„Az én uram a barázdában született.”

Cs. Kiss Sándorné Laboncz Erzsébet (Karcag, 1920)

„Az uram kapta ezt a földet hősies munkájáért. Egy főhadnagynak volt a pucerje, ő kérte a fronton az uramat, hogy szökjenek meg! A főhadnagyot akna érte, és elvitte a fél lábát, de azt már nem tudom, hogy melyiket. Egyszer látjuk, hogy egy háromkerekű székben ülve jön hozzánk valaki, és azt mondja: köszönöm, hogy megmentetted ezt a rongyos életemet! Ő mondta, hogy adjanak nekünk tíz hold földet, de olyan helyen, hogy jó helyen. Aztán elköszönt tőlünk, és Pestre költözött. De biztosan él még, mert fiatal ember volt. Nagyon szerette Sándort.

Mi tanyán ismerkedtünk meg. Egy barátnőm testvére tanyán lakott, és az ő szüleihez mentünk. Ez Ladányi Manó tanyája volt. Két tanyás és rengeteg jószág volt ott. Ők is tanyán éltek a Disznó réten, úgy hívták aztat. A férjemnek kettő iskolája volt. Hát hogyne, mikor tizenkét gyerek volt! Balázs meghalt, Lajos is, Rozál is. Csak Ágnes van, Juliska meg Pista. A többi meghalt kicsi korában.

Az én uram a barázdában született 1910. április 5-én, meghalt tíz évvel ezelőtt június 6-án. Nem volt beteg. Permetezett, és a szűrő eldugult. Abba halt bele, hogy kivette, és elkezdte fújkálni. Jól bírta magát, olyan jól nézett ki... Míg meg nem nősült, előtte eljárt aratni, kapálni. Izé volt... paraszt a tíz hold földön. A földet be kellett vinni a téeszbe, mert meghurcolták az uramat. Háromszor is elvitték a pufajkások, de bántani nem bántották, mert egy disznóréti volt a nyomozó. A téeszben épített, ő Karcagon is járt a nagy építésre. És nagyon szeretett építeni mindig. Itt a Berekben is van olyan ház, hogy ő építette.

Énnekem is csak három elemim van, mert amikor az édesanyám meghalt, tízéves voltam, és tizenkét éves koromban engem a nevelőanyám elállított cselédnek. Az asszonynak is volt két lánya, és a férfinek oda kell hajlani, ahova mondja a nő. Ott is csak az ő gyereke volt valami, mi semmik voltunk. Egy fejrevaló kendőt nem kaptam! Rebus néném akkor már férjnél volt, ő hét évvel volt öregebb nálam. Mi hárman voltunk testvérek, Rebus meghalt, most csak ketten vagyunk Marikával.

Karcagon az édesanyámék szülejének volt egy hold földjük meg talán tizennyolc sor kertjük, mert azt sorban számolták. A föld fele kukorica, fele búza volt, és abból éltek. Az én anyám gyenge fizikumú volt, és úgy tartották, mint pohárban a virágot. Őt nem hagyták, hogy tanuljon. Az édesapámék hatan voltak testvérek, de mind fiúk, és nekik nem volt semmijük. Keresztanyám mézeskalácsos volt, ő dalmos volt... Dalmos, hát olyan jó vastag, telt asszony! Járták a falukat édesapámmal.

Énrám nem emelte soha a kezét az uram. Nem is volt rá oka. Én mindig fiú után epekedtem, de négy lányunk született. Mind itt élnek, mindegyiknek a férje üvegfúvó. Engem az írással kizavarnának a Berekből, de a nevüket meg a címüket felírtam, mert nem tudja az ember, mi lesz vele. Ezt a papírt mindig magamnál hordom. Én háztartásbeli voltam, nem engedett dolgozni az ember. Azt mondta, hogy akkor mit csinál ő a négy gyerekkel, meg a jószággal? Jobb lett volna, mert csak őutána kapok nyugdíjat. Harmincnégyezer forint nagyon kevés! Mikor kifizetek mindent, akkor elkezdek ríni, hogy hogyan élek meg ebből?”

„Amit Suháné lerajzolt a levegőbe, én megcsináltam nekik üvegből.”

Bodnár András (Karcag, 1944)

„A falu első háza volt a miénk. Az telekosztás volt 53-ban, és mi csak 56-ban költöztünk be. Előtte kint laktunk tanyán. Saját tanyánk volt 1951-ig, utána jött a téesz-csoportosítás, és bennünket is elköltöztettek. Aki abban a tanyában lakott, átpakoltatták egy másik tanyába. De nem volt nyugtunk. Úgy emlékszek rá, mintha ma lenne! Ezt a Decsey Lőrincet elvitték a Hortobágyra. Az ipszilonos, az nálunk egy kicsit fentebb van... 56-ban mindenki meg volt ijedve. Apámat meg is fenyegették, hogy jön. Decseyék hazakerültek, de a tanyát nem kapták vissza soha többet, most is egy idegen lakik benne. Itt van az a tanya 200 méterre az állomástól. Én ismertem azt a Hőgyészt is, akit a tanyai gyilkosságért 47-ben felakasztottak, de az anyja nem hitte el. Várta a fiát, hogy jön hazafele.

A nagyszüleim parasztok voltak, apám viszont kovácsmester volt. Édesapám 1913. április 4-én született, édesanyám, Kállai Erzsébet 1916 májusában tizennyolcadika vagy huszadika körül. Heten voltunk testvérek. A legidősebb volt Sándor, aztán Lőrinc, aki negyvenévesen meghalt, ő volt a postásunk. Utána született Erzsébet, utána én. 48-ban születtek az ikrek, Mária és Ilona, utánuk Imre öcsém. Az egyik testvérem Kunmadarason van, a többi Berekfürdőn.

Nyolc általánosom van, a feleségemnek is. Én egy darabig a Békében dolgoztam, két és fél évig. Nem voltam katona, nem kellettem. 1961-ben január 2-án mentem az üveggyárba, akkor még a Veress volt az igazgató, ő az év végén került el innen. Veress mindig kísérletezett, és sugárbetegséget kapott. Utána a gyárat Seben András vette át, mint megbízott igazgató. Általános híradástechnikai meg adócsőgyári dolgok mentek, de tessék megnézni, mennyi üveg van itt! Én sokféle terméket csináltam, kicsit is, nagyot is. Amit Suháné lerajzolt a levegőbe, én megcsináltam nekik üvegből. Még megvan az első szabadkézi munkám 52-ből, ez a sárga hal. Hogy úgy mondjam, fusimunkában csináltam, vagy munkaidő előtt vagy utána. Az Interkontinentálban a térelválasztó üveget is mi csináltuk, azt nem tudnám megmondani, hogy kinek a terve szerint. Én voltam benne valami ünnepségen... Azelőtt hatszázan is dolgoztunk itt. De a meleg, az mindig ott volt. A régiben nagyon mostoha körülmények voltak. A ventilátor mindig ment, ugyanazt a pontot fújta az embernek.

Nálunk korkedvezmény van a meleg miatt, és én úgy jöttem el. Hogy most mit lehet csinálni? Komolyabb munkához nem merek nekifogni, de én ha egy fát kiveszek, biztos hogy kettőt ültetek. Nagyon szerettem olvasni, most már nem köt le. Csak a napi újság... Meg a horgászat! A rohanó világ a társaságot is megszüntette. Itthon leül az ember tévét nézni. Én már az ötórás híreket hallgatom, de reggel hét óra fele kelünk. Ráérünk. Disznónk kettő van, most vágtunk szombaton. Drága a takarmány, ezt aláírom, de szezonban kell megvenni. Baromfi tizenhét van, meg egynéhány postagalamb. Naponta tízszer is megnézem őket! De nem versenygalambok. Fizetni kell a röptetésért, az órát, a gyűrűt, a beszerzésért... Szóval nagyon költséges, mert vitamin nélkül már nem megyen.”

„Hiába kellenék, ha nem bírom. Hiába bírom, ha nem kellek.”

Háló István (Karcag, 1943)

„Mi is Karcag külterületén éltünk, csak nem ezen a részen, hanem egy Bucsa felé vezető út menti tanyán. A botonási iskolába jártunk, azt én fűtöttem. Korán keltem, de ami pénzt kaptam, az az enyém volt. Vehettem érte egy zseblámpát, hogy a sötétben is láthassak reggel. Velünk szemben volt a Keserves út, benne van a nevében is, hogy milyen volt.

A Büszke úton laktunk sokáig, aztán 1960-ban jöttünk a Berekbe. Itt téesz volt már akkor, apuék a Leninbe jöttek. Ők azelőtt voltak szabadtanyások is, cselédek is. Anyámnak egy osztálya volt, apunak kettő. De attól függetlenül rengeteget olvasott. Aput Háló Imrének hívták, 1908-ban született, és 1992-ben vagy 1993-ban meghalt. Anyu Varga Julianna volt, 1913-ban született, 1979-ben meghalt Ilona-napkor. Az ő családja katolikus volt, apué református. 1932 és 1954 között tíz gyerekük lett: Imre, János, Julianna, István, Péter, Erzsébet, Sándor, Lajos, Lőrinc, József... Erzsébet ikertestvérét nem is számoltuk, mert ő meghalt szívelégedetlenségben. Az Imre bátyám katona volt már, amikor Sanyika született. Én a negyedik gyerek vagyok, és a harmadik fiú.

Berekben voltak Lajos és Péter, ők már nem élnek. Még itt lakik Lőrinc, Imre meg én. Én az üveggyárban voltam, és nekem szerencsém volt. Olvasztónak kezdtem, ez nem könnyű szakma, mert a kidolgozótérben 1200 fok van. Nincs olyan nyár, hogy ne vinne el valakit a mentő, mert összeesik. 75-ben készáru-raktáros lettem. Ketten voltunk, és amikor 97-ben új tulajdonos jött, csak egy kellett. De a munkatársam azt mondta: nézd, én úgyis karcagi vagyok, maradj te! Most már én is nyugdíjas vagyok, de mellette dolgozom, amíg kellek. Hiába kellenék, ha nem bírom. Hiába bírom, ha nem kellek.”

„Az ilyen cselédek nem jártak templomba sem, a gazda azt mondta, hogy ő az isten, mert ő fizet.”

Hosszú Sándorné Agócs Róza (Karcag, 1920)

„Tizen voltunk testvérek, hát én nem tudom megmondani, hol is születtem. Hét lány volt, meg három fiú: Róza, Mária, Julianna, József, Erzsébet, Ilona, Zsuzsanna, Eszter, László, Sándor. Elsőnek születtem, de nem én kaptam az anyám nevét, mert ő Mária volt.

Nekem nincs iskolám. Szolgatanyások voltak a szüleim, az ilyen cselédek nem jártak templomba sem, a gazda azt mondta, hogy ő az isten, mert ő fizet. Az apám írástudó volt, az anyám nem. Én soha nem jártam iskolába, kispesztra voltam, utána én is elmentem cselédnek. A többi járt mind, legkisebb lány gimnáziumot is végzett, de 39-ben egy tanyásnak a lánya nem lehetett más, mint cseléd. Énvelem jól bántak, a férjem onnan vett el. Úgy kerültünk össze, hogy mink is egy kútra jártunk vízért. Karcagon költöztünk tanyára, a kisföldek közt. Már úgy mentünk oda Mihály napkor, hogy összeesküdtünk.

Leírom az én nevemet, meg olvasom az újságot is. Látja, ennek az a címe, hogy a kitüntetett édesanya, mert mind az öt fiam katona volt. A katona fiaim levelét is elolvastam. Az enyémek mind a karcagi szülőotthonban születtek, azelőtt még ilyen nem volt. Jártak a bábák, vagy érte mentek kocsival. Tehenünk volt, a sok gyereknek főzni kellett. Hét gyerekem volt: Sándor, Lajos, Gergely, Károly, István, Róza, Ilona, Mária. István meghalt, Marika is. A harmadik lányunkat most temettük egy hónapja, Pista meghalt 42 évesen, ő addig itt lakott velünk. A lányok férjhez mentek, a fiúk tanultak, technikumot végeztek. Itt a Berekben élnek Károly, Gergely, Lajos és Sanyi. Mind anyásak voltak a fiúk! Most van tizenhat unokám és nyolc dédunokám.

1939-ben házasodtunk össze, 1947 óta élünk Berekfürdőn. Én dolgoztam, mert rá voltam szorulva. Nekem a cselédséget nem írták be, utána háztartásbeli voltam huszonhárom évig. Nyugdíjat a karcagi Déryné művelődési házból kapok, mert oda tartozott a berekfürdő mozi, és én ott lettem jegykezelő meg takarító.”

„Mi katolikusok voltunk, de a református templomba járunk. Úgyis egy Istent ismerünk.”

Nagy Miklósné (Lajosmizse, 1932)

„A sors erre hozott. Én Pesten dolgoztam, ő ugyanott volt brigádvezető. 1952-ben kötöttünk házasságot, Miklós napján. Utána hét évig Lajosmizsén laktunk a szüleimnél, de ott az én uram abszolút nem tudott megszokni. Tessék elhinni, hogy ahogy öregszem, úgy gondolok rá, hogy hazamegyek.

Mi katolikusok voltunk, de a református templomba járunk. Én le is írtam, hogy ha a Juditka hajlandó, ő búcsúztasson. Református temetés legyen, úgyis egy Istent ismerünk. Tízen voltunk testvérek, már csak ketten vagyunk a bátyámmal. Cselédek voltak a szüleim, az apám húsz évig volt első béres. Az egészen más volt! Rám adták a nagykabátot, összekötötte, kivitt az útra. Úgy vittek be onnan az iskolába. Akkor falu volt Lajosmizse, de a nagy iskola ma is egzesztál. Nagy major volt a Kerekes-major, a Vörös Csillag vette át. Az apámnak soha nem volt földje, és a családból senki nem maradt a paraszti világban. Anyám háztartásbeli volt, a többiek már mind a maguk számán voltak a negyvenes években. Én voltam a vakarék. Az első házasságom másfél év múlva sajnos fuccsba ment, és a kislányomat anyám nevelte. Tizenhat évesen mentem férjhez, de ő nagyon ivott. Hogy ne is lássam, saját magam mentem fel dolgozni, apám után. Ő más vállalatnál dolgozott, de hét végén együtt jártunk haza.

Soha nem volt Ilona lányom mustoha. Három gyerekem van, az öregebb fiam még Lajosmizsén született. 1959-ben jöttünk ide, és kint laktunk a Sebes-érben. Jószág volt, én állatgondozó lovász voltam, a férjem hajtó. Utána is tanyán éltünk, a Nagypolgár-tanyában. A téeszé volt ez a tanya. Először öt forint volt a munkaegység, utána tíz forint, és búzát, kukoricát is adtak. Mikor bekerültünk a téesz-központba, borjúnevelők voltunk, a férjem, a lányom meg én. Amikor ott csak egy maradhatott, én gondviselő lettem egy idős házaspárnál a József utca 22-ben. S. Kiss Kálmán és neje gyermektelen volt, és rám maradt a lakás. Azt eladtam, és utána szintén gondviselő voltam Horváth Sándornál. Ő egyedül élt, a ház a miénk lett.

Tizenhét évig a moziban dolgoztam, Hosszúné után. Utána az ifjúsági klub vezetője lettem. Úgy hívtak engem, hogy Ica mama, mert nagy volt a kötőm, sokat eltakart. Én nulláról indultam, és amikor leadtam a pénztárt, nagy összeg volt. Ott volt először tévénk a pártszobában, és a falusiak is jöttek tévézni. A tanácsi üdülő gondnoka is voltam 81-től 87-ig. Ez először egy kis lebuj volt a Fodor József utcában, és csak idényben volt nyitva. Nyolcan-tízen elfértek, mert két pótágy volt. Utána volt a Seregély-utcai, ott ugyanennyien nyaraltak. Aztán épült a Fodor József utcában a megyei üdülő.

Én most itt Márton fiamnál lakom. Tán a szemünk fénye, mert ez már tizennégy éves korában leszúrta a disznót, az apósa imádja. György meg a kórház szemefénye, neki csak a kórház! Ő mentős lett, Márton üvegfúvó. Nekem vele van eltartási szerződésem, és életbiztosításom is van. De hány családot látok, hogy éhezik, mint a Csuli kutyája! Hát mire szülne?”

„Azelőtt a kamránkba nyúlkáltak, most meg könyékig a zsebünkbe.”

Kovács Balázsné Nagy Ágnes (Karcag, 1935)

„Karcagon születtem, de éltem Dunántúlon is, Dágon. Ez Komárom megyében van, egy kis falu. Mikor voltak ezek a kitelepítések, elmentünk a szülőkkel. Ott kaptunk földet, házat. Egyszer anyu 1950-ben azt mondta szegény apámnak, hogy jössz? Mert én megyek! Aztán elmentünk haza. Nem tudtunk megszokni, és azt tényleg érezni lehet, hogy itthon más a föld, a levegő. Nekünk ez volt az igazi otthon, ide mindig visszahozott a sors.

Harácsoló emberek mindig voltak, abban a világban is. A szüleim szabadtanyások voltak, ők munkáért, munkahelyért mentek el, mert ez a táj mindig szegény volt. Az én anyám Fodor Julianna volt. Nagy Mihály az apám volt, de én nem tudok jó szívvel emlékezni rá. Nevére vett, de soha nem éltünk együtt. Soha semmilyen kapcsolatunk nem volt. Én azt hittem, hogy ezt már senki nem kérdezi meg... Engem Németh Mihály nevelt fel, de az anyám soha nem ment férjhez. Két féltestvérem volt, utánam született Németh Róza 38-ban, és 47-ben Németh Mátyás. Ő már Mexikóban, így hívták Dágon azt a részt. Milyen csavaros ez! Mindig felbüffent bennünk, hogy visszamegyünk. De nem mentünk, csak széjjelnézni. Ráértünk akkor, a kilencvenes évek végén, és azt mondtuk, hogy addig nem halunk meg!

A szüleimnek két-három elemije volt, mert azt beleverték a gyerekbe, és azzal megélt. Utána mentek el cselédnek. Nekem is, a húgomnak is nyolc általánosa volt, de az öcsém már érettségizett, meg ipari tanuló volt. Akkor már jobb lett a szüleimnek, és mi nagyon példás család voltunk, de nem ért az a két lány annyit, mint az egy fiú. A téesz-ben előbb az apámnak segítettem, mint családtag. Sokat szenvedtünk benne. Aztán cseberből vederbe kerültem, mert a férjem nevére dolgoztam. De nekem soha nem volt munkahelyem. Hogy a szüleim sem gondoltak rá!

Berekfürdőn mi szomszédok is voltunk, így könnyű volt a megismerkedés. Házasságot 1954. május 8-án kötöttünk, az ő születésnapján. Jaj istenen, nem is igaz! A gyerekünk, Kocsis Ilona 1954. december 26-án született, a Jézuska hozta majdnem. Ő ment volna az általános iskola után továbbtanulni szőnyegszövőnek, vettünk is ki neki albérletet. Aztán hazajött, és csak annyit mondott: Én ezt befejeztem! Honvágya lett. Jól van, de akkor indulás dolgozni! Tejkihordó lett, és a hatvanas években férjhez ment. Szült három gyereket, az üveggyárban lett betanított munkás, építkeztek, és van két dédikém is, mind a kettő fiú. De ezt a mai világban nagyon meggondolják! Az üveggyárban nagyon szenvednek, rettenetes világ van ott. A vejem a téeszben fejő, háromkor viszik ki autóval, alig bírja már. Most megfordult a világ: azelőtt a kamránkba nyúlkáltak, most meg könyékig a zsebünkbe.

Ezt a házat kéz alól, így vettük meg, ahogy van. Konyha, két szoba, kamra, fürdőszoba - na, azt már mink csináltuk, a nagy verandából szakítottuk le. Ebben egyedül villany, víz volt. A gázt mi vezettük be, de a cserépkályhát nem engedtem kidobni a fél világért se! Én fűtök, vágunk egy kis malacot. Hozatnám az ebédet, de a férjemnek nem mindegy, mit eszik. Krumplival, kamillával kuruzsolom. A gyógyszer elég drága, de mi nem az, tessék mondani? Én szedem a vérnyomásra, a szívemre, ő a gyomrára és a szívére. A fűtés után ez a legnagyobb kiadás. A fűtés kellett, még ha nem ettünk is. Énelőttem mindig az állt, hogy a férjem beteg, és itt maradok egyedül. Nem is mertem több gyereket szülni, mert akkor mi lett volna velünk? De itt nagyon kevés gyerek van már.”

„Mind az enyém, mindegyiket szeretem.”

Géricz Tiborné Kálmán Erzsébet (Kunmadaras, 1944)

„Én nagyon kései gyerek vagyok, negyvenéves volt az anyám, mikor születtem. Apám földműves volt, és nem tudom, mit végzett. Tizenhat éves voltam, amikor meghalt hasnyálmirigyrákban. Édesanyám is földműves volt hat elemivel, ő hetvenöt éves korában halt meg. A bátyám, Kálmán Imre leérettségizett valamikor. Én csecsemőgondozó szerettem volna lenni, vagy festő, de engem nem engedtek el Ajkára, ahol a tányérfestést tanították.

Mi egy bálban ismerkedtünk meg Madarason. Én nem voltam táncos, nem is tudok táncolni, nem is szeretek. Ő azelőtt egy évig azt hitte, hogy a bátyám udvarol nekem. Felkért táncolni, és augusztusban volt az esküvőnk. Leninvárosban laktunk, ahol a TVK-ban dolgoztunk. Tibor egy-két évig Németországban is dolgozott, csak háromhavonta jött haza. Én tizenhét-húsz évig kényszerpályán voltam, mint gépésztechnikus. Amikor elvégeztem egy háromhetes tanfolyamot Budapesten, pontosan azért voltam mérges, mert ezt itt a Tigáznál a főmérnök szorgalmazta. Aztán kiderült, hogy sokan vagyunk, és sem a mérnököt, sem a művezetőt nem küldték el - nyilván velem voltak sokan. Én még nevelőszülő se voltam akkor, de a rádióban hallottam erről.

Nekünk csak Erzsike született, 1970. augusztus 20-án. A saját gyerekünk is későn érő, most két gyerek mellett tanul tovább a gyógypedagógiai főiskolán. Őt sem vették fel a főiskolára érettségi után, az egészségügyi gyermekotthonban dolgozott Karcagon.

1987-ben három testvér jött ide. Akkor rendes nevelőszülő voltam 1989-ig, és amikor a két kisebbet is idevettük, hivatásos nevelőszülő lettem 1989-ben. Az Ökrösöknek mind egy anyjuk van, de van köztük fekete hajú is, barna is. Én úgy szoktam mondani, hogy egy sima, egy fordított, mint a kötés. A hatodik Laci. Hét is volt, de a 14 éves Ágoston Magdolna két év múlva elment. Addig egyedül nevelte egy idős asszony, és ő nem tudott megszokni nálunk, ahol sokan vagyunk, és mással is kell törődni.

Nem adtunk túl senkin. Mind cigány, mind tanult. A két legnagyobb leérettségizett Fóton, de minden héten hazajártak, mintha rendes kollégiumban laktak volna. Irén népművelő szakközépiskolás, neki az életkezdő támogatásból vettünk lakást Kunmadarason. Krisztina kétéves mezőgazdasági főiskolára ment Szarvasra, ezt be is fejezte, csak a vizsgája nem sikerült. Jelentkezett a tanítóképzőre, oda egy pont miatt nem vették fel. Géza szobafestő szakmunkás Karcagon, és jelenleg jár az esti tagozatra. Most jön meg az eszük, két év után! Erzsike Kunhegyesen szakmunkás, ő kisegítő iskolába járt. Tünde rendes általánosba járt, rendes szakmunkásiskolát végzett Karcagon, és most kereskedelmi szakmunkás, hogy ne üljön itthon csak úgy. Laci is Karcagon tanul, mezőgazdasági technikus.

Nem mi döntöttünk amellett, hogy cigány legyen, ezt meg se kérdeztük. Mind az enyém, mindegyiket szeretem. Másképp ezt nem is lehet csinálni.”

„Mi azáltal váltunk berekfürdői lakossá, hogy a gyerekeink már itt születtek.”

Gál Józsefné Dévai Zsuzsanna (Zalaegerszeg, 1953)

„Apám, Dévai Péter könyvelő előadó volt, anyám, Kósa Anna háztartásbeli. Én tulajdonképpen Teskándon születtem, ami most Zalaegerszeg városrésze. Az első három általánost is Teskándon végeztem. Ott még hangos óra és csendes óra volt, az alsó négy osztályt együtt tanították. 62-ben visszajöttünk ide, mert karcagiak a szüleim, és a negyediket már a Zádor úti iskolában jártam. Utána Debrecenben felvettek a vegyipari technikumba, ami a lányoknak elég nehéz volt.

A családban én vagyok a legkisebb. Anna 1943-ban született Kecskeméten, vegyészmérnök Budapesten. 1948-ban Karcagon születtek az ikrek: Péter most Székesfehérváron erdőmérnök, Katalin is Budapesten lakik, szülésznő. 1951-ben következett Erzsébet, aki leérettségizett, és Gércén lett adminisztrátor.

Nekem az első munkahelyem az üveggyár volt, azóta itt vagyok. De hogy meddig, az kérdés. Kérdés, meddig tartunk ki? Néhány kollégám csak a szakmai becsület miatt maradt. Hetven üvegfúvóból három-négy van jelenleg, és ösztöndíjas üvegfúvók voltak! Jelenleg egyértelműen az IKEA-cégnek dolgozunk, hetente két-három kamionnal. Emellett van a hagyományos fátyolüveg is, de kevés. Művészet most nincs, iparművész sincs, amióta Suháné elment a nyolcvanas évek elején. Csináljuk még a fekete üveget a Héliának, de nagyon nehéz manapság üveget eladni.

Anna harmadéves joghallgató Budapesten, József harmadikos a debreceni református gimnáziumban. Azt mondják, hogy azelőtt voltak vallásüldözések, de mi ebből kimaradtunk, mert a napköziből is elengedtek hittanra. Mi azáltal váltunk berekfürdői lakossá, hogy a gyerekeink már itt születtek.”

„Lássa, hogy széjjelverték a téeszeket! Előbb meg összeverték.”

Varga Jánosné Háló Róza (Karcag, 1940)

„A szüleim tanyások voltak, szegény emberek. Édesapám Háló István, ő 1915-ben született. Édesanyám Kovács Róza. Nem volt cseléd soha, egy kis földje volt neki is, apámnak is. Nekem nincs iskolám, csak a nyolc osztály. Apámnak hat elemi, úgy tette le azt a kettőt, úgy ment tanfolyamra. Édesanyám írni-olvasni tudott, bizonyítványa nincs. Én még gyerek voltam, mikor a téesz alakult: nem volt választás. Mint az Únióval!

Vagyunk mi egy összefordított kassal! 40-től 56-ig hatan születtünk. Először én, aztán Erzsébet, aki a Váci utcában lakik. István Szombathelyen katonatiszt volt, már nyugdíjas. Sándor a Veres Péter utcában lakik, János Bánhalmán. Ő kovács volt, Imre is vasas szakmunkás Baján. Én már amikor elhagytam az iskolát, a téeszbe mentem. Elébb mint családtag, később mint rendes tag. Édesapám volt párttitkár is, mi nem panaszkodhattunk. Erzsébet olyan kis gyenge volt, anyám dolgozott a Magyar-Bolgárban. Itten 49-ben kezdődött, még akkor nehezen mentek be. Lényegében az idős ragaszkodik a földhöz, a fiatal nem fogja csinálni. Vannak azok a nagy gépek, ilyen kis csíkon nem tudnak elmenni. A kocsi mindig előre forog, így nyújtjuk a tésztát is.

Az első gyereknél a szülési még hat hét volt. A másodiknál már öt hónap. Utána a konyhára mentem szezonra, mert a férjem azt mondta, hogy a gyerekek nem csavaroghatnak télen. Bedolgoztam Madarasra is, vert csipkét csináltam a háziipari szövetkezetnek. A férjem 77-tól dolgozott az üveggyárban. Három műszakban formatartó volt, behordó segédmunkás. Ez is már maszek kézben van, mint minden. Csúnya világ ez.

Nagy ez a porta, a franc egye meg! Az egyik fiam jött is segíteni. A másik azt kérdezte: Nem bírja apu? Akkor annyit csinálunk, amennyit bír! Már én sem bírom. Azt mondják, a társadalom nevel, a szülő csak enni ad... János mezőgazdasági technikumot végzett, a téeszben volt az állattenyésztésben, aztán az üveggyárban gépkocsivezető. Amikor lett ez a változás, hogy munkanélküli lett, elment egy szikvizeshez. Be van jelentve, mert az az ember nem reckíroz, aki 45 évig maszek volt. Ő még nőtlen, albérletben lakik.

Sándor gáz- és vízszerelő szakmunkásiskolát végzett, két évig dolgozott a szakmájában, aztán maszek fuvaros lett húszévesen. Utána teherkocsival fuvarozott. Az sose adott a malacnak, pedig volt húsz is! Abból építettük a házat is, semmit se hagytunk a régiből. Ő inkább üzletember. Három éve beadta az ipart, most Újszászon dolgozik a nagy keverőüzemben, mint gépkocsivezető, ott is lakik. 86-ban megnősült, újszászi lányt vett el, Varga Tímeát. Csak névrokon, mert arra nincs is senki a famíliából. Szolnokon ismerkedtek meg. Az én fiam még 80-ban elkerült innen, amikor Szolnokon volt, és a keresztanyámnál lakott. Nem jött haza többet. A menyem vegyiparit végzett, utána képezte magát, és Újszászon volt a kórházban laboráns. Amikor ott csak a betegek maradtak a kórházegyesítés miatt, elment a tanulni, és fodrász kisiparos lett Szolnokon.

Három lányuk van: Lilla, Rita, Frida. Ha négyen vagyunk, majd ötfélét kell főzni. Engem a gyerekeim még magáztak, az unokáim tegeznek. Ez nagyon fáj. Tessék várni, behozok egy szatyor cipőt! Itt van a szegénység! Négy pár, még a talpuk sincs megkopva. Kibőgi a gyerek, és nem használja, csak addig van igény rá, amíg kifizetik. Ez a pata a gerincnek sem jó. Nyáron leszedtem a kapát, kezökbe se vették A Rita főz, takarít, sportol. Most megy nyolcadikba, ő értelmes dolgokat csinál.”

„Az ember alapjáraton jó...”

Buczkó Zoltánné Kirják Anikó (Karcag, 1965)

„Én érettségi után négy évig Karcagon dolgoztam a kisegítő-iskolában. Imádtam ott dolgozni, imádtam a Dawn-kóros gyerekeket, mert látni, hogy az ember alapjáraton jó. A középsúlyosakkal voltam, az önellátásra tanítottuk őket leginkább. Nem voltak képesek írni megtanulni, de nem szabad őket sajnálni se, lekezelni se. A gyerekek általában itt is ingerszegény környezetből jöttek magatartási zavarokkal, iskola-előkészítésen sem voltak, és sokszor már a szülő is odajárt a kisegítőbe. A tanári kar fele képesítés nélküli volt. Én eredetileg orosz-földrajz szakra akartam menni, de jelentkeztem a gyógypedagógiai főiskolára. Aztán kijöttem a felvételiről, magam se tudom, hogy miért.

Mi öten voltunk testvérek. Az apám, Kirják Sándor 1936. július 7-én született, az anyám, Szabó Ilona 1939. április 11-én. Apa ács volt, szakiskolát végzett és Karcagon dolgozott a Magyar-Bolgár Barátság téeszben, anya később tangentoros lett a fürdőben. Ilona nővérem szakács volt, most rokkantnyugdíjas. Ágnes népművelő a Dérynében, Katalin Szolnokon érettségizett, és Budapesten dolgozik, Sándor érettségizett Debrecenben. Nagycsalád voltunk, albérletben laktunk, és 74-ben úgy volt, hogy vagy kaptunk volna lakást, vagy itt építkezünk Berekfürdőn.

1986-ban férjhez mentem, utána a karcagi Áfésznél lettem oktatási és közművelődési előadó. Jól hangzott. Úgy kellett tenni, mintha dolgoznék, de nem lehet programot szervezni azoknak, akik a hét hat napján dolgoznak. És azok családanyák voltak! Mint szövetkezet, nem is vonatkozott úgy rájuk a törvény, a közalkalmazotti bér. Jobban érvényesült a piacgazdaság. Előjött az is, hogy miről mond le az ember? A legkevésbé fontos a kultúra, és az új ruha.

Örültem, hogy eljöttem a berekfürdői portára 88-ban. Akkor már úgy volt, hogy helyben vagyok! Aktív dolgozó áprilisig voltam 89-ben: egyik gyes, másik gyes, ez ki volt számolva. A nagylány most végezte az általános iskolát, és Szolnokon felvették a Varga Katalin Gimnázium tehetséggondozó tagozatába. A nulla évben csak azt mérik fel, hogy miben tehetséges. Ez a megye legerősebb gimnáziuma, de ennek a tagozatnak még nincsen kimenő évfolyama. Kiscsoportos foglalkozások vannak, ezért kötelező a kollégium. Hogy mi lesz tovább? Ne nekem legyen tervem, hanem neki!

Három gyereket akartam. Amikor a második született, akkor lett a férjem munkanélküli... A munkanélküliségre nem lehet felkészülni, arra nem készíti fel az embert senki. Ha csökken a munka, az ember úgy veszi, hogy nincsenek vele megelégedve. 89-től 98-ig soha nem volt olyan, hogy két kereset legyen, éltünk két jövedelempótlóból is. Zoltán többször felvetette, hogy elmegy vidékre! Én azt mondtam: nem éri meg. Mi lesz a családi élettel, mi lesz a gyerekekkel? Majd fényképet mutogatok nekik? Én a városokat nem szeretem, és két háztartás fenntartásánál drágább mulatság nincs.

A röghözkötöttség Magyarországon keményen működik. Aki alacsonyabb végzettségű, és kiszórakozta magát, az visszajön. A faluban egyértelműen az önkormányzat a legnagyobb munkáltató, én is ott vagyok 99-től. A Teleházban kezdtem 98-ban, akkor még egy karcagi egyesület működtette.”

„Azt mondtam: ha nincs hazám, legalább láthassam a világot!”

Filip Lászlóné Milhoffer Mária (Arad, 1931)

„Ha az ember egyszer lett idegen, kétszer lett idegen, harmadszor már nehéz... A férjem varrógépműszerész volt Romániában, szépen keresett. Németországban szállodáról szállodára jártam német, olasz, francia nyelvtudással. Az egyik helyen azt mondták, hogy csak takarítónői állás van. Azt mondtam, hogy én hajlandó vagyok takarítani is, az erdészmérnök fiammal együtt.

Mi németeknek vallottuk magunkat. A háborúban az aradi várban voltak a foglyok, vittünk nekik meleg teát. Hosszú istállóban végig feküdtek a katonák sebesülten. Mi egy kicsi szekérrel menekültünk Világosra. Később apukámat internálták, erről nem beszélt, de félszemmel jött haza. Anyukámat 27 évig nem láttam, testvéremet 24 évig.

A szüleim mindketten 1893-ban születtek Aradon, az édesapám, Milhoffer László nagykereskedő volt. Engrossista, ahogy mondták annak idején. Az édesanyám, Josephine Linden háztartásbeli volt. Ők elváltak, amikor én hároméves voltam, és anyám soha nem ment férjhez. 44-ben elmenekült a magyarokkal, egy kis kelet-németországi faluban élt. Két fiútestvérem volt, János 14 éves korában kiment tanulni Németországba, 1940-ben, és a román útlevéllel kintrekedt. Pipi meghalt 11 éves korában diftériában.

Ötéves koromban mostohaanyámhoz kerültem, mert amikor apám elvette, anyám azt mondta, hogy menjetek az apátokhoz! Én egy kislányt nem adtam volna oda. Nekik is született egy kislányuk, Helga, aki most Keszthelyen némettanárnő. 89 után jött át, a férje magyar volt. Én a négy alsó osztályban és a gimnáziumban két évig németül tanultam, a háború után három évig a Notre Dame-ban magyarul, amíg meg nem szüntették az egyházi iskolákat, aztán a román gimnáziumban románul Aradon. Amikor akartam továbbtanulni, nem voltam eminens. Gépelni esti iskolában tanultam, 16 évesen irodába mentem egy könyvelési céghez.

A férjem mindig azt mondta: Nekem van egy csavarhúzóm, ideteszem a mellényzsebembe, és nem cserélek senkivel! Férjemet megismertem, mikor én 15 éves voltam. Kolozsvári volt, de attól 40 km-re született, Dézsen, 1926-ban. Ő félig román volt, és magyarabb a magyarnál, Öcsinek hívták odahaza. Nekem nem volt hozományom, de azt mondta, hogy elveszlek egy ing nélkül is! 40 évig egy konfekciógyárban dolgozott és 39 évig éltünk együtt. A születésnapomra mindig annyi rózsát hozott, ahány éves voltam. Azt annyi türelemmel kellett megfizetnem. Amikor Németországba mentünk, már súlyos beteg volt, csak meghalni tudott szegénykém.

Annak köszönhettük, hogy 1987-ben kimehettünk Németországba, hogy mi Aradon építettünk egy szép házat, és az kellett a polgármesternek. Különben nem engedtek volna ki két diplomást! A nagyobbik fiam, Octavian, építészmérnök, Ovidius erdészmérnök. Octavian csalafinta alak, idegen egyetemisták vezetője lett, és lement Constanzába, ahol nem tudták, kinek a fia. Azt mondták neki: Filip elvtárs, szükség van nekünk valakire, aki minket külföldön képvisel! Úgy vállalta el, hogy a feleségét is viheti. Kint először a bátyámhoz mentek Frankfurtba, aki elektrotechnikus lett, és onnan írták, hogy bocsássatok meg, mi nem jövünk többet vissza Aradra! A férjem akkor kapott infarktust. Andreast nálunk hagyták, nem volt még egyéves, és másfél éves volt a kicsi, mikor a Vöröskereszt vitte ki.

Andreas most 22 éves, Kathrin 14. Ovidiusnak három gyereke van, Louisa 12 éves, Lea 6, Miklós 3. Ők Würtzburg mellett laknak falun. Én három hónapig voltam takarítónő abban a négycsillagos szállodában, utána hét évig házvezetőnő. Közben bementem egy öregotthonba, onnan jártam dolgozni. Amikor 60 éves lettem, a főnököm befizetett egy körútra, és voltam az északi sarkon. Azt mondtam: ha nincs hazám, legalább láthassam a világot!

Berekfürdőre úgy kerültem, hogy Ovidiusnak fafeldolgozó ipara van Magyarországon, és megkért, hogy jöjjek el vele tolmácsolni. Ez 95-ben volt, Kisújszálláson dolgozott a Kunfában. Kisújszálláson nem kaptunk szállást, és a Touringot ajánlották. Nem kellett mindig ott legyek, kezdtem sétálni. Eladó ház itt is, ott is... János bátyám leánykája, Petra szociológus a brémai egyetemen, a férje az egyetemi könyvtár igazgatója, és egy fiúk van, Johannes. Azt mondtam Petrának, hogy ha pénzem volna, nem Mallorcán szeretnék élni, hanem Berekfürdőn. Ő vette meg nekem ezt a házat, mert úgy gondolta, hogy az ott fönt, az édesapja is így akarná.”

„Itt van ez a diófa, ezt még édesapám ültette. Ez nekem az életem része.”

Szabó Imréné Soós Erzsébet (Karcag, 1941)

„Kint a tanyavilágban mi a saját tanyánkban éltünk. 1901-ben született az édesapám, Soós István és 1910-ben az édesanyám, Nagy Eszter. Hárman voltunk testvérek, én voltam a legkisebb.

A háborúban apám hadifogságba esett, és nyolc hónapig volt Székesfejérváron. Egy rossz katonaköpenyben, betegen, tönkremenve jött haza. Karcagon volt házunk, abban is németek szálltak meg. Volt öt lovunk, mind elvitték. 11 holdunk volt, és egy fejőstehenünk, malac, aprójószág. Kukoricamálén éltünk, kenyerünk nem volt, ott maradt a szalma csépeletlen. Akkor kezdett kicsit fellélegezni, amikor osztott földünk lett, két hold kint a legelőn, és ez a porta. Úgy szántottunk, hogy egy ökör volt a miénk, a másik a szomszédé.

Ez valamikor gazdaföld volt. Akkor még arra volt az utca, 400 négyszögöl volt a telek, de nincs ebben kettő se egyforma. A Zsóka nénié kisebb, a Pityu bácsié nagyobb. Még amikor ezeket mérték, már akkor kezdődött a kommunizmus. Jött a téeszesítés, a betagosítás. Az állami gazdaság bekebelezte a földet is, a tanyát is Tilalmason. A két tanya közül az egyik a nagyapámé volt, ő már nem élt. Jött egy család, kezdték leszedni a tetőről a deszkákat és feltüzelni. Amikor apám szólt, olyan éllel-féllel fogadták: ha nem tetszik, vegye a hátára, és vigye, ahova akarja! Se pénz nem volt, se semmi. Itt meg szorították, hogy építse be, mert elveszik! Elbontottuk, úgy hoztuk ide. Az ócska anyagból, amit fel lehetett használni, azt építették be.

48-ban voltam első osztályos a református templomban. Az akkori pap feleségéhez, Eszter nénihez jártak az elsősök. A nagyobb gyerekek a fürdőbe meg a Kálmán-villába jártak. Háznál volt a tanyasi kollégium. Az volt a kritérium, hogy saját tanyás-e, vagy tanyás, hány kilométerről jár, mennyi gyerek van? Én nem feleltem meg, pedig rettenetesen szerettem volna. Sokszor mentem haza ríva, hogy most is ezt ették! Nekik nem kellett a sárban átmenni az Üllőn, mi csúszkáltunk a jégen. Levettem a cipőmet, kiöntöttem a vizet. A kemencén száradt. Pedig én jártam a legmesszebbről, belesett volna.

A templomi padra, amibe a zsoltárt tették, tettük a füzetet. Már akinek volt. Akinek nem volt, az csak hallgatózott. Amit megjegyzett, megjegyezte, ami ragadt, ragadt. Ha hazamentem, akkor, na, egyél fiam, utána hajtsd a jószágot! Siettem a leckével, egyszer, amikor köröket kellett rajzolni, a tejmérő bögrével rajzoltam a köröket. Még nem voltam hatéves, felkeltettek, mikor a nap kelt felfele. A tojásból kiátkoztam minden libát! Engem nagyon szeretett apám, rettentő rongy kiskölyök voltam, neki egy szava többet ért, mint amikor anyám megcsetkelt.

Másodikban már megvolt két tanterem, már akkor itt volt az öreg Nagy Károly. Mikor jött az utcán, olyan csend volt, hogy a légyzúgást is meg lehetett hallani. Ott aztán nem volt visszapofázás! Az egyik osztályba az elsőtől jártak negyedikig, a másikban ötödiktől nyolcadikig, de a legtöbbnek elég volt hat osztály. Jobban kellett otthon az a munka, kapálni már tudtunk, ha kaszálni nem is. A nővérem hatot járt, a bátyám ötöt, és akkor volt katona, amikor az egyes típusú téesz alakult. Én a harmadik osztály után Karcagon jártam ki a nyolc osztályt. Szerettem volna én is továbbtanulni, fel is vettek. Akkor volt a beszolgáltatás, nem tudtak tovább taníttatni.

Itt is egy darab, ott is - a jóisten tudja, hány darabban kaptuk meg a földet! Beléptünk a harmadik típusba. Én amúgy az állami gazdaságba jártam, és elég fiatalon férjhez mentem. Még nem voltam tizennyolc éves. 1958 augusztusában már itthon voltam az első gyerekkel. Három gyerekünk volt, Erzsébet férjhez ment Kunmadarasra, Imre meghalt 18 évesen.

Mikor aztán lett óvoda 64 tavaszán, elmentem az üveggyárba. Mint segédmunkást vettek fel három hónapos próbaidőre, akkor négy forint ötven filléres órabér volt. Én a világon mindent csináltam 23 évig. Valamikor nagyon jó volt! Teljesítménybérben dolgoztam, két műszakban többnyire. Több család választotta ezt a megoldást, hogy a gyereket is neveljék, munkahelyük is legyen.

Negyvennyolc évesen bizony megromlott az egészségi állapotom. Csiszoló voltam, és az férfimunka volt, nagyon keményen kellett dolgozni. Könnyebb munkát nem tudtak adni, csak három műszakban. Eljöttem a Titászhoz, volt üdülője kettő is, odakerültem mint gondnok. Nem kellett éjszakázni, a gyerek is segített, meg a férjem is, mert melegkedvezménnyel hamarabb ment nyugdíjba. Októbertől áprilisig nemigen volt vendég, de hát télen is ki kellett járni. Az egyik kint volt a Cserháti út végén, a kicsi a Fürdő utca végén.

Innen nézve talán könnyebb lett volna elköltözni, amikor áthelyezték a rabgazdaságot, ahol a férjem dolgozott. Azóta is volt rá alkalom, ezelőtt három évvel. Megint én voltam a visszahúzó erő, és én azt hiszem, hogy sokakban megvan. Itt van ez a diófa, ezt még édesapám ültette. Ez nekem az életem része.”

„Lehet, hogy én egy kis faluban élek, de idejön az egész ország.”

Kovács Zoltánné Ungvári Magdolna (Karcag, 1955)

„Az én szüleim itt ismerkedtek meg Berekfürdőn. Az édesapám, Ungvári Zoltán 1929-ben született Karcagon, kereskedőnek tanult és az áfészhoz került, onnan ment nyugdíjba. A karcagi iparcikk-áruháznak volt a vezetője, annak idején ő is nyitotta meg. Az édesanyám, Hőgye Margit dévaványai volt, az áfésznél volt mérlegképes könyvelő a számviteli osztályon, aztán munkaügyi előadó. Sajnos, korán meghaltak mindketten. Testvérem sincs.

Én a nyolc általános után Budapesten jártam szakközépiskolába. Rokonoknál is lakhattam volna, de kollégiumba mentem. Huszonegy ágyas szobák voltak, a Szél utcában lett hirtelen kialakítva. A mostani nemzedék nem is tolerálná, de én nagyon jól éreztem magam. Barátságokat is kötöttünk az osztályban, és azóta is tartjuk a kapcsolatot - nem sűrűn, de lényegretörően. Az iskola után visszajöttem, és itt dolgoztam Berekfürdőn.

Mint külkereskedelmi ügyintéző, recepciós voltam a Touringban, amit akkor nyitottak 77-ben. Kétszintesnél magasabbat nem lehetett építeni, de nem hátrány, hogy itt nincsenek nagy betondobozok. Az átjáró később épült, amikor a fedett uszoda kész lett. Az már akkor is egy juhhodályra emlékeztetett! Később az üveggyárban voltam irodista. Férjhez mentem, jöttek a gyerekek, jött a gyes.

Közben építettük a házat, a Megbékélés Háza is épült. Kocsis Attila volt az első igazgató, alkoholista utókezelőhöz kaptak jelentős állami támogatást. Nagy volt az összefogás, brigádok szerveződtek, és azóta is mondogatják az idős emberek, hogy én ám itt voltam, mikor betonoztunk! Előzőleg itt lelkésztovábbképzés volt, azelőtt diakonisszaképzés, és nem volt szerencsés helyválasztás egy iszákos mentőakcióhoz ez az üdülőhely. Két-három évig jöttek, aztán belátták, hogy arra nem alkalmas. De az a pár alkalom elég volt nekem, hogy lássam, milyen támasz.

Én először fél műszakban dolgoztam, aztán amikor a gyerekek nagyobbak lettek, teljes munkaidőben. Mint egyházi konferenciaközpont, egyre inkább bekerült a köztudatba az országon belül, később külföldön is. A katekétákat is idehozták, volt bibliaiskola, lelkigondozói hetek. Azt szoktam mondani: lehet, hogy én egy kis faluban élek, de idejön az egész ország.”