Lapszámok, 2003/3 ISKOLA

Esetleg rossz kritika

Vass Tibor: Előzuhany kötelező. Bereki Irodalmi Társaság, Berekfürdő, 2002;
Esőnap. Tipp-Cult Kft. - Parnasszus-könyvek, Budapest, 2003

 

Vass Tibor két legújabb verseskötete, az Előzuhany kötelező (továbbiakban: Előzuhany) és az Esőnap azonos korszak műveit tartalmazza. Az Esőnap a 2001-es és a 2002-es év terméséből válogat, az Előzuhany versei szintén 2002-ben íródtak, egy erősen behatárolható időszakban, szeptember 7. és 15. között, a régi képeslapok stílusában fogalmazva: berekfürdői emlékként.

Mindkét kötet címe a fürdéshez, a vízhez kapcsolható kifejezés - kérdés, hogy a strandfürdők ránk erőltetett „megtisztulási folyamata” és egy esőnap egyhangúsága mennyire idézi fel az olvasóban a vízhez rendelhető pozitív asszociációkat (amelyeket az esőnap színházi jelentése sem erősít, igaz, nem is gyengít). Vass Tibor költészetének egyik nagy kérdése amúgy is az, hogy ironikus gesztusait mennyire kell, mennyire lehet komolyan venni. A hétköznapi életben is gyakran megfigyelhető tény, hogy a poén, főleg az élcelődés mindig a beszélő véleményének tükröződése. Ha egy önjellemző-mentő beszélgetésben valaki azt mondja, „nem vagyok ostoba”, abban benne van az ostobaságtól való minden félelme, s éppígy az ironikus megjegyzések magva is mindig a valósághoz való ambivalens viszonyulás, a tökéletességbe vetett hit elvesztése. Aki azonban a tökéletesség elvesztéséről is ironizál, az kézen fogva vezeti el saját magát a tökéletességhez.

Vass az Előzuhanyt a következő, szándékai szerint ironikus, némileg az „igaz történeten alapuló” hollywoodi filmek és - másként - a gyógyszertárak és gyógyszerreklámok szókincsét felidéző megjegyzéssel kezdi: „A versek valóságtartalmát / a szerző folyamatosan vizsgálja, / azokért felelősséget vállal. // A szerző véleménye / feltétlenül megegyezik a versekben foglaltakkal.” S alatta egy újságkivágás-szerű (azaz talált, vendégül hívott) felirat: „DIVATOS, MODERN / TECHNOLÓGIA”.

Nehéz ezt a két kis egybekapcsolódó szöveget nem versként, nem a kötet szerves részeként tekinteni. Ha az, akkor pedig - akárcsak a cím - előre meghatározza az utána következő verseket, a címmel együtt nagy szerepet játszik előfeltevéseink kialakításában. S mivel a mai olvasó meglehetősen rafinált, az elmúlt harminc évből az unalomig ismeri, tehát felkészült a szójátékhalmokra, a sokértelműségre, a (nem pejoratív értelembe vett) blöff gesztusaira, valószínűleg a következő lapokon a teljes abszurditás világára számít.

De a kérdés, amit ez a - nevezzük így - mottó felvet, több annál, mint egyfajta Örkényi használati utasítás. Tulajdonképpen búcsú a blöff gesztusától, s a referencialitás kérdéskörének elegáns zárójelbe tétele. Vass Tibor mint „fiatal költő” (ebben az esetben a fiatalt kivételesen biográfiai adatként és nem a szokásos intoleráns fosztóképzőként használva) beilleszkedik abba a folyamatba, amely a posztmodern költői hagyományt megújítja: az egyben látott világ, a személyes emocionális tartalom, az értelmes jövőkép lehetősége felé is megnyitva azt.

Szűcs Zoltán Gábor(1) e sorok írójának szerény költői teljesítményével (Képes Gábor: Az élet egy nagy öröklakás) kapcsolatban kezdte el használni a neomodern költészet terminológiát mint a modernitás rehabilitálását, a posztmodern - neoavantgárd szókinccsel és nyelvhasználattal („lazaság”) való újrateremtését, de hasonlóan vagy már csak a kronológiai (és bizonyára minőségi) elsőbbség okán is legalább ennyire neomodern Payer Imre szociális kérdésekre is reflektáló költészete vagy Karafiáth Orsolya szerepversei, amelyek szinte kivétel nélkül mindig egy ugyanolyan fajta nyers és vonzó puritánság felé mutatnak, elsősorban egy új típusú nőfelfogás és egy új típusú művészélet - életművész (anti)ideál lehetőségét, határait kutatva.

Vass Tibor fentebb említett fiatalsága és a közelmúlthoz való impulzív viszonya okán is illeszkedik ebbe a folyamatba, amelynek terminológiáját egyébként Szűcs Zoltán Gábor az építészet hasonló előjelű reneszánszából meríti. Ami Poós Zoltánnál a Szivárvány nagyáruház, az Vassnál az Előzuhany és az Esőnap - csak míg Poós a közelmúlt, a gyermekkor tárgyait leltárba képes szedni, a közelmúltat minden - talán a „politikai korrektség” szellemében tett - a valóságosnál is sutábbá alakító stílusfordulat ellenére is otthonának tekinti, ebben az idő-térben kényelmesen, könnyedén mozog, benne él, addig Vass hangsúlyozottan a jelenben áll, akár a berekfürdői író-happening néhány napos saját univerzumában, akár a saját versírását, irodalmi elveit és módszereit rendszerező belső körben, amely ezer más körrel is metszetbe kerül, rokonszenves és természetes módon a (régi) népi és az új, populáris kultúra köreivel is.

Vass vérbeli 1968 utáni költő, már csak azért is, mert éppenséggel 1968-ban született (talán szükségtelen felidézni, hogy a párizsi diáklázadás, a prágai tavasz és a budapesti új gazdasági mechanizmus emblematikus évében tehát). A beatbe, a szexuális forradalomba és hazánkban a jólétbe való beleszületettsége talán segíti, erősíti is abban, hogy a globális témák mellett az egészen aprók is foglalkoztassák, az elvont mellett a konkrét is, képes arra, hogy lokálpatrióta legyen, hogy a magyar településeket élettel töltse meg (érdemes elgondolkodni magán a település szón is...) és hogy „sokprizmájú költészeti szemével” (Tandori Dezső) olyan rezdülés-szerű változásokat is észrevegyen, amelyekhez már valóban egy vizuális kultúrához szokott szem szükségeltetik.

Aki ismerős a videoklip, az internetes honlapok, a digitális kultúra, de hogy egy hagyományosabbat is említsünk, a film mint összművészet világában, tudja, hogy az irodalomnak bizonyos szempontból utóvédharcot kell vívnia. Persze mindezek hátterében ott áll, de nagyobb közönség megszólítására csak akkor lesz alkalmas, ha a világ újmódi pergését átveszi. Persze az emberiséggel egyidős közhely a világ felgyorsulásától (és ezzel párhuzamosan elzüllésétől) való félelem - ahogy az idősebb ember érzékelése meglassul, válik számára a világ egyre félelmetesebbé és kiismerhetetlenebbé. Kegyelmi pillanat, hogy most, az elmúlt néhány évtizedben ez a kiüresedett megállapítás valódi tartalommal is megtelt, az informatikai tudományok vonzóan abnormális megugrása, az űrkutatás (bár ez a hidegháború vége óta a nagyközönség számára halottnak tetszik) puszta léte és ezekkel összefüggésben a híréhség fonákságai bizonyos nagyvonalúsággal vértezik fel az olvasót. Aki gyorsan olvas, többet olvas - ez talán felületességre szoktat, de ki tudja, hogy ez az új típusú felületesség hova vezet és feltétlen rosszra-e?!

Vass Tibor állja a sarat, a manapság szokásos „standard szabadverseknél” némileg hosszabb, lendületes rajzolatú verseiben a köznapi fordulatok dinamizmusa uralkodik el úgy, hogy ez valamilyen módon a szövegek művésziségét mégsem veszélyezteti. Az automatikus írás módszerével kísérletezik, de úgymond szabad asszociációi általában egy igen összetett konstrukciót szolgálnak. Az Esőnap nyitóversében írt „k. nő” kapcsán (K. jó vers) például az evés, a szeretkezés (illetve az erotikus gerjedelem) és az irodalom-írás fonódik össze. A kulináris, szexuális és kulturális igény-kielégítés egysége meglehetősen triviális lenne, azonban az irodalom-írás munkaként jelenik meg, a költő dolgozik és a munka határozza meg a személyiségét, identitását, ráadásul a folyamatos munka teszi élővé. Ha abbahagyja az irodalommal való foglalatosságot, elpusztul, akárha bármely más lételemét vesztené. Szellemes, ahogy a lírai én tekintete a vonzó k. nőről a táljára vetődik és a rizses borsóra pillant, ez a borsódzás aztán egész kis életpályáját meghatározza.

A kötet első ciklusa (Mellé k. dal) úgy rendeződik egybe, hogy mindegyik vers címében benne van a vers szó, és az irodalomelméleti közhely is értelmet kap: ezek a versek valóban párbeszédben vannak egymással, amennyiben előre- és hátramutatások rendszere alakul ki belőlük, ezek amolyan versíró versek, az irodalmi életre való vitriolos „kiszólásokkal” (hangosítás nélküli felolvasóestek és a többi). Tulajdonképpen egyik se több, mint későbbi, soha meg nem íródó, avagy az olvasóra váró művek előkészülete. Némelyik alkalmi szülemény, mint a Horror vers, amely Turczi István felkérésére készült, de lényegüknél fogva az összes alkalmi, mert a költészet alkalomszerűségét, egyszeriségét „tárgyazza”, s lényegében láttatja, hogy a vers elsősorban saját szerzőjének jelent örömforrást, az olvasóé, bár lényegesebb és maradandóbb, de erősségét tekintve nem lehet több, mint másodlagos katarzis. „Kérdés, mi van akkor, / ha ivás közben az ember versírásra vágyik, / azt mondja szeszes ital fogyasztás közben furcsán az ember, / úgy megírnék valamit. / Felérne egy lórúgással.” (Furcsa vers az ital utáni vágyakozásról) Irónia, no igen, irónia...

A következő két ciklus a költészet két hagyományos változatából ad egy-egy „remix”-et. Az Önéletrajzi ichletések (nem tévedés, hanem szellemes germanizmus az ich) valamiféle bizarr önarckép szilánkjai, tehát a derék alanyi költő életéről ad tréfás tárlatot, sajátos módon sokkal inkább kívülről és felülről szemlélve őt, mint az előző ciklusban. Remekül megkomponált szöveg a Ruhaköltemény, amely belső etimológiája szerint „esőnapra íródott”, és íme, valóban. Bő szóhasználattal írt, sajátosan kiterjedő lírai mű ez, nem annyira sűrített, mint inkább áradó, s ezzel a Vass-költészet szimbóluma is lehetne. A harmadik ciklus, a Körgyűrű a lírai én - vagy nevezzük következetesen költőnek - tágabb környezetét, kulturális meghatározottságát járja körül, jelentős teret adva a valláshoz (és vallástalansághoz) köthető gondolatoknak.

Ugyanakkor ebbe a ciklusba is bekerül egy-egy versíró vers, lényegében ezek jelentik azt a főcsapást, amely az egész könyvet járhatóvá, átláthatóvá teszi. A Tízperces vers az óvodás korú fiú puszta említése miatt is kicsit emelkedett hangulatú lett, s térképszerűen mutatja be a várost, az óvodához vezető utat; az utat mint toposzt általában, s ez a térképhálózat alkalmat ad rá, hogy újra előkerüljön a más versekből ismert büféskocsi, találkozzunk az apa-fiú kapcsolat, a férfi-nő kapcsolat és a szabadság-kötöttség értelmezések könnyed skicceivel. Ez a vers cseppben a tenger avagy egy új magyar Alef, s mottót is Borgestől választ hozzá: „Tíz perc múlva elborította az álom, / mint valami sötét víztömeg”. Ennek a ciklusnak a verseit joggal nevezhetnénk visszatükrözőnek is, alig tagadhatnánk a társadalmi környezet megjelentetését, bár az MSZP itt a MozgásSZervi Panasz rövidítése... A cikluscím-adó Körgyűrű vers egy markáns mottóval Arany Jánostól („Baráti emlékül azt a gyűrűt hagyom, / Melyben, ha jól sejtem, farkam dugva vagyon.”) pedig egy liftben talált reklámszöveg egyetlen ügyetlen kifejezése kapcsán (a Szkítia könyvesbolt elhallgatott szerzők műveit kínálja vevőinek) az egész álságos, délibábos sumer-magyarkodó szubkultúráról kritikát mond, bár az elhallgatott szerzők szójátéka inkább más irányba mutat. Nagy kedvvel időzik e szójátéknál, és bizonnyal nem elhamarkodott tanulság, hogy manapság minden szerző elhallgatott.

A negyedik ciklusnak (Nem sok nem) keretadó funkciói vannak, visszatér a Mellé k. dal sémájához benne. Az egyik versben (Esetleg rossz vers) a reklamálók számára még két lehetséges postacímet is megad. Egy Esterházy Péter által is ironikusan újrahasznált régi szokás ez, az ötvenes évek munkásírói gyakorta felajánlották a könyvük végén az olvasónak a lehetőséget, hogy észrevételeiket juttassák el hozzájuk - ott rendszerint a kiadóhivatalon keresztül. Nos, szerencsére nekem nagyobb fórum adódott, hogy a véleményemet kinyilvánítsam, ezen kritikaíró kritika formájában.

Végezetül fontos néhány szóban megemlékezni az Előzuhany verseiről is, bár csak a terjedelem okán is hajlamosak lehetünk az Esőnapnak nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Pedig a kettő jelentősége épp ugyanakkora, hisz az Esőnap csak egy kiadós Előzuhany után az igazi és fordítva. Az Előzuhany hét verse az Esőnap és különösen a keretadó ciklusok technikáját használja (azaz a jól bevált vassi technikát), az átjárás a két könyv között a szövegszerű utalások és megfelelések miatt is kényelmes. Ugyanakkor Takáts József kitűnő könyvterve, Lenkey-Tóth Péter borítója és Pataki János belső díszítései egyívású társául szegődnek a verseknek, a négyük által létrehozott könyv pedig az egyik legszebb, legfrappánsabb alkotása az elmúlt éveknek. Vass Tibor „beirodalmár, satöbbi: / immáron tíz éve számítógépes / szótestépítő / (...) / komposztmodern” bizony tagadhatatlanul lerakta a névjegyét a magyar irodalom roppant, ironikus asztalára.

Mert költészetében semmi sem kötelező, szerencsére még az előzuhany sem, tehát az első iskoláinktól és felmenőinktől örökölt naiv olvasási stratégiák levetkőzése sem. Mindenki kedve, igénye és képessége szerint értelmezheti az értelmezhetetlent.

 

(1) Szűcs Zoltán Gábor; Neomodern költészet, Alföld, megjelenés alatt