Tizenkilenct 

(Ad notam Kölcsey Ferenc: Huszt)

Bús hatker Szondy negyven düledéke. Megállott
Csendben két emelet közben az éjjel a lift.
Szél kele, kurva hideg, s a lépcsőháznak elontott
Oszlopi közt lebegő házmester inte felém.
És mond: Te! mi a faszt vársz itt, mér csöngetel itten?
Nem látol, apukám, hogy bekerepált ez a szar?
Messze a harmadikig, komolyan, húzzál te gyalog fel!
A lift hast gyarapít, de lelapítja, ha rossz!

A Petőfi Sándor effektív haszna

(Ad notam: Petőfi Sándor: Megy a juhász szamáron) 

Nem megy soha, sehova,
nem ér le a lába,
nincs boldogság és nincsen
boldogtalanság. Na. 

Nincs hant, gyöp és nincs zene.
Hol s mi legelészne?
Nem hall senki. Nincs egyszer
a halálból nézve. 

Pattanna föl? Mi az a
haza fele-féle?
Mi az, ami nem késő,
csak holttest? Ki félne? 

Elkeseredés?Nem el?
Telhet még akármi?
Nagy?, kis?, ütés?, ütődés?
Van: valamit várni? 

Himnusz az enterhez 

(Ad notam Juhász Gyula: Himnusz az emberhez) 

Az ember vesz egy notbukot, ha
már nem fér el az asztalon,
aztán egy fakszmodemre vágyik
a fogazat-elsorvadásig.
Drága, de nem olyan nagyon.

Kábé a franc tudja, mióta
tisztára, mint a kolhozok,
körülkerítve géphegyekkel
virtuális képzelettel,
nagyjából géppel dolgozok. 

Nagyjából az van, hogy ha egyszer
egy ilyen gép majd visszavisz
húsz évvel, a pattintott kőbe,
a prekompjuteres időkbe,
és belém lép újra a KISZ, 

én abbahagyom. Már előre,
mielőtt álltam volt neki.
De nincs idő, mert nincs időgép,
nincs hátra (túl sok), csak előrébb,
a fejlesztés nem engedi. 

Ez jól van így. Nem értek semmit,
mégis csinálom valahogy.
Ahogy működtetik az embert,
beléptetik, lenyomják, mint az entert,
és kikapcsolják, ha lefagy. 

Ke félj

(Ad notam: Pilinszky János: Ne félj) 

Iszonyú az, hogy mit futok,
elgáncsolod a lábam,
futok előled, visz az ok
van elég kolbász nálam. 

Nézem a fejed, hű, de rom!
Ha vagy, még jó hogy 1 vagy,
elfog tőled az undorom,
lemarad, leelőz, elhagy. 

Én többnyire csak csillogok,
te kurvára harapnál,
az irgalmatlan ég az ok,
hanyatt dőlnél és falnál. 

Lehallgatom a füledet,
lebeszélem a szádat,
csinálnál inkább küretet,
utód marad utánad. 

Még jó, hogy mindjárt megfagyok,
menekülök, ha jönnél,
bevertem, látod, csillagot
látok, a könyökömnél. 

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza,
megalvadt zacskómban a tej,
látod, te szajha. 

Mert csúsztatok és másztatok

(Ad notam Pilinszky János: Mert áztatok és fáztatok) 

S minden dolgoknak csak a mélye kell.
2 szemem helyett 2 nagy csi(nem, ez már volt. Legyen csirke?
Csigák? Csiszolópapírok? Á! á)llagok,
hangtalan hangom fennen énekel,
akkora én már, mint a nő, vagyok. 

A feneketlennek nincs feneke.
Kinn már az éj. Ugye, be mély?
Egy angyalba hány tűfej fér bele?
Miért 1/2 akinek mondom, hogy ne félj, 

mivelhogy itt pofán vagyon veretve?
A ami nem fél az mért egész vajon?
Meleg az űr, de hideg a borotva,
elhagylak akkor, szép sivatagom. 

Valaki megfog lenn és csöndbe ráz,
énrajtam immár egy angyal segít,
csillagot látok, halva-élve zek
és így tovább a végtelen segig.