Anya nagyon szerette a szép holmikat. Finom bútort, elegáns öltözetet. Ifjúkori fotóin bombasztikus látványt nyújt: karcsú, nyúlánk alakján választékosnak tűnik a legegyszerűbb ruhadarab is. Tudott öltözködni, és mindvégig adott magára. Soha életemben nem láttam slamposnak vagy elhanyagoltnak, öregségében sem, pongyolát pedig csak akkor viselt, amikor beteg volt. Minket nővéremmel is szenvedélyesen szeretett öltöztetni. Szalonban varratta a ruháinkat, és nem volt mindegy a számára, miként van elvarrva az anyag a belső oldalán, ott, ahol nem látszik. Sajnos, egyáltalán nem becsültem meg ezeket a szalonban varratott ruhákat, az anyagi áldozatot sem, amivel e szép ruhák készíttetése együttjárhatott. Hiába szerette volna, hogy olyan legyek, mint ő: az én bőröm levetette magáról a túl finom ruhadarabokat. Egy úgymond jól szabott angolkosztümtől egyenesen a hideg rázott. Elegánsnak lenni nemcsak ízlés és pénz kérdése, belülről kell jönnie: belőlem ez a késztetés hiányzott. Állandóan súrlódtunk emiatt. Kényszernek éreztem, hogy magamra kell öltenem azt a formát, ami az ő képzete volt rólam.

A lázadás nagy pillanata az 1967-es nyár volt. Két hónapra Németországba mehettem. Nyugat-Németországba! A beat-korszak kellős közepén egy szocialista országból megérkezik a stuttgarti pályaudvarra egy huszonhárom éves lány, újságírótanonc, két hatalmas, ruhákkal tömött bőrönddel. A farmeres életvitel, amelybe beleszédültem, ráébresztett, hogy az ember öltözete adekvát kell legyen a személyiségével, ennélfogva előbb-utóbb kialakul viselt ruhadarabjaiból a saját stílusa. Azután, hogy utazásomból roppant átszellemülten hazatértem, meg sem próbáltam többé Anya ízlésének eleget tenni. A töméntelen ruhát azonban, amelyeket számomra valaha is varratott, meg azokat, melyeket tőle megörököltem, például számtalan angolstílusú kötött kosztümöt, máig nem tudtam eltaszítani magamtól. Nem tudtam őket sem elajándékozni, sem kidobni. Emlékként, mementóként őrzöm őket a padláson, és sejtelmem sincs róla, mikor és miként lehetne tőlük megszabadulnom. Az az ostoba érzés tart fogságban, hogy árulás lenne, vele szemben elkövetett végső árulás, ha megválnék tőlük. Azzal áltatom magam, ha megírtam a családregényt, akkor megteszem. Addig nem. Addig kapcsolatunk bonyolultságáról tanúskodnak. Ha kinyitom a kamrában a gardróbszekrényt, vagy kibontok egy zsák ruhát a padláson - élesen belémfáj konfliktusaink emléke.

Apa puritán lélek volt. Nem tűrt meg a szobájában se csipkét, se függönyt, ágya fölött egy nagyméretű festmény töltötte be a falat, csak úgy, keret nélkül, de jó festő műve, az angyali üdvözletről. Íróasztala fölött egyszerű feszület. Sose akart tulajdont, és nem volt kapcsolata a tárgyakkal. Fölöslegesnek tartott könyveit elhordta az antikváriumba, és jóval halála előtt hozzáfogott, hogy összecsomagolja iratait, irományait. Nem lehetett megakadályozni benne, hogy apró csomagocskáit sétái alkalmával beledobja a kukába. Boldog voltam, ha sikerült kijátszanom és visszacsennem a szemétből egyet-egyet, hogy aztán elhelyezzem irdatlan mennyiségű emlékem közé, a padlásra.

Ahogyan minden jó és rossz hajlamot megörökölhetünk a szüléinktől, úgy tűnik, a tárgyak iránti szenvedélyt, avagy közönyt is megörökölhetjük. Öcsém épp olyan szabad volt a tárgyaktól, mint Apa, és inkább minősített még hasznavehető holmikat is értéktelen lomnak s dobott ki bármit, bármikor, mintsem hogy hagyta volna, hogy a kacatok körülötte elburjánozzanak. Hogy öcsém mennyire szabad volt, azt most, halála után egy évvel fogom fel igazán. Én, aki egyáltalán nem vagyok szabad, és mindenből jeleket vélek kiolvasni és a tárgyakban nyomokat keresek, különös üzenetnek érzem azt a morbid ünneprontást, mely temetésekor megesett. Abba a temetőbe készültünk testét eltemetni, ahol a nagyszüleink és szüleink fekszenek, azon az élethelyszínen, ahol ragyogó gyermekkorunkat eltöltöttük. Hogy a napfényes idő esőbe váltott, mindennapos dolog, ám hogy a fővárostól negyven kilométerre fekvő temetőbe megérkező halottaskocsiból egy kinőtt koporsót emel ki a temetkezési vállalat - elég szokatlan. A megérkező koporsó láthatóan jóval kisebb volt, mint a holttest, melyet pedig magába kellett volna fogadnia. Már szálldosott a gyásznép. Feltételezem, hogy még ott, a cinteremben feltűnt, hogy testvérem földi maradványa nem fér el az utolsó útjára kiválasztott burokban. Nem tudok másra gondolni: öcsém végső játszmája volt e fintor, e vicces grimasz, mellyel szellemi lényével rávette a serény alkalmazottakat, hogy tegyék túl magukat a föld fizikai törvényén, miszerint a nagyobb nem férhet el a kisebben, és ne tekintsék halottgyalázásnak egy holttest lábát felgyűrni a hasára. A szemfedő egy piramis alakú tárgyat sejtetett - ez volt halott testvérem térde. Miként lehet egy efféle botrányon túllépni? Visszaküldtük nagyobbra cserélésre az alkalmatlannak bizonyult bútordarabot a fővárosba, és öcsénk elveszítése miatti kétségbeesésünk mélyén ráéreztünk a helyzet humorára, mely rávallott arra a lényre, akit sirattunk. Felismertük benne az üzenetet. Micsoda abgang!

A tárgyak nagy szerepet játszanak az életemben, talán, mert megszemélyesítem őket. Mindenki veszít el s talál meg tárgyakat, de talán nem mindenki értékeli szándékos elbánásként vagy megleckéztetésként a tárgyak bujdosásának kiszámított dramaturgiáját. „Ezt fentről csinálják!” - szoktam mondani látszólag viccesen, valójában dühtől torzult lélekkel, s meg vagyok győződve róla: ha a Teremtő nem is bajlódik efféle piszlicsári ügyekkel, de teremtményei, a csillagok feltétlenül ludasok benne, hogy nem találom a kocsikulcsom. A kisvárosi Penny előtt, az árnyék nélküli betonparkolóban, egy olyan napon, amikor már a reggeli órákban tűz a forróság, a gondosan felhúzott ablakok mögött fő két kosár naposcsibe, persze a mobilom is, ott állok tehetetlenül, a bevásárlókocsim is tele, tehát sehová se mozdulhatok. Aztán megoldódik a bonyodalom, „minden jó, ha vége jó” kaland kerekedik belőle, egy külön kis elbeszélés témájának való. Záróakkordként nemcsak azt a következtetést vonom le, hogy öntudatlan pillanataimban nem volna szabad öntudatlannak lennem, hanem megfejteni vélem a történetben rejlő titkos jeleket.

Annyi bizonyos, hogy nem szabad sem erőt, se időt vesztegetni a tárgyak keresgélésére - e tanulságot mindig levonom -, ez az egyedüli esély arra, hogy megkerüljenek. A görcsös keresés épp oly hasztalan, mint a görcsös birtoklás. Mégsem tudok lemondani róla, hogy birtokoljak apró holmikat azoktól, akiket szerettem és eltávoztak. Öcsém kórházi ágya mellől összekapkodtam egy doboznyi kacatot. Számára kacatok lennének, számomra kincsek. Furcsa ellentmondás: miközben hiszek az emberi lélek létezésében és a feltámadásban, mégis, az eltávozott valamikori testközeli tárgyaival mintegy szellemidézést tartok. Talán boszorkány lennék, ha lenne még aktualitása. Fáj a gerincem. Az emlékdobozból veszek elő Lidocain krémet, azt, amelyikkel az ő hátát is kenegettem. Ugyanabból kenek magamra. A hangyák, egészen picik, ilyeneket még sose láttam, megtámadták a keserű csokoládét, melyből az utolsó napokban enni próbált. A megrágicsált csokoládé láttán eltűnődöm a múlandóságon és az élők élniakarásán, majd a csokit kidobom, a borítóját még nem. Egy zacskó tökmag, egy stanicli savanyúcukor. Egyik bontatlan, a másik nem. Én, aki a lélekben hiszek, miért képzelem, hogy az általa érintett tárgyakkal megidézhetem? Mi az a tárgy, melyet a kezemben tartok? A kapcsolat köztianyaga, mint vizes ruha a fizikotherápiában az ólomlap és a testfelület között? Hogy kellene bánnom e tárgyakkal? Ha én mentem volna el előbb, öcsém kihajigálta volna mellőlem - számomra egy rekviem rekvizitumai.

De vannak gonosz tárgyak is. Van, hogy a tárgyak komisz dolgokat képviselnek. Például a kerékbilincs. A nyáron eltört a lábam. Gipszben töltöttem a nyarat. Lányomnak villámgyorsan meg kellett tanulnia Pesten vezetnie. Van egy operálhatatlan gerincsérvem s hozzá egy mozgássérült parkolási engedélyem. Mikor a tanyáról fölutaztunk Pestre a traumatológiai kontrollra, kiszállván a kocsiból, az engedélyt feltehetően lesodortuk a gumiszőnyegre. Vagyis nem ellenőriztük, hogy látható helyen van-e? Mikor kettő óra múlva visszaértünk a kocsihoz, nemcsak a már sok mindenki által jól ismert Mikulás-csomagokkal, vörös falragaszokkal volt agyondekorálva, hanem ott díszlett bal első kerekén a színben jól passzoló vörös kerékbilincs. Fájt a gerincem, fájt a lábam, és megint hadakozni kezdtem a csillagokkal. Előbb leszaggattam az ablakomról a ráragasztott felhívásokat, majd eszembe jutott, hogy el kell menni magyarázkodni, s igyekeztem a papírcafatok közül kibetűzni a címet. Nem akartam a mellékelt seregnyi csekk egyikén sem befizetni a 15 ezer forintot.

Villamosra szálltunk. X-városi közterület-felügyelet. Kis fogadóhelyiség, jelentős forgalom. Csak úgy özönlenek a külföldiek, belföldiek, hozzák a befizetésekről a bizonylatot. A diszpécser, ég és föld ura, bejegyzi vonalas füzetébe a sorszámozott tizenötezreket, majd mobiltelefonján utasítja az utcákon vadászgató fogdmegjeit, melyik, hol parkoló, milyen rendszámú gépkocsiról lehet levenni a kerékbilincset. Látványosan és jól olajozottan működik a gépezet, mindjárt sorra kerülünk. Elhebegem, hogy lecsúszott az engedélyem, de itt van, íme... feltehetően tévedésből bilincselték meg... Azonnal telefonál. Munkatársai közlik, semmi tévedés, nem volt látható helyen az engedély. Erősködöm: nem akarnék fizetni. Fennhéjázó és öntudatos; várakozásra int. Ahogy elnézem, smasszer lehetett. Leereszkedően közli egy idő után, hogy a főnökség fogad. Kafkái a szituáció. Ki gondolná, e kicsi utcai fogadóhelyiség mögött szobából szobába lépünk, s egyiken sincs ablak, s még mindig újabb szobák következnek. Tizenöt-húsz főnyi lehet a hivatalnokgárda, smasszerünk átkísér közöttük, egyenruhás közterület-felügyelő férfiak és nők jönnek-mennek, foglárunk úgy kezel bennünket, mint köztörvényes bűnözőket, a többiek tekintetéből is megvetés árad. A legbelső szobába feláll asztala mellől egy fiatal férfi. Kivételesen megússzuk kettőezer forinttal. Ennyi a bírság. Azért, mert nem volt az engedély látható. De csak ez egyszer ússzuk meg. Soha többé. Mert még azt gondolná valaki, hogy a rokonunk. Köszöngetjük a szívességét, kezet fogunk, kikullogunk, elismerünk, aláírunk megszégyenülten, és szabadlábra helyezetten eltávozunk. Smasszerünk, akár egy gép, telefonál, leoldhatják a bilincsünket.

Tavaly ősszel sóvár vágyat éreztem, hogy időzzek gyermekkorom helyszínén, ahol pedig évtizedek óta nem. A születésem óráját a temetőkertben szerettem volna megünnepelni. Amikor a lányom rám telefonált és megkérdezte, hol vagyok, „ahol a család nagyobbik fele” - válaszoltam könnyedén. A sors jutalmaként, amiért végre átléptem ostoba sértettségeimen - dac és duzzogás vélt vagy valós igazságtalanságokért - nővérem kezembe nyomott egy öreg aktatáskát anyai nagyszüleink megtalált irataival, s rámutatott a kamrában négy almásládányi levélre, fényképre, melyek a padlásrenováláskor kerültek elő, ott a gyermekkori házban. Jól teltek napjaim! Hatvannégy éve írt szerelmes leveleket találtam Anya kezeírásával és válaszokat rá Apától, és megtudhattam belőlük, hogy színésznő anyám és újságíró apám parasztizálásról álmodoztak 1938-ban! A sok helyütt egérrágta papírneműk alatt a láda sarkában két ottfeledett tojásra leltem, melyek légiesültek a sok évtizedes várakozás során, és borzongva csodáltam meg egy macska koponyáját, akit az egerek alaposan kijátszhattak. Gémberedett tagjaimat a kert mögött húzódó Pilisi Parkerdő rég látott fái alatt sétálva szerettem volna kilazítani. Óvatoskodnom kellett séta közben: a híres üdülőhely lakosai itt a gépkocsival aligha megközelíthető utacskák mellé hordják, még mindig, mindenféle tilalmak ellenére, a megunt és kiselejtezett tárgyaikat. Vécécsészék, fürdőkádak, féltrabantok. Az első napokban dühöngtem, és hazaérve felháborodott feljegyzéseket róttam a naplómba. Lassan megnyugodtam, és séta közben az elhajigált lomok megfigyelése alapján megpróbáltam elképzelni az üdülőtulajdonosokat. Egy nap eltévedtem és pánikba estem. Ha nem lenne tele szeméttel az erdő, akkor is megváltozott volna fél évszázad alatt... És az egészségem is megváltozott. Riadtan lestem a Kis-Duna túlpartján a hegyeket, a délutáni napot az égen, s akkor hirtelen ismerős szemétdombhoz értem. Ezeket a tárgyakat valamelyik nap már láttam! Igen, igen, ismerem ezt a széklábat, ezt az éjjeliedényt és ezt a szőnyegdarabot. És segítségükkel kitaláltam a hazavezető földútra, melyen az otthonosság kedvéért még patanyomra és lócitromra is bukkantam. Nem volt ember nálam még hálásabb azért, hogy társai oly arcátlan módon elcsúfítják a természetet. Hogy ily gálád módon válnak meg fölösleges kacattá silányult tárgyaiktól.