Dienes Eszternek, köszönettel

Egymásba szövődő sorok

Ha létezik, hogy egy személyiség másnak a versei állal szülessék, és ez a személyiségformáló erő tartsa befolyása alatt mindaddig, amíg él, de még halála után is határozottan alakítsa teremtettjének személyiségét és költészetét, akkor Dienes Eszter világa a verseiből kiolvasható: a Ladányi Mihállyal kapcsolatos élmények, események, érzelmek összessége.

Költő és múzsa általános, nem éppen érdekes viszonya volna kettejük közös élete, ha a múzsa nem lett volna befogadásra kész tehetség, sőt egy saját költészet ígérete. De Dienes Eszter találkozása Ladányi Mihállyal két nagy formátumú személyiség találkozása volt, amelyben Dienes tehetsége megújult, irányt kapott, megtermékenyült az általa igen nagyra becsült költőtől, és Ladányi halála után a Dienes-költészet, miközben új művekkel gyarapszik, egy Ladányi-utóéletet is teremt: alakjának állandó felidézésével, nyelvének, toposzainak, mitológiájának elsajátításával mintha tovább írná a Ladányi-életművet. És ezáltal nem válik szereplírává a Ladányiként is megszólaló költészet, hanem visszhangozza, életben tartja korábbi témáit, hangulatait.

„Lábadhoz nőttek az utak”

Dienes az a nő, akinek a szerelem látó szemet ad, de nemcsak látót, hanem lényeglátót is. Ladányi cselekedeteinek mozgatórugóit jól látja, így személyiségéhez is másoknál közelebb kerülhet. Csavargó lényét e soroknál szebben jellemezni nehéz volna: „Lábadhoz nőttek az utak” és „Nélküled ki semmi partokon kószált, / és simuló, ribanc utakat hágott laposra”, majd „aztán elmentél magányosnak, / hogy síni tudj a közösség után…” - (Sz 37)(1) - mondja annak a Ladányinak, aki élete végéig az elveszített közösséget siratta, kereste (Fohász, Ki a szélbe, Emlék, Szembesítés), talán legjellemzőbben az Üdvözlet barátaimnak című versében:

„Bezárkózunk magánéletünkbe, gyerekek, lassacskán már mind... / Ti, akikkel leülök magányom mellé néha / egy körúti sörözőben, / ti se értitek már, mi az, ami elszállt belőlünk és énbelőlem. / Talán csak öregebb lettem – dörmögöm -, / de tudom, hogy nem lettem öregebb, csak elhagyatottabb...”

A közösség Ladányi számára gyakran egyet jelentett az együtt, közösségben énekléssel (a fent említett versekben visszatérő motívum a közösen énekelt dal), s ez a motívum sem kerüli el Dienes figyelmét: „Egy dalt próbálok eldúdolni, / de megakadt torkomon / s dünnyögéssé fajul az ének.” (Sz 20)

Dienes tudja, mikor oldódik fel a magányos, zárkózott Ladányi, s arra a cselekedetre biztatja az oldódás kedvéért - hogy arcáról eltűnjék a maszk -, ami végül is végzetes lett: 

Igyál! Olyan emberi vagy

mikor lehull a vakolat.

Te hamvasan buta.

(kiem. Sz. E. Sz 39) 

Tudja a zárkózottság okát is, a fenyegetettséget, ami hatalmasra felnagyítva még a természet részéről is riasztja: „Mert nyomodban szaglász az alkonyat” (Sz 39). Nemcsak az ellenség válik természet nagyságúvá, de a szerelmes lány szemében Ladányi is panteisztikus méreteket ölt: „Hajad a Nagyerdő, / ösvényein járok” (Sz 9). A kép folyamatában is megörökítődik: „Köröznek évgyűrűk, mohos / hajad növése fárad, / két gally között a nap figyel, / szemedbe lóg a bánat.” (Sz 16)

Ladányi személyisége, költészete egyaránt hatott Dienesre. A Ladányi-kedvelők előtt közismert, hogy Ladányi sok portréban örökítette meg magát (A csendben, Minden érthető lesz, Szembesítés, Iktatva, Leltár 1., Arckép, háttérrel). Dienes is megalkot egy önarcképet, amely teljesen idomul a Ladányi-önportrékhoz stílusban, hangulatban egyaránt; jelen vannak benne az alulstilizáltság alakzatai is: 

Egy apróhirdetés margójára

Még szülőképes nő, bár

terhességmegtartásra irányuló

törekvése a frontvonalban elveszett.

Egy élveszületett gyermeket

tud csak felmutatni.

Életnek kevés, hirdetésnek ennyi.

A bal szeme alatt francos karikák,

a jobbik alatt túlélt délkörök,

elrendezve a csíkok harántja,

tíz év múlva már ránca is örök.

Gyűrött arcán megfagyott gyöngyök

kínlódása eltört cseppjei,

levert fészke csodáért kiáltoz

s fölé borulnak kisded vétkei.

Uram, ha jó lóra akar tenni,

tegye meg őt, a nyeretlent!

Strapabíró, mokány táltos.

Volt férje szerint veretlen.

(M 33) 

Két, alkatilag, szellemiségében, gondolkodásmódjában hasonló ember szerelme - gondolhatnánk - zökkenőmentes, boldog, kiegyensúlyozott. Igen, ha a hasonlóság nyugodt alapkarakterre épül. Dienes megtapasztalta a nyugtalan zseni szerelmének természetét, és feltételezi, hogy a többi szerelem is az övéhez hasonló örvényekbe rántotta megélőit. Így ír szerelmi elődeinek Ladányira tett hatásáról: „ölelésüktől ordasabb lettél” (Sz 30), s amikor kettejükről ír, egy Marasztaló című, népdalszerű és egyszerűségében megkapó versben, ott is sötét árnyékok vetülnek a kapcsolatra. Dienes „elszánt ölelésre” hívja párját, de minthogy egész létüket félelem igazgatja, ettől lesz hideg a világ számukra, s a partner pedig félelmetességében gyűlöletes: „Tudod, hogy félek / Fáznak a fák is. / Tudom, hogy gyűlölsz. / Te vagy a Másik.” (Sz 31) S Ladányi halála után Dienes úgy érzi, mintha kettejük között valamiféle háború vagy csata zajlott volna, mert ilyennek látja magát: „Arcom egy levert harcban”. (Sz 47) Holott érzékelhető Dienes részéről az önfeladás, teljes magamegadás: „Tíz ujjaddal ha / tollászkodol az arcomon, / két kezed kedvéért / madárrá változom.” (Sz 47) A szeretett lény kedvéért valami olyanná válni, ami testileg érintkezik vele, az ókor óta ismert toposza a szerelmes verseknek: így énekel az Anakreonteia gyűjtemény egyik bordala: „s a szandálod lehetnék, / csak láboddal taposs rám.”

Vendégszövegként kezel Ladányi-töredékeket; egy halálát panteisztikus képekben megörökítő versben kölcsönveszi a „kedvesebb hazát” vágyálmot, de - felismervén a megvalósulás lehetetlenségét -, megfosztja társadalmi közegétől, és tájba helyezi: 

Téged a fű, a dudva, moha,

nem nő be soha, soha.

Lobog majd rajtad pipacs,

kékellik katáng,

nyugodalmat leltél,

- „kedvesebb hazát”.

(Sz 60)

(Természetesen árnyalt tájkép ez, hiszen a lobogó pipacs képe maga is a lázadás, a forradalom szimbóluma, de a magyar versolvasó emléktárában lévő Radnóti-kép is erősíti a jelképes értelmet, nem kevésbé Juhász Gyula égő pipacsai a lángoló határban.)

Nehéz megállapítani, melyik költői képe született a Ladányi-szerelem hatására, és melyik teljesen egyedi leleményű. Amennyire hatott József Attila képalkotásmódja Ladányiéra, úgy hathatott közvetlenül is Dienesre, vagy Ladányin keresztül - mindegy. Az eredmény beszédes: a magyar szerelmi költészet egyik jelentős opusza született meg. Minthogy Dienes képalkotó ereje más versekben is igen jellegzetes, teljesen sajátként olvasom Ladányi Mihálynak ajánlott versét, a Nélküle címűt. A vízió Ladányi személyén is túlmutató: Krisztus-analógiák sejlenek föl benne („Pedig / közeledik / akinek megbocsátunk”) s ez izgalmasan keveredik a szerelmei után futkosó, szomorú-bohém költő képével: 

Nélküle, ki semmi partokon kószált

és simuló, ribanc utakat hágott laposra,

ki mást motozott a fülledt kazlak tövén

örömre, haszonra, és a sarkon is másokat lesett.

Ki addig járt a szalmakontyos nyárban,

míg rögeszméje lett a szerelem –

de kicsókolták a szívét és elhagyták, mert elhagyott.

(Sz 8)

József Attila-hatás érzik Dienes képein, József Attila és Ladányi hangvételűek egyszerre azok a versei, amelyek József Attila dalszerű egyszerűségét és Ladányi önironikus melankóliáját ötvözik: 

Két méter hallgatás

köztünk az árok,

lyukas ingemben

szívemig látszok.

Testem széjjelszórva

- éjben szalmazsákok –

leégett telihold

udvarában állok.

(A Túl kevés című vers első két szakasza, Sz 26)

A vers végén a fölöslegességtudat mindhármójukat megjelöli: 

Mandulás két szemem

fogyó arányába’

meglátszik szétosztott

mosolyom hiánya.

Úgy vagyok, mint a kő –

el kell, hogy dobjanak!

Vigasznak túl kevés,

támasznak ingatag.

(3-4. strófa, Sz 26)

Újszerű, két példakép elődjétől különböző hangütésű a másvilágra küldött, csevegőre fogott Üzenet Ladányinak, mely a jelen rútságairól tudósítja a már másvilágon élőt. A megszólító vers hétköznapi stílusban (genus humile) indít, a záró szakaszban egy fohásszal evokálja a költő alakját, s innen a stílus is magasabbra ível (genus sublime). (H 80)

A szegénység képeinek okkal-joggal igazi elődjük József Attila: nála tisztábban, dalszerűbben senki nem énekelte meg a nyomort. Hatása az utókor nyomorról, közös sorsról szóló költőire felmérhetetlen: Orbán Ottó mondta egyszer, hogy a modern magyar költészet anyanyelve József Attila. Hosszú volna a sor Nagy Lászlótól, Juhász Ferenctől, Bella Istvántól, Buda Ferenctől Labancz Gyuláig: a magyar költő szegénységképeit a 20. századtól József Attila sugallja. Dienes képei nem átvételei József Attila szegénységet, nyomort szubjektív és objektív látószögből egyaránt rögzítő világának; ő a képalkotás, metafora-képzés technikáját tanulta meg József Attilától vagy Ladányin keresztül József Attilától. A két folyamatot igen nehéz lenne tettenérni vagy egymástól megkülönböztetni. A motívumkészlet is rokon, a leginkább sajátja ezekben Dienesnek az argó használata és a csattanóval (éppen a szerelmi érzés organikus beleszövésére) zároló versépítés:

Kicsorbult a hold tányérja,

tejfoga elmegy a nyárnak,

télikabátom zaciban,

a szokott sarkon várlak.

(kiem. Sz. E., Sz 21)

A Debrecen címében is egyszerű hangú versnek még a csattanós zárlata is József Attila hatását mutatja, valamint a csattanóban a kozmikus méretűvé tágulás avagy a természet antropomorfizált gesztusa is:

Volt már, hogy

nem volt ágyam –

emberszívben háltam.

Nem volt jó szavam

senkihez, beszélgettem mégis,

sírást tanulni hozzám

gömbölyült az ég is.

(M 43)

(Ugyanez a vers az utolsó kötetben a Kétkezes Ladányival címet viseli: valóban nemcsak József Attilá-s, hanem ladányis is a hangvétele.)

Egy másik, teljességében talán leginkább József Attila-hangú verse a már idézett Túl kevés című vers. (Sz 26)

Van azonban Dienesnek saját szegénységvers-hangja is, amely különbözik két elődjétől elsősorban az argóhasználat miatt, másodsorban az enyészet-televény hangulat révén:

A harangszó még a déli

avas perceket kongja s véli

az ember, unod a banánt.

pedig csak alszol.

hason és haránt.

(Sz 25)

Az avas percekáltal megteremtett enyészet-tenyészet hangulat Dienes sajátja, s egész képrendszerében visszatérnek a túlérett, rothadásnak indult ételek, és ilyenné válik a környezetében élő ember: egy szerelmi és erotikába torkolló felfokozottságban, amit nem tanulhatott József Attilától, de a szerelmet alacsonyabb hőfokon megélő Ladányitól sem, ilyen fehér izzással talán Ady szeretett korábban:

És tűz és szél és utak szája,

elfutó zöld, puffadt sárga;

egy túlérett nyár és benne

kettőnk romlott, meleg teste.

(Sz 44)

Az enyészet-tenyészet beteg, dekadens világához társul azonban egy tiszta, kislányos érzelmi élettér is. Mert a jóval fiatalabb lány romantikus, készséges, viszonzásra kész szeretőnek mutatkozik:

Egy távlatvesztésre hajló éjjel

megcsókoltad a szám

Kölcsönkenyér volt.

Visszajár.

(Sz 12)

Egy talicska majom

Ennek a költészetben a létezés értelmét megtaláló szerelemnek a születését, történetét Dienes Eszter elbeszéli az Ezredvég folyóirat Ladányi Mihálynak szentelt számában (1996, 10) Otthon voltam nála címen.

A prózai leírásban felszabadultabban tör fel az emlék, nem béklyózza a vers ritmusa, különösen nem a dalszerű versek pontos, minden redundanciától mentes, tömör rendje. A próza oldottá teszi az emlékezést, lágyabb, szubjektívebb, önmagára vonatkoztatottabb hangot enged meg.

A holdas éjen csókot lehelő Ladányi itt durvább, kellemetlenebb oldaláról is megmutatkozik, ugyanakkor szelídnek, engesztelőnek is. „Néha megbőgetett, mint egy talicska majmot. Ez igaz. De meg is vigasztalt holdas éjszakával, holdat ringató meggyfával, estéli fürdőzéssel, gombapörkölttel. Kis kobold volt ő, vagy inkább manócska.”

Ladányi vigaszai az éjféli fürdés és a gombapörkölt mellett az Eszternek szánt gyönyörű képei: a holdas éjszaka, a holdat ringató meggyfa. Eszter úgy fogadja ezeket a képeket, mint a legnagyobb ajándékot, amit tovább hagyományozni mintha kötelessége volna: mindezek a motívumok feltűnnek a Dienes-versekben. Hold világít Eszter képeiben, második kötetének címe is Holdvirágzás; ebben sorakoztatja a hold-meggyfa-csillag motívumokat a sötét égboltra festő verseit. A sugárzó képek kettejük szerelmét világítják be:

Most lepingálom, mi kettőnkből maradt:

gondolkodó, csendesült arcodat.

Két gondoskodó, pihenő kezed,

kicsiny meggyfád, mely holdat rengetett.

(H 72)

A következő ciklusban (amelynek címe visszajátszik a Radnóti cinlékét megidéző Ránki-Hubay-Vas musicalre: Egy szerelem három arca):

A mi szerelmünk holdfénnyel volt teli

s a kék határban a lila arcú mákok...

... Október volt. Kalitkánkba benyúlt az ég,

s mi azt hittük, hogy érdemes még.

Hogy él legbennünk egy félkész-tartomány,

és csillagcsordánk léptet a felvert út porán.

A bejárók fölött almaillat,

és érett holdat himbál

a meggyfaág.

(H 73-74; ugyanez Őszelő címen Sz 24)

A csak az ő kettőjük szerelme létrehívta képrendszer így vetítődik bele egy Ladányit bemutató, életösszegző versbe:

Fürdőkád állt az udvaron,

abba vizeket hordott s melegítette nappal –

fürödj a holddal, csillagokkal,

s rajzolt hozzá

holdat himbáló meggyfát.

A szakasz utolsó sora váratlanul kinyilatkoztatóra, komorra vált:

Elszánt volt. Nagyon elszánt.

(H 79 és Sz 53)

A manó-kobold Ladányi, a holddal-meggyfával vigasztaló Ladányi még legoldottabb pillanataiban is elszánt volt. Dienes látlelete pontos. Egy feszült, célját kergető, világtól menekülő ember képe.

A varázs-világba élesen belehasító sor után időzzünk még a kettejük közös világát megszépítő képeknél! A meggyfa és a hold mellett fentebb már felsziporkáztak a „csillagcsordák”: a fürdésnél nemcsak a hold társ, hanem a csillagok is. Meggyfa és hold mesebéli kettőse mellé felfénylik a csillagoktól körülvett hold látványa is. Ladányi költészetében a csillag és a mérhetetlen égbolt a szabadság szimbóluma, és amikor egy verséből kiemelt sort hangsúlyossá téve kötetcímmé választ: Csillagok kutyaláncon, akkor a szabadság elveszítését jelzi vele. Ez a fajta csillagos ég, azaz szabadság-képzet Dienesnél ritkább, s ha van is, ott Ladányi-reminiszcencia.

Legalább annyira hatottak azonban Dienesre József Attila „csillagos” képei, ha nem is a Ladányi-szimbolikával. Kunhegyes című versében a szív és a csillag kerülnek oly testi kapcsolatba egymással, mint amilyenre vágyott volna József Attila egyrészt az étellel, másrészt egy gyermek-utóddal. A Kunhegyes első szakasza:

Mások füstjével szemem teli,

nem sejtik, mire gondolok,

szívemhez éjjel

csillag dörgölődzik,

akác suhog.

(H 7)

 és a vele kapcsolatba hozható - talál előképül is szolgáló - József Attila-strófa: 

Nem dörgölődzik sült lapocka

számhoz s szívemhez kisgyerek –

(Eszmélet III.)

A Kunhegyes második versszakában ismét együtt a hold és a csillagok, méghozzá élőlényekre – növényekre - jellemző folyamatban; antropomorf vonásokat ölt az éjszaka, majd egy kétsoros ellentét következik város és falu között - a József Attila ritmusát és sorképzését folytató kép mégis a vers legkevésbé invenciózus része: 

Holdvirágzás, csillaghervadás,

leszáll az éj, liheg –

hangos városok énekelnek

csendes tanyák felett.

Teljesen Dienes-hang szól azonban a záróstrófában, ahol a költő és a természet áll hasonlító viszonyban, majd egy önmagával számotvevő sor után ott áll az élet summázata: Itt hagyott el az isten. (H 7)

A hold és a csillagok mint az élet kizárólagos kísérői, a magány megosztói, a Ladányi-topika legjellemzőbb, leggyakoribb képe. Ilyen értelemben él vele Dienes is: a Nélküled címet viselő hiány-versben, amelyet népdalszerűsége tesz még szívszorítóbbá, az egyedüllét terhének súlya alatt az események nem is az éjszakát váró, megroppant költővel, hanem magával az éjszakával történnek, pontosabban: maga az éjszaka történik az időben, hatása alá vonva a versíró Én-t:

Csillagom alszik

sötét egen,

holdam is késik,

sötétedem.

Károg a holló,

álom az élet,

leng, leng az árnyam,

pörgök a szélben.

Visznek holdezüst

reszkető utak,

idegen hold és

csillagok alatt.

(Sz 51)

Csillagok uralják Dienes meséit is: már a verscímben is vezető szerepet követelnek maguknak: Csillagmese a Sárkány-tó utcából mesés címet viselő, ám szaggatottságában balladaszerű versben „Hold járt s ledér / csillagok bokáztak / a Tejúton egy bakának” - majd egy antropomorf jelzővel („jámboran”) bedöcög a Göncöl-szekér is, végül „csillagpásztor öregapám / ködszemű tinója”. És végbe megy egy mesés-misztikus kommúnió a Hadak útján vonuló csillagok és a költő ősei között: „Hadak útján járó csillag, / rétszagoló reggel, / minden ősöm, pereputtyom / fáradt seregekkel”. (M 27-28)

A költészetben a csillag leggyakoribb antropomorf megfelelője az emberi szem (a mesebeli juhász „csillagszemű”, udvarlási gyakorlatunk egyik legkézenfekvőbb - el is koptatott - toposza az „úgy ragyog a szemed, mint a csillag”), a toposz valószínűleg betáthatatlanul régi. Ismerjük ókori görög példáját Platónnak az eszeveszett szerelmet megénekelő, őrülten képzavaros két sorából:

Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehelnék,

két szemedet nézném csillagom ezreivel.

(Szabó Lőrinc fordítása)

és ettől kezdve a világlíra három leggyakoribb szavának egyike (szív, rózsa, csillag).

Ennyi csillag után szinte hihetetlen, hogy lehet újszerű képeket alkotni csillagokkal, korábban sosemvolt kapcsolatokat teremteni velük. Pedig lehet. Ladányi két végletes póluson szerepelteti őket: kutyaláncra vert csillagai a rabság, már idézett hold-csillag párosa a természet empátiájának szimbólumai. Dienes együtt rezdülő csillagait már láttuk - ez az ő pozitív konnotációja -, negatív előjelű képeiben a szemben fészkelő csillag a meg nem valósulás, a megdermedés szimbóluma. Trubadúr ének című verséből hogy is hiányozhatnék a csillag? De ezt a trubadúréneket nő írja elmaradt párja helyett, így - a fordított helyzet következtében - a trubadúrlíra toposzai negatívakká válnak, s a trubadúr-ritmusokat részint az archaizálás, részint a megmagyarítás kedvéért - a magyar felező nyolcas váltja fel. A sorpárokba rendezett vers első és utolsó sorpárját idézem:

Sok csókjaid elmúltával

hagytál magam elmúlással 

... 

Vagyok árva vagyok szegény

csillag dermed szemem helyén

(M 35)

A harmadik kötetben hideglelős hiányérzet ihletett egy fosztóképzős című verset: Ladánytalanítás, amely nem a szokványos curriculum vitae, hanem egy kapcsolatösszegző vers, két ember közös múltjának önkínzó felidézése.

A második személyben megszólított Ladányi - Dienes versében - egy csillagképpel bókol Eszternek, de a megvalósulatlanság a képet elkomorítja, a fájdalmas mozdulattal szinte eldurvítja: „Csillagot igéztél / két szemem gödrébe, / sírva buktam érted / két kezem öklébe.” (Sz 48)

Dienes világa - mutatis mutandis - őrzi a Ladányi-topika elemeit, de önálló képalkotásban, átmentve az örökséget a negyed századdal későbbi, újabb gondolatok számára. A csillag Ladányinál és a korábbi Dienesnél a természet része volt, annak empátiáját képviselte. Dienes harmadik kötetében új funkcióban látjuk: társadalmasított, sőt átpolitizált formában: az Ötágú szerelem beszédes cím jelzi, hogy a csillagból most nem a ragyogás a fontos, hanem a sugarak száma. Hogy az égi csillagot látja ilyennek, arra bizonyíték az „ötágú szerelem” előtti jelző: „holdas”. Szinte az Ady-féle vörös csillagot állítja helyére a világban: Ladányi szerelme csakis ötágú lehetett, hiszen hitvallás, meggyőződés és szerelem egymást kiegészítve-feltételezve lobogtak a költőben. Dienes ismét pontosan lát:

de amíg tartott ez a holdas, ötágú szerelem,

jók voltak veled a nappalok,

szépek az éjjelek.

A hitében magát elárvultnak érző Ladányiban együtt szűnt meg az „ötágú szerelem” és a közösségi érzés. Az analízis hibátlan: 

aztán elmentél magányosnak,

hogy sírni tudj a közösség után...

(Sz 37)

Dienes, magányának évtizedei alatt, magára - saját hangjára – talált: az Ötágú szerelemben a fenti finom, pszichológiai jellemzések mellett ilyen váratlanul döbbenetes képeket olvashatunk: ,Lábadhoz nőttek az utak” (Sz 37); már képes Ladányit nemcsak élő alakjára emlékezve, de nem-létében is megidézni:

Két szék közt a sarokban

gömbölyödik emléked...

Simogatni sem merem.

(Magány, Sz 28)

A természet mindenható erejét hívja segítségül a társ visszaszerzésére, s az együttérző természet antropomorf tulajdonságokat ölt: „Amikor elmégy, / gondolj a nyárra, / utak homlokán / lázrózsa-fákra.”- (kiem. Sz. E., Sz 31), majd addig távolítja a már nem köztünk élőt hogy gyűlöletet feltételezhessen benne, s így könnyebb legyen a hiányát elviselni: „Tudod, hogy félek. / Félnek a fák is. / Tudom, hogy gyűlölsz / Te vagy a Másik.” (Sz 31) Az eltávolítás végső fázisaként a költőnek szánt vallomást egy váratlan fordulattal Ladányiról önmaga felé fordítja, saját túlélésének biztosítékát remélve - persze hiába - a Ladányi-emlékétől való megszabadulásban:

Letépem ezt a holdas éjszakát,

miközben ajkam rózsaszínből kékre vált.

Gondolok rád szerelemcsütörtökön,

lusta hétfőn. Szeleket küldök. Nyáron

fuvallatost, télen meleg délit,

kötök neked zoknikat, réklit

s küldök megértést, álomszabadságot,

fenyőillatot, vasalt, tiszta lepedőket,

s szerezz egy jobb szeretőt, árva szeretődnek.

(Búcsúzóul, Sz 36)

A távolítás jeleként születik olyan vers is, amelyből Ladányi személye hiányzik -hiányát az elvont természeti elemek igyekeznek pótolni -, itt Dienes saját életének minőségét határozza meg. „Most megadom a mélység adatait / a reménytelenség fokán, / hol senkik aláztak s nyitott / szemembe köptek.” (Sz 49) Ez nem Ladányi hangja. Dienes olyan költőelődöt idéz, aki - nagy társasági és irodalmi sikerei ellenére - végtelenül magányosnak érezte olykor magát, különösen költészetét illetően, amit máig nem méltattak kellőképpen. Hogy mennyire fontos a lírája, jelzi Dienes verse is, amely háromnegyed századdal később született, de az előd hatása („megelőlegezettség”, „intertextualitás” - mondanák a posztmodern teoretikusok) kétségtelen. Az előd Karinthy Frigyes, és a vers, amelynek hatását érzem Dienes versén, az Üzenet a palackban, ennek vonatkozó sorait idézem:

„itt vagyok az Elhagyatottság Harmincadik

Szélességi, a Szégyen

Századik Hosszúsági

s a fogatösszeszorító Dac

Végső Magassági Fokán,

valahol messze vidéken,

és kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre?”

Miképpen jutott Dienes a reménytelenségnek erre a Karinthy depressziójával egyenértékű fokára? Természetesen elsősorban Ladányi halála okozta, de okozta minden szép várakozásának meghiúsulása is. Vágyait, ideáit tagadásukból ismerhetjük: Ladányinak vallja meg őket - a már halottnak -, minthogy az ő ígéretei bizonyultak áltatásnak:

Azt mondtad, jó. Jött a rossz.

Békea szívednek! Harcolok.

Szabadság!Felhúztál négy falat.

Hűség! Lógtam bokrod alatt.

Nagyon hittelek. Mint aki árva.

Ezentúl teszek a glóriádra –

tudom, hogy bennünk,

belül feszül az égbolt.

(kiem. Sz. E., Lógtam bokrod alatt, H 20)

A külvilágra vonatkozó ígéretek nem valósultak meg, de akkor még bízott Dienes a közösnek gondolt érzelmekben. A „belül feszülő égbolt” bensőségességének azonban már ellentmond a harmadik kötet egy, már idézett verse, ahol az ég falára felkerül Ladányi - már nem Dienes belső égboltja! - a belső égboltból kiszakadva sem tágulhat végtelenné.

A harmadik kötet ezen utolsó verse még egy utolsó visszalépés az eltávolítások után: műfaja lehetne sirató, ima, könyörgés, hangvétele a Dienestől megszokottnál ünnepélyesebb, sőt, szakrálisabb, az emlékezés és a halotthoz szóló könyörgés sorait áldó, imába foglalt kérések keretezik. A négyrészes vers lezárása az elégtétel megszabása, elszámolás az Istennel, akitől nem kevesebbet kér, mint hogy vegye maga mellé az égbe. De nem akármilyen képben kéri ezt, hanem egy különös, Ladányi apoteózisát megjelenítő, kozmikus képben (amely Krisztus-asszociációkat is kelthet), ahol azért jelzi, hogy Ladányi – szerencsére - ember és nem végtelen, határtalan Isten:

Isten rossz sorsodért cserébe

szirmot küld szemedre, szádra,

felakaszt téged az ég falára

s meghatározza kiterjedésed.

(kiem. Sz. E., H 83 és Sz 61)

A meghatározás, behatárolás Dienesnél mindig negatív konnotációjú, a szabadság hiányát jelzi, így az első kötetben: „Négyzetes szobában / behatárolt csend vagyok” (M 15), itt egyrészt jelzi a szabadság hiányát: a falra akasztott ember nem szabad, másrészt meghatározott kiterjedése megakadályozza határtalan istenné válását és túlvilági szabadságát is.

A „teszek a glóriádra” dacos elfordulás nem az istenné nem vált Ladányinak szól, hanem a távolítani kívánt, nyomasztóvá vált emléknek.

Argó és kakofemizmus - a távolítás eszközei

A „talicska megbőgetett majom” a kapcsolatukról szóló versekben a szerelem kialakulása óta jelezte, hogy ez a kapcsolat egyrészt féloldalas - Dienes mélyebben élte meg, mint a sok női sorson már átgázolt Ladányi -, másrészt nem volt konfliktusmentes. A szerelmes versek szeizmográfként reagáltak az érzelem kilengéseire, s ezek a jelzések Dienesnél megrázó, szenvedélyes képekben mutatkoznak. Egy természetleíró verse egészében válik metaforikussá azáltal, hogy a természeti képekben kettejük sorsa-állapota nyer érzéki megelevenítést:

Belealszik a fény a csillagokba,

krizantémok tömött kontya

fehéren üzen.

Eljött a lombszüret.

Tenyér-árokba könny gurul

arcunk fedetlen gőzölög,

teherbeejtett rossz nyarunk

megszüli majd az ördögöt.

Agyvelőt kér a fájdalom,

messzi ösvényen fény üget...

Halni mennek a dáliák,

itthagyták késüket.

(Lombszüret, M 67)

A szerelmében sokszor megbántott nő, hogy el tudja viselni társa komiszkodásait, a szerelmet puszta erotikává, sőt durva obszcenitássá alacsonyítja, itt a távolítás eszköze a szerelmes szavak helyét elfoglaló durvaság. Egy drámai jelenetben, a sárba merülés pillanatában, a résztvevő emberek segítőkészségét a sérült ember védekezésül használt durvaságával igyekszik hárítani, majd a sebesülést követő kórházi ápolás közben beállt hiányállapotra reagál kakofemizmussal:

Kórházfehérbe öltözött falak

Mosolymaradék kibaszott szavak

Beforrt ösvények behegedt rózsa

fele párnámról azóta

hiányzik valaki arca keze haja

szeme vidéke csókjaim helye

(Mosolymaradék, M 37)

Saját szerelme intimitásának védelmében mindenütt máshol, még a természetben is, a szerelem helyett vad szexualitást lát és akar látni, amit, bízva a szó mágiájában, erős kakofemizmussal próbál hatalma alá kényszeríteni, nehogy az ő belső világa is alantassá váljék:

Erre strichel a szél is,

a fák szoknyáját nyakbavetve,

kurva a kitanult ég is.

A hernyóbőrű szürke por

onanizál a parti fákon...

Ezt a látványt nyújtja a természet az elrontott magánéletét összegző, és a társat „szagló testté” alacsonyító költő számára:

Buta álmokat öldösök lesből,

elvétek nagy szerelmeket,

papást-mamást játszom, válóperest,

kiszeretek a szagló testből.

(M 6)

A szerelmet puszta szexualitássá leszállító Dienes nagyon is nő. A vállrándítás és dac mellett olykor egészen kitárulkozó, önfeladó asszony, aki az önfeladás gesztusát egy ponton már szégyellve, kakofemizmusba csap át, és szitkozódva könyörög szerelemért: „Zabálj fel, ne hagyj itt / félbeszegve! / Beleid húrjain játszik az éhség, / eleget, jót sosem ettél. / Szájhagyomány útján akiket szerettél, / ölelésüktől ordasabb lettél. / Én összeállok kisebzett fekhelyeddel, / szúrós pokrócba ágyazott örömöddel, / vonítsunk együtt! / Az ütődött hold mindenütt adott. / Szeretem borszagod, szélütött fáid. / S ha bolygó mellem kezedbe vágyik, / ne tedd kezedet keresztbe! / Eressz be! Eressz be.” (Sz 30) A szerelem megbomlásakor a közös élet szimbólumai is elvesztik pozitív konnotációjukat: a szerelem holdjából itt „ütődött hold” lesz, a „szélütött fa” kétértelmű szójátékának egyik képe sem tartozik egy idilli tájba (ha a természet szintjét nézem: a szélütött fa = szélverte fa, tehát erős vihar pusztítását jelzi, ha átvitt, metaforikus jelentésben értelmezem: az ütődött = bolond hold betegtársa, szélütött = agyvérzéses). A versben az idézett „vonításon” kívül sikoltás is hangzik: egy állati ösztönökkel párjába akaszkodó lény hangja. Ez nem az intellektuális szerelem verse: az önnön szerelmét is az ösztönlétig lecsupaszító költő viviszekciója.

Az ösztön és az intellektus kettős vonzásában élő Dienes megírja a magyar líra egyik legszebb szerelmes versét, a Petri Hogy elérjek a napsütötte sávig mélyből magasba kapaszkodásának női párját, Utánad, kedves címen. A vers történése szerint Dienes és Ladányi kapcsolata intellektuálisan indult, a kettejük közti összekötő kapocsként, szinte vezérmotívumként ismételten mondogatott-szavalt József Attila versekkel. Majd a vers, amiként feltehetőleg az élet is, az intellektus teljes elhagyásával, az ösztönéletbe merítkezik, erősen kakofemisztikus eszközökkel. A vers fordulópontjától, az aktus kezdetétől idézem:

Az arca torz vízköpő fejjé változik,

arcomba zihál, fülembe hörög.

Csukd be a szemed, te dög! - üvölti.

Lökdösődik, bemocskolja hasam.

Kibaszott rossz kurva vagy, mondja,

miközben gatyába rázza magát.

A szerelem - és az élet - elmúlását, szinte történeti távolságba kerülését az önostorozás alulstilizált képei mutatják; ezek váltják fel a társ emlékének eltávolítására szolgáló sorokat:

Nézem a gatyát. Édes, édes Dienes Eszter!

Kibabráltál a szerelemmel.

Ágyékomban sovány, éhes macska dorombol.

Odébb rúgom. Megfordulok az ágyban,

Hömpölygő sugárban hányni kezdek.

Száz évvel utánad, Kedves.

(Sz 52)

Dienes önarcképei mind öngyalázások, a kakofemizmus legerősebb fokán exekrációk, azaz átkozódások. Önmaga lealázása nemcsak az a fajta önirónia, mint Ladányinál az önarcképek sora, aki társadalmon kívül rekedtségét magyarázza a társadalom számára elfogadhatatlan, deviáns én-képének rögzítésével, hanem ezen felül még a Ladányinak meg-nem-felelés fájdalma is motiválja. Hol kurva, hol kivénhedt csataló - mindkét minőségében kiérdemli - ahogyan ő gondolja - Ladányi bántó bánásmódját és a társadalom megvetését.

Ladányi már említett önarckép-verseinek jellegzetes Dienes-folytatása a Ladányi- portrékkal együtt elemzett Egy apróhirdetés margójára (M 33), amelynek optikája egyáltalán nem nőre jellemző. Az önbecsmérlés - a kakofemizmus egy sajátos alfaja - célja, hogy önmaga és a világ számára érthetővé tegye társadalmi kívülállását, a devianciát – „Dicsérj csak! / Köpök rá, hogy zsebből felmagasztalsz!” (M 7) - és Ladányi általi elhanyagolását.

Kisebb karcolatai egyes testrészeket szólnak le: „Titkos forradalom. / Pattanás a valagamon”, s hogy tőle forradalmi tettként csak egy rejtett, vörös valami, egy testi tisztátalanság telik (M 71); lakáskörülményeit és testi méreteit egyszerre csepüli egy kétsoros: „Ez a lavór nem látott még kádat. / Kilóg belőle a seggem.” (M 73) Ösztönéletének szerelem nélküli kielégítését gyónja meg egy népdalritmusú és népi egyszerűségű vers középső szakasza: .,Elcsapták léptem, / vonít a talpam, / ringyósult kedvem / magamra csaltam... / (M 8) Egy Villon-pastiche-ban Vastag Margóként örökíti meg magát, tán még Villonnál is obszcénabbul; ízelítőként egy strófa:

Kerek fenekem, ne szellents, mert ez a marha,

szálkás betűkkel bevarrja seggemen a lukat,

miközben a Herceg és udvara rajtam mulat.

(H 24)

Teljesen frusztráltnak érzett önmagához Ars poeticát ír, mely kategorikus imperativusszal és egy durva kakofemizmussal zárul: „porszem és könnycsepp / fogják a vérem. // Meztelen szavak / lógnak a számból, kint sem és bent sem, / jobb lenne máshol.” És a zárószakasz megborzongató durvasága: „Döntsd el magadban / mit és mennyit érsz / s szard össze magad / vagy öntsön el a vér.” (M 30)

A távolítás okai

Az önmagát lemeztelenítő és meztelenségében rútnak magát ábrázoló nő elhitetheti magával, hogy méltatlan volt a szerelemre, a szeretői státusra. Ez azonban még nem indokolja az egész társadalomból, a világból kiűzöttség érzését. Társadalmon kívüliségének érzése máshonnan ered: a vágyak, ideálok és a megvalósulás ellentétéből. Ha az emlékezés beteljesült álmok helyett pusztán csalódást, megcsalatást őriz, a frusztráltság rémképpé változtatja az emlékképet.

Befejezéscímet visel egy vers, amely ezzel a címmel létösszegzést sugall, holott még csak az első kötet elején áll, erre utal a „darabka múlt” időhatározó is. A befejezettség érzése már itt készen áll a költőben, ezt hurcolja magával éveken, verseken, köteteken keresztül:

Visszanézni sem érdemes

darabka múltba,

emlékszépített tájra –

egyszervolt-országból jutsz

sohsemvolt-nyárba.

(M 21)

Az egyszervolt mesebeli ország és a sohsevolt nyár az a vágykép, amelynek ki kellett volna teljesítenie a darabka múltat, megszépíteni a tájat - nem ez történt. Az Emlék című vers - két oldallal hátrább - apró mozaikokban járja be a meg nem szépített tájat, és a „lábszagú estéktől”, a „megbékélt részegektől”, „tarisznyás koldusoktól” jut el a mesék és népdalok tagadásáig, s így állítja össze ezekből a mozaikokból a megvalósult világot. (M 23)

A társadalomban észlelt romlottság, szenny és szervezetlenség a költő vízióiban átvetítődik a természetre is: „csendben rohad / levél-gerinc, fa-öntudat.” Majd: „Rohadt bélként lóg az inda, / száraz gödör estig inna. / Szörcsög, cuppog, telik kedve, / hideg nyálat nyel az este. // Monoton pancs-csöves csontok / vizet isznak, nehéz gondot.” (M 65)

A természeti lények antropomorfizálódnak vagy emberi attribútumokká válnak, s ezáltal lesznek utálatossá, gyűlöletessé: „Csőre töltött varjak várnak, / őrizői héthatárnak. / Jég-hályog, páncél, jéglakat / Nyög a folyó a jég alatt. / Ezüst halpénz, drága ó-hold / égi budin hosszan trónol.” (M 66)

Egy természetbe vágyó álom - álom marad (Gyopárt álmodnék M 15), a helyette megélt valóság a szabadság elveszítésének mozzanatait nyújtja. Itt jelentkezik először egy jellegzetes Dienes-fordulat: „Négyzetes szobában behatárolt / csend vagyok” - a behatároltság, mint már szó volt róla, a szabadsághiány szimbóluma. Ezt jelképezi a Ladányi halálát gyászoló versben, a Ladányi különleges apoteózisát felvetítő vízióban:

Isten rossz sorsodért cserébe

szirmot küld szemedre, szádra,

felakaszt téged az ég falára

s meghatározza kiterjedésed. (kiem. Sz. E., H 83)

A szentképként az égboltra akasztott Ladányi a meghatározottság miatt veszít szabadságából és isteni határtalanságából, végtelenségéből.

A gondolatsort elindító vers, a Gyopárt álmodnék (M 15) a meghiúsult álmok számbavétele után kezd kakofemisztikussá válni, pontosabban: jól elgondolt terv szerint váltják egymást a kakofemisztikus és a költői képeket sodró sorok. A szabadsághiányt jelző, negatív megállapítású sor után: „szara-facsari éhes vagyok” szójátékkal: égő-leégő Naplemente - kétpólusú: pozitív és negatív kép - következik, majd rögtön utána egy kakofemizmus: „porbafingós galambok”, amelyre egy már-már édeskés kép telepszik: „bóbitás fejét”.

Az Anna húgának írt levél (H 11) végig a hétköznapi, közönséges élet a neki megfelelően alulstilizált leírásban („átjár a bűz, a dögszag”, „rakás légy párzik”, „pelenka ázik”„a moslék felböfög”, „korpa száradt kezedre, lábaidra”); ezt követi egy második személyű, kétszeres becéző felszólítás egy kérdés megválaszolására: „Pannika, Panka, gondolsz álmaidra?” Dienes tudja: a kérdésre nincs válasz, mert ha igenlő volna, az egy meghasadt személyiségről tanúskodnék, ha azonban nemleges, akkor a megszólított Panka már nem volna azonos néhány évvel korábbi önmagával. Ez az a pont, ahol Dienes Eszter kiválik a valóságos életet élők és a napi teendőkben gondolkozók közül, és lesz társadalmon kívüli deviánssá.

Ezt a személyiségválságot, illetve devianciát termelő társadalmat távolítja el magától Dienes, még szeretteiről és kakofemisztikusan szólván: érezzék ők is a költő haragját, amiért nem tesznek semmit sorsuk ellenében: ,.Én azokról írok verseket, / kik nem olvasnak engemet, / mert ködlő hajnaltól / jajgató estig / nyakig állnak az anyaföldben, / állnak napestig... Zsebükben elfér parányi méltóságuk / Izzad a tenyerük, büdös a lábuk” Majd az értük lázadó történelmi személyiség (Dózsa) és az értük forradalmat hirdető költő nevének körülírása után a kakofemisztikusan torzítja Ady sorait: „Ó Páris, ó Bakony! / Ahogy megírták: vér és takony.” (H 45) (A kakofemizmus idézet: első megjelenési formája Rimbaud-nál található - a magyar fordítás így adja vissza – „Páris, tűz és takony”, ebből lesz Sziveri Jánosnál „nem Páris, sem Bakony: / vér és takony”, s ezért írja Dienes: „Ahogy megírták”.)

Nem nagy dicsőség, de írni kell róla, hogy a közösségi költészet (én nem szeretem a közéleti szót használni, mert valami hivatalosat, demagóg jelleget érzek benne; másfél-két évtizede exekráció, ha tetszik: anatéma) alá került. Éppen az a költészet, amelynek hangján szólt Ladányi egész életében, s ami célja Dienesnek is. Így vall erről, dühtől táplált kakofemizmussal, egy Petőfit idéző verscím: Azért a szent fát – alatt:

Üzenem a szarrágó szórágóknak:

kalitkás díszmadár ne álljon rigónak.

Felborzolt kakadu mezős pacsisának,

ne írjon másoknak, aki csak magának!

(H 59)

Ezt a fajta költői tartást vetette ki magából - a kánont felállítók által kanonizált költészet. Ezért érzi magát Dienes deviánsnak, mert a kánontól eltérően érez és ír. És ezért kap kakofemisztikus megfogalmazást minden, ami érzelem, hit és meggyőződés. Vagy kakofemisztikus megfogalmazást kap, vagy - a másik végleten - elhallgatással, aposziopézissel sújtja.

A 20. század 50-es éveinek végétől - a Lobogónk Petőfi! korszak után - egy egész nemzedék kezdte szégyellni érzelmeit, hitét - ha még maradt neki -, és elkezdett kakofemisztikusan írni olyan témákról, amelyek az ötvenes években kötelezőek voltak, akkor azok voltak a kánon. 1956 generációját még éltette a forradalmi lobogás, ebből a szempontból még a század közepének költészetéhez tartoztak. A fordulat annak a generációnak a megszólalásakor állott be, amely messze távolodott a Lobogónk Petőfi! korszaktól, de még nem vettek részt cselekvően az ’56-os eseményekben. Egy egész generáció - az 1940 és 1956 között születettek - érezte úgy, hogy kiszorult a történelemből, megfosztatott a cselekvés lehetőségétől. Az új lehetőség, 1968 is elbukott - egy cselekvésre kész ifjú nemzedék ismét illúzióvesztetté vált. Közéjük tartozik Dienes, aki osztozik az illúzióvesztésben, a szemérmes rejtekezésben is, de - mint láttuk ritka kivételként ő néha hangot ad hitvallásának. Ő az, aki a rejtőzködés attitűdjét is megírja:

Bohóckodj, mondja egy hang,

csak nehogy sírva fakadj! (M 73)

Dienes szól a szavak hiányáról, az emberek közti kapcsolatok kihűléséről: „Nincs beszéd és nem szerelmeskedünk, hallgatom szívverésed.” (M 60)

Pedig él benne a hit és a pátosz - mindaddig, amíg el nem veszik tőle. Talán egyetlen, emelkedetten himnikus verse címében is reménykedő: Fohász Ladányihoz (talán nem véletlen a címválasztás: Ladányi egyik legfontosabb, legkeményebb verse a Fohász, ami Dienesével ellentétben korántsem bizakodó - még visszatérek rá), melynek bensőségessége megnyilatkozik a természet empátiájában, a többes szám második személyű megszólításban és a verszárlat pozitív tettre szólító felhívásában: „Bízik a hangya is, / ringatja a bábot, / fűszálanként őrizd / az egész világot!” (H 16)

A bizalom e himnikus hangja nem tart sokáig, mindössze ez az egy vers képviseli. Ellenpontként ott áll, már két oldallal később, a Fohász Ladányihoz negatív párja, a bizalmat felváltó gyanakvást és a csalódást leltárba vevő Ima (H 18), melynek kezdő sora ismét József Attilához hasonló hangütésű:

Az élet szép, mindenki másnak.

Az én fülembe mindig kiabáltak.

Eső esik, halkan zihál a hó,

gyere el értem, Mindenható!

Ki csóró voltam kisgyereknek,

szegény felnőttként élek.

Magam vagyok a kezdetektől

és egyfolytában félek.

(H 18)

Van egy hatalmas vallomása Dienesnek arról, hogy frusztrált cselekvéseink miatti elfojtásaink torzítanak minket, és kemény intéssel hív fel mindenkit az elfojtást feloldó megszólalásra A vers címe: Ideje lenne vallani. Az első három szakasz valamilyen elfojtás megnevezésével kezdődik, és a szakasz többi sorai ezt bontják ki, a negyedik szakasz kezdődik a címmé emelt sorral. A kezdő három szakasz egy-egy első sorát idézem, majd a negyedik strófát egészben:

Lesütöm fekete szemem

...

Elfojtom torkom, szavaim

...

Megkötöm két jó lábomat

...

Ideje lenne vallani

- kezem magasra tartom –

ne szeresd, tenger, partjaim

elbuktak forradalmaim

(kiem. Sz. E., M 12)

Halott édesapjához írt versében a szabadság hiánya süvít, míg ki nem mondja, miképpen adható vissza, ami elvétetett: szó, étel, hit:

Szájából mi kiűzetett

vess neki szót, édes kölest.

Ácsolj neki másik hazát,

feje fölé feltámadást.

Koldusaként a fényes hitnek

lehunyt szemének tovább higgyek.

(M 26)

Egy nagyszabású búcsúversben (Express Levét Ladányi Mihálynak, M 57, Sz 40) a vers eleji és a vers végi két sor némiképpen variált keretes szerkezetben hétköznapian, alulstilizáltan zárul. A kezdet: „Ki elszegődtél Isten főpohárnokának / idd ki a borod, te részeges!”, illetve a vég: „ki elszegődtél Isten pohárnokának / vágjál pofákat és integess!” A genus humile stílusú keretsorok azonban vallomásos, szerelmes képekkel, öngyötrő fájdalommal teli verset fognak közre. Dienes mer írni érzelmeiről, ínég ha alulstilizált vagy éppen kakofemisztikus közeggel veszi is körül őket - feltehetőleg ez az ő soha nem szűnő devianciája.

Élete summázata négy sorban: két tagadó mondat és két kakofemizmus egy hiányokat számlaként benyújtó versből:

Nem lettem boldog.

Sem tisztességes.

...

Apám szemgödre kitört ablak,

Anyám, arcában férgek laknak.

(M 39)

Neki - bizonyosan- fájdalom, nekünk - ritka, léleképítő ajándék ez az életfogytig tartó deviancia.

A rejtekező személyiség

Az 1940-1956 között születettek már említett nemzedéknél valamivel idősebb Ladányi Mihály (1934-ben született), bár ugyanezen történelmi és művelődéspolitikai irányelvek idején alkotott, mégis inkább ironikus-önironikus, szarkasztikus, mint kakofemisztikus. Érzelmeit azonban már ő is rejti, gúny, kellemetlenkedés, mímelt cinizmus mögé. Egyik legjellemzőbb példája a vallomást önironikus dühvel elmondó verseknek a már említett Fohász, ez az egyébként műfajában a patetikus, fenséges esztétikai minőségekhez tartozó, gyakran vallásos tartalmú műfaj, ami Ladányinál gúnyosan megszólító, azt refrénszerűen megismétlő, önmagával szemben szarkasztikus világi költeménnyé válik:

„... szeretnék elüvölteni, hölgyeim és uraim

egy kis hősi dalt az elégiák előtt,

mikor lucskos cipőben morzsolgatva lábujjaimat

hálás szívvel ácsorgok a meleg előszobákban,

egy hősi dalt, kiváló tisztelettel,

mert nem azért születtem, hölgyeim és uraim,

hogy lágy ősinyolcasokat sírjak a Holdról,

amiktől elérzékenyülnek a hivatalokban a hivatalnokok,

egy hősi dalt,

mert a világ nincs kipárnázva eléggé hivatalnokokkal...”

A hét évvel később született Utassy József egészen más kultúrkörből indult, került a fővárosba egyetemre és kollégiumba, de megszólalásmódjának artikulációja igen közel áll Ladányihoz és a többi „anarchista lázadóhoz” (ez volt korabeli, hivatalos kultúrpolitikai minősítésük). Alábbi verse típusvers: verseinek egyik fő hangja ez.

Tavasz van, kikelet,

erdőt, mezőt járunk.

Hej, ti virágkurvák,

ti kurva virágok!

Három úriasszony

döngetteti méhét

velem is, szegénnyel,

ki csoda, hogy él még,

ki csoda, hogy él még.

A legjellegzetesebb képviselője az évszámokkal meghatározott generációnak Petri György. A magát „szubverzív”, egyedi gondolkodónak valló költő-filozófus a közösség, az ünnepek, a hit megsemmisítésével vádolja a mindenkori uralkodó réteget, s egyik legvallomásosabb versében így sorakoznak az elveszített dolgok:

Kifakul,

mint a két zászló, melyet,

évre év, a kapu fölé gipszelt

vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,

fakul, veszti színét a világ.

Hol vannak az ünnepek?

Vastag por alatt,

a meleg

padlástérben hallgat

egy szétszerelt világ.

Eltűnt a menet.

Átváltozott ordítássá

és elszéledt a széllel.

Ünnepi költők helyett

most majd a szél mond verseket,

kerge port mond és vibráló hőt

a betontér felett.

Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.

Áttüzesedett

kohók, megfeszült kötelek

kora felett

tétova jelen

- alásüllyedő por - lebeg.

Félbemaradt épületek:

birodalmi szédelgések felett.

Amiben hittem,

többé nem hiszek.

De hogy hittem volt,

arra

naponta emlékeztetem magam.

És nem bocsájtok meg senkinek.

Pattogzik

szörnyű magányunk,

mint a napon a rozsdás sínek.”

(Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből)

S még ugyanebben a kötetében, pár oldallal később a nemzedéki érzés pontos megfogalmazása: „Szégyen! / Ó, miért kell mindent kimondani?” (Egy öngyilkos naplója) Egy cselekvéstől megfosztott nemzedék érzékenységével tudja, hogy a hitek, célok elveszítésével nem lehet élni. Egy versében, amely a „sóvárgott egységet” sóhajtja vissza, már csak önmagára vonatkoztató, legyintő gesztussal így ír: „... Alkotni, cselekedni kell, / tollal, ecsettel, semmivel, / mert nem lehet, hogy csak legyünk, / mint a barom, / és ne együnk semmit, / bár tudnánk tenni a semmit! (P. S. A szerző undorodik magától és ez sok mindenben meggátolja.)”

Petri is deviáns, egész életében önálló gondolkodó és társadalomba be nem illeszkedő, nonkonformista művész volt. Élete végén, egészségétől, mindentől megfosztva, az öregek és a megfáradtak bölcsességével, az én-je számára legfontosabb és legszebb dolgok enumerációjával így összegez: „Hovatovább csak egy maradt velem, / de az igen, Istennek hála érte! / A szem mohó, éhes kíváncsisága, / a nézés gyönyöre, hogy minden látvány / a maga más-más módján színöröm: / egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, /... A mosoly, egy besüppedt ínyű banyácska arcán, / a szemzugában sárga gyantaként megülő könny. / De nemkülönben a munkásasszony visszeres lába, / és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól / iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze - / Mert az angyal a részletekben lakik.”

Petri és Dienes Eszter születése között tíz év különbség van. Világlátásuk, a világhoz viszonyulások mégis rokon, emlékezzünk Dienesnek az izzadt tenyerű, büdös lábú parasztokat kakofemisztikusan, de érezhető szeretettel megjelenítő versére, ami Petri látásmódjához nagyon hasonló. Egy szemérmes, rejtőzködő, lázadó nemzedék két nagy formátumú képviselőjének azonos világlátása azonos stíluseszközöket, hasonló képeket sugall.

Dienes költői eszközei

Képalkotását az eddigi elemzésekben figyelemmel követtük, hiszen egy-egy összetett kép kibontásához az összetevők metaforikus, szimbolikus alapjelentését kell megkeresnünk. De Dienesnek vannak más stilisztikai eszközei is: versszervező módszerében feltűnően gyakran jelentkezik a keretes szerkezet, méghozzá két változatban: az azonos ismétlődésben, illetve a variáltan ismétlődésben.

Változatlanul visszatérő keret veszi körül az Őszi dalt (M 65), amely az idő múlása felett emlékezik és borong; a teljes depressziótól talán éppen a keretes szerkezet önmagába visszatérése, a természet körforgására való utalása menti meg. Ugyancsak az idő múlása ellen próbálja megóvni magát a Félálomban (M 24) keretes szerkezetével, amely versen belül a versbéli történés éppen egy halál - „aki ma itt volt, / holnapra itt hagy” - és a gyermekből felnőtté válás képeit sorakoztatja. (Az ötszótagos sorokból álló versben az ötszótagos ütemek gyakran veszik fel az időmértékes adóniszi kólon lüktetését - mintha a versmértékkel is felidézné Radnóti Bájolójának halálba ringató képeit.) Ennél összetettebb a keret funkciója a Cigány sorokban (M 33): az imával-fohásszal kezdődő és változatlanul ismétlődő két keretszakasz között az ima magasztos hangja vesz körül egy végig átkozódó verset. Az imának és az exekrációnak az oka azonos: a hűtlen kedves visszahívása bűvölő imával, illetve mágikus ráolvasással-átkozódással (M 52, H 66-67 ill. Sz 33)

Szalad az idő a Csókollak című keretes versben is: éjfélből évek lesznek, „vadmadaras nyárból” az éveken át húzódó késés okán „borzongás, félelem”, a változatlanul ismétlődő keret a várakozás örökkévalóságát és a várt szerelmes érkezésének reménytelenségét együtt jelképezi (Sz 10).

Az ismétlődésben történő variáció súlyos közlést hordoz: a visszatérő elem az első szakasz, ami az utolsóban variáltan ismétlődik, mindkét szakasz alanya az egyes szám harmadik személy, a változás is rajta-benne megy végbe. Idézem a két szakaszt:

1.

És ott a tenger, partot őriz.

A parton ott ül ő is, ő is.

Lábát mosdatja, fürdeti,

meghalunk mondja, s nem hiszi.

6.

És zúg a tenger, partot őriz,

a parton ott ül ő is, ő is.

Lábát mosdatja, fürdeti,

meghalunk, mondja, s elhiszi.

(kiem. Sz. E., Sz 55-56.)

A két szakasz közti különbség: az utolsóban a halál tényébe beletörődés. Ami a két szakasz között történik, azt Dienes beszéli el egyes szám első személyben, önmagát hol Krisztusként („járni fogok a nagy vizen!”), hol Szindbád barátjaként látva és vallva.

Mindkét versbéli személyiség magatartásának lényegi tulajdonsága a szabadság: „Szabad vagyok, szabad, szabad!” A kettőzött személyiség vallomásossága: „Susog a csönd, egekig ér, / ketten vagyunk, Szindbád meg én. / Zöld május ringat s azt hiszem: / járni fogok a nagy vizen”. A kettős portréból - Krisztus és Szindbád - mindkettő halandósága a hangsúlyos. A Krisztus-felkiáltás után („Járni fogok a nagy vizen!”) az egyes szám első személy még boldog, ám az utolsó előtti szakaszban már önnön haláláról tudósít szenvtelen, egyszerű mondatokban. Ez a személycserét megelőlegező szakasz a szerelmes Dienes halálának egyszerű képeivel megsejtet egy álombeli halált: Ladányi valós halálát, amely csak azért elviselhető, mert Dienes tudja, hogy - amiként a versben megelőzte - vele fog halni ő is: „A víz szagával szél szalad, / ha meghalunk, mindent szabad.” A szabadság képzetét és érzetét társítja Ladányi halálához, aki életében csak kóborlásai, alkoholmámora és szeretkezései közben érezte szabadnak magát. (S ha már költői eszközökről esik szó, figyeljünk fel a szelet zúgató szakasz hangsúlyos sz-hang alliterációira, amelyek itt a hangutánzást, hangulatfestést szolgálják. Sz 55-56)

A tetteiben szabad Ladányi - a társadalom deviánsa - holtában sem viselkedik tisztességes halottként. Megmarad iszákosnak, nőcsábásznak, asszonyszomorítónak. S teheti mindezt azért, mert Dienes emlékszik földi lényére, és ezt a lényeget őrzi számára az elképzelt túlvilági birodalomban is. Dienes a halálhoz való felemelkedést - felemelkedés! micsoda gyönyörűséges paradoxon ebben a kakofemizmusoktól hemzsegő költészetben! - úgy éri el, hogy míg Ladányihoz szóló második személyű megszólításaiban szitkozódik, vádol, lealacsonyít, addig róla harmadik személyben szólván a leglíraibb képeket festi meg. Az „idd ki borod, te részeges!” ráförmedés kakofemizmusa a rejtett szerelem és fájdalom szavai, a „vesztett nyarakból lányokat szólít, / füstté múlik és messze száll” (H 70) az eltávozottat megidéző, róla harmadik személyben szóló, fájdalmas emlék igazi hangja. A vers ritka stilisztikai megoldással két stílusszintre hangolt: együtt van benne az érzelmekkel telített, emelkedett líra, népdalszerű indulással, szép hasonlattal, majd utána következik a költeményt lezáró kakofemizmus, az emelkedettség utáni hangulatváltás, a variált ismétléssel visszatérés a kezdő két sor földi hangjához, a szidalmazáshoz, mint Ladányihoz egyedül méltóhoz: „ki elszegődtél isten főpohárnokának / vágjál pofákat s integess!”

A talicska majom megbőgetése után következik a pofavágással történő felvidítás. Az emlék vigasza a hiány okozta fájdalom ellen.

A kakofemizmusokkal sűrűn élő költőnő igazi művészi telitalálata a kakofemizmus útja a katarzisig. És ezt az utat Dienes Eszter már egyedül, teremtője nélkül tette meg. Hozzá méltó módon.