A paródia mindig körbe(n)járás. De nem, ahogy Rilke szerint kört jár velünk... növény... gondolom, ásvány, állat... s nem is „paróka”, mert hogy kopaszok lennénk a parodizálandó művész jegyei felől, ergo a paródia parókáját tennénk fel, nem.

Nézzük.

A paródia: kottából játszás. Nem mi volnánk a zeneszerzők, de... Vagy régi darabok színrevitele: a rendező alkot...

A paródia nem áll ilyen jól. Ezért próbálkozom magam is, mert igényeim alább nem adhatom, a paródia körbejárásával.

Weörest visszakézből kell tudni. S miért? Nem volt ő poeta doctus. Nem volt ő gyermek. Stilizáló költő volt. Szerintem ez a megközelítés lényege. Ha például azt írom:

„Fogdmegek lékek árján fénylőn forrót idéznek”,

akkor a lélek árján azoknak a bizonyos forró igéknek a megfogásáról van szó.

„Örök léket dadognak, s emlékeket le....nak”,

az az öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat sorra utal.

A Tojáséj egysorosra nem a legjobb vicc a Saját éj. Már lehet talán egy be nem zárt tojást rajzolni, ahol mintha a madár aludna, a vonal tojás is, fejét szárnya alá csapó madár is. Mikor ilyesmit kezdtem rajzolgatni, a költő emlékezete ugyanúgy hatott valószínűleg, mint madaraim szeretete. Íme:

A paródia Karinthy révén csinált ilyen maga-valamit s ez érdemben azóta sincs érve. (Még ha 20-30 remek próbálkozás és eredmény adódott is azóta. A legújabbakból Orbán Ottóé tetszik: Pilinszkynek a „csak-botja-van-meg-rabruhája-van” motívumából csinálja, szabadon idézem: csak szabadjegye van... OTP-számlája van... két szerződése van jövőre...)

Vannak, voltak, akik a Karinthy által parodizált költőket a paródiákból ismerik jobban, ismerték egyáltalán. Ma ez lehetetlenség.

Nyilván hatott rám Weöres a mai napig, mikor paródiájának is felfogható dolgokat írtam. Pl. itt van egy:

„Lehet.”

Csak már lehessen!

Ez nem paródia, de vers sem. Gyenge paródia például az olyasmi, mint hogy „Ham lehet, Ham nem lehet, ez a kérdés”. Viszont a „Vagy vagy, vagy nem vagy” egészen sikerült változatnak bizonyult a „to be...”-re, még jobb is, mint a fordítások, mégsem teljes értékű semmiben sem.

Ha nagyon nekilátnék, bal felől írógépem mellé tenném a Weöres-köteteket, rendre írhatnám paródiáimat, pl.

ÍGY ÍROM ÉN „WEÖRES”-T

címmel. Nem teszem.

Érdekes, a tömör weöresi-filozófiai mondások nem parodizálhatók. Nem mondhatom „jól” például, hogy:

„A tolerancia ott kezdődik, mikor valami akkor is tűrhetetlen.”

Furcsa(-e), hogy Weörest annyian lelopták: már nem is az ő (rossz) paródiájának érzünk sok állítólagos jó mondást.

A parodizálhatatlanság ott kezdődik (mindazonáltal), ahol maga a parodizálandó író már túlságosan is stilizált?

Meg aztán: annyi spanyolviaszt nem találtak fel a 20. sz. első felének nagy költői óta, hogy az átmenetek ne lehetetlenítsék a parodizálást.

A weöresi „lep is álom” („lepisálom”) sem parodizálható jól: „Egyszer = egyszer se. / De úgy várni rá, azt se!”

Ez talán, becsületszóra bár, jelzi: Weöres annyi témát exponált, hogy igazságtalanság okán nem egész érvényű semmi paródia róla.

Hamvas Bélát idézi mottóban, jó; de ez sem elég - a magunk maximumigényeivel! - paródiához:

„A távolsághoz képest közelség van.

A közelséghez képest távolság van.”

Egyáltalán: ha már megtörtént a

„Tőled távolabb-e?

Hozzád közelebb-e?

Tőled se, hozzád se.

Távol se, közel se.” - Vagy valami így: hogyan tovább?

Vagy:    „Eleve nem rontottam el időm.

Eleve - mit kezdhettem?”

Így akadtam el a Weöres-paródia-lehetőséggel. Jó, hogy „ennél kinek-kinek jobbat kívánok”, de: beugrott valami. S nem beugratás.

Ahogyan az volt az, hogy én majd fogok tudni paródiát.

Lehet, a lovaknál elhangzó „has good form, but will lack class”, ergo, „jó eredményei vannak, de hiányozni fog: a klasszis” (az adott versenyen, hiányozni fog neki a klasszis-lóság, ld. Weöres, tudott volna ő bár lóul dalolni!), lehet, ez gátol: csak nagyos class (klassz) benső hittel tudnék én paródiát csinálni; viszont csináltam régebben kettőt is. Ezek nem is paródiák! Az első csak impresszionisztikus weöresiáda volt; az Olvasó számára ismeretlen nevek korukbéli francia alpesi sízők. Sokszor napom 3-4 óráját töltöttem házilagos gombfocis síversenyek lejátszásával, ennyire nem készültem 1958-60 táján semmi itteni karrierre, sem arra, hogy majd vajazott lapáttal külhonba tessékeljenek. Tessék:

(De még közbevetem az Abszolút szereposztás c. versemet:

Sokan mások.)

Az ígért költemény pedig:

AZ IDÉZŐJELEK FELCSERÉLHETŐSÉGE

„Ébredek: csöndben. (Túli?) álmon? Az

talán; terhével mulasztás minden;

szembesít ébren majd haldoklása.

Talán hortyogok halálig. Már most

tudom. Ébredtem? Nem mindeddig, ha

álmodom, csakis ezt. Mindent mint. De

-: veszettkutya-a-trágyadombon-mint.

Elhagyottan, szégyenben, koszban, bűzben

halni megrokkanva gyönyörtől: késő!

Fájni, megbánva örömöt, s örülni:

Kéjeket (elmulasztott!) szürcsölni...

Szaladnék és felriadnék: végtére

csontjaimmal a’ koccint bőrömben! és

tagjaim megrázza: vénülés! Hogy

most...? de egykedvűn... Folyton aludtam.

Lövések a’! (Fütyültek körül. ) Fejem:

vagy? Ásni sírt, vagy őrizni disznót,

hajkurásztak engem, ha is akkor... még

átéltem, vetítővásznon, mindent.

Igaz, így szégyenlem, akárhogyan.

Volt? Kevés mind, serkentőnek, álomból...

Apám-anyám meghalt, pusztult ember

százmillió, világvihar - két! - dúlt,

feszített, forrt, kavargott belül minden,

robbant (sose volt túl-erős kazánom!).

Akármi: szenvedés volna. Fölrázott

balgaság vagy, bölcsesség! Közben - ha! -

(helyett?) külső, a nyílt szemem: benső

denevér-minta - szálltam sötétben,

éjszaka írtam, délben szunnyadtam;

élni, tenni bírtam? Nem, elzsongított

és vattába pólyált asszony-kormány,

mostanig fogva süvölvény-kortól.

Hogyan? tudom is... nem dohányfüstben

írtam fél-ébren versemet; ezernyi

velem „történt”. Csak tettem se-semmit,

forogtak álmomban („mint”!) látványok, a...

Életem teljes: átbóbiskoltam;

VÉG-ÉN ÉLET, Az”

Ne merem az eredetit jogdíj nélkül közletni. Olvassuk vissza szóról szóra: Az élet végén. Ez a cím. Onnét: „átbóbiskoltam teljes életem...” Etc. az interpunkció s pár eszköz kellett csak, mutatis mutáns, hogy.

Csináltam? (Hadd ne kommentáljam Weöres bravúrját: hogy - tessék! - írt egy így teljesen visszafelé is értelmesíthető verset!) Nem kondultak meg az ég harangjai munkámtól. Sőt, innen, az A mennyezet és a padló c. kötet után mások és a „köz” teljes félpolitikai, para-egységében nem volt észrevéve „tandoridezső” terjedelmes, legterjedelmesebb-posztmodern műve... ahogy pedig a tankönyvek is írják, tételezik ma: mellékes témák, bizarrságok, nemfontosságok stb. El lettem mószerálva. De a tények előbukkannak, s televényesült a sikerföld annyira, hogy lehet azon át.

Még egy, csak érintőleges önparódiám volt Weöres tárgyában... s hadd ne mondjam itt: az igazi paródiához mégis kell annyi, mint amennyi egy női maratonfutó felvezető „nyúl” (férfi maratonista) tudománya (kell, hogy legyen), ergo hogy tempót menjen neki. Így voltam én nyúl, bár a poéta, a Költő, természetesen szintén férfi maratonista volt. Mégis, álljon itt ez (alábbi), meg kell mondanom, a posztmodernül (1976 környékén) odaszereplődött nevek alpesi sízők nevei, tehát merőben a posztmodernnek megfelelő periferialitások, és csak mókák (annak, aki még emlékszik Orcelmöszjőre, Killymöszjőre s társaikra). A vers:

EVIAN! EMLÉK EGY SÍ- S MÁS-KORSZAKBÓL;

LIFTTRÓNBESZÉD

Megj., 2003. - Mely posztmodern, hogy Evian: érthetetlen!

Van ily ásványvíz. van ily kúrort (divatosan) Francia-

országban, vagy hol. A sílift értendő a „lifttrónbeszéd”

mögött.

(Egybekről a legvégén.)

Megj. még: Toni Saller: nagyon nagy trónon ülő bajnok!

Killy a kicsit vitatott utóda.

Weöres Sándor, ha te vagy Toni Saller,

hadd legyek én Jean-Claude Killy!

Bár tudom, nem nagyon illik

ilyen hasonlat, mégis kérlek, szállj le

sportra-mosolygásod magaslatáról,

és annyit mondja: „Kedves Dezső”

(már e név is mily büntető!),

„nem kívánom tőled, hogy visszatáncolj,

de néhány más jeles név jobban ill rád,

ezt én mondom, a Bon Dieu.

Legyél te, mondjuk Bonlieu,

vagy ne feledd kedvencedet, Perillat-t,

kit gyászolván magányosan bolyongtál,

mert egy szlalomot elbukott,

s nem nyert aranyat Insbruckott;

köss ki talán Mauduit- s Melquinod-nál,

vagy kísértsen lécén, ha-mit te tólsz el

(a vámos Leo Lacroix-t

említsem-é? vagy Viollat-t?)

a nagy tálentumnk indult kis Orcel!”

Mármost itt persze önparódia, hogy ugyan ki tudja, a „vámos” Rousseau-ra utaló hasonlat a ténylegesen vámos foglalkozású Leo Lacroix-ra hogyan illik? meg hogy egyetemi éveim alatt, karrierre „valló” készülés helyett (így lettem nevelőtanár-portás az Illatos úton, volt honnét feljönnöm!) idehaza prózát írtam, mind eltűntek e művek... bár Ottlik már atyai barátom, mit, a barátom! volt... és rengeteg gombfocizás adódott még, bár Budapest-bajnokságomról visszaléptem (Pilinszky-szakdolgozatom egyetlen éjszakája miatt, ennyi idő alatt írtam meg a lécrezgető, de épp átmenő dolgozatot etc.)... és hagyjuk. Sokat játszottam ferde asztal-szekrénylapon alpesi sízést gombokkal, és a „kis” Orcel név azért van, mert egy kis fehér gomb volt ő, ez az életparódia ment a 60-as években... melyekből mégis létrejöttünk páran, kívánok ennél még jobbakat másoknak, és háborúból-visszamaradt-vashatos helyett dús euróözönt!

(Hogy paródia-élet-paródia legyen ez élc. Komolyban. Amiképp „Szárszó”-ra nem rímeltethető ma rossz, ízléstelen paródiával se a „pár szó”.)