A nagyanya (Varga Imréné Angyal Mária, 1926)

„Budapesten születtem, akkor ott volt az édesanyám cseléd. Őt is Angyal Máriának hívták. Szegény beadott bennünket a menhelyre, Angyal József öcsémről nem is tudom, mikor született. Huszonnyolcban, talán. Olyan hóvíz eszem van már, mint a kéthetes kislánynak... Mert én hetvenhét éves vagyok, két hetes.

Nagyon nehéz élet volt. Tizenkét éves voltam, amikor az anyám meghalt. Én úgy nőttem fel, mint a kutya, ahol befogadnak. Madarasra kerültem cselédnek, és szolgáló voltam sokáig. Három elemit jártam, épp hogy írni-olvasni tudok. Elálltam libapásztornak. Este a nagy kútnál a vályúban mostam a lábamat. Vittem a kutyának kenyeret, és azt meglátta a gazda. Azt mondta: megállj, a kutya istenit! Gyere csak be, olyan verést kapsz, hogy azt nem bírod ki talpon! Elindultam Karcagra mezítláb, Ilonka néni talán beenged. Ott ültem az ajtóban, de nem voltak otthon. Csak tizenegy órakor jöttek haza. Mondtam neki, hogy elszöktem. A mostohaapám, akivel az édesanyám együtt élt, elkísért. Akkora pofont adott előtte az a fiatal, erős ember, hogy alig bírtam ki. De nem mert szólni ő se, szegény. Utána egy másik családhoz mentem libapásztornak. Elég jól bántak velem. Három pengő volt a havi fizetésem, de annyit láttam belőle, mint maga. Ők neveltek fel. Varrni, kézimunkázni is megtanítottak. Ezt a két párnát akkor csináltam már, amikor férjhez mentem. Akkor már jobban tudtam egy kis fonalat venni. Ott mentem férjhez 1940-ben.

Ismertük egymást, mert ő is abban az utcában volt szolga. Vízért egy kútra jártunk. Az anyjáék itt laktak Karcag határában. Szolgatanyás volt az apósom. Menni kellett a szegény embernek, ha élni akart. A férjemnek hat testvére volt, azt nem tudom megmondani, hogy mikor születtek. Három nénje volt, meg egy bátyja. Őutána egy lány, egy fiú. A háború után szabadtanyások voltunk. Azt hiszem, mi nem igényeltünk földet, mert nem tudtuk volna megmunkálni, nem volt se jószág, se eszköz hozzá. A téesz után egészen más volt! Addig összevissza laktunk, ahol hely volt. A férjem jószággondozó volt. Nekünk is volt tehén, disznó, pulykát is neveltem. Én nem tudtam eljárni a gyerekektől, már megvoltak, mikor tanyáról tanyára jártunk. Még akkor kicsik voltak a fiaim. Négy gyerekem van, de arra már nem emlékszem, mikor születtek. Őket cselédnek nem adtam, amelyiket tudtam, taníttattam. Imre fiam kőműves lett. Ibolya lányom úgy volt, hogy akar, de beteg lett. Pista megbukott. Szakmája lett volna, de nem maradt, hiába rimánkodott neki a mester.

A férjem a téeszből ment nyugdíjba. Utána már nem járt semerre sem. Meghalt. Most úgy négy éve, még a régi házban halt meg. Szívinfarktusa volt, onnan vitte el a mentő. Ezt a karórát még szegény uram vette, az elsőt ismerőstől kaptam, használt kis órát, azt is sokára. Nekem is volt agyvérzésem, azt mondták, hogy csoda, hogy még élek, olyan alacsony volt a vérnyomásom. Azelőtt az Ica lányom kapott vért egy itteni véradótól, és utána én is véradó lettem. Ritka nemes vérem volt, mert AB-s.

Én már csak ott szeretnék lenni, ahol az uram van. Unatkozom itt magamban. Pistáék jó, jó, nagyon jó gyerekek, a fenekemet is kinyalnák, de hiába, nem az én házamban lakunk. Volt nekünk a Móricz Zsigmond utca 31. alatt, de Ica lányom azt mondta, úgyis elpereli az öccsétől! Inkább eladtuk, és mind megkapta az örökségét. Ibolyáék az árából autót vettek, Sándor vejem két hónapja elvitt a testvéremhez. Ő katonatiszt lett, Debrecenben él.

Az a ház megvan még a túlsó oldalon, a Móricz Zsigmond utcában. Együtt építettük hatvan... valahányban. Egy kicsi ház volt. Itt még parlag volt az egész terület. A nádas tó szép tiszta víz volt, a gyerekek ide jártak fürödni. Mikor a gyerekek már nagyobbak lettek, dolgoztam a fürdőben, a szállodában, ahol kellett. Most 41 ezer forint a nyugdíjam, ebben benne van az özvegyi is. 25 ezret odaadok a menyemnek, mert csak ők költenek rám. Magamnak veszek egy kis szörpöt, cukrot. És hun az egyik gyerekem jön, hun a másik, kér egy kis pénzt. A gyógyszert ingyen kapom, mert a doktor úr azt mondta, hogy annak az árát nem lehet kibírni. Két-három hetenként két-háromezer forint! Régen nem vettem semmilyen ruhát se. Csak ezeket nyűjjem el! Szeretek olvasni, hogy tudjam, mi újság van. Jár nekem a Népszabadság, és könyvem van nekem is. A Kincses kalendáriumot mindegyiknek megvettem karácsonyra. Van nekem. Azt szoktam mondani, hogy én nagyon gazdag vagyok, mert három lábam van, és négy szemem.”

A menye (Varga Istvánné Dobrai Ilona, 1965)

„Mentem volna én is kereskedelmibe, de nem vettek fel, csak Pestre szövőnőnek. Oda nem mentem el. Az tartotta az embert vissza, hogy nagyon távol a családtól, mi nem voltunk. Nem voltunk bátrak, az ember félt a nagyvárostól. Ha most történne velünk, másabb lenne. A mostani gyerekek csak jobban felvilágosultak, merészebbek, bátrabbak. Mi nem mertünk visszafeleselni.

Az én édesapám, Dobrai János 1920-ban született, és 1992-ben halt meg. Édesanyám, Varga Mária 1925-től 1993-ig élt. Mi tízen vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. A szüleim kezdetben Karcagon laktak a nagyszülőknél. Az ő haláluk után kerültek a Berekbe, Marika lehetett úgy három év körül. A gépállomás a Cserháti úton azóta megszűnt, utána lebontogatták a tanyákat is. Akkor beköltöztek a Saska-tanyába, az üveggyárral szemben A fiúk mentek Bucsára., Imre és Zoltán együtt laknak, nőtlen mind a kettő. Apunak volt tíz hold földje, az be lett adva a téeszbe. A Béke lehetett, mert mi is ott laktunk. Anyu otthon volt.

Tizenöt éves voltam, amikor elkezdtem a munkát 78-ban. Nyolc általános után egy évig dolgoztam az üveggyárban mint takarító. 79-ben mentem én is a téeszbe. Én inkább a szegfűnél voltam, ott 9 forint volt az órabérem, a szakemberek 9 forint 50 fillért kaptak. 92-ben megszűnt a téesz, de még a főnökök művelték. Addig dolgoztam a kertészetben, míg csődbe nem ment. Akkor a Béke százasnál voltam mérlegkezelő. Aratáskor kellett bemérni a termést, a kiadás folyamatos volt. Napraforgó, borsó, kukorica, búza volt. Szálastakarmány is, kazlakba rakva a széna. Azt télen-nyáron hordták. Nyáron be, télen ki. Azt hiszem, nekem ott már fikszem volt.

Én azelőtt kiváló dolgozó voltam, voltam a Szovjetunióban is tíz napig jutalomüdülésen. Moszkva, Tallin, Kiev... Május elsejére mentünk ketten, KISZ-fiatalok. Még akkor más volt minden. Később adósodott el a nagy téesz is. Amikor 92-ben megszűnt, én is munkanélkülire kerültem. Utána 93 májusában kezdtem újra a Hubaiéknál, de ők akkor már maszekok lettek. A Május l-ben vezetők voltak, az Imre vegyszeres volt, a Margitka dirigált. 95-ig dolgoztam ott órabérben, de arra már nem emlékszem, mennyi volt. Száz forint lenne? Az sok. Nyolcvan forint? Az meg kevés.

Mindig inkább munkát kerestem, mint segélyt. Amikor a férjem munkanélküli lett, mi akkor se vettünk fel támogatást. 96 április elsején felvettek a kempingbe takarítónak. Nyáron dolgoztam, utána mentünk munkanékülire, utána vissza Hubaiékhoz... 99-ben újra a fürdőben kezdtem április elsején. Mi belementünk minden hülyeségbe, hogy el tudjunk indulni. Vállaltuk, amit lehetett, mindent megpróbáltunk. Hét közben dolgoztunk, hét végén jártunk ki biciklivel kapálni. Az első házunkhoz már minden megvolt, a Nagy László utcai telek is, már az alap is megvolt, a vályog is két éve, amikor jött a borzasztó magas kamat. És a tetőre nem volt pénzünk. Nem volt szülői támogatás egyik részről sem. Amink van, mind a magunk erejéből van. Ibolya most Mezőtúron jár kereskedelmi szakmunkásképzőbe. Kollégiumban lakik, mobilja van, de telefonkártyára nem mindig jut.”

A lánya (Gyüjtő Sándorné Varga Ibolya, 1952)

„Ez a ház vályogház volt, 80-ban mink magunk építettük, a téglát is mink magunk vetettük. A harmadik szobát a 90-es években toldottuk hozzá szocpol kedvezménnyel. Nem tudnám meghazudni, hogy pontosan mikor. Ez téglából van. Toldottunk hozzá hátul egy kisházat is, hogy valamelyik gyerek vagy szülő majd itt lakik. Ibolya már férjhezment, most Berekfürdőn élnek.

Amikor eljegyeztük egymást, a férjem elment katonának. Előtte öt évig jártunk együtt. Hun összevesztünk, hun nem. Addig én otthon laktam. A férjem is nyolc általánost végzett, és mikor megesküdtünk, szakmát tanult. Ő Kunmadarason született, akkor még volt ott egy ilyen liga. Úgy hívták, de nem volt olyan, mint a karcagi. Négyen voltak testvérek, és az apósom első házasságából volt egy lány. Ők odalaknak Bánrévén. Erzsi volt a legidősebb, utána lett Róza, Sándor, Imre és István.

Én voltam ugyan iskolában Jászapátin, de itt megszűnt a csirke. Elmentem az üveggyárba is, az akkor még jó volt. Formatartó behordó voltam, nagyon nehéz munka volt, és rettenetes, amikor meggyulladt a forma. Políroztam is három évig. Utána visszamentem a kertészetbe, onnan mentem férjhez Madarasra. Ott a termelőszövetkezetben dolgoztam, a férjem a talajjavítóknál. Én úgy emlékszem, hogy 77-ben jöttünk ide a mamához. Nem tudom dátumilag, de nem sokáig laktunk nála. Az egy régi, nagyon régi ház volt. Az alsó épületben a szoba-konyha lett a miénk. Amikor ide átpakoltunk, akkor végezte el a férjem Békéscsabán és Debrecenben a tanfolyamot. 1980-tól van a fürdőben, pedikűrös, másszor, fürdőmester, úszómester... Dolgozik most, ezen a héten éppen tangentorozott.

Sándor a nyolc általános után Tiszaörsön járt szakiskolába, három év után ruhaszabó lett, de nem szerette. Inkább pincérnek tanult Jászapátiban két évig, most itt a Berekben, és a munka mellett gimnáziumba jár. Most negyedéves. Ibolyát is biztattam, hogy érettségizzen le! De ő nem akar. Azelőtt ha a szülő nem tudta taníttatni vagy nem akart, mehetett az ember a téeszben ezerfele. Most attól félek, hogy kiöregedik a falu. A fiatalok kénytelenek elmenni, mert nincs munkahely. Ha lenne!

Én is mindig tanulni akartam, de migrénes epilepsziám van. Tizennégy éves koromban kezdődött, csak akkor nem lettem kivizsgálva. A karcagi idegosztályon sem találták meg, hogy mi bajom van. 79-ben jöttek rá, mert ez egy nagyon ritka betegség. Ezer közül egy van ilyen, hogy nem úgy rángatózom, hanem eszméletemet vesztem és hányok. Én annyira félek tőle! 1980-ban leszázalékoltak, azóta nem vesznek fel sehova. A fürdőbe takarítani sem, mert mi lesz velem, ha megint rosszul leszek? De ha eltitkolom a betegségemet, megbüntetnek.

Amióta nem dolgozom, nagyon nehezen élünk. Gázra, villanyra többet költünk, mint élelmiszerre. A gyógyszer is több... Baromfit tartok, a kenyeret, tejet, felvágottat veszem. Néha ruhát, nekünk ritkán, mert mi már megvagyunk. Csak a gyerekek!”

Az egyik unoka (Varga Csabáné Gyűjtő Ibolya, 1974)

„Én most is nagyon szeretnék kertes házat, abban nőttem fel. Ezt 1993-ban vették meg nekünk a férjem szülei, de addig nem akartunk összeköltözni, amíg 94 májusában nem volt meg az esküvő. Az apósom, mert én őt apósomnak tartom, most is dolgozik az üveggyárban. Tudtuk, hogy Pista bácsinak új felesége van, a férjem tizenhárom éves volt, mikor idejöttek. Hiába jártunk egy iskolába, akkor még nem ismertük egymást. Ismerhettük volna, de nem, mert ő nem született a Berekben. Azt számon tartjuk.

A nyolc általános után elmentem Kisújszállásra ruhát varrni. Óvónő szeretettem volna lenni, de nem tanultam hangszeren játszani. 1992 szeptemberében Tiszafüreden letettem a kétéves gépíróiskolát levelezőn, egy héten egyszer jártam a szüleim költségén, mert az anyám a varrodát nem szerette. Ha érettségiztem volna, most titkárnő lehetnék, de azt meg én nem szerettem volna.

A férjem csak egy osztályt járt nálunk, utána Karcagra ment a szakmunkásiskolába lakatosnak. Itt töltötte a gyakorlati idejét, aztán itt is maradt a gyárban. Májusban megesküdtünk, augusztusban munkanélküli lett. Úgyhogy jól kezdtük... Hát akkor volt az átalakulás, az üveggyár utána maszek lett. Most sok román munkás jön ide, szolgálati lakásban laknak az üveggyár mögött. Van, aki tud magyarul, de tolmáccsal járnak a rendelőbe. Volt olyan időszak, hogy a gyárban három-négy kemencét is építettek, ez mégse jött be. A férjem személy- és vagyonvédelmi vizsgát tett, pedig ő szeretett ott dolgozni, és nehezen változtat. Karcagon tanult, és Szolnokra járt vizsgázni. Egy évig tanult szülői segítséggel, mert azt mondták, hogy csak legyen szakmája! Olyan, amelyik biztonságos. Az a jó, hogy ez a Berekfürdő most még biztonságos, nyugis hely. Most a fürdőben dolgozik. Ő nem szeret utazgatni, ha csak Karcagra kellene bejárni, neki az is sok lenne.

Én is munkanélküli voltam egy évig, utána jött a gyermek. Amikor a gyes letelt 98-ban, én eljártam a kertészetbe Hubaiékhoz, és 1999-től a kempingben dolgozom, takarítok. Márciusban még olyan hideg van, hogy kesztyűben takarítjuk az ablakot. Hivatalosan május elsején nyitunk, de áprilisban már jönnek a vendégek lakókocsival, és két hónap múlva elmennek. Van, aki itt hagyja egész nyárra, és fizet utána, amíg szeptemberben visszajönnek. Adrienn óvodás volt három éves korától, most elsős. Napközi osztályos iskola, két tanárnő van. Mindkettő úgy jött ide férjhez, engem nem tanítottak. Adrienn énekelni és táncolni szeretne, a sportról azt mondja, hogy az neki fárasztó. Olyan kis lustább.”

A másik unoka (Gyűjtő Tímea, 1980)

„Itthon végeztem el a nyolc általánost, utána az egészségügyi szakközépiskolát Szolnokon. Karcagon érettségiztem le két év alatt a nappalin, de oda nem vettek fel a kórházba. Mint pályakezdő munkanélküli, elvégeztem egy számítógépes gépírói tanfolyamot is. 1998-ban Budapestre mentem, adminisztrátor lettem a János Kórházban az urológián. 2000-ben hazajöttem, itthon meós voltam az üveggyárban, aztán betanított munkás. Közben felvettek az ELTE kétéves esti tagozatára, mellette járok a Tanárképző főiskolai karára. Nem könnyű. De munkanélkülinek lenni se könnyű.

Azt még nem tudom, később mi lesz. Nagyon szeretek olvasni, és a könyv drága, de az iskolában van kedvezmény. Diákhitelt vettem fel, muszáj volt, mert nem bírtuk fizetni a tanulást. Én mindenképpen diplomát akarok, és nem csak egyet. Inkább, mint családot.”