Lapszámok, 2003/3 ISKOLA

Azon túl van-e még innen?

Sepsi László: Holt istenek kora. Új Színházért Alapítvány. - Eső-könyvek, Jászberény - Szolnok, 2003

 

Manapság a hagyományos stílusmeghatározások kezdik értelmüket veszíteni. Éppen ezért nehéz helyzetben van a recenzens, ha Sepsi László Holt istenek kora című regényét megpróbálja bármiféle kategóriába illeszteni. Azt hiszem, legegyszerűbb a posztmodern megnevezést használni, anélkül, hogy bármilyen stílusvitába keverednénk. E besorolás - s most tekintsünk el mindenfajta irodalomelméleti, esztétikai problémától - kellően tág keretet biztosít az értelmezés számára.

Mint minden, magára valamit is adó mű, Sepsi László regénye is világértelmezés. Korunkról szól, korunknak. Pillanatfelvétel, ha úgy tetszik. (Az persze kérdés, hogy a világ mint rendszer így működik-e, vagy csupán egy torz, egyirányú nézőponti szeletét kapjuk.) A regénytér ne tévesszen meg senkit: a széthulló és összetarthatatlan világ a mi világunk. Az írói ötlet kitűnő. Egy zárt, valószínűleg amerikai indián közösség (rezervátum?) széthullása példázatszerűen utal a nagyobb egység, minden közösség megállíthatatlan erodálódására. A folyamat bemutatása szociológiai nézőpontból is figyelemre méltó. Két okból is. Nyilvánvaló, hogy a regényszövet személyes, szubjektív élményeket mintáz. Az író által megélt, megtapasztalt események, az ezredforduló céltalan és meddő évei, az önpusztító és sokszor infantilis cselekedetek láncolata erősen kötődik az 1960-as évek amerikai beat-mozgalmához. Ez az életérzés mélyen, és mindennél erősebben alkotja a regényszövet emocionális hálózatát. Hogy időszerű-e ma ez vagy sem, az fontos kérdés, ám ennek megválaszolása külön tanulmány tárgya lehetne.

Visszatérve a szociológiai nézőpontú vizsgálathoz, emeljük ki a Nagyapa alakját! Ő az utolsó öreg, a sámán, a múlt, a tradíció emblematikus figurája. Küldetése, hogy megtartsa, megőrizze az élhető élet kereteit. Görcsös igyekezete azonban hiábavaló: mindenki a határokon túlra, a másik élet felé vágyik, az utódul kiszemelt unoka is.

Miért ez az elvágyódás? Mert az a múlt a Nagyapa múltja, az ő hagyománya igazából nem létezik, s lehet, hogy soha nem is létezett. Nincs Éden, nincs istenek kora, Avalon. A világ végérvényesen deszakralizálódott, ez a „holt istenek kora”. Nagyapa, a sámán, valójában egy erőtlen öregember, varázserő mágikus hatalom nélkül. „Sokan mondanak sámánnak, bírónak, mágusnak, de valójában porszem vagyok.”

A szerző a regényt három, jól elkülöníthető egységre tagolja: Exodus - Avaton; Ragna Rok - Babilon csillagai; Epilógus. Kivonulás, visszatérés, zárszó. Az utolsó két egység valójában összetartozik, így két, egymással szoros motivikus kapcsolatban álló részről érdemes tárgyalni. Az összefüggést a mű mitologikus háttere teremti meg. A mitikus regényszerkezet szerencsés választás volt, már csak azért is, mert az irodalom és az emberi létezés vagy inkább létmagyarázat legősibb formájáról van szó. A „posztmodern” világszemlélet és a „preliteraturikus” eszközkészlet feszültsége mindig különös esztétikai hatást eredményez. (Egyúttal azt is jelzi, hogy az irodalmi újítások kora lassan lejár, a meglévő hagyományokhoz, írói technikákhoz kell visszanyúlni.)

A kivonulás - visszatérés mint struktúra lényegében minden mítosz alapjául szolgál. Ez a szerkezet Sepsinél az asztrálmítoszi hagyománnyal dúsul fel, a klasszikus hét bolygórendszer teremti meg a kereteket. A rendszer használata ősrégi és igen elterjedt, Szophoklész, Shakespeare drámáiban is kimutatható a jelenléte, sőt dramaturgiai alapozó szerepe is. (Kreón - Kronosz - Szaturnusz; Rómeó és Júlia: Nap - Hold; Mercutio-Merkuriusz stb.) A működtetése viszont valódi írói bravúrt, zsenialitást követel. A Holt istenek korában sokszor hibás és nehézkes ennek az apparátusnak a mozgatása, s talán ebből adódik a mű egyik gyenge pontja: a cselekményszálak esetenkénti logikátlansága, túlbonyolítottsága.

A szereplők névadása közvetve vagy közvetlenül megint csak e hagyományhoz kötődik (a második részben „le is leplezik” magukat): Leo, Luna, Solina stb. Ám a szerepek néhányszor felcserélődnek. A szerző Leo Leonardit helyezi a Merkúr házába, holott a tipikus merkúri szerepet Rick néni, a transzvesztita fogadós „játssza el”. Ugyanakkor Leo (Oroszlán) és Solina (Naplány) összevonása helyesen történt, bár a Napot a nőiséggel nem szokták megjeleníteni, hiszen tipikusan férfiprincípiumról van szó.

Visszatérve Rick nénire, valószínűleg ő a legjobban megalkotott figura, ő illeszkedik legszervesebben a regényvilágba. Sepsi jó érzékkel emelte ki a fogadót mint helyszínt a regénytérből. A szereplők sorsának ez a fókusza: távozóban és érkezőben is ezen át vezet az út, ez az átváltozás, átlényegülés, beavatás mitikus szentélye.

Összességében Sepsi László regénye érdekes kísérlet. Olvasható, sőt élvezhető alkotás, annak ellenére, hogy nem hibátlan mű. Az alapkoncepció (a széthulló világ megjelenítése egy egyszerre mitologikus és demitologizált szerkezetben) nagyszerű, ugyanakkor komoly kihívások elé is állítja a szerzőt.

Ne feledjük, hogy a tiszajenői fiatalember 17 évesen írta a Holt istenek korát. Ilyen idősen általában lírai kísérletekkel szoktak megjelenni, a nagyobb szerkezetekhez több tapasztalat és rutin szükségeltetik. Ez a regény azonban már nem kísérlet, nem hangkeresés, hanem önálló és lezárt mű.

Remélhetőleg a jövőben - a későbbi művekben - a szerkezeti anomáliák és stilisztikai zökkenők korrekciója is megtörténik. Ha így lesz, s miért ne lenne így, Sepsi László nagy író lehet. Ideje bőven van, hiszen még csak az idén érettségizett!