Itten, északon - hol a nap hamar le-
nyugszik és szemel, kiszemel a ritka
tört eső - csak szél kotorász hajamban,
az egyedüllét,

mint a roncs levél, betemet. Bedől a fű
az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna
be? Lerogy, benő a magány, amelyet
annyira vágytam.

Tőle mit remélsz? Hogy életed a
méz, a só fölé magasodjon. Ő a
hegy, amelynek tág tetején belátjuk
messze a múltat.

Átkarol, emel! - tanulom magányom
jégszabadságát. „- Aki nem tanulta
meg, nem érdemel szerető, szabad párt!” –
Püthia szólít?

Elmarad a mély csevegés, leválik
súly s világ, lehull alakoskodásunk
mind, leszárad - haladunk a létünk
tőanyagáig,

pontba roskadt test-gravitációig.
Robban! Majd a lávaszavak kiválnak.
Holt szülőim élete újra, végleg
rámszegeződik.

Árvaság a vers. Kikaparja őrzött
titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.
Nem segít se könyv, se film lehűtni-
fűteni éjem.

Félek is, hogy elvadulok, ezért az
udvaron, kertben, a mezőkön nézek
szét: karóláb nyakmadarak struccolnak
ritmusaimmal.

Mi a magányosság? Kihűlő vasérc, mely
pattog, vaktában feketül. Sötétlő
fák között világít a meztelen nyír.
Friss vereségszag.