Lapszámok, 2003/1 IN MEMORIAM EMBER MÁRIA

Tudósítás a fehér pokolból

Molnár H. Lajos: A fehér vírus. Lektűr, 2001

 

Molnár H. Lajos könyve önmeghatározása szerint is tragikomikus hangnemben és szomorúan ironikus, néhol gúnyos stílusban szól a megdöbbentő és katasztrofális kórházállapotokról az egészségügynek - sajnos az egész társadalomra is kiterjeszthető - mély, morális válságáról. Arról a világról, ahol a nagy vizit csak nagyjából való vizitet jelent, ahol - tisztelet a kivételnek - a kedvetlenség, a türelmetlenség, a nemtörődömség, a már-már bűnös felelőtlenség és sokszor az élvezetet okozó kegyetlenség tobzódik:

„- [az urológián] ... Nagyon durva orvos volt s olyan mérges, mintha haragudna...

- ... Szerintem direkt élvezte, hogy fájdalmat okoz...

- ... S a végén azt mondja, kész, fel lehet húzni a pizsamát...

- De azt nem mondta, hogy a seggünk lika körül vastagon áll a zsír...

- S hogy törüljük meg, mielőtt felöltözünk...

- ... Így aztán beleragadt a pizsamagatya a seggünkbe, csupa zsír az egész...

- ...Én akkor vettem észre, amikor beültem a mentőkocsiba, tiszta genyó lett az ülés is...” (92.)

Ahol a góckutatás buzgalmában majdnem kihúzzák a beteg összes fogát, ha nem figyel eléggé, és nem jut időben eszébe, hogy a gyulladásnak hitt röntgenkép a gyökértömésé is lettet, és egyébként sem valószínű, hogy ez okozta a - különben sem egyértelmű - infarktusgyanús tüneteket. Ahol a műtét, a diagnosztika szakmai villongásokon és a boríték a „hála” vastagságán és/vagy a protekción múlik. Miképpen a társadalomban, itt is a pénz vált mindenhatóvá; ezt nevezi a szerző több helyütt is a pénz demokráciájának „... a kórházban minden szinten megvalósult a pénz demokráciája, miszerint nemre, nemzetiségre, fajra, vallásra, ismeretségre, foglalkozásra, társadalmi rangra, fogsora és lábszagra való tekintet nélkül egyforma mindenki, aki fizet, másforma az, aki nem. Ez ellen tiltakozni, ágálni, tüntetni lehet, de nem érdemes, sokkal egyszerűbb és célravezető, ha az ember gazdag.” (154.)

De mi történik azzal, akinek se pénze, se kapcsolata, továbbá nem elég felkészült és éber, hogy valamennyire kiképezze magát saját betegségében, és maga is gondolkozzon, próbálja feleleveníteni latintudását, hogy tájékozódjon valamelyest, mert mondanak ugyan sokfélét, de a lényeget kerülik, hiszen nem tudják pontosan ők sem. Ahol a teljes reménytelenségbe taszítják a szerencsétlent, akit a fehér vírus, a kórház, az egészségügy mindent megfertőző szörnye hatalmába kerít. Ahol protekcióhálózatokon keresztüli összeesküvés kell egy-egy vizsgálat vagy műtét elvégzéséhez. Ahol a barát jóhiszemű őszintesége veszi el az utolsó reményt, mondván, hogy alig van esélye az orvosi segítségnek a szinte biztosan áttételes rákkal szemben. De végül a pénzesebb osztálytárs lendületének és önzetlenségének hatására a cselekmény mégis kedvező fordulatot vesz, mert kiderül, hogy nincs gégepolip és/vagy tüdőrák a sok cigaretta ellenére sem, csak a szerencsésesen kezelt érszűkület; a szívburokban felgyűlt folyadék és bevérzés valami mástól lehetett.

Ennek ellenére a beteget azért megkínozzák rendesen, no nem a szükséges műtétekkel, nem a beavatkozásokkal járó természetes kellemetlenségekkel, hanem a körülményekkel, az „apróságokkal”. Azzal, hogy a diagnosztikai bizonytalanság - vagy inkább a fizetésképtelenség, a „hálátlanság” - miatti várakozás ideje alatt majdnem meghalt, mert egy kicsit megállt a szíve, úgy hozták vissza, újra kellett éleszteni. Ahol az egyik műtét után az életadó lélegeztető készüléktől majdnem megfullad az intenzív osztályon, mert a nővérek nem veszik észre a sok munkát adó beszélgetéstől, hogy folyadék került a szerkezetbe – „Ilyen hernyójelleműekre hogyan is bízhatja az ember az életét?” (279.) Ahol átéli, hogy ő lesz a riportalany a haldoklás pszichológiáját bemutató szakdolgozatban, pedig nem sok kedve van erről beszélni. Ahol a tüdőrákosok szépítő kifejezéssel pavilonnak nevezett lepratelepén az egyik nővér irigyli, hogy az orvosbarátja által rendelt és fizetett (micsoda felfordulás!) pizzát vacsorázik (rákosat! és kagylósat), de feltételezett rákjáért már nem rajong ennyire a nővérke. Ahol keményen a szemébe vágják, hiába igyekszik innen el, a fővárosban sem tudnak rajta segíteni. Ahol a halászó gumicsizmáját szeretné behozatni a feleségével, hogy száraz lábbal el tudjon menni WC-re, mert ott tényleg bokáig ér a húgy.

A könyv első fele ironikus, sőt néhol kacagtatóan humoros, majd - a diagnózis komorulásával összhangban - egyre tragikomikusabbá, elégikusabba válik. „Végre arrébb vihetem a gondjaimat én is, oda, ahol a nikotinnal kevert koffeintől színesben látom a fekete-fehéret, sztereóban hallok monológokat és az életemnek illata van, nem bűze.” (250.) Jó volt olvasni, mert olvasmányos a könyv, sodró lendületű a szöveg, a mondatok pörögnek, gördülékenyek és jól fogalmazottak. Nem kell megállni, visszalapozni, mert a cselekmény egy szálon fut, a szerző egyes szám első személyben, tárgyszerűen írja le a vele történteket. Szigorú időrendben, folyamatosan halad előre, csak itt-ott szűrődik át a történéseken néhány mozzanat a múltidézés finom nosztalgiájával vegyítve: az erdélyiség, a szülőföld szépsége és nyomorúsága, a házasságok és az eltűnő fiatalság élethabzsolásának emléke.

A dokumentarista, szociografikus igénnyel megírt, én-központú vallomás legfontosabb összetevője az erkölcsi állásfoglalás. Kemény morális ítéleteinek általánosítása nyilván vitatható, de szubjektív igazságtartalmuk megkérdőjelezhetetlen. A meghatározó, mert legtöbbször ismétlődő motívum a pénz szerepének ellentmondásosságáról, szükségességéről és egyben erkölcsromboló hatalmáról szól: „Nagy úr a pénz, tudom, de ennyire jellemromboló ily hirtelen csak nem lehet! Vagy lehet?...” (149 ) „[a nővérke] olyasformán lehet a munkájával, mint Puskás Öcsi a focival: nagy pénz - nagy kedvesség, kis pénz - kis kedvesség, semmi pénz - nagy undokság.” (271.) Sok újat a szerző sem tud mondani a paraszolvencia örök kérdéséről, de esetleírásai döbbenetesek; ha nem látná, nem is hinné, hogy ilyenek megtörténhetnek. A szégyenteljesen kevés orvosi, ápolói fizetést az ép erkölcsi érzék szerint szinte kötelesség kiegészíteni a hálapénzzel, de ennek adása és elfogadása jogilag - és szintén az ép erkölcsi érzék szerint - tarthatatlan, tehát az ellentmondás feloldhatatlannak látszik: erkölcsi kötelesség az erkölcstelenség. A rendszer szerkezeténél fogva beleépítetten igazságtalan, egyenlőtlen, törvényesítetten jogellenes és immorális. A helyzet mindenkinek kínos, ami az összes szereplőnél jelentkező pénzhiányból ered, de fenntartása a szervezet - az egészségügye és az emberi! - működésének szempontjából elengedhetetlen, tehát a paradoxon végső eredője, hogy az erkölcstelenség szükségszerű. Megvettem kilóra. Ez aztán a korrekt (direkt) marketing! Egyetlen orvost sem jelentettek még fel kenőpénz elfogadásáért, mert ez nem az, ennek nem az a neve (mégiscsak a retorika a legnagyobb tudomány!), hanem hálapénz. Az ajándékozást, a hálát pedig nem lehet betiltani, ráadásul még jogos is, olyan, mint a hajfesték. Jár nekem. Mert megérdemlem.

A mű rétegeiből a cselekmény, a szociográfiai, társadalomkritikai és a pszichológiai szint az igazán kidolgozott, a poétikai összetevőkre kevesebb figyelem jut. A lélektani tartalom alapja az önmegfigyelés: a kórházhoz, a családhoz, a betegséghez, az élethez és a halálhoz való viszonyát vizsgálja a szerző. A határhelyzetbe került személyiség viselkedését, gondolatait rögzíti az önelemzés és az önértelmezés módszerével. Mivel minden mozzanatnak csak a lehetséges és közeli vég, a magasabb, a sorsszerű erők által irányított, az eseményeket tehetetlenül elszenvedő szubjektum halálának a szempontjából van jelentősége, ezért nem ábrázolja részletesebben a többi személyt, mert a végső kérdés felől nézve nincs igazán jelentőségük. A szereplőknek csak a kórházi énje látszik, minden figura csak a beszélőhöz való viszonyában bukkan föl, csak a cselekményben betöltött szerep felől meghatározottak. Pusztán önmagukat jelentik, tisztán referenciálisak, nem rendelkeznek önmagukon túlmutató, másodlagos jelentéssel; ezzel azonban szűkítik a szöveg hatáslehetőségét.

A pszichológiai réteg úgy van jelen, hogy a betegtársak, a család, az orvosok és a nővérek ábrázoltatnak néhány ecsetvonással. A különböző kedélyállapotok és a jellemző tulajdonságok tükröződnek az ironikus és ötletes beszélő nevekben. Dupla Professzor azért dupla, mert Svédországban és Magyarországon is az. Erdélyi származása miatt reménykedik segítségében a szerző, de csalódnia kell. Szerepel Barátom Barátja, akitől a protekciót kapja, Egyetlen Szaktekintély, aki vizsgálja, és a nevüknek megfelelően viselkedő Kedves Undok I. és Kedves Undok II. nővérkék. Jó epizodista a betegtárs, a tehetős „fizetővendég”, alias Elvis Presley, magyarosan Prézli, aki mindenkit igyekszik megvenni, de a durvaságtól ez sem menti meg: az egyik ápolónő nem tudta meg időben, hogy nagyon vastag volt a hálája. És Töltött Jércike: „Az adjunktusnő valóban kedves, mosolygós, bűbájos, amolyan jókedélyű töltött jércike. (Biztos, meg tudná bocsátani a „töltött”-et, ha képes ettől a jelzőtől elvonatkoztatni és a „jérciké”-t, mint enyhe túlzást, bókként kiemelten elkönyvelni.)” (55.) Dr. Búbánat mindig nagyon szomorú, a kedvenc fordulata, hogy van egy jó meg egy rossz hírem, de ezek megkülönböztetése eléggé viszonylagos a tüdőrákosok pavilonnak csúfolt lepratelepén.

A másik fontos szövegszervező erő a vallomásosság, amelynek három alakváltozatát különíthetjük el: én a Halál rokona vagyok, szeretem a tűnő (élet)szerelmet, és menekülés az Úrhoz. A szöveg fókusza, összegző centruma az a belső monológ, amelyben minden fontos motívum találkozik: ez az egy oldalnyi szöveg foglalja össze a mű lényegét. A személyiség elidegenedési fokozatainak, kiürülési szintjeinek felsorolásával inautentikus létélményét rögzíti: elidegenedik a munkájától, mérhetetlen és megvető undorral tekint az ősök becsületességéhez méltatlan, erkölcs nélküli társadalomra. Egyre jobban eltávolodik az elhagyott szülőföldtől, és a gyerekek kivételével már a családját sem érzi igazi menedéknek, így a személyiség szembekerül önmagával, létezését nem én-azonosként éli meg, önmagától is elidegenedik: az életem rég nem enyém már, vadhúsként nő a szívemen.(1) Ezért merül fel benne a halálvágy: az öngyilkosság és az eutanázia De bármennyire szomorú is ez a rész, a zárlat itt is tragikusan ironikus - „Nem az a baj, doki, hogy valami bajom van, hogy beteg vagyok, hanem inkább az, hogy nem is nagyon akarok meggyógyulni. Tehát, nem csináltam össze magam, nem félek. Csak tele van már a tököm az ilyen élettel (bizonyára, az életnek is a tökömmel).” (211-212..)

Szép mondatokat eredményez a kevés, de éppen ritkasága miatt kiemelkedő szerephez jutó természetleírás, amely szükségszerűen az életnosztalgia tartalmait jeleníti meg. Akkor kerül elő, amikor a szemlélőnek már egyre szebb lesz az ősz, egyre reménytelenebb és közönyösebb az életküzdelem: „Holdvilágos éjszaka van, köröskörül az erdő, minden fának megvan a saját árnyéka, nekem vajon lesz-e?... A derült égbolt hajnali napsütést sejtet, s jó volna ezt még néhány évig látni, minek kellett kitalálni s a valamikor véget érő szép életbe beleszúrni ilyen lehetetlenségeket, hosszasan húzódó kételyeket, idő előtti nyavalyákat? Mit keresek itt, alig túl az ötvenen, miközben a velem egykorú ismerőseim nemsokára isszák a reggeli kávéjukat, elmennek a munkahelyükre, utána haza a családjukhoz, vacsora sörrel vagy sör vacsorával, meghitt beszélgetés, ölelés vagy tévé...” (124.)

Nem véletlen, hogy ebben a pszichológiai állapotban jelentkezik a metafizikai menedék igénye is: mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten:(2) „Veszem észre, milyen sokszor gondolok Istenre mostanság (...) Hallottam, olvastam sokszor, hogy végveszélyben, végszükségben a Teremtő segítségét várja az addig hitetlen is. (...) Meglepődni csak azon az ötletemen tudok, hogy talán egyik kezemet a másikhoz illeszthetném, ha már - ki tudja, mióta - imádkozom.” (282-283.)

Ahogyan Dr. Búbánat fogalmazott: van egy jó meg egy rossz hírem. A könyv jó, de nem igazán regény. A szerző kifejezetten nem mondja meg, hogy szövegét regényként kell-e olvasni, mert nincs semmilyen műfaji, szerkezeti jelölés (alcím, fejezetek, részek, tartalom stb.), ami egyébként nem baj, de az implicit jelölők (párbeszédek, belső monológok, a modalitás által létrehozott értékszerkezetek esztétikai minőségei, metaforizáltság, leírások, jellemek) mégis regényként határozzák meg a művet. A könyv stílusában - keserű iróniával fogalmazva - próbatételes, vagy inkább katéteres szívkalandregénynek, esetleg utaztató, kórháztót kórházra mentővel utaztató, pontosabban várakoztató, szociografikus igénnyel megírt, én-központú, vallomásos pikareszk regénynek lehetne nevezni, ha mindenképpen regényként szeretnénk meghatározni. Jóllehet a regény mint műfaj a maga teljességében meghatározhatatlan, miképpen az irodalom is, mert szélsőséges, például radikálisan konstruktivista felfogásban minden szöveg olyan minőség, amiként vagy amivé az értelmezői közösség olvassa, vagyis teljesen befogadófüggő. (Szétolvasom, tehát vagyok. Ez a deKONok olvasásmód!) Látható, hogy a szöveg nem akarja meghatározni önmagát, nem akar különösebben semmit, csak elmondani a történetet, dokumentálni az átélt, kétségbeejtő helyzetet, így lényegében üresen hagyja saját olvasási szabályait: poétikai, szerkezeti értelemben nem önreflexív.

Beleképzelvén magunkat a szövegalkotó helyzetébe, amit egyébként nem lehet igazán megtenni, mert nem ugyanaz elképzelni, átérezni valamit, ami mással esik meg, mint megtapasztalni, valójában átélni. Megrendítő, szörnyű dolgokról van itt szó, és a szerző részeltet is bennünket tapasztalatában, de valahogyan az egész mégsem lesz igazán hatásos. Hiába sír a színész, ha a nézőnek kellene, ha a hatás nem jön át. Miért nem? Mert kevés a polifónia, az értékambiguitás, az ábrázolásban, a kihagyásban rejlő feszültség, a szemléleti újdonság, a valódi konfliktus, a világértelmezés, mert így csak vallomás van, csak leírás van, csak cselekmény van. A kórházi történetnek és a szöveg többi szintjének - jellemek, konfliktusok, szerkezet, stilisztikai-retorikai meglepetés, beszédmód, szabályosság vagy a szabály hiánya - nincs kellően kidolgozott, másodlagos jelrendszere, poétikai megformáltsága. A megfelelő, de eléggé kiszámítható, kevés váratlanságot hordozó grammatizáltsághoz, stilizáltsághoz és retorizáltsághoz viszonylag alacsony fokú poétizáltság kapcsolódik. Így a szöveg nem tud világmodellként, szemléleti egészként működni, nem tudja a benne rejtő valóságelemeket teljes valóságnyivá, a részvalóságot egyetemes érvényűvé tágítani. A szövegvilág nem generál igazán lehetséges világot, mert megmarad a valóságból teremtett realitás valóságában. Leképezi a világot, de nem fókuszálja, nem sűríti, nem terheli meg eléggé többletjelentéssel, mert többnyire egy az egyben fogalmaz, az ábrázolt világ pusztán önmagát jelenti. Erőteljesen publicisztikai jellegű az elbeszélés, mert észrevehető, hogy koncentrál az objektivitásra, még akkor is, ha mindent a saját nézőpontjából láttat. Nem enged meg semmilyen elkalandozást, mindig visszarántja magát a tényleírásba, hogy megmutassa, mi is történt valójában: miként működik, és hogyan fertőz a fehér vírus.

Mi a fehér vírus? Miért ez cím? Csak egyszer fordul elő, a mű végén ez a jelzős szerkezet, amely nyilván - szerepéből következően - a szöveg egészére nézve metaforikus igénnyel lép fel, hiszen jelenti magát a kórházat, a betegséget, a közeli halálraítéltség tudatát, a vég legyintését. Azt a fertőzést, ami megtámadja a lelket és megtöri a testet, és éppen rejtőzködő, megfoghatatlan, lélektani létmódja miatt lehetetlen megtalálni. Továbbá jelenti az életesély totális bizonytalanságát, az állandó várakozást, az örökös diagnosztikai kételyt, ami elhatalmasodik azon, aki a közelébe kerül. Még akkor is, ha tudjuk, az emberi szervezet nem úgy működik, mint a modern autók, nem lehet rákötni a számítógépre, ami majd megmondja, melyik modult kell kicserélni, mert erre még a legmodernebb diagnosztika sem képes, és mi hol vagyunk ettől. Sok tényező okozhat hibát, az okozatnak számtalan oka lehet, a pontos felderítés gyakran bizonytalan, de ezt nagyon nehéz elfogadni, ha éppen mi vagyunk a statisztikai mélypont, ha éppen velünk nem sikerül valami.

Akkor lenne összetettebb, regényszerűbb a mű, ha-a fehér vírus szinte egyetlen, polifónia-képző, központi metaforáján kívül - a cselekményen és a szöveg többi rétegén átszűrődne valami egyéb is: a valóság égi mása, az eszme érzéki képe, ha a kórház teljesen a világ modelljévé válna. Ha a szövegvilág elemeinek - szereplők, helyszínek, idősíkok, ábrázolt értékek, szerkezet, hangnem stb. - poétizálásával, az elemek közötti motívumképző ismétléssel (metaforizációval, metonimizációval, ellentéttel, ambivalenciával stb.), az elsődleges tartalmak jelentéstani metamorfózisával és logikai transzformációjával a nyelvre épülő másodlagos jelrendszer indukálódna a befogadóban, amely dúsítaná (sugárzóbbá, erősebbé, rádióaktívabbá és egyben sokrétűbbé tenné!) a különböző szövegszintek jelentéslehetőségét. Az értelmezéskényszer, a titokfejtés láncreakciójának beindulása pedig megsokszorozná a mű esztétikai hatáspotenciálját.

Jó példa az itt mondottakra a mű egyik kiemelkedő, mert gazdag konnotációs jelentéstöbblettel rendelkező jellemzése a focista múltjából eredően Bal Bekknek nevezett orvosról: „Már akkor feltűnt, mekkora helyet foglal el, miközben testének teljes terjedelmével végigvergődik a folyosón. Előbb csupán arra gondoltam, hogy csak nagy feneket kerít saját magának, aztán - ismétlődő és mélyülő tanulmányozások után - rádöbbentem, sokkal többről van itt szó. A világ talán összes fájdalmát tükröző arckifejezése, lassú és nyomatékos járása, tekintetének a végtelenben találkozó párhuzamosa, a közvetlen környezetéből érkező ingerek totális hiábavalósága mind-mind azt a felismerést erősítette bennem, hogy a Mindenható sétál itt az emberfelettiség súlyától meggörnyedten és elcsigázottan; s mit tudjuk mi, egysejtűek, férgek, mocskos patkányok és rohadt szemétládák, hogy mennyire nyomasztó Atyaúristennek lenni?!..:” (123.) (Kiemelés tőlem. S. F.)

Ha a kiemelt részt metaszövegként, vagyis az alkotói/befogadói módszer elméleteként, a többit pedig ennek gyakorlati megvalósulásaként olvassuk, akkor belátható, hogy a kritika a „sokkal többről van itt szó” rádöbbenésének ritkaságát, az ábrázolásmód és a nyelvhasználat itt megnyilvánuló egyediségét és szemléleti összetettségét hiányolja a mű egészéből. Bal Bekk és a Mindenható, a beteg ember és az alacsonyabb rendű állatok egymásra vonatkoztatása, kettősen metaforikus értelmezése többletjelentést hoz létre, mert ez a mondat itt többet és mást is jelent, mint a benne szereplő szavak összessége, amit a nézőpont, a szemléleti viszony egyedisége, ötletessége, újdonsága, polifóniája, vagyis poétizáltsága eredményez. Ez egy erős mondat, mert sokrétűen és megrázó módon, konkrétan és képszerűen, ugyanakkor a metafizikai tartalmak felé is nyitottan fejezi ki - a szerzői tapasztalat elemzésének általánosításából kiindulva (lásd alkotói módszer) - az orvos-beteg viszony lényegét: Istent az orvos felől láttatja a beteg szemszögéből. Továbbá a különböző, egymástól távoli minőségek (orvos, Mindenható, Atyaúristen, egysejtűek, férgek, patkányok) és tulajdonságaik (világfájdalmas, lassú, totális, fáradt, görnyedt, elcsigázott, emberfeletti, mocskos, rohadt, szemét) összekapcsolásával fogalmilag nehezen megragadható, nyelven túli tartalmat is közvetít. A hatás alapja a stilisztikai, retorikai és poétikai megformáltság komplexitása, telítettsége: a nagyításhoz, a kicsinyítéshez és a fokozáshoz társuló kettős metafora, amelynek ambivalenciájából, értékvesztéssel párosuló értékbizonytalanságából fakad a tragikus irónia, a végtelen közönnyel és világfájdalommal telített, egyszerre vidám és szomorú, nevetés nélküli nevetés a létezés abszurditásán.

A konnotatív burjánzás, a rejtett, jelöletlen intertextualitásokon alapuló asszociációk szabad áramlása teljesen olvasófüggő, és további jelentésszinteket generálhat. A világfájdalomról még eszünkbe juthat a dekadens spleen-költészet: a betegség révén egyébként is a halál rokona vagyok, és arra gondotok, hogy valami jó, kövér, csigákkal telt helyen mély árkot ások a föld puha humuszába, hol vén csontjaimat kiteregethetem, s felejtek, s aluszom, mint a vízben a cápa.(3) A végtelenben találkozó párhuzamosokról a Bolyai-féle nemeuklideszi geometria, a totális hiábavalóságról Camus Közönyének és Kölcsey Vanitatum vanitasának megrendítő felismerése. Az emberfelettiségről pedig Nietzsche: a Mindenható mint Übermensch sétál közöttünk. A beteg meg arra ébred, hogy ő Gregor Samsa, Kafka férge (Az átváltozás) - Camus Pestisének patkányai között -, és Isten is csak hallgat a közönyös csöndben, persze neki se könnyű. Nyilván Beckettre vár.

Belátható, hogy a szöveg csak partitúra, határt szab az olvasásnak, ha vigyázunk, megóv a belemagyarázástól, de ugyanakkor fel is szabadítja az implikációban rejlő lehetőségeket. A befogadó ezáltal lehet újraalkotója, részlegesen megértője a szövegnek, így válik írhatóvá az olvasás és olvashatóvá írás. Olyan ez, mint amikor a (sza)vak vezet világtalant, mert ekkor nem a világot, hanem a szöveget olvasom, így nincs világom, világtalan vagyok, csak szövegvilágom van, de az (sza)vakból áll, a szó pedig vak, mert jelentése csak a szöveg világosságától, világító és világot alkotó fényétől, belső látásától lesz. Szövegvilágom világa. (A szöveg világosság fényeskedjék neki.) A való világ határtalan végtelenségével szemben a műalkotás határolt végtelenség, mélyülő labirintus, tobzódó fraktálgeometria és Mandelbrot-halmaz. Ezért nem lehet teljesen megérteni egy szöveget, mert (sza)vak vezet világtalant, vagy Borges: ha elkápráztat a szó, az már a szóvakság, és látja Isten, nincsen arra mód, kitörni út, remény e látomásból.(4)

A kifejezés, az öngyógyító mechanizmus talán a legpontosabb szempont a szöveg szándékának feltárásában: a szerző igyekezett megszabadulni nyomasztó élményeitől, ki akarta írni magából a fehér vírust, hogy legalább a papíron legyőzze. A szöveg publicisztikai és szociográfiai értéke a didaxis: sokat tanulhat belőle, aki kórházba készül orvosnak vagy betegnek, de ez utóbbi lehet, hogy infarktust kap, ha elolvassa, a továbbtanulni szándékozó pedig messze elkerüli az orvosi hivatást, ha esetleg gondolkozott volna még rajta. A legjobb esetben azonban akár javulhat is az orvosi ellátás figyelmessége, az egészségügy színvonala. Ráférne. (A tanító jelleg értékét persze eléggé alacsonyan jegyzik a posztdiszkurzusban, de posztbeszédnek sok az alja, így én azén értéknek tekintem.) Örülök, hogy elolvastam, mert egy szimpatikus, nagyon emberi ember vallomását ismerhettem meg, akivel könnyű volt azonosulni, izgulni érte. Aki küzdött szenvedélyével, a cigarettával, aki túlélte a saját halálát, aki megvívott a fehér vírussal, átvészelte a kórházakat testileg és lelkileg is. Aki felmutatta, milyen értékes az egyszerű, hétköznapi élet a halál árnyékában, és milyen hihetetlenül közel is férkőzhet hozzánk a fehér vírus az egyik pillanatról a másikra. Molnár H. Lajos alászállt a fehér pokolba, és tudósított onnan. Köszönet érte!

 

(1) Pilinszky János: Kihűlt világ

(2) Ady Endre: Az Úr érkezése

(3) Baudelaire: A víg halott

(4) Pilinszky János: Jelentések VIII. 7.