(részlet)

Rainer Maria Rilke és Paul Gauguin emlékére

1

Behunyom a szemem, mert a déli izzás már
a végsőkig kínoz. Odakint a nyílt vízen, a
látóhatár vonalán még éppen innen, áll egy hajó.
Tompa-kékben, magányosan. Mint a fájdalom,
mint a szüntelen menekülés, a sziklák éles peremét
elérő hullámtörés, a csillogásba merülő sötét, vak
kagylóhéj, a síkos iszap, a döglött halak sodródása,
a partnál a hullámok egymásba robbanása, mint az
utolsó pillantás a tengerre, és odébb a pálmafákra,
a katedrális kékbe olvadó tornyára, úgy legyen...
legyen elveszett és elvesztett minden. Lélegzet,
szívdobbanás. Legyen az utolsó. Amikor a hajó
elindul, hogy elhagyja Brazzaville-t, s a kalapomat
a vízbe dobom, és később majd megint megbánom,
gondolj rám. A tenger legyen az ágyunk, hol együtt
fekhetünk, örökös távolságban, hiába csípte a só
véresre a számat, akkor is az a víz ölel, mint téged.
Zárt szemhéjam mögött az izzás visszfénye. Lüktető
seb, azután holtomiglan-holtodiglan heg, mélyen a
bőrömbe égve, az a túl-messzi pont, a puha alkonyatban,
a hajó, amint elhagyja a szigetet. Elvégeztetett.

2

Most mindent magához ragad az éj, engem is magának
zsákmányolt, és bársonnyal cirógat egyre, mielőtt széttép. Mert
bokrok alján osonó gyilkos, nehéz virágillat űz ájulásba,
kibontott hajjal vergődöm az ágyon, ó, bárcsak látnál!
Sötét a bőröd. Előrehajoltál, és nyakad ívén néhány kis hajlat
kínálta magát a csókra. Ha megérinthetnélek... Halk eső kopog
a kertben, a terasz ajtaja nyitva maradt, sohasem, sohasem
leszek szeretőd, nem láthatsz ruha nélkül az ágyon.
Sötét a tenger. Ott lent, a kert végében, a vaskapun túl,
lépcső fut le a homokig. Mezítláb mennék, mint a zarándokok,
vagy mint az apáca, kit meglestem, hajnalban sétált a vízben,
cipőjét kezében tartva, felhúzott szoknyával, s énekelt. Neki
talán ennyi a bűn. Én azt képzelem, hogy magad alá tepersz.
Vagy letéped rólam a harisnyát. Titokban felhívsz magadhoz,
a régi házba, mely egy kis téren áll, cirádás keretű tükör van a
folyosón, bámulom magam, míg felérek. Lopva ajtót nyitsz, látom,
részeg vagy, de már késő. Dulakodunk, már a hálószobában,
és végül a kétszárnyú szekrénybe löksz. Ponyvaregény. Mert a
szekrényben szeretkezünk. Vagy csak félig jutunk, megzavarnak.
Aztán felkapom a kabátom, s hazarohanok a parton. Sötét az ég.
Felhők, mennydörgés. Így lenne, hidd el! Ha megérinthetnélek...

3

Pillantás a tengerre. Az ablakodból. Alkonyat ez is, idilli kép, esély,
hogy szorosan melletted álljak. Hűvös, józanító levegő. De hiába.
Fehér ing van rajtad, félregomboltad a sietségben, egyujjnyi csíkban
belátok alá. Valamit magyarázol, aztán hirtelen abbahagyod. Ugyan,
minek a beszéd. Mindent tudunk egymásról, mert mindig egyformán
hazudunk. Így hát szótlanul várunk, odakint a nyílt vízen, a látóhatár
vonalán még éppen innen, felbukkan egy hajó. A dallam egy idegen kikötőé.
Mikor viszel a kikötőbe, kérdezném, de nem merem. Egyedül nem mehetek
oda, túl veszélyes, s különben is, jól ismered, akár a katedrális környékét.
Az erődben van egy könyvtár. Oda sem tehetem be a lábam, csak a
bennszülötteket látják szívesen. Régi könyvek a szigetről, pergamentekercsek,
szakadt térképek a polcokon, és Rod Wilkins távcsövei. „Don Rodrigo”, ahogy hívták,
a nagyapád volt, okos és kegyetlen ember, a sziget első uralkodója.
Utálta az európaikat. Csak az afrikai vérben hiszek, mondogatta, és egy
tucat ágyast tartott maga körül. Mindet Párizsból hozatta. Néha felvette
aranysujtásos kapitányi kabátját (lopta), s úgy ment a bordélyba, ha berúgott,
törzsi nyelven beszélt, és ánizspálinkát öntött a lányok testére, aztán lenyalta.
Te is jársz bordélyba, tudom, de erről nem beszélünk. Jobbára semmiről
sem beszélünk, mi lényeges. Nincs igazam? A csönd vagyok, két hang
közé bemetszve. Talán, ha öcsédbe szerettem volna bele, ő szelíd, mint
egy lány... De most már késő. A gyerekkor s a hallgatás örökre összeköt.

4

Szeretnélek látni meztelenül. Egyszer a parton futottál, laza trikóban, mentem
utánad, fent a dómnál, áthajoltam a mellvéden, nem vettél észre. Egyszer, csak egyszer,
mondtam magamban, egyszer, csak egyszer, lehetne szerencsém... De nem lett. Pedig
csak néznélek, nem túl közelről, érintéssel nem törném meg a varázst. Néznélek,
mint az angyal szobrát a kis téren, hova ablakod nyílik. Szárnya csonka, és egyik
kezét nyújtja az öböl felé. Arcát fürkészem, de nem jutok semmire, mosolytalanul
mered a vízre. Iszonyú minden angyal. A szobor lábánál koldul egy ember,
néha látom a székesegyháznál, pléhbögrével dobol a kövön, s az erőd ágyúi mellett
alszik, vagy hajnalig rekedten énekel. Mit gondolsz, boldog? S fölötte az angyal?
A legbujább talán most a temető. Sétáltam arra, öregasszonyok harsány színű
rózsákat tépnek, csokorba kötik a margarétát, rendezgetik a sírokat. Nekem még
mennyi időt szán az angyal? Behunyom a szemem, mert a déli izzás már végsőkig
kínoz. Egyszer mondta egy lány, az iskola mosdójában vihogott egy másikkal,
azt mondta, szeretném, ha hosszú, kibontott hajjal tennének a koporsóba.
Én meg azt szeretném, ha elégetnének. Virágok, szájak. Vázak. Nálad vajon
van otthon házioltár? Ó, nem a keresztre gondolok, hanem woodoo-babákra.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék. Gyöngyöt kapunk, és türkizt égve, kéken,
belefulladva a tenger türkizébe, míg a látóhatár vonalán áll egy hajó. Ha majd
elhagyja a gyerekkorunkat, mi elhagyjuk egymást. Azt mondják, a lengyel lány a
szeretőd, a bordélyban, szép, vörösesszőke, a két melle között aranykereszt.
Csak telik a sok lassú óra, füstölök, gyertyák égnek, és te az ágyán heversz.

5

Az imakönyvemben hordom a fényképed. Nem igaz, hazudok. Nincs is
imakönyvem, csak egy titkos naplóm. Egyszer majd ellopod, a zsebkéseddel
nyitod ki az iskolai szekrényemet, és magaddal viszed, amit rólad és neked
írtam. Ügyesen megzsarolsz vele. Én talán pofon váglak. Éppen, mint egy
elcsépelt fordulat bármilyen szép, szerelmes történetben. Képem sincs rólad,
ugyan, honnan lenne? Amikor botrány tört ki a bordélyházban, és belekeveredtél
egy verekedésbe, közölte a fényképedet a helyi újság. Kivágtam, őrizgettem.
Angyal! Ó jer hát, szakítsd le az apróvirágú növényt. Emlékszel? Hétéves
voltam, amikor megismertelek, te pedig kilenc, s már az első találkozásnál
gúnyosan kinevettél. A folyosón álltam, odabent Madame Manuéla tartott
balettórát, én küszködtem a ruhámmal, a cipőmmel, amikor felszaladt a lépcsőn
az öcséd, loholtál a nyomában, és nevettél. Mindig előzd meg a búcsút, mintha
a múltad volna... Délután szaladtam fel a lépcsőn a parton, megtorpantam a
szomszéd kert végénél, micsoda rózsa, hatalmas kelyhek, fehér sziromtenger,
ágaskodtam, hogy törjek belőle, hozzá ne nyúlj, kiabáltad a hátam mögött, te kis
fehér kurva, kiabáltad a bennszülöttek nyelvén, azt hitted, nem értem. A hajnalok.
Pirkadatkor keltem, és rohantam a vízhez. Csak az enyém volt ilyenkor a tenger,
kavicsot és kagylót gyűjtöttem, verseket írtam a titkos füzetembe, a nevedet
írtam a homokba, együtt remegtem a hullámokkal. A kalapomat dobáltam a parton,
egyszer aztán elvétettem, s a kedvenc kalapomat elragadta a víz. Azon az újságból vett
képen a lengyel lányt öleled. Féltékeny vagyok, dühömben ujjamba vágok a késsel.

6

A világítótorony a sziget túlsó sarkában áll. Már nem használják, egy öregember lakik
ott a feleségével. Te ismered őket, néha elmész hozzájuk, megvendégelnek a maguk
szerény módján. Szeretek arrafelé sétálni. Egyszer viharba kerültem, már alkonyodott,
erősen zúgott a szél, az esőtől alig láttam, és féltem. A tengertől is félek, sosem merülök bele,
inkább csak nézem a vizet a sziklákról. Nézem, és rabul ejt a szomorúság. Az öblöt
figyelem mindig, ahonnan egymás után kifutnak a hajók, és elindulnak a főváros felé.
A kék óra. Melyik árnyalata az igazi? A vízé, az égbolté, a felhőkön átütő derengésé?
A lengyel lányt öleled, vagy egy másikat, vagy az összeset. Hogy mind fordulnának fel!
Ők hozzád érhetnek bármikor. És látnak meztelenül. Nekem a kék óra jut a teraszon,
a megbolondult jázminok és az óriás muskátlik orgiája, az egyhangúan kopogó eső,
a konyhából felhallatszó zenefoszlányok, a szakácsnő rádiót hallgat, és a konyhalány
a szeretőjéről mesél neki. Vacsorára haza kell érnem, utána többnyire olvasok, vagy csak
figyelem a céltalanul keringő bogarakat a lámpa fénykörében. A ti kertetek a legszebb a
szigeten, házatok valóságos palota, még nagyapád építtette, a főbejáratnál szökőkút áll,
s azon is egy angyal. Irigylem a hatalmas kelyhű rózsákat, a bokrok fehér füzérét, ahogy az
angyalt körülveszik. Kertmagány, mondtad egyszer, és valóban, bujaságukban is
magányosak a kertek, magas falak őrzik a bódító virágözönt, a vendéget itt sosem hívják
a zöldbe, csak leültetik odabent a házban. Nézd e rózsát íróasztalomon. Irigyled
tőlem azt az egyetlen szálat, kiabáltál, hogy ne vegyem fel a földről, ha lehullott, sem
érhetek hozzá. A mi rózsáink sötétek, ráhajlanak a kőkerítésre, a hasadékokból félénk
gyíkok bújnak elő, napoznak. Aztán a nap lenyugszik lágyan, kinn a tengeren.

7
Oltsd ki szemem, én mégis látva látlak, viszlek tovább, vérem zuhatagában...

Ezt másoltam

a titkos füzetembe, algebraóra alatt. Szenvedek nagyon a lányiskolában, szemközt

a tiétekkel,

az ódon épület félreeső szárnyában, csak a könyvtárban találok magamra, ahol Monsieur Lapart

elém tornyozza a vastag, szamárfüles köteteket, s míg a finoman szálló port nézem

a napfényben,

fülelek, vajon bejössz-e aznap, vagy várnom kell heteket is talán, hogy közelről

halljam a jól

ismert hangot, és lopva figyeljem mozdulataid a másik teremből. Monsieur Lapart nagyon

megértő.

Félek, sejti a titkot, ő az egyetlen, ki nem hiszi, vad tudásszomj szögez a székhez,

és csak a tenger

csodálatáért olvasok egyre régi hajókról, mitikus szörnyről, ezüst szirénről, tűnt

szigetekről. Mert

olvasok folyton, a néptelen parton, cipőmet ledobom, és lábam elmerül a simogató

homokban,

szeretek mezítláb lenni, mint a törzsi emberek, fent a hegyekben. Egészen apró

kagylókat gyűjtök,

tele minden zsebem virágszirommal, fekete kaviccsal, anyám megőrül, minek ennyi

kacat, a

szolgálók csak nevetnek rajtam, Mademosielle est un tout petit peu bizarre, itt

kevésbé tiszta nyelvet

beszélnek a helyiek, mint Brazzaville-ben, afféle keveréknyelv, francia, portugál,

spanyol és angol

szavakat mondanak ötletszerűen, mulatságosán hadarnak. A zongoratanárnő

tökéletesen tud

franciául, depechez-vous, kopog az asztalon, ha elmélázom játék közben, nagy darab,

szénfekete

asszony, széles karimájú szalmakalapban ül velem szemben, madarak röpködnek szabadon

a házban, mert bolondja a papagájnak és a zebrapintynek. Varázsfüvekből főzött

teával kínál,

s beszél egy kicsi boltról, közel a kikötőhöz, hol kígyóméregből kotyvasztott

bűbáj-oldatot

vehetek. Hazafelé megyek a parton, a cipőm a kezemben, hónom alatt kották,

megbotlom egy

furcsa formájú kőben, vérzik az ujjam, s a vér kagylóra csepeg. Rontás van rajtam,

mosolygok

magamban, s hirtelen meglátlak, a sétányon állsz, messzebb, kék köpenyben a karcsú

férfi...

8

Aztán meg mintha csak lépte követte volna a lépcsőn s lengő köpenye.Az jutott eszembe

akkor, míg eltűntél a szürkületben, vajon meghalnál-e értem, belefulladnál a tengerbe?

Emlékszel? Ki az, aki engem úgy szeret? Gyerekek voltunk, mikor a vízbe estem, nemrég

kerültem a szigetre, nem ismertem a tenger rettentő erejét és kiszámíthatatlanságát,

azt

hittem, elérem könnyen a kalapot, mit a szél arrébb s arrébb sodort, észre sem vettem,

már vitt

vele a hullám, könnyemet nyeltem, de nem kiabáltam, Tékozlás volt, cikázott át rajtam,

csupán tékozlás volt, amennyit eddig éltem, néhány átlátszó év a Semmi

fénykörében,

oszladozó pára a hajnali kikötő felett, esőcsepp, ahogy a lombról lepereg, hét-nyolc

odadobott

kavics az örök fövenyen... Ki az, aki engem úgy szeret, hogy jobban, mint életét?

Tengerbe

hal értem, s életet, életet ád, hogy holt kő helyett legyek hús, mint elébb.Jóval később majd,

ott a parton, te kérdezed: hát nem lenne nagy kaland, ha meghalnék veled? És akkor

arra gondolok,

rögvest beugrottal utánam, a partra húztál, s mikor magamhoz tértem, csak annyit

mondtál, bolond

kis fehér kurva. Ó, hogy gyűlöltelek! Kalapom sajnáltam, hogy elúszott. De egy

pillanat múltán

már boldog voltam, hogy imént a karodba vettél, és néztem utánad, míg egykedvűen,

lassan baktattál a

házatok felé. Egy halászbárka vesztegelt átellenben, az öbölnél, narancs-bárka,

szakadt vitorlákkal,

aztán nekilódult, követett egy lomha testű hajót. Otthon egész délután zongoráztam,

szilajul vertem

a billentyűket, míg anyám megelégelte, s rám parancsolt, kíméljem a hangszert. Akkor

éreztem

először a vágyat, fejem, hasam megfájdult, hányinger gyötört, úgy vágytam utánad,

ártatlan

gyerekkor, jaj, nevetséges, magam előtt szégyelltem legjobban magam. Fivéreim a

verandán sakkoztak,

bátyám időnként fel-felnézett, fanyar félmosollyal, alighanem tudta okát a

hisztériának, felállt

egyszer csak, hajam simogatta, ne szenvedj, súgta, nyár zsong, érezd a tikkasztó

jázmin-illatot.

Lexikon

Brazzaville, Tortuga:a latin-amerikai szigetvilág tagjának, Santo Domingonak, a későbbi Haitinak a mellékszigetei, Takanua, La Gonave és Carzal szomszédságában. Bár a fősziget 1502-től spanyol, majd az 1700-as évek közepétől 1804-ig francia gyarmat volt, néhány kis sziget az elzártsága miatt érintetlen maradt. Carzalon például annak a lengyel légiós ezrednek a leszármazottai élnek, amelyet I. Napóleon küldött a fekete lakosság leigázására, és állítólagos elrejtett indián kincsek felkutatására. Tortugán a spanyolok és a portugálok rabszolgái már a tizenhetedik században fellázadtak, százával menekültek a sziget belsejében lévő trópusi őserdőkbe, amelyek nagyon hasonlítottak Kongó és Szenegál erdeihez. A fehér telepesek közül senki sem merte követni őket. Így az őserdő közepén önálló törzsek éltek, ugyanolyan kultúrával, mint az afrikai bozótban. Haiti volt az amerikai földrész első és egyetlen független fekete állama, míg az észak-amerikai haditengerészet 1915-ben „pártfogásába vette”, megszállta a főszigetet, és helyi kirendelteket, adóbehajtókat küldött az eddig felderítetlen mellékszigetekre is.

Sarah S. Evans:költő, műfordító. 1907-ben születik Londonban, brit katonaorvos és breton zenetanárnő második gyermekeként. 1914-ben a család Tortugára költözik, itt végzi középiskolai tanulmányait, s ezektől az évektől kezdetben Benoit Lajeunesse álnéven publikálja a verseit. Tizenhét éves, amikor beleszeret egy bennszülött hercegbe, a helyi kormányzó idősebb fiába. Szülei a botrány elől Európába utaztatják. Germanisztikát tanul Bécsben, majd művészettörténetet Párizsban. 1928-ban visszatér a szigetre. Heine, Rilke és S. Maugham műveit fordítja kreol nyelvre.

1929-ben férjhez megy Faustin E. Wirkushoz, egy amerikai tiszthez. La Gonave parancsnokához. A második világháború kitörésekor férjével együtt Pennsylvaniában telepedik le, a Pittston Gazette munkatársaként dolgozik. Itt él haláláig, 1964-ig.