Lapszámok, 2003/2 PARÓDIA

Páros(Tánc)

Palkó Tibor - Várszegi Tibor: A Másik Paradicsom. Kijárat Kiadó, Budapest, 2002

 

Várszegi Tibor (1959) szabadon választott foglalkozását tulajdon nevének köznevesített alakja jelöli: várszegitibor; egy alternatív színházi és táncművészeti fórum, több folyóirat, sok színielőadás, több egyéni performansz szervezője, írója, előadója, művészeti író.

Várszegi Tibor azonban elsődlegesen és mindenekelőtt Várszegi Tibor, önazonos, privát halandó, tehát nagyjából egy olyan ember, mint amilyenre Tolnai Ottó, a szépíró-költő-kritikus gondolhatott, amikor egy helyütt a következőket írta: „A kép csak akkor lesz, festő csak akkor születik meg számomra igazán, ha egy privát halandó részévé tud lenni a kép, a műtárgy.”

Várszegi Tibor három éve rendelt egy freskót, falképet Palkó Tibor (1959) képzőművésztől saját házának egyik üres falára. Az előformált kép realizálása 2000. május 29-én, minthogy számos meghívott műértő vendég jelenlétében történt, önmagában is akció-, gesztus-jellegű lehetett.

Az elkészült kép, a Tánc aztán föltehetőleg szép lassan - lévén (el)mozdíthatatlan - beépült, egyre erősödött kapcsolata a térrel, amelyre több irányból is kisugárzik, mintegy megszentelve a Megrendelő lakóhelyét, esetenként kiemelve őt a mindennapiságból.

A tér és az idő sajátos szakralizációja?

A kép a befogadás folyamatában teljesedett ki, lett maga is létezővé, igazán integránssá azonban csak a magánvilág keretei között válhatott, post festa, miután egy „privát halandó” részévé tette.

Hogy azzá tette, afelől nincs kétségem, tekintettel az újabb és újabb megnyilatkozásokra, amelyek Várszeginek a képzőművészethez és a műveihez való szoros kötődéséről vallanak.

Az összetartozás legújabb bizonyítéka a tavaly megjelent közös mű, egy pazar könyvészeti remeklés, a kissé talányos című, A Másik Paradicsom, egy újabb együttes vállalkozás, egy nagy alakú, katalógusként is funkcionáló könyv, album, amelyben rajzos-figuratív, plasztikusan kivitelezett festmények, képfelületek és -részletek, montázsok és szövegek váltakoznak, vonal, kolorit és szó, szövegvilág sajátos relációit, szimbiózisát prezentálva. A fedőlapon mindjárt a már említett, festett falfelületről készített színes fotó, a furcsa mozdulatba merevedett táncospár előtt Várszegi és Palkó (aki nem ismeri őket, nem tudhatja, ki kicsoda), Palkó bal válla mögött enyhén megvilágított vakablak, padkáján félig telt palack (benne a szent bor?), jobbra és balra tőle szabályos távolságra egy-egy csillogó talpas pohár. A hátsó borítón a freskó megfestésének előkészületeiről látható egy jelenet. A fedőlapon név, cím nincs, csupán a könyvgerincen.

Dr. Keserű Katalin a bevezetőjében a Tánc keletkezési körülményeit ismerteti, méltatja Várszegit, és lakonikusan jellemzi Palkó művészetét: „Madonnafestő, az élő anyag, a test és a kép érzékiségének bűvöletében, a képiség autonómiájának tudatában, a festés elementáris aktusának megszállottjaként, mely az anyagával, tárgyával-témájával való azonosulásig fokozta az egyébként tárgyias alkotófolyamatot.”

Madonnát ábrázol vörhenyes viaszalapon a könyv első (eredetiben nagyméretű, 180x180 cm-es) színes reprodukciója (Felajánlás, 1999). A felajánlás gesztusával előrenyújtott bal kezének tenyerén a melle, amely a háttérderengésből szinte kiviláglik. A rajzos kép vonalai halványak, helyenként elmosódottak, meg-megszakadnak, eltünedeznek, a mell ellenben annál inkább ragyog, a transzcendencia fénye vonja be, megfosztva organikusságától.

Várszegi Palkó 2000-es Vigadó Galéria-béli kiállításának megnyitójára írt szövegében a festő alakzatai közül a kört és ennek „megtestesült” formáját, a női mellet emeli ki: „Kiváltságos a női mell, az őseredeti forma utolsó maradványa (...) Szent emlő, óvó kebel. Nemcsak cirógat vagy táplál, de védelmez is, miként Máriáé, mikor feltárta mezítelen keblét, hogy szelídségre és kegyességre bírja az ítélkező Krisztust.” Az írás az Eső 2001. őszi-téli számában jelent meg, abban a számban, amelynek belső borítóját a Felajánlás 1996-os rajz-változata díszítette. Ekkor tehát Várszegi még a Madonnával azonosítja a keresztet viselő, a (levágott) mellét felajánló fiatal nőt. A következő év augusztusában a komáromi kiállítás alkalmából írt elbeszélésében azonban az említett nőt már nem Máriával, hanem a szicíliai származású, 251-ben vértanúhalált halt szűzzel, Szent Ágotával kapcsolja össze. Azzal a Szt. Ágotával, akiről az egyház a szentmise kánonjában emlékezik meg, és akit Szicília pogány helytartója, Quintianus, mikor hízelgésével nem tudta hálójába keríteni, a legkegyetlenebb kínzásoknak vetett alá (többek között levágatta az egyik mellét, amely azonban újranőtt), de Ágota rendíthetetlen maradt. A hóhérok borzalmas munkája folytán teljesen kimerülve, imádságos ajakkal adta vissza szép lelkét Teremtőjének. - Ezt a legendát írja át, már-már költőre valló képzelettel képezi újra Várszegi Tibor, ekként különös párbeszédet kezdeményezve a képzőművészeti alkotással; különöset, mert magától a mű alkotójától függetlent. Erről a legendáról a festő ugyanis mit sem tudott.

Véletlen?

A véletlent valamikor, a kultúra korában, sorsnak nevezték.

Isteni véletlen?

A koincidencia, a véletlen, nem ismeretlen a művészek gyakorlatában, ám azt többnyire tudatosan használják fel (gondoljunk a szürrealistákra, a neodadaistákra vagy Duchamp ready-made-jeire).

Véletlen egybeesés. Amely talán mégsem teljesen független magától a festőtől.

A véletlenen múlott az is, hogy harmadik gyermekemet, a most hároméves Leát nem Ágotának kereszteltük.

Véletlen volt, hogy újvidéki könyvkiadóbeli kollégám lánya épp Szolnokra költözött, s így az unokáját én érettségiztettem.

Véletlen, hogy Várszegi Tiborral közös barátunk Párizsban él.

Véletlenül, e szöveg szavain, mondatain töprengve, merő szórakozottságból belelapoztam az asztalomon szerteszét, egymás hegyén-hátán heverő könyvek egyikébe (B. Szabó György-monográfia, Forum, 1978.), s megakadt a szemem egy mondaton: „A vonal létezésem nyoma: általa voltam, vagyok, leszek.”

Várszegi Tibor az elbeszélésének egyik utolsó bekezdésében ezt írja: „Mert addig, amíg az ember nem történet hőseként látja magát, nem létezik számára sem a múlt, sem a jelen, sem a jövendő, hanem mindezt egyetlen időminőségként éli meg.”

Ez az „egyetlen életminőség” tehát még a történeten innen van. Amolyan borgesi fordulat, hogy Ágota „elképzeli” a jövőjét, önmagát egy majdan lefestendő és elbeszélendő legenda szimbolikus figurájaként érzékelve, immár megtapasztalva a háromidejűség élményét, közvetve a rajzhoz, vonalhoz társított képzetek által.

Bármennyire is bizarrnak tűnjék a föltételezés: Palkó Tibor Szt. Ágotája szimbolikus gesztusával Várszegi Tibornak üzen. Neki szól a felajánlása?

(Végezetül egy újabb véletlen: a „szól” szó leírásakor kifogyott a tinta tollamból. Elővigyázatból, a blaszfémia vétkét elhárítva magamtól, vagy legalábbis mérsékelve azt, a mondat végére pont helyett kérdőjelet tettem.)