lócára, kifújja magát. Pihen. Merőn nézi az ellenséget. Rágyújt. A fröccsöt a feje fölötti polcra teszi, nézi őket. Szemez velük. Hátha csinálnak valamit, mondjuk, nekirohannak. Ezt próbálja kiforszírozni. Négy méterre ül velük szemben, átlósan, a könyöklők másik oldalán, az etetők lapja eltakarja a szemközti arcok egy részét. Tisztán hallom, amit mellettem beszélnek. Ezredszer elismétlik, amit eddig mondtak neki, már úgy emelik kicsit a hangjukat, hogy a közelben állóknak szóljon a történet. Az öreg is maga köré néz, szövetségest remél, akinek elmondhatja a baját. A közelben üldögélő néma föláll, és huncut mosollyal az etetőhöz megy egy diplomatatáskás mellé. Nem ül az öreg mellett már senki. Egy idő múlva hátramegy, kopasz fejét a sorban látom feltűnni, a pultnál. Kicsit később egy nagydarab férfinek mesél, a sorban szedte fel, errefelé nézegetnek. Talált egy madarat, aki végighallgatja.

Ez a kocsma kettészakadt, kialakult a szögesdrót. Az üregekben fortyog a düh, a harag, a megbántottság, itt gyűlt föl, és torz maszkokat öltött magára - a kádárista és a horthysta, a jó és a rossz ősi kabuki-maszkjait.

A város kocsmáiban határok alakulnak, jól látható vonalak, asztalokból-etetőkből elválasztó építmények emelkednek a két tábor között, egyik sarokban sértődötten, sündisznóállásban a „piroskönyvesek”, a másikban a „börtönviseltek.” Egyikben a „Kádár-banda”. Szemben a „horthysták.” Mint a bábszínházban a botos és a másik. Csak két szereplő létezik, nincs harmadik, nincs semleges. A „vörös pribékek” egymáshoz hajolnak, halkan beszélnek, csak egy-egy gyűlölködő pillantást lövellnek a többiek felé, a kocsmároshoz is halkan, mintegy szemrehányóan szólnak, hiszen már-már közéjük tartozik, maga is kicsit a hatalom embere, vezető állásban van, felelősséggel tartozik, a régi időkben már ki kellett volna hívnia a „jardot.” Most ezt nem merik forszírozni, nem tudni, mi lenne. Már bizonytalanok.

A másik táborban most hangosabban beszélnek, nem ordítva, csak úgy, hogy meghallja a környéken álló, és jól le tudja olvasni a „Kádár-banda.” Fenyegetőznek. Mindenki lógni és égni fog! Ha a pillantások ölnének és a szavak gyújtanának, lángban-vérben folyna-lobogna az Alpári utcai borharapó.

Az előző korszakokban itt keresték azt a jó, otthonos kis akolmeleget az élet jéghideg tengerében. Ez volt a közös otthonuk. Megismerték egymást, szinte vérrokonok, így mostanra tökéletesen kiszolgáltatottak egymásnak. Nem sok titok maradt, mindegyiküknek volt egy-egy rosszabb napja, amikor elengedte magát, és mesélni kezdett valakinek. Az meghallgatta, letegeződtek, átölelték egymás szőrös nyakát, meglapogatták egymás nagykabátját, hoztak egymásnak fröccsöket - Nem, nem, öregem, Lacikám, előbb te voltál, most én jövök, ne sérts meg, öregem, egyszer te, másszor én, ez így fer. Ne viccelj, pajtások vagyunk, megjártuk a hadak útját. Ma én vagyok az erős, holnap te, akkor majd visszahívsz, Lacikám.

Ölelkezés közben azért örökre megjegyzik az összes apróságot, amit új barátjuk meggondolatlanul kifecsegett, és aztán egyik pillanatról a másikra ott állnak egymás közelében fogcsikorgatva. - Neki tagkönyve volt, mutatta! Ez lövöldözött, mesélte, az besúgott, mondták róla, amannak rokonai voltak. Ez ott dolgozott, nekem bezzeg nem volt állásom, ő mesélte, hogy hol dolgozott, én csak hallgattam, ugye. Ő parancsolt, amíg én trógeroltam! Én ennyit kerestem, az én nyugdíjam ennyi meg ennyi, neki meg... illlyen nagykabátra tellik! És a házáról is mutatta a fényképeket! - Ne viccelj, ma én vagyok az erős, holnap te. Holnap te fizetsz.

Olyan ez a fekete-fehér szembenállás ebben a pincekocsmában, mint a város legtöbb kocsmájának szegényes választéka:

- Milyen bor van?

- Milyen. Hét fehér meg piros.

- Száraz, félédes vagy édes?

- Mondom! Süket? Piros van meg fehér. Na, kér?! Mások is várnak.

Mamik üldögélnek a fal mentén körbefutó lócákon. Gyerekek játszanak. - No, Katinka, úgy látszik, megszerette az Irén mamát a kis drága. Hogy odament hozzá a kis angyal! Pedig nem szokott csak úgy idegenekhez odamenni...

Irén mama nyolcvan körüli, nagyon sovány, kék kabátos néni. Ő is a feje fölötti polcon tartja a fröccsöt. Ez itt az általános, leülnek, kortyolnak egy mohót, és a fejük fölötti polcra teszik a poharat egészen kosárlabdás mozdulattal. Az öreg fejek fölött sorakoznak a fejekhez tartozó poharak. Így, pohártalanul könnyebb üldögélni, az embernek mind a két keze szabad, kényelmesen tudják elfektetni az ölben. Adott esetben jobban lehet mutogatni. Elaludni is más így, szabad kezekkel, szunyókálni, tán a polcra tett fröccs alatt álmodni. A bor megvár.

Úgy ülnek ezen a kopár, kórházszerű helyen, a fal mellett, egyet-egyet kortyolgatva, mintha próbareggeliznének. Fehér köpenyes férfi szedi le fejük fölül az üres poharakat. Maguk elé meredve várják a vizsgálatot, a szellőztető zúgása egybemossa, egyetlen párbeszéddé sűríti párbeszédeiket.

- A barátom - mondja az egyik akasztós a társáról -, nem akarom dicsérni, munkatársam, ilyen kemény gyerek, a múltkor lejött ez az öreg, hát kitépte a haját csomókban, aztán még le mer jönni. Egyszer állok mellette, iszom a boromat, és megmutatta a gyerekei fényképét, hogy milyen szép gyerekei vannak. Két kölök. Na, csak hozza le őket! Majd a lépcsőn verem szét a fejüket, és belenyomom az agyukat a földbe itt lent. Tudod, mit csinálok vele legközelebb? Felgyújtom! Petróleumot alá! De előbb hátrakötöm a kezét. Tudod, milyen lesz? Láttad? Nem láthattad. Ötvenhatban, amit kaptak, akik megérdemelték. Összebilincselték a kezüket, és meggyújtották őket. Felgyújtom.

- Azt mondják - hallottad? -, áremelés lesz karácsonyra, akkor, én mondom, kimennek az emberek az utcára, és vérfürdő lesz. Szét fogják szedni a szemeteket. Szoktál ide járni? Nem a Családi körbe, az rossz hely. Ide. Gyere le holnap. – Laci vagyok. Vagy, ha nem érsz rá, akkor hétfőn.

- Itt volt a múltkor, ült mellettem, fizetni kellett, és láttam, elővette a piros könyvét, én láttam, nagy párttag volt, a központi bizottságban, főkádáros, vagy valami nagy ember. Régebben, amikor én voltam erős, fizettem neki italt, aztán máskor, mondtam, most te vagy erős, most te fizess, erre ő, hogy háááát..., háááát... - A kis buzi. Most majd megfizet. Fizetni fog.