...olyan szakadós ma a szál..
(Szapphó)

 A tót apácával megértjük egymást, szlovákul kérdez, oroszul válaszolgatok. Miféle hely ez, istenem, csóválja remekbe szabott fejrevalóját, kikeményített arca bevilágítja a homályos előteret. Mintha valamicske hőt is sugározna a folyosónak nevezett hideg lyukba. Ha nem szégyellném, bőrén melegíteném meggémberedett kezem. Valamiért szívesebben ügyintézek a házkezelőségen, ha áll mellettem egy apáca. Ahogyan kihajolni a vonatablakon, legalább annyira veszélyes nyilvántartottnak lenni az efféle primitív hivatalokban. Előveszik a mindent tudó megsárgult kockás füzetet, amelyben mégsem találják a nevemet, vagy éppen fordítva, hiába kérem, nem hajlandóak beleírni, illetve akaratom ellenére kívánnak leltárba venni ezek a hátországi asszonyok, mert inkább azoknak tűnnek, mint hivatalnokoknak. Az azért kissé megnyugtat, hogy nem valódi csinovnyikok, csak olcsó hamisítványok. Goromba vonásaikat mégis eredetinek találom. Kontyba szorított fénytelen hajuk mintha nem is lenne, szükségállapottá csomósodik, keserves háborút sejtet. És ezek a pasasnők kínosan megfelelnek a kifüggesztett balesetvédelmi szabályoknak, a fenekükön kívül semmi sem lóg rajtuk fölöslegesen, mentésre készek, ha berúg a melléjük osztott kéményseprő, felnyalábolják és viszik. Egyikük sem tehet arról, hogy körülöttük törékeny a világ. Szerencséjükre, nem porcelánboltnyi, ha lepattintanak belőle egy-egy apácát, jut is, marad is.

A legbizarrabb, amivel megünnepelhetem szabadulásomat a darabos némberek kezéből, ha leülök Alla naplóját fordítani. Borzongató, hogy a magasban, ahol már ritkulni kezd a levegő, azonos tőről fakadnak valamennyien. Az áttetsző Alla mégis erősen különbözik társaitól, velük éppen ellenkező irányba, a föld mélye felé nő, amolyan nomenverbum. Nem is tudom, a nomen vagy a verbum érdekel-e benne jobban. Lenyűgöz az őrültsége, elviselem az ömlengéseit, a nyafogását, a magakelletését, de leginkább az érzékenységére szeretek ráhangolódni, fenntartás nélkül követem, naiv férfilélekkel. Megfigyeltem, amikor Allát fordítok, milyen könnyedén váltok ellenkező nemre, fellazulok, elengedem magam. Tökéletesen átlátom a praktikáit, ismerem bódító áfiumait, ennek ellenére elhiszem minden szavát, ezért tudhatok egyáltalán Allául. Akkor azonosulhatok vele igazán, ha férfiként közeledek túlfűtöttségéhez. Ilyenkor feledhetem végre a markos zsenscsinákat, elfogynak lassan mellőlem, mellőlünk, ahogy emelkedem, emelkedünk a szerpentinen. És mire felérünk az eldugott hegyvidéki ruszin falucskába, mind kevesebb lesz körülöttünk az ember és a levegő. Allának sikerült megvalósítania azt, ami minden józan számítás szerint lehetetlen, fojtogató magányában rendezte be a távoli Leszbosz szigetét.

Alla írja október kilencedikén:

(Trubocsiszt)

Hajnalban arra ébredtem, hogy befurakodott szobámba a köd, ránehezedett a mellkasomra, megtöltötte tüdőmet mérges gázaival, úgy éreztem, csak Zahar segíthet, hozzá szaladtam levegőért, hátha elég a megtisztuláshoz kikotorni a kéményt, hívtam, jöjjön gyorsan, de ilyen korán, míg teste nem részegeden a lelkéhez, nehezen mozdult, frissen borotvált arcát élettelenre fehérítette józansága, s mintha végtelenül szégyellné keserves állapotát, teste fekete cérnaszállá vékonyodott, rimánkodott, könyörüljek rajta, zárjam inkább palackba, ahogyan a szellemeket szokás, ott szeretné meghúzni magát ezen az őszön, mert főnöke a házkezelőségen csúfra fákat meszeltet vele itt lenn a földön, amikor neki dologidőben a tetőkön a helye, az a nyomorult féreg erőszakosan kezébe nyomja a vödröt és a meszelőt, pedig őt kirázza a hideg mindentől, ami fehér, betegesen fehér és messziről bűzlik kórházszaga, ettől mennek világgá a kéményseprők, akik egészen másfajta borzongáshoz szoktak fönn a magasban, mert itt lenn csak inni érdemes, szürcsölni az asszonyok nedvét vagy a szamogont, hát zárjam be, jó erősen dugaszoljam be a bütykös száját, ki ne engedjem fogságából egészen addig, míg be nem meszelték az utolsó fa törzsét a környéken, azután hagyjam majd előtekeregni, s akkor menten teljesíti valamennyi kívánságomat, én leszek a kicsi gazdája, kikotorja kéményeimet, összegyűjti kemencémből a kormot, azontúl azzal írhatom tovább a verseim, hiszen nem csaphatom be, átlát alakoskodásomon, tudja ő jól, miért jöttem, egy trubocsiszt ismeri leginkább, mi a révület, még le sem írom az első rímet, még nem kopog a tetőkön az eső, Zahar, a kéményseprő már érzi az ózon illatát.

Alla írja október tizenharmadikán:

(Kémények)

Talán babonásabbnak kellene lennem, talán segített volna, ha a gombomba kapaszkodom, olyan szakadatlanul esett az eső, amikor a tetők pikkelyem csúnyán megcsúszott Zahar, a kéményseprő, és eltörte a lábát, de nem hagyott sokáig keseregni, csak nevetett, kedvesem, velem aztán nem szúrhatnak ki az égiek, addig ficánkolok, míg halként siklom tovább, járnom sem kell többé, csontjaim szentestére egyetlen gerinccé forrnak össze, abból eresztem ki finom szálkáimat, meglásd, magam leszek a karácsonyfa, s ezen már mosolyogtam, mert ezt szeretem Zaharban, ha nagyon akarja, kopoltyúval lélegzik, mégis fenyőfának hiszi magát, igaz, az öreg felcser valami méregerős szert adott be neki, s a fájdalomcsillapítás olyannyira sikerült, hogy Zahar egy láthatatlan áramvonal mentén kettészakadt, bal fele nem moccanhatott, a jobb azt sóhajtotta, te jó ég, ilyen magasan még soha nem jártam, és engem is magával akart ragadni, kezembe vájta ujjait, ritmusosan mozgatni kezdte a karomat, fel-le, fel-le, szentséges ég, lebegek, suttogta, lebegek, s most én nem akartam elkeserítem, hát úgy tettem, mintha szétválaszthatatlanul összetartoznánk, szárnyaként csapkodtam, miközben valójában vele éppen ellenkező irányba zuhantam, zuhantam bele a kemény betonba, meghúzódtam a szürkeség mélyén, hagytam, hogy megkössön körülöttem a világ, végül már csak a kezem meredezett belőle, azt nem tudtam behúzni magányomba, semmiképpen sem fért át a magam ütötte lukon, mert a végén ott lebegett boldogan Zahar, a törött lábú kéményseprő, ő mozgott, hullámzott, lüktetett, és cseppet sem érdekelte már, hogy nem fejezte be elkezdett munkáját, a korommal telt kémények ott maradtak kikotoratlanul, élettelenül, hidegen.