Lapszámok, 2003/2 PARÓDIA

Klampár vajas kenyere

Rékasy Ildikó: A régi roffi kert. Stádium Kiadó, 2002

 

Azt gondolnánk, a költői egyszerűség egyszerű dolog. Egyszerűen írni egyszerű. Végy egy egyszerű, versbe illő tárgyat, és írj belőle egy egyszerű verset, minden különösebb szofisztikálás vagy misztifikálás nélkül, bravúrok és virtuózkodás, tótágas és dupla szaltó nélkül. Szabatosan, komolyan, könnyedén, mindig a legegyszerűbb módszert választva.

A költői egyszerűség azonban becsapós dolog. Azt hinnénk, képesek vagyunk minden ízében megismerni, egészében átfogni, megérteni, éppen ezért nincs mit magyarázni rajta, nincs mit mondani róla. Az egyszerűség afféle költői csínynek tűnik. Mit is magyarázzon egy hadtörténész azon, ha Simonyi óbester gondol egyet, és svadronja élén a bonyolult, kiszámított és kiszámítható hadműveleti mozgás helyett rajtaütésszerűen lerohanja a legfontosabb s véletlenül épp legvédtelenebb stratégiai pontot? Amelyet senkinek nem jut eszébe félteni, hiszen csak egy abszolút kezdő (vagy egy végletesen intuícióira hagyatkozó „profi” katona) rúgtatna neki merészen... Pedig épp itt, megérzés és hadtudomány bonyolult, rezgésszerű összjátékának erőterében lehetne megsejteni valamit a háború és a hősiesség leglényegéből. Például azt, hogy az egyszerűség vakrepülés, s aki hasonló tettekre szánja el magát, annak mindent egy lapra kell feltennie. Vagy hogy a tudás biztosan megépített bunkere szükséges a merész „kirohanáshoz”, melynek alkalmával minden kitapasztalt és jól bevált biztonságot magunk mögött hagyunk. A huszárroham artikulálatlan, vágtatás és szembeszél eltorzította vezényszava cizellált hangszoborként marad meg valahol az időben.

Vegyük érthetőbbre, hiszen ha az alábbiakban tárgyalt költő, Rékasy Ildikó szelíd és visszafogott hangját militáris üvöltéshez hasonlítjuk, könnyen eltájolja magát az olvasó. Klampár Tibor világklasszis pingpongozónkról járta az a mendemonda, hogy ütőjét fogadásból vajas kenyérre cserélte, s úgy is legyőzte kihívóját. Ez a gesztus még alkalmasabb a metafora-képzésre, mint a fenti huszár-hasonlat. Két nem rendkívüli, mi több, banális mozzanat összjátéka vezet ugyanis az elképesztő anekdota létrejöttéhez. Az, hogy Klampár pingpongozik és győz, önmagában cseppet sem rendkívüli. Éppilyen kevéssé rendhagyó jelenség egy vajas kenyér, de még egy asztaliteniszező is vajas kenyérrel kezében. Mindaddig így van ez, míg a nevezett ennivaló nem rendeltetésszerű felhasználását nem konstatáljuk, avagy, más szemszögből nézve, a célra feltűnően alkalmatlan tárgy nem kezd el ütőként funkcionálni. Vagyis a költői egyszerűség meghatározása, a számomra nagyon kedves Ivo Andrič-i idézettel, hogy „a költőnek sikerül meglepnie olvasóját valami ismerttel”. S ne tévesszük szem elől azt se, hogy a bravúros győzelemhez két dolog szükséges: Klampár és a vajas kenyér. Egy igencsak alkalmas versenyző és egy igencsak alkalmatlan tárgy.

A felvezetés szándékos volt: Rékasyt klasszikus formakultúrája, kitűnő verselési készsége a kötet legjobb darabjai esetében cseppet sem gátolja az illetlennek, alantasnak tűnő verstárgyak választásában. Mi több, a hatványozottan köznapi és a hatványozottan fennkölt, a szabálytalan és a szorosan szabályos játéka kettőssége adja a szövegek dinamikáját, energiáját. A Sajátkezűleg például erősen hétköznapi, mondhatni földhözragadt élményvers, témája egy háztartás, ahonnan „hiányzik... a férfikéz” (egyáltalán a férfi: „randevútól önerejű / bütykölgetésig / kalandokat ’egy szeg miatt’ / átéltem én is”), s az ügyetlenül barkácsoló női beszélő különös ellátásokkal ragasztja össze kötött, de szeszélyes ütemű versét. Frivolan „passzentos” rímeket használ, legmerészebb közülük a „tapasztal/leukoplaszttal”, amely a kezdetleges bütykölést illusztrálandó némiképp rímkényszeres is. A klasszikus ódaiságot fanyar öngúnnyal kifigurázó, zárlatbeli fohászkodás (ó kalapács csavarhúzó / fogó segíts meg”) teszi fel a koronát a groteszk verstárlatra. A látszatra egyszerű verset bonyolultabb szövésűvé teszi a hét szótagos jambikus sorok és a nőrímes (vagyis komorabban döccenő, ráadásul egy teljes lábbal „megrövidített”) öt szótagosok váltakozása: mintha össze nem illő, tarka-barka mondatokból lenne összetákolva a vers is, akár a benne emlegetett háztartás. S még egy motívum, amely felett könnyen elsiklik a szemünk, pedig a vers „működését” nagyban meghatározza. Különösebb erőltetett freudizálás nélkül is a nyilvánvaló, hogy a férfihiány és a (bevert, illetve kihúzott) szög formája között összefüggés áll fenn, aminthogy nem véletlenül központozatlan ez az amúgy mértanira szerkesztett költemény: hiányoznak a vesszők. Vagyis finoman erotikus vers-sóhajról (is) van szó: a költő látszólag egyáltalán nem erőlteti az ilyen irányú értelmezést, aminthogy a konkréttól az általános felé való elemelkedést sem, minden illesztést, csapolást elrejt, hogy csak az összetákoltság, a foldozottság érzetét keltő verstestet lássuk, s épp hogy derengjen valahol, tudatunk hátterében a megsejtett igazság: a teremtésből (s nemcsak a feltárt egyéni sorsból, hanem mindannyiunkéból!) itt valami hibádzik, az ős-egység megbomlott, s még a légkényesebb rafinéria, szaktudás is csak arra szolgálhat, hogy tökéletesen érzékeltesse ezt a megbomlott egyensúlyt, bemutassa az esetlen helyreállítási kísérleteket.

A dokumentumfilmes technikát is bízvást sorolhatjuk a költői egyszerűség eszközei közé. Hiszen itt „reflektálatlan”, „primer” valóságelemeket, realitásrögöket kapunk, a költő úgymond épp csak megtisztogatta őket a zavaró sárrétegtől. Vigyázzunk persze, nehogy összekeverjük a tükröt és a benne feltűnő látványt! A visszatükrözés mint optikai jelenség leírása rendkívül bonyolult, még ha a valóságban mindez rendkívül egyszerűen működik is. Ráadásul a papír különös egy tükör: a realitás ugyanis sohasem használ szavakat, az irodalom pedig kénytelen csakis azokból szobrászkodni, így hát a tükrözött (?) látványt rendkívül sok nyelvtani tiszteletkörrel és nehézkes forgolódással képes csak körülfogalmazni. A tükör előtt álló alakra rávetülő fény, a szoba tárgyai keltette reflexek mind benne foglaltatnak a látványban, de nehezen gyömöszölhetők bele egytől egyig a szövegbe. Pontosabban, ha érzetüket vissza akarjuk adni, nem is szabad őket válogatás nélkül reprodukálnunk. Így működik (így nem működik) tehát az irodalom dokumentum-jellege, képrögzítő technikája, elővigyázatosan kell tehát olvasnunk Rékasy Ildikó e típusba tartozó szövegeit is.

Az öreg, mondhatni, szocio-vers, egy naphosszat a parkbeli padon üldögélő öregember tetteit (groteszk gestáit...) rögzítő antihős-költemény. A figurát csupa ilyen és ehhez hasonló köznapi részlet jellemzi: „vászonkabátot és sapkát visel [...] fűző nincs a cipőiben, / dús fehér tincsek göndörödnek / a simlis sapka kétoldalán”. Az illető nejlonzacskóból, „diszkréten” kanalazza az ebédjét, igen jámbor fajta, nem lázong sorsa ellen, mondhatni, békében hagyja a világot, amely partra vetette. A versből szóló szimpátiája nyilvánvaló, még vágyát is megvallja: „szeretném egyszer a hangját hallani”. No persze, a helyzet ismerős, van is rá kész szavunk: a részvét. Vagyis a költő részvétet érez a társadalom elesettjei iránt. Szép dolog ez már önmagában is, de a „részvét” itt ráadásul szó szerint értendő, a másik sorsában való részvétel, majdhogynem az azzal való azonosulás szándéka van benne, s már-már némi irigység. Valahol irigylésre méltó a csavargó-sors, az öreg jó természete, mellyel ellenáll minden zaklatásnak, s az az állandóság, állhatatosság, ahogy időjárástól függetlenül, szinte a megálló lelkeként ül ott, mint valami valóság-showban, és éli nyilvános életét („csak eszeget a szatyorból komótosan... a nap bármely időszakában” - így a zárlat). Erről a zavarba ejtő jelenlétről szól a vers, szinte eszköztelenül. A vers első két sora azonos az utolsó kettővel, így mintegy biztosítja a díszlet, a megálló fémvázas szerkezetét. Az eleinte rímtelen, szinte prózaian leíró szövegbe szép lassan jelzésszerű asszonáncok settenkednek be (padon/amikor, cipőiben/visel, kétoldalán/szakáll). A jelenet keresi saját formáját, értelmét, célját, s még „nem mer” rímelni. A szöveg kétharmada eltelik már, mire „betalál” az első tiszta rím is (nejlonszatyorba/onnan), s ekkortól a vers kiküzdi saját (szabálytalan) rímképletét, ritmusát, még a rímtelenként elhangzott két első sor is „beépül”, visszhangot kap. Adott tehát az elején egy állítás: „Valahányszor arra visz az utam, / a nap bármely időszakában / ott ül az öregember a padon”. A versben tárgyalt kérdés így fogalmazódik meg: érdemes-e, értelmezhető-e ez a tény, mond-e többet nekünk, arra járóknak, itt élőknek, mint önmaga? S a rímtelenül, szabadon felvetett tézis számos apró körülmény rögzítése után belerendeződik, belerázódik a versbe, a világ rendjébe. Ahogy az átlagembert feszélyező, lelkifurdalásra késztető csöves alakja az univerzum tengelyévé, abszolút viszonyítási ponttá válik, beilleszkedik az élet rendjébe, a látszólag „vágatlan”, pusztán deskriptív (vagyis valami másnak, egy látványnak alárendelt) textus is úgy ölt harmonikus, ritmikus, öntörvényű hangtestet.

A Jót beszélgetni szintén dokumentumversnek mondható: két ismerős beszélgetésének lehetünk tanúi. A találkozás szokványos, a rögzítési technika viszont roppant izgalmassá teszi a helyzetet. A jelenetet mindvégig az egyik beszélgetőtárs ki nem mondott, vitriolos és kesernyés kommentárjainak tükrében ismerjük meg. Az a fajta beszéd ez, amelynek őszinteségét szigorúan belső használatra tartogatjuk mindannyian. Ha egy szóban kívánnánk összegezni a vers tartalmát, az önzés fogalma a legkézenfekvőbb. A két beszélgetőtárs egyike ugyanis nem beszélgetni, hanem beszélni és meghallgattatni vágyik, ezért hát amint a másikra kerül a sor, figyelme „ide-oda ugrál, / mint szeleburdi verebek a járdán”. Az iménti egyébként a vers egyetlen metaforája, és a szöveg nyilvánvalóan nem is bír el többet, hiszen ilyen és hasonló nyerseségű megállapítások kőtömbjeit kell megtartania: „Nem érdekellek, tiszta sor. // Beszéljünk másról. Beszéljünk csak rólad. / Ha ez a módja, hogy fontos legyek / mégis neked: csekélyke áldozat”. Néhány óvatos rím oson csak át loppal a versen, mintegy az idő észrevétlen múlását érzékítve. „A hátad mögött ott a falióra: / pontosan méri a nagylelkűségem / s önzésed fokát.” Vagyis a beszélgetésben az egyik fél áldozat, a másik pedig kegyetlenül és törvényszerűen feláldozza őt. Ráadásul épp az kerül ki a csörtéből győztesen, akinek gyaníthatóan az örömtelibb élet jutott, s ezeket az örömöket minél többek fülébe szeretné beleharsogni. A sokszoros vanról („A feleséged, a fiad, unokáid...”) mindig könnyebb beszélni, mint a nincsről, pedig nyilván utóbbiról szólni lenne fontosabb. Illúziómentes dokumentumportrét kapunk itt az emberről s kommunikációnak csúfolt, kényszeres önkifejezési mániájáról. A vers karakteréhez hozzátartozik, hogy látszólag egyirányú kritikussága ellenére „kifordítható”. Meglehet, a játszma döntetlennel végződik: mindkét fél meg van győződve arról, hogy míg a másik összes lelki szennyesét kiteregette, ő maga egyáltalán nem jutott szóhoz. Bőven van a sorok közt annyi keserű önirónia, hogy felvetődjék a lehetőség: az elhangzott pár mondat MINDKÉT beszélgetőpartner monológja, emberi önzésünk kútja pedig mélyebb, mint gondolnánk...

A Zoloft-reklám esetében Klampár felvillantja a vajas kenyeret, majd megfordítja, s kiderül, hogy a fonákja: valódi pingpongütő. Vagyis a verscím valóságszaga, nyersesége után hamisítatlan költészetet kapunk, metaforákkal, sanzonszerű, könnyed dallamossággal, s csak egy-egy szlogen utal a reklámszövegek címben megidézett, irodalom alatti műfajára („éljen a tudomány... új emberek vagyunk”), akár a napisajtóra Braque képein a felkasírozott újságpapír-szeletkék. Érdemes itt is megvizsgálnunk a versszerkezetet, így fellebben a fátyol a köznapiasan dudorászó költemény hátterében folyó „mesterkedésről”. Idézem a nyitó és záró szakaszt:

 

Világossal-sötéttel

zsonglőrködik pszichénk

ezerwattos a körténk

majd hirtelen kiég [...]

 

stoppolgasd sejtjeinket

fehér őrangyalunk

megfoltozott pszichével

új emberek vagyunk

 

A két metaforikus strófa egyike a betegség (a depresszió), a másik a gyógyult állapot leírása. Az utolsó sor iróniáját lehetetlen nem észrevennünk: a gyógyszer ajándékozta „új ember”-lét nyilvánvalóan ideig-óráig tartó állapot (akár a zoknin a stoppolás, amely csak útját állja a szövet romlásának, elodázza azt), s így a vers végtelenítetten, perpetuum-mobileként működik, Da capo al fine újra és újra végigvezetve minket ugyanazokon a stációkon, nem hozva végső megoldást, feloldozást. Az egyszerűség érzetét amúgy a fenti, köznapi életből vett hasonlatok erősítik. Kiégő villanykörte, stoppolás: mindennapi jelenségek, mikrovilágunk romlásának velejárói, melyek a pszichére vonatkoztatva óhatatlanul (tragi)komikus hatást keltenek.

A fenti két szakasz között a cseppet sem mulatságos téma kedélyes, tempós leírását találjuk, némi érzelmi indoklással („mért volna megalázó [ti. a gyógyszer „élvezete”] / ha egyszer boldogít”). A versnyi kórlap, a tünetek és működésbe lépő pszichológiai mechanizmusok leírása tehát egy-egy (csörlőként alkalmazott) pofonegyszerű metafora révén a magasba lendül, lírai anyaggá válik, és egyfajta világértelmezést kínál. Pótszerről pótszerre élünk, tudjuk meg a versből, mindig kielégítetlenül, mindig beteljesületlen vágyakozással, az időnkénti enyhületet is csak kemikáliák furcsa mennyei serege hozhatja meg nekünk. Félreértés ne essék: köznapi elemekből tudatosan keretes szerkezetté épített művel állunk szemben.

A fenti pár elemzés talán nyilvánvalóvá tette, hogy a későn indult Rékasy Ildikó költészetének terepe nem egy alapvetően fiktív költői tér, hanem a magánvalóság megannyi lírává lényegített színhelye. Szövegei leginkább (az egyik verscímet elkölcsönözve) „élménybeszámolókként” értelmezhetők, közvetlen emberi tapasztalatot közvetítenek, lineáris narrációval, mesterien bújtatott költői eszközök áttétele révén. Alapérzése a nosztalgia, az emlékezés, mely átrendezi, átalakítja érzelmi és tárgyi világunkat. A múltbeli eseményekhez kötődő személyes holmik szinte mechanikus listázása például ilyen mélységekig vezethet: „én, az ősanya, csupa szeretetre- / méltó halottat hozok világra.” (Visszafelé). Üdén ragyognak fel a versbeli én apró titkai, mint például hogy ha azt ismételgeti, „Klári”, jobban érzi a baracklekvár ízét (Színesztézia), hogy gyerekkorában szinte hátba döfte egy vadonatúj porcelánbaba gyilkos tekintete (A birtoklás ambivalenciája), hogy (és ez kulcsmondat poétikájában) „megnőtt bennem a szeretetigény” (A barátnők), vagy hogy az életpálya bizonyos szakaszán túljutva „saját fiatal tested / kívánod vissza - s jobban, / mint legjobb szeretődét” (Vágy). Torokszorító szembenézés ez legfontosabb, legszemélyesebb emberi dolgainkkal. A Lábujjhegyen lírai énje visszatér egy fontos múltbeli házba, ahol minden oly eleven, mindennek színe, szaga, állaga a régi, ám az utolsó sorban, mikor a tömény érzékelések már elkábították, elzsongították olvasói éberségünket, kiderül, hogy egy rég lebontott házban járunk. A későnkelőben a Szép Ernő-i, kuplészerű naivitás, a versbe hajlított köznapi elemek olvadékony, spontán szépsége nyűgöz le: a depressziót például „mint gubancot a kócos hajból”, úgy kell „kifésülni magamból”. A rögzítés pontossága és az „elemelkedés” fokozatossága révén megrázóan evidens versek jönnek létre: egy helyütt egy később vízbefúlt fürdőző halála előtt „hogy hűvösen maradjon, visszaásta / az iszapba az ásványvizes üveget” (Gyanútlanul). Szinte érezzük bőrünkön az ásványvíz hasztalan megmaradt hidegzuhanyát.

Akadnak persze kevésbé jól sikerült megoldások, s általában elmondható, hogy mihelyt a szerző kommentálni, elmélkedni kezd, hangja elveszti minden üdeségét és erejét. Az érző, eleven, hús-vér személy helyén ilyenkor bölcsködő tanító néni áll, nem éppen legjobb emlékeinket ébresztve. A nosztalgia túlzottan szépítgető, szépelgő régióiba kalauzol „a lovas szán álomsuhanása” (A régi roffi kert), Grétsy tanár úr dohogós-joviális nyelvészkedését idézi a „Jó példa a nyelvi kreativitásra: / egy ízes-mulatságos szó tömören / kifejez minden árnyalatot” (Brekkes) körmönfontsága. A hajléktalan tudálékos magyarázkodással szétírja a fentebb tárgyalt Az öregben oly finoman ábrázolt témát, s az Empátia is agyonüti laposságával a Jót beszélgetni remekül ábrázolt szituációjának tanulságát: „a szavak mindig segítenek, / de kell valaki, aki meghallgatja őket”. Az esztétikai elmélkedések, a posztmodern művészeti irányok felületes kritikája, a katarzisról való filozofálás vagy az axiómagyártás („Objektív szép nincs, csak beleérzés. / Profán keretek közt a jó is relatív” - Irányadó) feltárja Rékasy alkatának esendőségét. Éppígy árt ennek a hangnak a fennkölt klasszikuskodás: „kölcsön Apollinaire adta e szép szót. / Mégse borongós versét visszhangozza ma szíved” (Carpe diem!), hiszen a kétségkívül kimunkált, de konvencionális lendület mintegy hatástalanítja a jóleső személyességet. A társadalomkritika, a politikusok hazugságainak ostorozása, a „drogmennyországban üdvözültek” (Ünneprontó) emlegetése pedig a publicisztika felé sodorják az attól szerencsére mára már elvált költészetet.

A kötet alaphangulatát azonban csúcsai (a már idézetteken kívül a Készülődés, az Urad, parancsolód, A szomszéd, az Unalom szindróma, a Bőkezű kor vagy éppen az Ahogy az idő) adják meg, amikor a magánemberi mikro-történések kitágulnak, egyetemessé, mindannyiunkra érvényessé magasodnak váratlanul. A Hétköznapi meg is fogalmazza Rékasy legjobb irányának titkát: „ahogy feloldódik / a rendkívüli a banális részletekben”. A feloldódásnak eme .pillanatai miatt nagyon érdemes Rékasy Ildikó verseit újra és újra olvasni.