Lapszámok, 2003/3 ISKOLA

Olvasónapló, 2003. nyár

Nyár van (most, amikor írom, még igen; amikor Önök olvassák, már nem). Forróság, délutáni záporok, miniszoknyák, rövidnadrágok, topok, napközbenre leengedett redőnyök, meleg esték, fülledt éjszakák, izzadtságtól testhez tapadt ruhák. - Gondolunk ilyenkor irodalomra? Sokan legföljebb úgy, hogy a strandra, a tengerpart homokjára visznek magukkal könyveket, avagy a nappali hőségtől éjszaka is fullasztó, alvásra tökéletesen alkalmatlan lakásban elolvasnak pár oldalt, remélve, így talán ihletet kap az álom. Ám ezek inkább könnyed, úgymond kevésbé fajsúlyos könyvek. Vízpart mellett nehéz Joyce-ot vagy Szentkuthyt olvasni. Nekem legalábbis az. Ugyanakkor tudok olyanról, aki tengerparti nyaralás alkalmával olvasta el az Ullyssest. Nem vagyunk egyformák.

Márai írja valamelyik naplójában, a hűsítő árny reményében lehúzott redőnyök mögött, „sirokkó” idején (szerette ismételgetni ezt a szót, talán anélkül, hogy tisztában lett volna a pontos jelentésével), hogy most már érti, a délszaki tájakon miért nincs komoly filozófia és szépirodalom. A délszaki tájakon élők nyilván megsértődnek ezen, bölcsészek és filológusok pedig tucatjával húzzák elő az ellenpéldákat (apropó Márai: Kiss Laci könyvében egy pillanatra úgy bukkan föl a mostanában oly népszerű, az 1930-as, 1940-es évek után újra bestseller-listás író, mint egy sértettségében gőgös ember, aki önmagával is csupán akkor beszél, amikor tükörbe néz és megdicséri magát; amúgy Maráiról tudnék még mit szóba hozni, például, hogy megkérdezhetnék egyszer azokat az embereket, akik nagy példányszámban megvették a könyveit, hányat olvastak el belőlük; avagy elgondolkodhatnánk azon is, nem jelzi-e a hazai közélet faramuciságát ékesmondóan az, hogy az önmagát liberálisnak tartó világpolgár Márait tekinti egyik eszmeképének a magyar politikai jobboldal, és hogy ennek szellemében tűnhetnek föl Márainak a Horthy-rendszer politikai és egyéb viszonyait nevetségessé tevő megjegyzésekkel teletűzdelt naplói a jobboldal prominens publicistái, Lovas István, Bayer Zsolt és mások könyveinek társaságában bizonyos rendezvényeken; mindezzel azonban már tényleg elég messze evezünk, be is zárom a zárójelet). A magam részéről inkább tartozom azok közé, akik Borgest és a többieket meghagyják decemberre, a fűtött szobába, nyári olvasnivalóul könnyebben emészthető (értsd: könnyebben olvasható) könyveket veszek elő.

Félreértés ne essék: a könnyebb emészthetőség jelen esetben nem lektűrt, esetleg valami pejoratív jelzőt takar. Például élvezettel olvastam el

 

Jenei Gyula: Futóhomok

című kötetét, melynél a könnyedség számomra elsősorban közérthetőséget, tiszta fogalmazást takar. Nyilvánvalóan a szerző már-már közmondásos szerénységére vall, hogy a könyv a 3-as sorszámot viseli az Új Színházért Alapítvány gondozásában napvilágot látott Eső-könyvek között, holott egy időben jelent meg a nemrégiben indult sorozat l-es és 2-es számozású köteteivel. Hogy ez Jenei Gyulának hányadik könyve, annak megválaszolásával bajban vagyok, hiszen a tavaly kiadott Grafitnap a költő-főszerkesztő első köteteként került az olvasók kezébe, holott mi, bennfentesek több Jenei-kötetről tudunk, ennek fényében talán nem is tűnik gonoszkodónak a kérdés, hogy a Futóhomokot vajon hányadikként fogja elkönyvelni a szerző?

A Futóhomok tárcagyűjtemény, úgyhogy először engedtessék meg a műfajról egy-két szót szólnom, hiszen manapság nagyon könnyen söpörnek mindent ez alá a címszó alá, időnként indokolatlanul. Holott a tárca csak első pillantásra látszik egyszerűen meghatározhatónak, közelebbről vizsgálva valamivel fajsúlyosabb a kérdés (ha már föntebb a könnyed nyári olvasmányokról volt szó, ugye...), lényegében arról van szó, miként csomagolható a napi- és hetilapok (Jenei Gyula esetében időnként a rádió) köntösébe az irodalom, másképpen szólva a hétköznapi (vagy időnként nem is annyira hétköznapi) sztorit hogyan lehet tálalni irodalomként a széles olvasóközönségnek szánt lapok hasábjain (képzavar: az előbb rádióról is volt szó). A tárca lavírozás zsurnalizmus és széppróza között, lavírozni ellenben nem olyan egyszerű, könnyen kileng az ember hol az egyik, hol a másik véglet felé. Jenei esetében inkább az újságírás felé - ez most egyáltalán nem ítéletként értendő -, ha ragaszkodunk a „tárca” szóhoz, az ő esetében egészítsük ki ezt azzal: „közéleti”. Merthogy a Futóhomok közéleti írások gyűjteménye, az írásoknak apropója van, éspedig vagy az 1994-2002 közötti időszak (közéleti) eseményei Kokótól a World Trade Centerig vagy a szerző életének apró-cseprő ügyei; ez az apró-cseprő természetesen megint nem szó szerint értendő, arról van szó, hogyan lesz például a birkapörköltfőzésből közéleti irodalom.

A magam részéről úgy gondolom: a tárcaírás legnehezebb része a kezdet és a vég, az első és az utolsó mondatok megírása - azután persze az alfa és az ómega közé be kell szorítani a mondanivalót, a keretet megtölteni tartalommal, közben meg nem átlépni a műfaj specifikussága miatt előírt terjedelmi korlátokat; ám ismétlem: mindennek sikeres teljesüléséhez elengedhetetlen a jó felütés, ami Jenei Gyulánál rendszerint működik is, mindjárt az első mondatból, mondatokból kiderül, tárcája miről szól, az olvasó el tudja helyezni magát az író „gondolatai között”, egy hullámhosszra tud kerülni vele, és ez bizony jó. Ugyanakkor Jenei gyakran belefut abba a hibába, hogy keresi a csattanót (ez is műfajspecifikusság, bár nem elengedhetetlen követelmény), ha nem találja, erőlteti, holott nem kellene, a csattanó néha magától is kibukna a sorok közül. Amikor Jenei Gyula egy tárca végén a bevásárlóközpontot a hatalmas akváriumhoz, önmagát pedig az aprócska halhoz hasonlítja, az rendben is volna, azonban amikor a szerző hozzáteszi: az akváriumból ellopták az oxigént, ott valahogy kilóg a lóláb, akkor is, ha sejtjük, miről van szó. Talán jobb lett volna a heringet és a szardíniásdobozt emlegetni, ha már a halaknál maradunk, de szerintem legjobb lett volna elhagyni ezt az oxigénlopásos mondatot.

Ezzel együtt jóleső olvasmány Jenei Gyula tárcagyűjteménye (az előbb majdnem a főnév elé biggyesztettem a „nyári” jelzőt is, azután meggondoltam magam), engem olvasása közben képzeletben visszarepített Szolnokra, és már pusztán ez a tény nosztalgikus örömmel töltött el. De szívből tudom ajánlani ezt a könyvet a nem szolnokiaknak is, mindazoknak, akik megélték, megélik a jó értelemben mondott vidékiség élményét - amúgy meg bizonyos módon mi, pestiek is vidékiek vagyunk.

Ugyancsak a vidékiséggel foglalkozik a Gyulán élő fiatal prózaíró első novelláskötete is.

 

Kiss László: Szindbád nem haza megy

című könyvét örömmel - és irigységgel - veszi kézbe az ember, nagyon szép, ízlésesen megcsinált munkáról van szó (a szerzőn túl a Tiszatáj Könyveké az érdem), a dicséret vonatkozik a külcsínen túl a belcsínre is. A két évvel ezelőtti „Europe Energheia” elnevezésű nemzetközi novellapályázat győztese méltán lehet büszke mind önmagára, mind a kötetére: a Szindbád nem haza megy erős pályakezdés, jól megírt, egyéni hangú elbeszélésekkel, hitelesen és pontosan ábrázolt élethelyzetekkel. Ahogy a könyv indító írásából is kiderül (azért nem novellát írtam, mert ez egy fiktív levél egy fiktív ezredeshez), Kiss László kedveli az asszociációt, neki az egyik dologról mindjárt a másik jut eszébe, nekünk pedig József Attila, pontosabban szólva a Szabad ötletek jegyzéke. Ezzel együtt vannak a kötetben visszatérő szereplők és események is, úgyismint tati, a csajozás vagy a kérészfogás a Körös-parton.

A könyv kisebb, ám hangsúlyosabb részét adják a végén olvasható Szindbád-pas-tiche-ok. Valószínűleg a szerző számára is ezek a legfontosabb írások, hiszen a kötetcímet is ezek nyomán találta ki (ha már cím és címlap, el ne felejtsem megemlíteni Kiss Ottó nevét, aki utóbbinál közreműködött); nem „csupán” mai helyszínekre és viszonyokra átültetett Szindbád-történetek: bár Kiss időnként remekül eltalálja Krúdy hangját, a novellák egyfajta olvasatban paródiaként is értelmezhetők (hogy a szerzőnek van érzéke ehhez a műfajhoz, az kiderül például az Eső 2003. nyári számából). Mind a könyv terjedelmesebb részében lévő novellákból, mind a Szindbád-írásokból egyértelművé válik, hogy az elbeszéléseket a nagybetűs Élet ihlette, amelyhez mint nyersanyaghoz Kiss László remek arány- és formaérzékkel nyúlt hozzá, erős és hiteles vidéki irodalmat gyúrva belőle - hangsúlyozom, hogy a „vidéki” ezúttal sem negatív előjelű, hanem az elbeszélések hátteréül értendő; és ha már itt tartunk, mindjárt Grecsó Krisztián nevét említeném, Kiss László írásainak hangulata és hitelessége ugyanis számomra Grecsó munkáit jutatta eszembe (érdekes módon ő is viharsarki író, sőt tegyük hozzá Kiss Ottó és Balogh Tamás nevét - rögtön kiderül, hogy Magyarország ama szegletének ígéretes irodalma van).

A Szindbád nem haza megy nekem legjobban tetsző darabja különben az a Szindbád-történet, ahol roppant szórakoztató, és mégis, fanyarságában bölcs módon fölskiccelt jellegzetes vidéki alakokról olvashatunk, akik nagy művek megalkotására készülnek, és folyamatosan bombázzák a fővárost kézirataikkal, válasz azonban nem érkezik. A szituáció nem csupán a Viharsarokra érvényes.

Piros-kékbe öltözött asztalifoci-, azaz csocsófigura díszíti

 

Maros András: Neveket akarok hallani

című, második novelláskötetének a címlapját (szerzőjének kedvenc focicsapata, a Vasas ugyancsak a másodosztályban szerepel, ahogy az én kedvencem is, a Bp. Honvéd - jól olvasták, a kispesti futballklub újra a régi nevét viseli), amely kívülről is, belülről is szebb, mint az első, az ugyancsak a Palatinusnál két éve megjelent Puff, és legalább annyira érdemes kézbe venni, mint Kiss László könyvét. Maros érezhetően fejlődött, fejlődik: ars poeticájának középpontjában továbbra is a humor, kvázi a szórakoztatás áll, ebben a viszonylatban megmarad az olvasó megnevetettésére irányuló mulatságos történeteknél és fordulatoknál, azonban legújabb elbeszélései mögött már egyebek is fölsejlenek. A Neveket akarok hallani történeteinek főszereplői többnyire kisemberek, akiken nevetni lehet, ám lehet szánni is őket, és éppen ez a sajnálat, amit Maros kivált az olvasóból, az, ami határozott előrelépést mutat a Puffhoz képest. A figurák önmagukban is esendőek, nem pusztán azért, mert mulatságos szituációba keverednek, a humor mögött érzelmek és ellentétek húzódnak meg, és ez nagyon fontos vonás a legújabb Maros-novellákban.

A kötetben van némi egyenetlenség, az igazán remek darabok mellett akad pár gyöngébb is, no de melyik novelláskötet nem ilyen? Az ÉS kritikusa, Bodor Béla, amellett, hogy elismeri Maros András történetírói-elbeszélői képességeit, hiányolja, számon kéri a nyelvi pontosságot, igényességet. Valóban van némi „kócosság” ezekben a szövegekben, tetten érthető olykor a következetlenség (a skótkockás ruhát viselő nőből egyszeriben skótruhás nő lesz, és időnként döcög a megfogalmazás), azonban ezeket bőségesen kárpótolja a történetek fordulatossága, a váratlan helyzetek, a csattanó, amelynek eszközével Maros igen sikeresen tud élni.

A könyvbe bekerült pár tárca is, ezek eredetileg a Népszabadság hasábjain láttak napvilágot, és Jenei Gyula föntebb említett tárcáihoz képest a másik végletet mutatják: lényegében kis, rövid novellák, a végletekig lecsupaszított nyelvezettel („minimalista próza” - mondhatnánk rá amerikaiasan). Abban a bizonyos lavírozásban Jeneivel ellentétben Maros a szépirodalom felé mozdul el, azonban mert a hitelességet biztosítja a hétköznapinak tűnő sztori, az alapszituáció („veled is megtörténhet”), mindez még bőségesen befér a tárcaírás keretei közé.

Most megint azt fogom mondani: „könnyed, olvasmányos”, és megint hozzá teszem azt is, hogy ezt ezúttal se pejoratív értelemben, netán lenézően gondolom, amikor

 

Bistey András: A képviselő vidékre megy

című könyvéről legelőször a „szocialista realizmus”-nak nevezett prózaírási módozat jut eszembe, természetesen „szocialista” nélkül. Bistey az 1950-es, 1960-as, 1970-es évekbeli - mondhatnánk úgy is: a posztmodernnek nevezett, szövegirodalomnak becézett irály, egyszerűbben fogalmazva az Esterházyék felbukkanása előtti - magyar novellisztika követője, ez kiderül a Hét Krajcár Kiadó gondozásában megjelent kötetéből is, mely különben a Szolnokon élő író elbeszéléseinek válogatott gyűjteménye. A kicsit csúnyácskára sikerült könyv előszavát Tabák András, az Ezredvég folyóirat szerkesztője írta, benne a humanizmust említi Bistey prózájának alappilléreként. Nos, a humanizmus valóban tetten érhető a kötet elbeszéléseiben, a tömör, szikár megfogalmazásmód mögött Bistey érezhető szimpátiával viseltetik hősei iránt, ezek a hősök pedig többnyire kisemberek, mi több, elesett kisemberek, akkor is, ha éppen polgármesterekről, képviselőkről, avagy igazgatókról van szó. S ha már Jenei Gyulánál és Kiss Lászlónál szóba hoztuk, úgy Bistey Andrásnál is meg kell említeni a (megint csak nem pejoratív) értelemben vett vidékiség élményét: ezek a válogatott Bistey-novellák egytől egyig vidéken játszódnak (nem számítva persze a kötet elején sorakozó történelmi tárgyú elbeszéléseket), vidéki emberek élete elevenedik meg bennük, jellegzetesen vidéki helyzetekkel, szituációkkal, kezdve a szavazatokért cserébe megvesztegethető polgármesterektől egészen a nagyot tenni akaró, de falaknak ütköző, a városi lapot szerkesztő újságírókig.

Bistey a történetek hátteréül egy falut is megalkotott: Pajzsokot. Hogy pontosan milyen ez a falu, arra irányuló kíváncsiságunkat az író sajnos nem nagyon elégíti ki, általánosságban véve azt tudjuk róla, hogy jobb hely Parajosnál, ugyanis ellentétben azzal, Pajzsokon van orvos, gyógyszertár satöbbi. Bistey András időnként túlságosan szűkszavú, teljes egészében ránk bízza, hogyan képzeljük el novelláinak szereplőjét és helyszínét; más alkalommal ellenben hajlamos túlírni a jelzőket és a határozószókat: amikor azt olvassuk, hogy valaki szinte irigyelt valakit valamiért, az beszélt nyelvben rendben van, irodalmi szövegkörnyezetben azonban az ember megáll és elgondolkodik azon, vajon miként is lehet ez, most valaki vagy irigyel valakit, vagy nem, ám a „szinte” az melyiket jelenti, esetleg melyikhez van közelebb? Hasonlóképpen a köznyelv valóban mond olyat, hogy „de mégsem”, leírva ellenben kicsit soknak tűnik, én a magam részéről a „de”-t elhagynám.

Akad tehát a nyelvi pontosság terén e válogatott novelláskötet esetében számonkérni való, mindemellett ars poetica is lehet a nyelvezet félretolása, esetleg alárendeltségi viszonyba helyezése a történethez képest. Viszont az már nem ars poetica kérdése, hogy a turistát rövid u-val, a túlságosant pedig hosszú ú-val írjuk; időnként gond van a gondolatjelek használatával is, na de ne legyünk kicsinyesek. Ennél fontosabb kérdés, hogy az előszót jegyző Tabák András a címadó elbeszélést már-már móriczi magasságokba helyezi - nos, én a magam részéről úgy vélem, Bistey András tolla időnként túlságosan zsurnaliszta módon forog. Ezen nem csupán azt értem, hogy a nyelvi megformáltság nem mindig míves: a magyar próza az utóbbi években észrevehetően felejteni kezdi a wittgensteini kitételt a nyelv mint kommunikációs csatorna és forma fontosságáról, és ahogy Maros esetében is láttuk, újra a történetet helyezi előtérbe, nemritkán a nyelv rovására. Nem, Bistey zsurnalizmusa inkább a novellák „mélységélességén” tetten érhető, nemegyszer olyan érzés őket olvasni, mintha novellaként megírt újságcikket, riportot olvasnánk; Bistey András nem mindig tud elszakadni újságíró vénájától, és nem használja ki az egyébként jól megkomponált, kerek történetekben rejlő eseményeket, nem „evez a mélyre”, nem jár bizonyos dolgoknak utána, helyettük megelégszik a puszta tényközléssel, a lineáris történetmondással. Mindez persze következik abból is, amiről már szó volt: Bistey prózája az Esterházy-nemzedéket megelőző novellisztikai hagyományokból táplálkozik, és ilyen alapon Galgóczi Erzsébet, Szakonyi Károly vagy Csurka István prózájával rokon (bizony, most tegyük félre a politikát, és mondjuk ki: Csurka igen erős elbeszéléseket írt, megérnének egy újabb átfogó „felülvizsgálatot”), ám már nem megy olyan messzire, mint mondjuk a szintén ahhoz a generációhoz köthető Sarkadi Imre. Hogy ez baj-e, nem baj-e, esetleg nem is esztétikai problémáról, hanem írói felfogásról van szó, arról lehet vitázni. Egyvalami tény, és ez mindenképpen A képviselő vidékre megy című kötet dicséretére írandó: Bistey tud történetet kitalálni, van hozzá tapasztalata és vénája is, és az is dicséretes, hogy nem akarja mindenáron ránk erőltetni a csattanót, élményanyagából mégis kerek egészet komponál. Ezért jó (nyári) olvasmány válogatott novelláinak gyűjteménye.

S ha már három kötet esetében is novellákról beszéltünk: a 20. századi magyar próza egyik legjobb novellistájának állít emléket a Nap Kiadó Emlékezet sorozatában (sorozatszerkesztő: Domokos Mátyás) frissen megjelent kötet, amely

 

A véradó. Hajnóczy Péter emlékezete

címet viseli. A könyv szerkesztője, Reményi József Tamás, a Hajnóczy-életmű gondozója és avatott ismerője azzal tiszteleg az immáron több mint húsz esztendeje halott író előtt, hogy összegyűjtötte a róla az 1970-es évektől mostanáig megjelent kritikákat, írásokat, visszaemlékezéseket, beleértve Mészöly Miklós elhíresült, ködlovagos temetői beszédét.

Hajnóczy kapcsán már nagyon sok mindent leírtak és elmondtak, ami miatt mégis fontosnak tartom ezt a fényképekkel illusztrált, jó kiállású kötetet megemlíteni, az az újdonságán túl az, hogy a napokban olvastam egy interjút a litera.hu című internetes irodalmi portálon a kortárs magyar irodalom egyik kultikus alakjával, Garaczi Lászlóval, aki bár későbbi generáció a Hajnóczyéhoz képest (első publikációja, egy vers 1981-ben látott napvilágot, abban az évben, amikor Hajnóczy meghalt), az 1980-as években ugyanúgy közelről látta és élte meg az önpusztítást, ahogy eme emlékkötet alanya is. Az éjszakázás, a bohémélet, az alkohol és minden ehhez kötődő dolog a konvenciók és részben a kispolgári szocializmus elleni lázadás vezérmotívuma volt mind Hajnóczy generációjánál (ugyanabból a korosztályból mások is belehaltak ebbe, például Bódy Gábor, avagy ha jó egy évtizeddel később, ám mégis ennek a következményeibe az egyébként Hajnóczyval sok mindenben rokon Bólya Péter is), mind Garacziéknál, akik - ahogy az interjúból kiderül - eleinte magát az íróságot is megvetendő, félig-meddig hivatali dolognak tartották. Garaczi azonban soha nem merült el annyira az éjszakában, mint mások, időről időre hazamenekült pihenni és írni, aztán amikor a gyereke megszületett, onnantól fogva sokkal lazábbra vette ezt a fajta pörgést, saját bevallása szerint mostanra pedig végképp leállóban van vele.

Nem is elsősorban a bohémvilág miatt hoztam szóba a Hajnóczy-emlékötettel összefüggésben Garaczit, inkább azért, mert ez az örökifjúnak tűnő kultikus irodalmi hős az interjúban fontos kijelentést tesz: bizony előfordulhat az, hogy az úgynevezett történetmondó irodalom előretörése az úgynevezett szövegirodalommal szemben esetleg újraértékelheti a magyar irodalom elmúlt 10-15 évét. Ez pedig veszélyezteti a sokak szerint Esterházy köpönyegéből kibújt Garaczi kultikusságát, de visszamenőleg akár Hajnóczy Pétert is, hiszen Hajnóczy nemcsak születési időpontját tekintve elődje Garaczinak, hanem valahol az irodalomban, a prózaírásban is. Ha egyszer a komoly ítészek és kritikusok netán arra jönnek rá, hogy a Péterek nemzedékéből (Esterházy, Nádas, Hajnóczy, Bólya, Lengyel, Balassa) kifakadt prózaírási módozat nem feltétlenül a magyar irodalom fősodrához, a szerves fejlődés csapásvonalához tartozik, az alaposan átértelmezheti két vagy három írónemzedék munkásságát. Azaz lényegében mindazt, amit az elmúlt 10, 15, 20 évben úgy hívtak: posztmodern.

Egyelőre álljunk meg itt, ne gondoljuk ezt tovább. Szó, mi szó, lassan ideje volna helyére tenni a posztmodern fogalmát a kortárs magyar irodalomban, elvenni a közé és a szövegirodalomnak titulált irányzat közé tett, még meglévő egyenlőségjelet. Ha ez újraértelmezést jelent, ám legyen. Az irodalomtudomány amúgy is javarészt újraértelmezések sorozata. Azonban a fürdővízzel együtt véletlenül sem szabad kiönteni a gyereket. Születtek nagyon értékes dolgok a magyar irodalom „posztmodern” jelzővel illetett korszakában, Hajnóczytól Garacziig. S tovább is.